Magyar Napló, 2019 (31. évfolyam, 1-12. szám)
2019-06-01 / 6. szám
KÖNYVSZEMLE Kisebbségi Cseke Péter: Döntéskénylethelyzetek - szerben. Egy erdélyi biopárhuzamos lógusnemzedék ötven éve, életpályák Korunk-Press, Kolozsvár, 2018. Jó öt évtizede annak, hogy a bentlakásos kolozsvári egyetemen egymás mellé sodródott diákok közt volt két kutatómunkára elszánt biológus (a baráti kettőshöz hozzácsapódott egy külsős is), valamint egy ifjú bölcsész, akik egymás gondolataiban olvastak, egymástól buzdítást nyerve merész tervekkel-álmokkal indultak a világba, mit sem sejtve arról, hogy a szocialista Romániában az álmok és a realitás „beszélőviszonyban” sincs egymással. Mit vittek magukkal a hittel és álommal, cselekvő akarattal teli tarsolyban? Oly életmodellt, oly életfilozófiát, amely sok évszázados kristályosodás nyomán fogalmazódott meg bennük: életükkel, munkásságukkal nemcsak önmaguknak tartoznak számadással, hanem a közösségnek is, amelyből első vagy második generációs értelmiségként léptek ki a világba. Sorsuk társadalmi modellként tételeződött. Ez a folyamat követhető nyomon Cseke Péter Döntéskényszer című új kötetében. Az ifjú bölcsészből újságíró lett, aki nemcsak a napi hírek kötelező penzuma parancsára szegezte szemét az őt körülvevő világra, hanem - életsorsok személyes megjelenítésén túl - odafigyelt a közösségekben, az erdélyi magyarság életében felmutatható jelenségekre, folyamatokra is, beszivárogtatva azokat a sajtó hasábjaira. Ráébredt arra, hogy a Balogh Edgár publicisztikai óráin oly gyakran elhangzó közügyiség miként formálható-alakítható a toll, a szó erejével. Az ideológia korlátozhatta, szűkíthette a megnyilatkozási teret, de el nem homályosíthatta a szemet és tudatot, amely ekkor is meglátta, felismerte a szellemi kibontakozás búvópatakjainak létét - személyes és közösségi vonatkozásban egyaránt. Miközben az ő növésterve is alakult, formálódott a Falvak Dolgozó Népe hetilaptól a Korunk szerkesztőségi szobájáig, sőt azon is túl: az egyetemi katedráig, a romániai magyar újságíróképzés megteremtéséig. Ki is a három kutatónak készülő ifjú, aki e kötet hőseiként a ’68-ban induló nemzedék életlehetőségei, pályafutása, példája révén a romániai magyar értelmiség léthelyzetét példázza, idézi a mai olvasó elé? Imreh Sz. István, Rab János, Wilhelm Sándor biológus akart lenni, az élet titkainak kutatója. Mi volt, mi maradt közös bennük? „...döntéseik kényszerrel vagy anélkül sohasem a kényelem párnáját, hanem a munka üllőjét keresték.” Cseke Péter tízévenként szólította meg őket, összegezte, leltározta újra és újra az életpályák stációit, számonkérte rajtuk, mit is végeztek az elmúlt időben: Im István a kolozsvári sugárgenetikai laboratóriumban, Rab János a Hargita megyei, Wilhelm Sándor pedig a székelyhídi katedrán. Kolozsvár-Gyergyószentmiklós-Székelyhíd oly háromszög lett, amelynek csúcspontjait a három ifjú, férfivá érett személyiség gondolatáramlása kötötte össze: számon tartották egymás életfolyamatát, álmait, törekvéseit, lehetőségeit, teljesítményét. A baráti kapcsolat kötőszövete, az áramkör létrejöttének biztosítéka Cseke Péter volt, aki nem elégedett meg a riporteri igényű bemutatással, mélyebbre ásott, kereste és fölfejtette azokat a szálakat, amelyek általánosíthatóan egy nemzedék életsorsává magasodnak. Imreh Sz. Istvánét, aki „túlnőtte” a maga teremtette kolozsvári laboratórium falait, a világ egyik leghíresebb kutatóbázisán, a rákkutatás Mekkájában, a svéd Karolinska egyetemen teljesíthette ki képességeit. A Magyarországra távozott Rab Jánosét, aki „pályát váltott”, az etnobiológiában mélyedt el, és vált elismert tudóssá. Wilhelm Sándorét, aki a halbiológiában találta meg a vidék, a Partium kínálta kutatási lehetőségeket. Lényegében mindhárman - eredeti szándékuktól elsodortatva - kényszerpályán haladtak a kitörési lehetőségektől évekig vagy végleg elzárva, megküzdve a környezetük meg nem értésével, közönyével, kicsinyes gáncsoskodással, elcsüggedve, de sosem belenyugodva a felemelkedés elé támasztott sorompók miatt. És mindehhez hozzátársulhatott a szellemi elmagányosodás veszélye. De nem adták fel: megkeresték az adott helyzet kínálta lehetőségeket, s ha pályakorrekcióval is, de érvényt szereztek értelmiségi mivoltuknak. Wilhelm Sándor: „...nem attól értelmiségi az emberfia, hogy megszerzett néhány diplomát, hanem attól, hogy mit produkál. Én csak a szellemi szinten produkáló, önmagát megvalósító embert tudom értelmiséginek nevezni.” A személyes út a romániai magyar tudományosságot megjelenítő életmodellé magasodott. Rab Jánost idézzük: „korántsem tekinthetjük magunkat »befutótoknak«, in MAGYAR COI NAPLÓ 2019. június www.magyarnaplo.hu