Magyar Napló, 2004 (16. évfolyam, 1-12. szám)
2004-09-01 / 9. szám
SZEPTEMBER EURÓPAI FIGYELŐ kapkodsz. - Eressz el! - De ő nem ereszt. A következő Liv térdre esik és átkarolja a lábad. Mozdulni sem bírsz. - Segítsen! - Keresed a pszichológus tekintetét. Ám ő lesüti a szemét. - Brageson - mondja, - próbáljon megérteni. Ez számomra egyedülálló lehetőség. Különben is a szavamat adtam annak. A szóban forgó, harmadik Liv a szádra teszi a kezét. Ujjai édesen illatoznak. Az ízük is édes. Ajkad megnedvesedik. Lenyeled a nyúlós folyadékot. Figyeled, hogy a keze egyszerre remegő gombóc. A négy nőalak mind szorosabban tapad hozzád. Összenő a testük, arcvonásaik elmosódnak. Már semmi sem hasonlít Livre. A világ elúszik a szemed elől. Nem tudod, milyen sokáig lehettél eszméletlen. Azt hitted, ez már a vég. A szorongás szögesdrótból font abroncs a fejed körül. De élsz. Körülnézel. Ugyanabban a szobában fekszel a padlón. Nyúlós, fehér nyálkatócsában. Föl akarsz állni. Nem megy. Sehogy sem érted, miért nem tart meg a lábad? És hol a kezed? Majd megrázkódsz a felismeréstől. Rá kell jönnöd, hogy nem a nyálkában vergődsz. Te magad vagy a nyálka. A fickó még mindig jegyzetel. Az ablaknál ül egy széken. A lábát maga alá húzza. Az arca vörös és izgatott. Valahol itt kell lennie Livnek is. Valahol körben. Minden irányban. Liv... és mindenki, aki valaha volt, és szeretett. Hány személy ez a nyálka? És hány személy volt Liv? És még hányat foglalhat magában? Te, ő, ti beborítjátok az egész padlót. Faltól falig tele van veletek a szoba. Már nem félsz. Nem is fázol. Egészen átmelegedtél. Furcsán nyugodt vagy, és nagyon békés. Olyan vagy, mint a hullámzó tenger. Vagy mint egy csendes öböl... amely alig fodrozódik. Beszélgetsz önmagaddal. Köszöntöd magadat. Simogatod. Hol összetalálkozol magaddal, hol elválsz magadtól. Hullámzól. Ringatózol. Találkozol és elválsz. Ahogy az ismétlődő versszakok. Idüm vagy magad is. Látod, ahogy a másik, a pszichológus, föláll a székről. Pancsol benned. Beléd bámul. Megnyalja a száját. Az orrát vakarja. Szeretnél mondani valamit, de egyelőre nem találod a hozzá való hangokat és szavakat. Először ő jut szóhoz. - Brageson szól. Leguggol. Két kézzel merít belőled. Aztán szép lassan kicsurgat az ujjai közül. - Brageson... tudom, hogy itt van. Összeszeded a hangod. Örvénylik a nyálka. Nagy, fehér száj keletkezik. És hallod a régi hangod. Azt, amelyik valaha a tiéd volt. És amely már nem a tiéd. Nem kizárólag a tiéd. Hallod, ahogy hebeg és énekel. Az idegen beléd rúg. Dühösen. Csak úgy fröcsög a nyálka. - Feleljen! - kiáltja. - Brageson... tudom, hogy hallja, amit mondok! Küszködsz a rengeteg hanggal. Szavakká formálod őket. Lassan... csöpögnek... a szádból. - Mit akarsz, milyen legyek? - kérded. - Mit... akarsz... milyen legyek? Tatár Sarolta fordítása Edvard Munch grafikája