Magyar Napló, 2015 (27. évfolyam, 1-12. szám)
2015-09-01 / 9. szám
NYITOTT MŰHELY_________________________________________________ Minden írás nyomozás Beszélgetés Vitéz Ferenccel Vitéz Ferenc ötvenéves korára valóságos intézményévé vált a debreceni irodalmi és képzőművészeti életnek, akárcsak a felsőoktatásnak. Költőként, prózaíróként, műfordítóként, a frankofón kultúra szerelmeseként temérdek könyvében hamisítatlan világpolgárnak mutatkozik, de soha nem csábította el a főváros: ragaszkodott a felnevelő régióhoz, Kelet népéhez. Doktorált, nemzedékeket tanított irodalom- és sajtótörténetre, kommunikációra. Manapság nemcsak a festőművész Holló László művészetének egyik legavatottabb ismerője, de szerkesztőként oszlopos tagja volt a Hajdú-Bihari Naplónak, a Debreceni Krónikának, a Debrecen hetilapnak, később a Nagyítás képzőművészeti rovatának is. Élete „főműve” azonban kétségkívül az egyedül írt, szerkesztett és menedzselt Nézők Pont folyóirat, amely több mint félszáz számot ért már meg, s a maga nemében Németh László Tanújához mérhető vállalkozás.Falusi miliőből, az északkeleti fertályról indultál útnak. Mennyire befolyásolt téged ez a felhőtlen, bár anyagiakban nem dúskáló életkezdet? - A gyermekkor boldogsága számomra nemcsak a falusi lét szabadsága, hanem a felelőtlenség is volt. Azt már csak most mérem föl, miután az én gyerekeim is megszülettek, s már javában iskolások, hogy mennyire felelőtlen voltam, és az is maradtam negyvenéves koromig. Ilyen értelemben negyvenévesen még gyermek voltam, majd a második lányom megszületése után - a harmadik házasságom menthető tükörcserepeinek összeszedegetése közben - föl kellett nőnöm. - Mit jelentett ez a felelőtlenség? - Csak a lehetőségekkel számoltam, de nem mértem föl a következményeket. Nem voltam képes a komoly tervezésre. Természetesnek vettem az élet ajándékát, de gyakran elmulasztottam a köszönetét. Pedig tulajdonképpen pontosan az ellenkezőjére neveltek a szüleim, noha az ő sokszor fájdalmas alázatukból folyton kiviláglott az én érvényesülési vágyam. Kilenc-tízéves lehettem, rögtön az első verseim megírása után, amikor kijelentettem, hogy én költő, tanár és újságíró szeretnék lenni. Erre amúgy senki nem ösztönzött, soha nem mondták meg, hogy mi legyek, csak az volt a fontos, hogy tanuljak tovább. Apámtól azt az ösztönzést kaptam, hogy ne akarjak vasutas lenni, s örököltem a makacsságát és a kommunisták iránti ellenszenvét. Az írói vénát talán édesanyámtól örököltem, mert ugyan későn, de ő is elkezdett írni: 2004-ben, a hatvanadik születésnapjára szerkesztettük egybe az öcsémmel istenes verseinek kötetét, amit az Ethnica Kiadó jelentetett meg. S hogy végül költő, tanár és újságíró lettem, ez mégsem jelenti azt, hogy megterveztem volna az életemet. A tudatos tervezés csak negyvenéves korom után kezdődött el. - Számított, hogy hová születsz? - Újkenéz, ez a kis, Vásárosnamény melletti, Tisza-parti falu alkalmas volt az idillre. Kisvárda, a gimnázium is alkalmas lett volna rá, annak ellenére, hogy ott még az 1983-as érettségim idején is „tanár elvtársnak” és „tanár elvtársnőnek” kellett szólítanunk az oktatókat. Elhúzódó kamaszkorom bennem felejtette a lázadását. - Ezért adtad 1991-ben megjelent első verseskötetednek is a Lázadó galamb címet? - Talán éppen ezért, az elhúzódó kamaszkor miatt, s önző módon személyes nyafogásomat igyekeztem egzisztenciálisan is kiterjeszteni, ahol a galamb lázadásának az lett az eredménye, hogy „valahol elkallódott az olajfa ága”. - Tipikus első generációs értelmiségi sors... - Én nem igazán érzékeltem ezt a státuszt. A gimnáziumban már bajban voltam, amikor egyetlen rubrikát sem tudtam beikszelni a szülők foglalkozásánál: nem illettem a „munkás, paraszt, értelmiségi” kalickákba, maradt az „egyéb”, mert az apám irodista volt a vasútnál, az édesanyám meg háztartásbeli. De éppen azért kaphattam tanulmányi segélyt, mert nem voltam értelmiségi származású. Igaz, hogy amikor megtanultam olvas 2015. szeptember www.magyarnaplo.hu