Magyar Napló, 2014 (26. évfolyam, 1-12. szám)
2014-08-01 / 8. szám
SZEMHATÁR első világháborúnak köszönhetően ismerte meg az országot széltében-hosszában. Ők nemcsak érzelmekben, hanem földrajzi értelemben is tudták, mit veszítettünk. Nagyapámnak és katonatársainak magától értetődő volt a háború. Kötelességből mentek a harctérre. Nem kérdezték, miért. Elfogadták sorsukat, mint apjuk és nagyapjuk. És persze követték a hagyományt, mert Somogyból minden egészséges férfi katona volt: vagy 44-es kaposvári baka (anyai nagyapám - Gyócsi Ferenc, 1893-1968) vagy 10-es székesfehérvári huszár (apai nagyapám, Hernesz-Hóvári József, 1895-1963). Most, amikor 2014. június 28-án a szarajevói merénylet 100. évfordulójára emlékezünk, tudnunk kell: Gavrilo Princip két gyilkos golyója feltartóztathatatlan folyamatokat indított el, s ez nem csupán az első világháborúhoz vezetett, hanem a világ átrendeződéséhez. Ebben mi sok néppel együtt veszítettünk, és kegyetlen árat fizettünk legyőzetésünkért. A győztesek átrendezték Európát, és ezt oly önző módon tették, hogy ezzel előkészítették a második világháborút. Vae victis - Jaj a legyőzötteknek! - tanultuk meg Titus Liviustól. Hogy az antant mennyire nem ismert könyörületet, és a józan ész mennyire nem számított - különösen a francia politikának nem -, ezt a trianoni békediktátum ékesen bizonyítja. A magyar nép sokáig várta Camillust, hogy választ adjon a galloknak, de az nem érkezett meg. Nem követtük Musztafa Kemal Atatürk útját sem, s nem védtük meg hazánkat, miként ezt a törökök tették. Nagyapámat és katonabarátait bántotta ez, a kudarcért nem magukat, hanem a politikát okolták. Ők emlékeztek rá, hogy Bauer Gyula ezredes a 44-es gyalogezredet kötelékben hozta haza az olasz frontról Kaposvárra, többségüket azonnal leszerelték. Nem kellettek, hogy a hazát, amely régóta nem látott veszélybe került, fegyverrel a kezükben megvédjék. A 44-es gyalogezred emlékművét az alakulat egykori hadnagya, a kadarkúti Jálics Ernő készítette. Olyan ember, aki a háborút lövészárokban küzdötte végig katonáival. Tanító mivolta okán értette is, mi zajlott körülötte. A húszas években szobrász lett, s épp az egykori ellenfél fővárosa, Róma volt döntő hatással művészetére. Amikor megfaragta a kaposvári 44-es emlékművet (felavatása: 1938), már érett művész volt, s kellő távolságból tudott visszanézni a háborúra is. Amikor kisgyermekként először láttam az oroszlánnal küzdő férfit, nem tudtam, hogy az Herkules, mert akkor még nem ismertem a görög mitológiát. Nagyapámat és katonatársait láttam benne: ököllel lecsapó izmos és kemény magyar parasztembereket. A támadó oroszlánról nagyapám elmondta, hogy az maga az antant, amely népünkre tört. Mindez 1961-62-ben történt, amikor hat-hétéves voltam, s nagyapámtól ezt az egész életemre kiható történelmi leckét kaptam. Ez év április 24-én a törökországi Dardanelláknál, ankarai magyar nagykövetként Hende Csaba védelmi miniszterünk társaságában vettem részt az ottani 1915-16. évi nagy csaták török állami megemlékezésén. Hazánk erre azért kap meghívást, mert egy osztrák-magyar tüzér- és műszaki ezred együtt küzdött a törökökkel a brit-francia csapatok ellen. A főünnepség a török emlékhelynél volt, majd a franciák és a britek emlékműveihez mentünk. Az antantnak arca lett ismét, miként máskor is, ha diplomáciai rendezvényeken az első világháború emlékéről volt szó. Brit és francia diplomatákkal és katonatisztekkel együtt emlékeztünk törökök, németek, osztrákok és mi, magyarok. Nem éreztem sehol a győztesek gőgjét. Nemcsak azért nem, mert a gallipoli ütközet az antant egyik legnagyobb veresége volt, hanem azért sem, mert a régi szembenállást már rég elfújta a szél. Megdöbbentő, de talán diplomata körökben nem is baj: sokan azt sem tudják már, hogy az első világháborúban mely ország épp mely oldalon is állt. Nagyapám és katonatársaik sem mondtak soha semmi rosszat egykori ellenfeleikre. A katonák akkoriban nemcsak ölték, hanem tisztelték is egymást. A történettudomány ma már szinte mindent tud az első világháborúról. Tudjuk, véletlen volt, hogy Gavrilo Princip merénylete sikerült. A szerb radikálisok, akik az átkozott tervet kieszelték, fel sem fogták, hogy az milyen következményekkel járhat. Csupán látványos akcióval akarták a világnak bemutatni az Osztrák-Magyar Monarchia iránti gyűlöletüket. Ebből azonban nem szerb-osztrák-magyar perpatvar lett, hanem világháború. A háború kitörését illetően Németországnak volt meghatározó szerepe. A német katonai lobbi és a hozzájuk kötődő politikusok úgy látták, Berlin felkészült a háborúra. Bécset a Szerbiának adott választ illetően a német diplomácia nem fékezte, hanem inkább bátorította. A német vezetés tudatában volt annak, hogy ez háborút jelent Oroszországgal és Franciaországgal. Berlinben Angliának és az Egyesült Államoknak 1914-ben nem tulajdonítottak kellő jelentőséget, s ez Németországra és szövetségességünk okán ránk nézve is végzetes lett. 2014. augusztus www. magyarnap 1r. hu