Magyar Napló, 2015 (27. évfolyam, 1-12. szám)
2015-09-01 / 9. szám
www.magyarnaplo.hu NYITOTT MŰHELY ei, a családi könyvtárunk a Bibliából, az Orvos a családban és a Műveltség útjain egy kötetéből, néhány ponyvából, illetve az édesanyám által hozott három Tolsztoj - kötetből és Gárdonyi A láthatatlan emberéből állt. Elsős koromban megkaptam Jack London A vadon szava című könyvét, aztán minden névnapra, karácsonyra, születésnapra könyvet kértem, s a zsebpénzemből is könyvet vettem. Ötödikes koromra elolvastam a falusi könyvtárunk mind a huszonvalahány Jókai-kötetét - egyébként én azt gondoltam, hogy otthon nem kell sok könyvnek lenni, azért van a könyvtár, hogy onnan olvassunk. Ma már fáj a szívem, amikor viszsza kell vinni a számomra fontos kötetet a könyvtárba: jobban szeretem, ha az enyém. Ezért a lakásomban szinte már nincsenek is más bútorok, csak íróasztalok és könyvespolcok, könyves falak. Ez a habzsoló könyvgyűjtési folyamat az egyetemen kezdődött igazán. - Vagyis minőségi és mennyiségi ugrás következett be? - A házikönyvtár, az értelmiségi létmód és példa hiányát először akkor tapasztaltam, amikor az egyetem első éveiben Bényei Tamással kerültem barátságba, és roppant műveltsége, olvasottsága föltárta előttem, hogy kisvidéki viszonylatban kiemelkedőnek mondható irodalmi tájékozottságom egyenlő a nullával. Magyar-francia szakos voltam, s ő angol szakos létére százszor jobban ismerte a kortárs francia irodalmat, mint én. Nem győztem titokban utánanézni minden új névnek és címnek egy-egy beszélgetésünk után, hogy legközelebb én is meg tudjak szólalni. S igaz, hogy kiváló tanáraim voltak a francia tanszéken, akik közül elsősorban Gorilovics Tivadart, Kiss Sándort, Szabó Annát emelném ki, mégis Bényei Tamás ösztönzött arra, hogy a kortárs francia és frankofón költészet, a műfordítás irányába induljak el. A Jacques Roubaud költészetéről írott értekezésem az ő dolgozatával együtt lett első díjas az országos tudományos diákköri versenyen. - Mások is hatottak a pályakezdésedre? - A gimnáziumból nemcsak az „elvtársazás” maradt meg, hanem kiváló magyartanárom is volt. Lengyelné Tóth Éva tudatosította bennem, hogy az irodalmi művet nemcsak elemezni lehet, hanem értelmezni is. Ő kifejezetten arra inspirált, hogy legyen saját véleményem a versről, s a kötelező tananyagon - József Attilán, Adyn, Radnótin - túl Pilinszky, Nagy László és Illyés Gyula felé irányított, amikor költői mintákat kerestem. Arra csak később jöttem rá, hogy ezek a nevek (s még mennyi sok név) megismételhetetlenek; azt pedig nem is sejtettem, de még most sem látom igazán, hogy a saját név (vagy saját rang) nemcsak adottság, hanem temérdek munka és annál is több véletlen kérdése is. A gimnáziumban alakítottuk meg Maticsák Sándor barátommal a kétszemélyes tanulókört is, az egyetemen ezt tovább folytattuk egy ideig, de ő a nyelvészet, én meg az irodalom irányában hajlottam el. - Miért ragadtál az egyetem elvégzése után Debrecenben? - Mint említettem, semmi más tervem nem volt azon túl, hogy tanár, költő és újságíró szerettem volna lenni. A verseim sorra jelentek meg az Egyetemi Életben, az akkor alapított egyetemi folyóiratban, a Határban; s közölt a Hajdú- Bihari Napló is - aztán a negyedik év után egy hónapot gyakornokoskodtam a Naplónál, mire Bényei József, az akkori legendás főszerkesztő néhányunkat az utolsó félévben kikért az egyetemről, munkát kaptunk, újságírók lettünk. Nem volt kérdés, hogy kell-e menni valamerre. Aztán mégis mentünk: még a Napló privatizálása előtt, a rendszerváltozás évében nyolcan fiatal újságírók váltottunk, megalapítottuk a Debreceni Krónika című napilapot, amely harminchárom számot ért meg, egy ideig még hetilapként vegetált, majd megszűnt. Most már tudom, ott lettem igazán újságíró. Aztán tanítani mentem egy olyan iskolába, ahol a gyerekek hatvan százaléka halmozottan hátrányos helyzetű volt. Osztályfőnök is voltam, miközben magyart és franciát tanítottam. Közben megjelent a második verseskötetem, az Évszakok, szavak, álmok, kilencvenkilenc metrizált haikuval - engem sem került tehát el a lírai posztmodern. Kétszer kaptam franciaországi ösztöndíjat, s ha ezt a vonalat erőltetem, és nem akarok mindenképpen visszakerülni a szerkesztőségbe, ma lehet, hogy Párizsban készítjük ezt az interjút, ahol sokkal boldogtalanabb lennék. A magam gyakorlatából is tudom: a „kétlakiságot” nem igazán szereti az írástudó társadalom: az ilyen szerzetet az újságírók gúnyosan „literátornak”, az irodalmárok meg„zsurnalisztának ” nevezik... Az újságírás és az irodalom csak addig fér meg jól egymás mellett, amíg vagy az egyikben, vagy a másikban sikeres nem lesz az ember. Hogy mind a kettőben, erre csak a kivételes szellemek képesek: Kosztolányi, Márai, Krúdy, Móricz Zsigmond, és még néha- 2015. szeptember napYS 41