Magyar Napló, 2009 (21. évfolyam, 1-12. szám)

2009-01-01 / 1. szám

LÁTHATÁR MAGYAR NAPLÓ Falusi Márton Fikció és történelem „Fönt, fönt dörög a lobogó lepedője. Nem, nem lehet más az: társam lenyúzott bőre. Szél, szél csikorog akasztócsiga hangon. Nem, nem lehet más az: társam csikorog, hallom. Csont, csont nyüszítve, s a fog, e malomkősor. Fogaim nem, nem méz-íz, húszost, temetőpor.” (Kárpáti Kamil: Ezerkilencszázötvenegy) „Beültünk, kihúzott egy hatalmas revolvert, azt bele­nyomta az oldalamba, odaszólt a sofőrnek, hogy Csengery utca nem tudom mennyi, mire én azt mond­tam stílusosan: »Legalább nem az Adrássy út 60-ba megyünk.« »Fiát persze, hogy nem« - mondta ő mosolyogva. Eltette a revolvert, jó volt a hangulat, kivéve, hogy én közben rájöttem, hogy az Andrássy út 60. a Csengery utca sarkán van.” (Györgyey Ferenc Aladár visszaemlékezése) Amikor Hayden White könyve, A történelem terhe megjelent, sokaknak nagy kő eshetett le a szívéről. A felelősség súlya. White a történelmet magát is iroda­lomként fogja föl, mondván, a diszperz eseményeket a történészek közössége illeszti egyetlen narratívába, értelmezi és ideologizálja. „Minden cselekményesítés allegorizálás, és az allegorizálás ruházza fel az esemé­nyeket inkább morális vagy etikai, mint kauzális jelen­téssel”. Bár a szerző saját bevallása szerint ódzkodott attól, hogy a történelem puszta fikciókénti felfogását kívánatos tudományos módszernek állítsa be, a téziseit végiggondolók mégsem tehetnek másként. Ha a törté­nelmet leíró különböző „trópusok” egyenrangúak, ki veszi magának a bátorságot, hogy döntsön, adott hely­zetben melyikük legyen az irányadó? Ezzel a tolerancia abszolút követelményét sértené meg. Ki mondhatja meg, hol futnak a tolerancia és az igazságigény arányait kimetsző erővonalak? Ha egy irodalmi alkotás szól a történelem meghatá­rozott időszakáról, a Hayden White nevéhez kötött problémafölvetés még súlyosabban esik latba. Horváth Attila jogtörténész alaposan kimutatta, a Különös házasságban Mikszáth hogyan kezelte a valós tényeket. Mikszáth ugyanis egy megtörtént esetet dolgozott fel, amint azt előszavában kifejti. Még a szereplők is erede­ti neveiken kerültek a fikció világába. Éppen csak bizo­nyos pontokon tért el a cselekmény a bizonyítható való­ságtól, mégpedig azért, mert az író a korabeli politikai vitákban (Széll Kálmán miniszterelnöksége alatt) az egyházi házasság ellen kívánt állást foglalni, így „hami­sította meg” a történéseket például a papság rovására. De meghamisíthatja-e egy író a valóságot, ha egyszer nem ő maga beszéli el könyve cselekményét, hanem az elbeszélő? S mennyiben felelős Mikszáth a későbbi kommunista kultúrpolitikáért, mely az „antiklerikális reakció” ideológiai megsemmisítésére használta művét? Vagy az író felelőssége időben korlátozott, saját korának határain megtorpan? Hogyan lehet, hogy a fik­ciónak gyakran történelmi felelőssége van? A demokratikus szabadságjogok mindegyikén két lábbal tapadó, az embert emberi mivoltában meggyalá­zó totalitárius diktatúrák megítélésében nincs helye toleranciának, hiszen az alapjogokat semmibe vevő fel­fogást vallani nem lehet alapjog. Olyan egyértelműen elítélendő korok esetében, mint a magyar Gulagot felál­lító Rákosi-rezsim, így kell lennie - ez közmegegyezés. A helyzet azonban ennél bonyolultabb. Noha számos a „nem egyértelműen megítélt” időszak, azt sem téveszt­hetjük szem elől, hogy az afféle vitatott korokon át vezet az út a nagy kataklizmákhoz, és vice versa, így aztán aki felelősen gondolkodik, az sohasem mondhat le az igazságra törekvésről. Sem a nemzet léte, a törté­nelem, sem az egyéni élet nem szolgáltatható ki egy határozatlan narratívának, nemcsak a tudomány, hanem a szépirodalom szférájában sem. Vagy a szépprózát ere­dendő demokratizmusa alkalmatlanná teszi arra, hogy igazságot tegyen a történelemben? Miért jutott eszembe mindez? A magyar Gulag szinte valamennyi stációját megjáró Györgyey Ferenc Aladár személyes drámáját írja meg novella- és tárcafüzérek for­májában, ami ráadásul Sohár Pál Egyesült Államokban megjelent angol fordításában olvasható. Többszörös áttét­tel tehát. Nem pusztán az a funkciója a True Tales of a Fictitious Spy című könyvnek, hogy élvezetes olvasmá­nyul szolgáljon, de abban is biztos vagyok, hogy az ame­rikai olvasóközönség - többek közt - ebből a forrásból ismeri meg azt, ami Magyarországon 1949 és 1953 között történt, és egyenesen ’56-ba torkollt, majd a forradalom vérbe fojtása után a vitatott évtizedek lápvidékében elve­szett. A könyv legnagyobb veszélye éppen abban rejlik, amiben legfőbb irodalmi erénye: a lefegyverző iróniában. Hozzászoktunk, hogy a jelentés, centrum és értelmezői közösség nélküli társadalmat implikáló elméletek érték­rendjében az irónia kitüntetett szerepet játszik. Hayden White széttartó történelmi narratívái sehol sem metszik egymást. Esztétikai és tudományos minőségeszménye egyaránt az irónia. Hogyan illik a Kistarcsa, Recsk és Várpalota borzalmait átélt szerzőhöz ez az attitűd, fals kongású hangütés, melyre már a cím is erősen reflektál? Mikor egy konkrét, valóságos sorssal, történelmi ténye­ken alapuló epizódfüzérrel, eredeti nevükön megjelölt helyszínekkel és szereplőkkel van dolgunk, tekinthetjük­­e par excellence fiktív elbeszélőnek azt, aki a cselek- 8

Next