Magyar Napló, 2013 (25. évfolyam, 1-12. szám)
2013-10-01 / 10. szám
SZEMHATÁR mája volt. Miként szeretett professzorom, Keresztury Dezső hívta fel figyelmünket az egyetemen - van korszak, amikor »gyönyörüket inni« is állásfoglalást jelent, mert aki »netán csak lelkesedni rest, / már azt is gyűlölték, akár a pestisest.« Az itt következő versek lassan már negyven éve lesz, hogy megszülettek, a pártköltészet, a pártos irodalom virágzásának idején. (...) Nekünk (...) nem kellett revideálni semmit, negyven éve is az volt a véleményünk, hogy a bolsevizmus egy elavult XIX. századi ideológián alapuló embertelen és bizantikus, halálra ítélt rendszer, esztétikája, a szocialista realizmus pedig nemhogy hibás, de nem is létezik. (...) Néha valóban azt éreztük bent, hogy a fejünk felett kezet fogtak a bolsevizmussal a nyugati, sőt, az amerikai értelmiségiek is. Mégse inogtunk meg, egy pillanatig nem kétkedtünk a magunk igazában. A gyökerekig nyúltunk vissza, a zsoltárokig, Szapphóig, Platónig, Horatiusig, a középkori himnuszokig, Dantéig, Szent Ferencig, Lorenzo de Mediciig, Shakespeare-ig, Villonig, Ronsard-ig, Goethéig, Schillerig, Hölderlinig, Heinéig, Byronig, Shelley-ig, Keatsig, akitől az antológiák mottóját is kölcsönöztük: »Beauty is truth, truth beauty« - »A szép, igaz, s az igaz: szép!«, és fordítottuk még Poe-t, Walt Whitmant, Puskint, Lermontovot, Nyekraszovot, Oscar Wilde-ot, Chestertont, s ezzel a sor még közel sem teljes.” Ш. Kikről is van szó? Kik voltak a „váci füveskertiek”? Béri Géza, aki novellistaként sem volt utolsó, és nagy gondolati költeményei mellett talán kinin-keserű epigrammáiban jutott a legmagasabbra, és ki tudja, még mi minden születhetett volna meg a tolla alatt, ha az Illatos úti szívlapátolás, az állandó zaklatások és megfigyelések, az irodalmi bandázásba beilleszkedni nem tudás föl nem őrli az idegrendszerét, és 1979 karácsonyán véget nem vet az életének! Gérecz Attila, aki egyébként Béri cellatársaként és pártfogoltjaként került a körbe, s akinek tiszta és egyenes jelleme, élsportoló múltja már önmagában is imponálhatott a füveskertieknek, hát még amikor előkerültek első versei, élükön az így bocskorosan cíművel. Legkiválóbb költeményeinek minden idők antológiáiban ott volna a helyük, s ha 1956. november 7-én nem hal hősi halált a Klauzál térnél, minden bizonnyal figyelemreméltó irodalmi karrier várt volna rá. Kárpáti Kamil, akinek költői, prózaírói és irodalomszervezői tevékenysége nem csupán a füveskertiek sorában kiemelkedő, de nemzedéke egyik legnagyobbjaként kellene számon tartanunk őt. Az 1988-ban indított Stádium című kétnyelvű folyóiratában és az azóta is működő könyvkiadója több kötetében itthon a legtöbbet tette egykori börtöntársai munkásságának rehabilitálásáért és megismertetéséért. Reneszánsz műveltsége, szerelmi filozófiája, a szürrealista és realista elemek ötvözésének jegyében felépült mitologikus költészete a legjobbak közé emelték őt. Szathmáry György, aki „kedves költője, Paul Valéry távolságtartó artisztikum-központú szemléletét tette magáévá, erre predesztinálta kényes ízlése, nagy műveltsége és igen alapos mesterségbeli tudása” (Tóth Bálint). A forradalom leverése után azonban elhallgatott, bárzongoristaként kereste kenyerét az országot járva egészen 1990-ben bekövetkezett haláláig, s az asztalfiókjából egyetlen vers nem került elő többé. Tollas (Kecskési) Tibor, a kör rangidőse, a titokban összeszerkesztett Füveskert-antológiák verseit és műfordításait - köszönhetően szép, kalligrafikus írásának - ő másolta mindig s gyűjtötte egybe. A forradalom leverése után az NSZK-ba emigrált, s az ott megalapított, de a világ számos pontján terjesztett Nemzetőr című lapjával emberfeletti küzdelmet folytatott a füveskertiek, de általában a börtönből szabadult alkotók és a Rákosi alatt tiltott költők, írók iránti figyelem ébrentartásáért az emigrációban. Tóth Bálint, aki Kárpáti mellett szintén bekerülhetett a hazai irodalmi életbe, barátságot kötött több nemzedéktársával (Bella Istvánnal, Marsall Lászlóval...), s az 1991-es válogatott kötetének, a Krisztinavárosi körmenetnek az élvonalba kellett volna emelnie őt, s talán sikerült is volna, ha korán jelentkező betegségei fokozódó és máig tartó visszavonulásra nem kényszerítik őt; az utóbbi tíz-tizenöt évben már szinte nem is publikál. Ezért is örültem 2011 -es Magyar litánia című verseskötetének. Említhetnénk még Hámory Jenőt és Ghéczy Istvánt, akik azonban a börtön után nem írtak többé, vagy legalábbis nem tudunk róla - és kitérhetnénk még a Füveskert ködlovagjaira is, akiknek azonosítása ma már szinte lehetetlen, vagy emberpróbáló filológiai munkát igényelne. A szakirodalom nem füveskertiként tartja számon Csendes Bélát, pedig egy ideig ő is aktív tagja volt a körnek. A költészet kései virágzását is megcsodálhatjuk az esetében, amikor 1991 és 1996 között, élete alkonyán, az egyre elhatalmasodó rák halálos árnyékában megajándékozott minket bölcs, bukolikus verseskönyveivel. A MAGYAR37 NAPLÓ 2013. október www.magyarnaplo.hu