Magyar Napló, 2014 (26. évfolyam, 1-12. szám)

2014-08-01 / 8. szám

www.magyarnaplo.hu SZEMHATÁR Magyarország lakossága erején felül vette ki ré­szét az első világháborús küzdelemből. A háborúról azonban másként gondolkoztak a fronton, a hátor­szágban, a kormányban, a kávéházakban, s másként éreztek azok, akiknek családtagja nem a fronton volt, mint azok, akik apákat, fiúkat és szerelmeket vártak haza. A magyar katonák minden fronton helytálltak. Nem tehettek mást, mert ha nem ezt teszik, az ellen­fél bánik el velük. Aki távol volt a fronttól, az már okoskodhatott arról, hogy nekünk, magyaroknak mi közünk is van az egészhez. Könnyű volt a tárcaírók­nak megindítani a magyarság kossuthista lelkületét, a másik oldalon pedig a háború való borzalmait el­hallgatni. A kor külpolitikai összefüggéseit sokszor a kor magyar véleményformálói nemcsak a vidéki nagyvárosokban és megyeszékhelyeken, de a fővá­rosban sem értették. Oroszország a XIX. század eleje óta valós veszélyt jelentett a Magyar Királyságra, ennek csak Ausztriával és Németországgal közösen lehetett ellenállni. Az osztrák kormány pedig az olasz törekvésekre csak hazánkkal együtt tudott kellő vá­laszt adni, de ehhez is kellett német segítség. A Mo­narchia szláv értelmiségének képzett és tehetséges képviselői a XIX. század vége óta Szentpétervárott, Párizsban, Londonban, Washingtonban, Rómában, és ha tehették, még Berlinben is, Bécs-Budapest el­len agitáltak. E mögé az erdélyi románok és Bukarest is felsorakozott. Ezek a szálak kezdetben jelentékte­lennek tűntek, idővel azonban az antant külpolitika­formáló pontjai lettek. Nem kétséges, hogy ez az el­lenünk zajló propaganda - vele való kellő küzdelem hiányában - olyan mérvű lett, és olyan „új világ­ala­kító erővé” vált, hogy erre csak a katonai győzelem vagy a mielőbbi kedvező békekötés jelenthetett volna ellenszert. Hiába szállt ki Oroszország 1917-ben a há­borúból, jóllehet, ezzel út nyílt a háború kedvező befejezésére, helyébe azonban belépett az Egyesült Államok, s így győzelemre a Központi Hatalmaknak a gazdasági és ellátási erőfölény okán nem volt esé­lyük. Azonban előnyös békekötésre Washington be­avatkozása előtt talán többször is. Nagy hiba volt ezeket elmulasztani, s hagyni, hogy az amerikai beavatko­zás révén az antant jelentős erőfölénybe kerüljön, s ezzel az európai hatalmi egyensúly végzetesen meg­változzon. A magyar politikának a háborút illetően a döntő kérdésekben nem volt sok szava, habár sok magyar volt 1914-18 között fontos k.u.k. pozícióban. Bécs is a politikáját (azaz a mi politikánkat­ Berlin árnyéká­ban vitte, így a jó és rossz döntések is többnyire Berlinben születtek meg, ránk többnyire a végrehaj­tásban várt hol fontos, hol kevésbé fontos szerep. Nagyapám és bajtársai egy politikai-katonai gé­pezet részét képezték, amely sok tekintetben a há­ború végéig olajozottan működött. Egy történelmi alapozottságú, határokon átnyúló társadalmi, politi­kai és katonai struktúra öntudatlan foglyai voltak, amelyben meghatározott helyük és szerepük volt. Ez a rendszer túlmutatott a magyarságon, a Mo­narchián is, sőt európai és egyetemes dimenziói is voltak. Amikor a háború kitört, sokan érezhették úgy mindkét oldalon, hogy Herkulesként küzdenek a ne­­meai oroszlánnal, miként ezt nekünk Jálics Ernő örökségül adta. A mi küzdelmünk azonban nem úgy végződött, mint Herkulesé. S nekünk, magyaroknak máról holnapra szétesett a világunk, veretes királysá­gunk, és a vergődés korszaka jött el hosszú időre. Nagyapám és bajtársai máról holnapra veszítették el helyüket és szerepüket abban a világban, amelyért harcoltak, mert maga az a világ is eltűnt. Előbb az antant tette tönkre győzelmével, majd a szovjet had­sereg és magyar kommunizmus adta meg neki a ke­gyelemdöfést. De maradtak szigetek, az igaz emlé­kek titkos vagy rejtett szigetei, ahol a múlt továbbélt, és „szállt az ének szájról szájra”. Köszönöm a Jó­istennek, hogy ebbe mágikus világba gyermekként bebocsátást nyertem. Az én kiskorpádi emlékeim, amit most papírra ve­tettem, csupán azt jelzik, hogy az első világháború magyar nemzedékeinek egyszerű emberei nemcsak az elveszített területeken élték meg fájdalommal a szétesést, amely ott számukra együtt járt a minden­napi megalázásokkal, hanem az anyaországban is, ahol látszólag békés volt az élet. Trianon után új, de sok tekintetben kényszeredett társadalmi és politikai struktúra született Magyarországon, s ebben új helye lett nagyapámnak és bajtársainak is. Megmaradt bennük azonban az osztrák-magyar világ emléke, s ez nosztalgiával és melankóliával tört fel bennük, ha visszatekintettek saját múltjukra. Sőt, viszonyítási és igazodási pont maradt ez későbbi életükben is. Lovaikat halálukig két nyelven - zurück-hátra­­ haj­tották. Emlékeztek Bécsre, Prágára (nagyapámat ott gyógyították ki tífuszából) és a Monarchia keleti végvidékeire. Volt mire emlékezniük a régi dicsőség­ből, s azt követően látni és megélni a romlás évszáza­dát. Továbbadták az ő sajátos világukban a magyar büszkeséget. De nem öncélúan és tartalmak nélkül. 2014. augusztus MAGYAR NAPOK

Next