Magyar Napló, 1991 (3. évfolyam, 1-18. szám)
1991-05-03 / 1. szám
JÓKAI ANNA Mi a napló? Személyes közlés: ami velünk történt, arról, az ilyenkor természetes szubjektivitással. A konkrét tények dokumentuma, ami napról napra megesett körülöttünk, objektív hitelességgel, földátumozva. A kicsiny dolgok tisztelete: míves aprómunka, el nem hanyagolt részletek. Oknyomozás, rátekintés az egészre: végül is miért ez, s miért így? A napló önvizsgálat - nem tetszelgés. A napló nem hazudik - nem feketít, de nem is szépít. PÁLYI ANDRÁS Újra és újra A naplóban ne legyen hisztéria - de lehet kétségbeesés. Bár a napló néha töredékes - de erőszakkal megcsonkított sohasem. A napló a konfesszionális tudat lenyomata. Nem élhetünk vallomások nélkül. Persze, a romlatlan vallomás nem őrjöng csak úgy; jó, ha a vallomástevő ismeri a mértéket, és a legfőbb jó, ha mércéje van. Ha nincs mihez viszonyítani, az öntépő fecsegés nem sokat ér, megtisztulás helyett csak újabb zavarosságba torkollik. A naplóban ott a mindenkori gyakorlati helyzet. De a gyakorlati helyzet fölött magasabb szellemi hely is jelen van, ahonnan a cselekvő-elmélkedő ember szélesebb látókörrel, hosszabb távra mondhat ítéletet, s biztosabb prognózist adhat. ítéleten józan föltérképezést, s nem könyörtelenséget értek; a prognózis pedig inkább óvatos, semmint csalhatatlan. A legtitkosabb napló sem titkos - egyszer minden fényre derül. Mégis: csak akkor „stílhű", ha a napló írója nem gondol közben arra, ki mindenki olvashatja el, és miképpen fog ez vagy amaz vélekedni. A naplóírónak el kell hinnie legalább az írás pillanatában, hogy édes kettesben maradt a vélt igazával. Magyar Napló. A jelző nem túlhangsúlyozott, de hangsúlyos. Nem kérkedő, de van méltósága. Nem kirekesztő, csak pontosító. Sajátosságával vonzani akar - s nem eltaszítani azt, ami más. Ezért az egyetemességben is otthonos. Vajon így lesz-e? Dolgozzunk, és ne röstelljük reménylem. Egyre gyakrabban érzem, a magyar közélet és nyilvánosság fórumait figyelve, hogy megálljt kellene kiáltsak, hisz ifjúságom heves beat költőjének kissé szabadon alkalmazott szavaival élve, valóban nemzedékem legjobb elméit látom romokban. Hivatkozzam az országgyűlés csatározásaira? az írott sajtóra? a tévére? a rádióra? Azt tapasztalom, hogy kiváló koponyák és virtuóz vitabajnokok mind-mind „kiskapura" játszanak: képesek teljes szellemi apparátusukat bedobni egy-egy aktuális pártharc, politikai oldalvágás, az ellenfél látványos taccsra tétele érdekében. Jól tudom, a harcokat meg kell vívnunk, a kibeszéletlen dolgokat kibeszélni, az elfojtásokat felszámolni, önmagunkat kifejezni, egymást megismerni stb., stb. Mindnyájunknak megvan a magunk ügye, amiért harcba széltünk, a magunk elkötelezettsége, ami nem akármilyen tét. Jó vagy nem jó, ezt tudomásul kell vennünk. Nem kiáltok hát megálljt, tegyük, ha elkerülhetetlen. De újra és újra azt mondom: emellett kell lennie olyan fórumnak, ahol a szellemi élet emberei, írók, irodalmárok és mindennemű értelmiségiek mindenekelőtt szellemiértelmiségi mivoltukban és helyzetükből szólalnak meg. Kell lennie olyan fórumnak, ahol igenis arról van szó, ami a mai magyar valóság, de nem a napi csatározások és elkötelezettségek szintjén. Kell lennie olyan fórumnak, ahol kiderül az is, hogy „föld s az ég fia" vagyunk, ahol személy szerint megtudjuk rólad, rólam, mindnyájunkról, hogy „elkötelezett" énünk mellett van egy másik énünk is, egy emeltebb, kontemplatívabb valaki bennünk, egy szem a mélyebb összefüggésekre, érzékenység, amely létünk, kutúránk, magyarságunk kérdéseit nem pusztán a történelmi pillanat dimenziójában fogja fel, egy szellemi pozíció, amely „felülről" vagy „kívülről", hogy azt ne mondjam, évek-évtizedek távlatából tekinti mai önmagunkat. Soha nagyobb szükségünk nem volt rá, hogy a szellem emberei tisztában legyenek a kettős kötéssel, küldetésük e második dimenziójával, mert különben félő, hogy pótolhatatlan értékeket herdálunk el. A Magyar Napló kezdettől távol kívánta tartani magát az elkötelezettségek napi csatározásaitól, és a tollforgatók e másik énjére hivatkozott. Csináltuk ezt jól, rosszul, néha úgy látszott, túlságosan is visszhangtalanul. A lap kényszerű szüneteltetése idején azonban a szolidaritás jeleiből az is kitűnt: a Magyar Napló mégis - alig több mint esztendős pályafutásával - jelent valamit a magyar szellemi életben. Olyasmit, ami kötelez, és amit folytatnunk kell. Ha lehet, ha bírjuk. Ezért éreztem kötelességemnek, hogy Kulin Ferenc és Reményi József Tamás után elvállaljam a főszerkesztői tisztet, még ha esetleg átmeneti jelleggel is, ahogy megteremtődtek a Magyar Napló egyelőre kétheti orgánumként való megjelenésének anyagi feltételei. Valamelyikünknek ugyanis vállalnia kellett, ha már Reményi Jóska, aki elégedetlen lévén saját befektetett energiáinak hatásfokával, visszalépett. Más kérdés, hogy mi, a munkatársai némileg másképp ítéljük meg eddigi főszerkesztői tevékenységét, ám helyette nem dönthetünk. Őszintén reméljük azonban, hogy barátként, szellemi ösztönzőként és szerzőként továbbra is velünk marad. Szükségünk van rá, mint ahogy szükségünk van minden régi és új barátunkra. Hisz a feladat, amely előttünk áll, több energiát követel, mint amennyi gyümölcsöt ígér. 1991. MÁJUS 3. 3