Magyar Napló, 2007 (19. évfolyam, 1-12. szám)
2007-12-01 / 12. szám
DECEMBER LÁTHATÁR Pascoli voltak még zárkatársaink. Azaz mi érezhettük szabadnak magunkat általuk. A Dunán a sirályok: Shelley szárnyalása, egy gúnyos mosoly a hatalomnak. Byron fölényét éreztük tagjainkban. És együtt énekeltük-mormoltuk Aquinói Szent Tamás himnuszát és Dávid zsoltárait. Mert az ima mellett a vers jegyezhető meg a legjobban. Visszajönnek a rég feledésbe merült fohászok, gregorián dallamok, zsoltárok, és a versek, a versek. A börtön: Puszta, a böjt és a befelé fordulás, a megtisztulás sivataga és tornya. Persze a kísértéseké is. De a Lélek barátunkká szegődik, erőt ad és vigasztal. Aki verseket tud, azt sose csukhatják magánzárkába. Vele van József Attila, Ady és az Isten.” S ők mindannyian tudták a verseket. Ezért zengett Dávid király 50. és 129. zsoltára - Tóth Bálint fordításában - valódi magyar költeményként, ezért töprengett Béri Géza Horatiusszal az ismeretlen jövőn - „Te ne kérd soha azt, tudni tilos, hogy nekünk mily sorsot/ Szántak isteneink.” (Leuconéhez). S talán ez a tudás fokozta versenylázukat, hogy egyetlen költemény magyarításában is megmutathassák, a börtön lehet kényszerlakhely, ám ott sem alhatnak a múzsák. Verlaine Őszi dalának ugyanaz a négy műfordító - Gérecz Attila, Szathmáry György, Tollas Tibor és Tóth Bálint - veselkedett neki, akik Goethe halhatatlan remekét (magyarításukban A vándor esti dalát) magukhoz idomították. A nyelvterületekre osztott kézírásos kötetek - a Füveskert III. névmutatójában például Hesse, Ibsen, Gorkij és Jeszenyin mellett Lönnrot s Szajfi Kudas neve szintén megtalálható - nem csupán arab műfordítók munkáit tették közzé, hanem a klasszikusoktól származó értékben legyen mihez igazodni - átültetéseket is (Szenczi Molnár Albert: Zsoltártöredékek; Tóth Árpád - Musset: Velence; Arany János - Tasso: Megszabadított Jeruzsálem; Szabó Lőrinc - Horatius: Torquatushoz; Dsida Jenő - Eminescu: Jó éjszakát stb.). Az esszészerű bevezetések, ismertetések azt bizonyítják, hogy a börtön-egyetem hallgatói tudományos jelleget is akartak adni a perzsa irodalomtól a szerb literatúráig terjedő munkálkodásuknak. (Érdekességként meg kell jegyeznem, amíg az idegen művek tolmácsolói bátran fölfedték nevüket, az eredeti versek költői - Füveskert IV. és V. - névtelenek maradtak.) Bár Kárpáti Kamil a Tél, reggel című versét a Füveskert (nyomtatott) antológiában egy kissé átformálta, a kézírásos eredetiből is érezni, minő fájdalmak bírták a lírikust megszólalásra: „Melegszünk egymás sebénél. Eggyünk / hinni nem tud, a másik csalódni nem akar. / S kígyóként fojt a szó már; a szörnyű / földi sár, s a szörnyű sáros ég, a magyar.” S a hit bilincseivel megáldott Tóth Bálint sem mindig ima-közeli állapotban van (Himnusz Gyümölcsoltó Boldogasszonyhoz); vagy ha ott, a Megfeszített keserűségével, ám a föltámadást mint reményt sem elhallgatva dúdolja a fölszabadító éneket: „Mert mind, ki szenved, utam járja, / áldozat, ha szeretni tud; / gyötrelme és szomorúsága / égbe egy népnek nyit kaput!” (Húsvét). A váci zárka sötétjét, látható, áttörték a fények. A börtön, a fegyház egyidejűleg átok volt, és áldás. Mert „szereplői”, bármily cudar volt sorsuk, sosem gondolták azt, hogy ki vannak zárva a magyar költészetből, sőt formálósnak érezték magukat. így volt ezzel az erkölcsi fenomén (mellesleg kitűnő öttusázó) Gérecz Attila is. Szegénylegény-énekében nemcsak bizodalom volt, ám a Meghódítandó reményében tartás és egyenes gerinc úgyszintén: „így bocskorosan ugye megnevettek, / hogy márványt tömi hegynek indulok? / A számon pimasz mosolygás a jelszó, / füttyöm csibészes: én is feljutok!” (így bocskorosan). Gérecz a Füveskert IV.-ben tíz verssel alapozott (az idézetten kívül Kis dal egy mosolyról, Szamóca ért a lejtőn, Mindegy, Széthullt fényeken, stb.), de Vác jegyeit hordja magán - noha a szökés után Márianosztra is a Vác Váca volt - többek közt a Boldog Özséb himnusz, a Varázsdob, az utolérhetetlen Sorsod művészete és az ugyancsak remek Töredék is. A Sorsod művészete 1956 tavaszán a márianosztrai szigorított börtönben íródik. A szigorú börtönben, de mintha szabadsággal teli ég alatt. A sors - és a magyar irodalom - tragédiája, hogy jó pár hónap múlva épp azt a szabadságharcos költőt éri az orosz golyó (mely ellen harcolni mindnyájunknak mindhalálig kötelesség), akinek lírája (annak némely darabja) csak a legnagyobbakéval mérhető. „Vallom, hogy van a létben bizonyosság, / bizonyos