Magyar Napló, 2017 (29. évfolyam, 1-12. szám)
2017-10-01 / 10. szám
KÖNYVSZEMLE Csontos János Alteregók, évfordulók, összegzések Pósa Zoltánról és Vitéz Ferencről Az összegzés az alkotó ember örökös kényszere. Összegezni annyi, mint betakarítani a termést, megállni és szétnézni, elrugaszkodásra való helyet keresve a folytatáshoz. Az összegzés nem minden esetben lezárás, pláne nem mérlegkészítés: lehet köztes állapot is. Metodológiája annyiféle, ahány alkotó van. Miközben roppant tanulságos, alig-alig tanulható. Mégis szolgálni képes az illúzióval: lehetséges a világ - s benne saját magunk - átmeneti megértése, hogy ne csak éljük, hanem értelmezzük is a ránk kiszabott életet.* Pósa Zoltán a hetvenhez közelítve is javíthatatlan: prózaíróként évtizedeken át ragaszkodott a kétféle írásmodellhez, amelyeket váltogatva terjedelmes életművét megalkotta. Az egyik egy filozofikus megközelítés, amellyel az értelmiségi ember világba vetettségét elemezte sokféle szemszögből; a másik egy anekdotikus próza, amelyet jobbára önéletrajzi cserepekből illesztgetett össze. Sokáig élesen különvált e kétféle, párhuzamosan futó próza, ám egy ideje legutóbb a vaskos, kétkötetes Seminomában - éreztem a keveredést, az elegyítést, amely talán az életösszegző alkotói szándékkal is összefügg. Az új, könyvheti opus, a Lila tricikliturgia azonban mintha végképp levetette volna magáról ezt az önként vállalt dichotómiát: Pósa kedvtelve vegyíti kimunkált eszközeit, s az olvasónak olykor még az is az eszébe jut, hogy a szerző nem is annyira az ő kedvét keresi, mint a saját szórakoztatására ír. Persze a téma elbonyolításában ezúttal sem hazudtolja meg magát: nem engedi, hogy könyvét amolyan könnyed, strandra való nyári lektűrként fogyasszuk. Nyilvánvalóan különnemű történetszálakat sodor egybe, amelyek időben és térben is nagy mozgásteret engednek az írói fantáziának. Olyannyira, hogy a választott trilógiaszerkezetet szét is feszíti a belezsúfolt anyag, ám Pósa esetében az összegzés a legritkább esetben jelent lekerekítettséget. Most sem: noha a könyvnek van egy már-már himnikus zárlata, csupán abban erősíthet meg bennünket, hogy a világ voltaképpen megmagyarázhatatlan, egyedi jelenség. Ráadásul a prózaíró folyton becsempészi a szövegbe a lírikust, s a versbetétek - hol organikusan, hol idézőjelesen - ugyancsak a széttöredezettség-érzetet erősítik. Míg azonban idáig eljutunk, számos intellektuális és érzéki élményben lehet részünk. A filozofikum és a mesemondás összeszövése olyan kísérlet, amely igencsak megdolgoztatja a társutas olvasót, s mindegyik történetszálban másféleképpen. Az Alámerült álmok armadája fejezet például egy minden bizonnyal korábbi sztoriból bontakozik ki, amely izolált, periferikus helyszíne, a bűnnel és szexussal mint uralkodó témával való kokettálása révén engem egy hovatovább elfeledett írónk, Bolya Péter rontott mágikus realista technikájára emlékeztet. Ám Pósa nem cinikus, nincs még túl mindenen, keresi a valóságkapcsolatokat. Ezek azonban lebegőbbek annál, mintsem egy realista próza részeivé válhatnának. Volt iskolatársak, valós élmények és elképzelt történetfoszlányok, egy kósza Dickens-motívum, egy igen markáns, látomásos balkáni kavalkád, amelyekben folyton az örök Pósa-alteregó bukkan fel, téblábol és ránt be bennünket az elveszettség-érzés szorongást keltő csapdájába... Terroristák és irodalmárok, lázálmok és a literátor pálya sültrealista sérelmei, amely sebek évtizedek múltán sem képesek begyógyulni... És a megannyi álomjelenet után a furcsa megoldás, hogy az evilági boldogságot jelentő hitves - Barna Márta - következetesen a polgári nevén szerepel, sőt még verset is ír, ami viszont már nyilvánvaló fikció... Jeles bravúr, ha egy ilyen formai-filozófiai összegzési kísérlet nincs a szánkba rágva, hanem az érzések szintjén működik. Pósa eljutott oda, hogy fölöslegessé tegye a vörös farkakat. (Ifjabban hajlamot mutatott a túlmagyarázásra.) Ha röpke ismertetőmből az tűnne ki, hogy a szerző összehord hetet-havat, ez a könyv megér egy ellenpróbát. Az olvasó egy idő után óhatatlanul e kaotikus, szürreális világ hatása alá kerül, az említett himnikus zárlat pedig végképp leveszi a lábáról: „Bukszusbokor. Megalopolisz tágas, franciakertes biedermeier kastélyudvara. Vonósnégyes, fehér testhezálló ruha, hónál is tisztább, háromszögletű kalap. Háromszögletű, halovány apródarcok, pirosított ajak, fidrek-fodrok, rizsporos paróka. Biedermeier muzsikát játszanak. Egyelőre a kép előtt, »kereten kívül« állunk Mártával. Nappali üstökös húz át az azúr égbolton. Halkan csendülj lelkemen, mennybezengő ének, holdvilágnál elmerül kékje. 60 MAGYAR NAPLÓ www.magyarnaplo.hu