Magyar Napló, 2015 (27. évfolyam, 1-12. szám)
2015-04-01 / 4. szám
2015. április www. magy amap lo. hu SZEMIIATÁR amelyiknek ily sokféle a hangja? A madarak számomra eddig elsősorban az új-zélandi tarka papagájféléket és a kedves kiviket jelentették, de Gallipoli csalogányai egészen mások, az én TNA-m pedig egészen különleges. Amikor ő szól, vagyis szívbe markolóan dalol, könnyek szöknek a szemembe, ami hónapok óta, még amikor nagyon szerettem volna, sem sikerült. Szavakkal nem lehet leírni, milyen hálás vagyok, amiért megkönnyebbülök az arcomon lecsorduló sós cseppektől. Érzéketlenné vált lelkem, amely itt hónapok óta olyan szörnyű barbárság része és tanúja, amelynek brutalitását a történelem képtelen lesz leírni, csak a TNA csodálatos dalára képes a keménységéből engedni. Neki köszönhetem, hogy újra embernek érzem magam, és örülök, hogy sírni tudok. Most értettem meg, hogy a sírni tudás áldás, az elérzékenyülés emberségünk jele. Hogy ez szerencse vagy szerencsétlenség? Ezt sem tudom. És a naplementék... Ha éppen nem gyilkol a török, kiülünk egy elfoglalt csúcsra, és nézzük a fenséges naplementét. Szomorúan gondolunk arra, hogy az Égei-tengerbe bukó Nap nemrégen emelkedett ki a Csendes-óceánból, hogy Új-Zélandon új napot világítson meg. Ugyanabban a világban, ugyanazt a Napot más körülmények között nézni! A tudás néha bizony elszomorítja az embert. De a fájdalmat is csak rövid ideig érzem, aztán megint érzéketlenné válok. Képes vagyok órákon át semmit sem érezni, csak nézek, bújok, tüzelek, szuronyt tűzök, ellenséget ölök, tetvészkedem, az ételül adott száraz kekszet vagy száraz húst rágom; ha alkalom adódik, lefekszem, és ha tudok, alszom. Csak egy ANZAC-katona vagyok - ennyi maradt Alistair John Taylorból. Már csak egy szám vagyok, egy élő szám, és szám leszek akkor is, ha meghalok. „A hazáért hősi halált halt” halott. „A hazáért” és „hősi”... Ugyan! Erőszakkal senkiből nem lehet hőst csinálni. Ami meg a hazát illeti... Ez itt a törökök hazája, és ez a háború nem a mi háborúnk. Mi - ahogy az angolok gőgösen a szemünkbe mondják - csak „kalandvágyó fiúk” vagyunk. Az igazi hősök a törökök. Miként Egyiptomban Abdülnek neveztünk minden arabot, eleinte rajtuk is köszörültük a nyelvünket, de most már látjuk, hogy a „Johnny Turk”-nak elkeresztelt törökök milyen nehéz körülmények között próbálnak minket feltartóztatni. Ők azok, akik a hazáért halnak hősi halált. A múlt héten láttunk először közelről élő törököket, amikor mindkét fél tűzszünetet hirdetett, hogy eltemethessük a holtakat. A tűzszünet a rugbymeccsek közben tartott szünetekhez hasonlóan olyan volt, akár egy tragikus tréfa. A törökök nem néztek ki olyan vadaknak, amilyennek nekünk leírták őket. Fiatal emberek ők is, a szemükben aggodalom és bánat, éppolyan fáradtak és csüggedtek, mint mi, bizonyára ők is aggódó családtagokat, idős szülőket, feleséget vagy kedvest hagytak otthon, ők is véreznek és szenvednek, ha megsebesülnek, őket is fiatal életük ábrándjai közül szakítja ki a halál. A törökök is emberek. Sokan szívós parasztembernek látszanak, fejükön „Enver-kalap”-nak nevezett furcsa, háromszögletű fejfedőt viselnek. Angolul tudóval nem találkoztunk, de akadtak köztük, akik valamennyit értettek franciául. „Jonny” - mondták ránk mosolyogva. Két török cigarettával kínált, én meg húskonzervet akartam nekik adni, de nem fogadták el. Egyiptomban megtanultuk, hogy a muszlimok nem esznek disznóhúst. Mondtam, hogy marhahús, de nem értették. Erre szarvat formáltam az ujjaimmal a fejemen, és bőgtem, mint egy ökör. „Englis mit” - mondták nevetve. Angol hús. „Én új-zélandi vagyok, nem angol” - magyaráztam. Megint nevettek. Én is nevettem. Körülöttünk mindenfelé halottakkal, egymás ellenségei vagyunk, és együtt nevetgéltünk. Soha nem éltem még át ennél ostobábbat, értelmetlenebbet és tragikusabbat, és akkor ott megesküdtem, hogy nem is fogok. „Te no inglis?” - kérdezte az egyik török csodálkozva. „Nem vagyok angol” - ismételtem meg. „I - am - a - New - Zea - lan - der” - szótagoltam, mintha így könnyebben megértené. „Aha, zélandi” - mondta a török, de nem vagyok biztos abban, hogy megértett. „Én török” - mondta, mire megfogtam a felém nyújtott kezet, és azt mondtam: „I am Johnny Turk”. Kezet fogtunk azon a gallipoli dombon, ahol a legvéresebb összecsapások folytak. Erős kezével bizalommal szorította meg az enyémet. Hogy lehetne ezután az ellenségem? Miért lettem én az ő ellensége? Az ellenség ott török baráttá vált. Miközben a tőle kapott cigarettát szívtam, szerettem volna valami barátságos dolgot mondani. „A harcok után talán együtt fogunk majd Konstantinápolyban kávézni.” Alighogy kimondtam, éreztem, hogy baklövést követtem el. Lehajtott fejjel kértem bocsánatot. A török szomorúan mosolygott. Angolul nem tudott, de megérthette, hogy miért említem Konstantinápolyt. Azután temetni kezdtünk. Micsoda istenverte munka! Felpuffadt, megfeketedett, szétszaggatott testek hevertek szerteszét. Az élők egyetlen vágya a hányás, egyetlen érzése a fájdalom. Akkor egyetlen ANZAC- MAGYAR NAPLÓ39