Magyar Napló, 2004 (16. évfolyam, 1-12. szám)
2004-09-01 / 9. szám
SZEPTEMBER EURÓPAI FIGYELŐ Valaki motoz fönt, vékony hang hallatszik a lépcső tetejéről: - Mi van, anya? -Á, semmi. -Menj föl és mondd meg nekik, mi történt - utasít gyáván a jogász. - Még sokára érhet ide a rendőrség. Lassan fölmegyek. A nyolc- és az ötéves gyerek kék mackós pizsamában áll és komoly képpel néz rám. - Valaki meghalt ott lent? Bólintok. - Egy idegen néni. - Hallottuk - mondja a kisebbik, aki azt énekelte „she loves you". A másik, aki hajnyírás közben üvöltött, a falhoz állította a gitárt. - Miért halt meg? - Még nem tudjuk. - Beteg volt? - Talán. - Különben ugye nem halhat meg? - Nem? - Én teljesen egészséges vagyok, anya - mondja az énekes és csöndesen a legfelső lépcsőfokra ül. -Teljesen egészséges - ismétli. - Miért halt meg? - kérdi a nyolcéves és élesen néz rám. - Mert öreg volt már, Anton. - Te is öreg vagy? - Nem. Igen. Annyira azért nem. - Egyszer mindenki meghal - bölcselkedik az énekes. Már betöltötte az ötödik évét. Ki mesélt neki a halálról? Én biztosan nem. Vidám és gömbölyded, borzasfejű gyermek, dundi kezekkel. - A kutyák meghalnak - mondja a fiam - és a madarak is. - És az emberek is - állapítja meg a bátyja. - És akkor Istenhez kerülnek. De én látom a derviseket pörögni önmaguk és egy üres pont körül. Miért nem süteménysütésből áll az élet? Megnyílnak a szakadékok. Némán átkarolom a gyerekeimet, szorosan egymáshoz bújunk a lépcsőn. Megérkezik a rendőrség, villanófénnyel fényképeznek odalent. - Még sosem láttam az illetőt - mondja a jogász. Csapódik a bejárati ajtó. - Szomorú az eset. Hallom a cserkész gyors lépteit a folyosón. - Itt jövök a férjével! Lenézek a korlát oszlopai között. A lépcsőről látni a nappalit, a kanapét, az asszonyt és a pokróc alól kikandikáló fekete csizma orrát. Az arcát letakarták. Kalapja az asztalon fekszik. A nappali közepén egy vézna kis hetvenes ember áll. - A kalap, ez az ő kalapja. Félrehajtják a pokrócot az arcáról. - Igen, ő valóban Bjorg. És éppen karácsony előtt. Csak főzni ment. Merthogy korábban szakács volt, értik. Minden évben megfőzte a karácsonyi ebédet a háztulajdonosoknak, ezért lakhatunk ott. Mert olyan finom tekercset süt. Sütött - javította ki magát. És a kis ember sírva fakad, áll a nappali közepén, magányosan egy idegen szobában, és potyog, potyog lassan a könnye, de nincs zsebkendője. - Mondtam neki, hogy ne menjen, mert rossz volt a szíve, de hát menni akart. És szipog, miközben egy székre ültetik. Ül, kezében a felesége kalapja. - Akkor vigyük ki - mondja a rendőr. Mindenki körbeállja a halottat. Csak a férje sír vigasztalhatatlanul, gyámoltalanul, mint egy gyerek, vagy nem is, mint egy gyerek, inkább, mint egy felnőtt, aki tudja, hogy hirtelen egyedül maradt. Az ajtó megint nyílik. A halottat kiviszik. A férj ülve marad, mesélni kezd, hogy így kellett végződnie, de hát minden így végződik. Csak néhány éve voltak házasok. Olyan jól főzött, a lakás az övé volt. - Most, gondolom, ki kell költöznöm onnan, jaj, de magányos lesz az élet. A fiaim komolyan és csodálkozva figyelik a sírást, egy idegen ember fájdalmát. Ifjú Baden Powell hazakíséri a férfit. Ágyba bújunk. A gyerekek szájukba veszik a nagyujjukat, pont úgy, mint kisebb korukban. A dervisekről szóló könyv az ágy szélén fekszik. Lecsúszik a földre. A sötétítőfüggöny nincs leeresztve, újhold ragyogja be a téli éjszakát, de halványan látszik a teljes holdkorong. És a föld forog, kering a nap körül. Itt az éjszaka, már vár az álom. Hallgatunk. Kis idő múlva itt a nappal. Majd újra az éjszaka és ismét a nappal, forgunk önmagunk körül és nem beszélünk semmiről. Eldöntöm, hogy fánkot fogok sütni. De a néma sötétségben táncolnak a dervisek, elszakadva a könyvtől végigpörögnek álmaimon: „Villámgyors forgásunk betölt minket a Te szereteteddel. Legyünk hát némák és alázatosak trónod előtt." Másnap egy csokor virággal visszajött a kis ember és köszönetet mondott. Gyorsan, félénken megölelt. Sosem láttam többé. Tatár Sarolta fordítása Lissel Lange-Nielsen írónő Kristiansundben született 1931-ben. Első regénye 1959-ben jelent meg Sämannen („A magvető”) címmel. Egyike a korszak legkiemelkedőbb norvég alkotóinak. 63