Magyar Napló, 2007 (19. évfolyam, 1-12. szám)
2007-07-01 / 7. szám
JÚLIUS KÖNYVSZEMLE feladat, hogy miként lehet legyőzni az önvád és a lelkiismeret-furdalás gyötrelmeit. S minthogy ifjabb Ferdinandy nemcsak apja életét írja, hanem abba beleszőve a sajátját is, számos életrajzi elemet ismerhetünk meg vele kapcsoltában is. A fiú 1956-ban emigrál és később, miközben rendszeresen küldi haza leveleit, egyetemre jár. Majd Bécsből küld haza gyógyszert, a bénulás remélt ellenszerét. A kórteremben a bolondok is mind tudják, hogy a Dokinak Amerikában él egy fia, aki, amikor már lehet, számos gyermekkel és francia feleséggel tér haza és megkocsikáztatja apját a csoda, lila Citroennel. Egy egész napot töltenek ekkor együtt, amelyről még fénykép is készül. Sok ilyen érzelemteli etűd van a regényben. Megkockáztatom, hogy leghatásosabb eszköze az írónak a tényregény műfajában az, hogy az olvasó érzelmeire próbál hatni. Ezt teljes mértékben sikerül megvalósítania Ferdinandynak ahhoz, hogy méltó emléket állítson apjának, és a történetekből egy átlagembernél különlegesebb, nem mindennapi hős rajzolódjon ki. Megindító kettejük kapcsolata. Két kulcsjelenetet emelnék ki a gyermekkorból. A fiú biciklivel indul neki az országnak, hogy láthassa vidéki szanatóriumban gyógykezelt apját. A beteg a mólón várja régen látott fiát. Találkozásuk szívbemarkoló. „ Tolókocsiban volt, mint a koldusok. Papucsban, csíkos pizsamában. A fején zsebkendő, csomóra kötött. Úgy láttam sír, és sírtam én is. Akkor láttam először apámat tolókocsiban. ” A másik történet a gyermeki reménykedésről szól. Ez a reménykedés az apában is ugyanolyan erősen él. Ezen a ponton összekapcsolódik a magánélet a történelemmel. A háború után járunk. Először költi el együtt, közösen az addigra már külön élő család a vasárnapi ebédet. Az asztalra még csirkehús is jut a doktornak, és aki a hosszabb szárát töri le a csirkemellbe ágyazott, v-alakú szerencsecsontnak, az kívánhat valamit. Végül már nem is számít, hogy ki húzza a hosszabbat, mind ugyanarra gondolnak. „Egyikünk se mondta, hogy mire gondolt. Ma már tudom, hogy miért: ugyanazt kívántuk mind, azon a vasárnapon. Hogy jöjjön haza. Hogy ne menjen el soha többé. Hogy helyre álljon a béke és a nyugalom. ” A doktor titkon abban reménykedik, hogy a történelem is megenyhül, hogy végre megjön a béke, győz az igazság és hogy „nem hiába verték őt agyon”. Azt, hogy soha többet nem fog meggyógyulni, nem ő mondja ki. Nem illene karakteréhez. Ügyes írói húzás, amikor Ferdinandy úgy dönt, hogy a felnőtt lét első jeleként a fiúban tudatosítja a betegség örökkévalóságát. Ily módon a hit, ami arra vonatkozik, hogy a valóság megváltoztatható, beletörődéssé szelídül ,s nem szívesen gondolok vissza rá: sírva fakadtam. Rossz sírás volt, szétáradt bennem, mint a méreg. Megértettem, hogy apa soha nem gyógyul meg. Hogy nem hódítjuk vissza sem anyát, sem a gyerekkoromat. ” Ferdinandy Györgynek nemcsak ahhoz kellett a bátorságát összeszednie a családi tényregény megírása közben, hogy csillapítsa a lelkiismeret-furdalását, amiért hazájával együtt több évtizedre magatehetetlen apját is elhagyta és még a temetésén sem lehetett ott, mert nem kaphatott egyik napról a másikra vízumot, hanem ahhoz is, hogy az utolsó sorokban vállalja a feltehetően önmagának való megbocsátással is együtt járó apai „örökséget”: „a bolondok királya én vagyok”. Hanti Krisztina 43