Magyar Napló, 2019 (31. évfolyam, 1-12. szám)
2019-06-01 / 6. szám
2019. június www.magyamaplo.hu KÖNYVSZEMLE az államilag eltartott intézeti kutatók és a szubkulturális méretűre zsugorodott olvasótábor egyre nehezebben érvényesül és tájékozódik. És nincs abban semmi csodálatos - mondhatnánk hogy a társadalmi alrendszerek, jelen esetben a kultúra, megsínyli a változásokat. Kérdés, hogy a fokozatosan kiüresedő irodalom-projekt működésre bírható-e még egy (a ’60-as, ’70-es évek pangó hagyományát rákapcsoló) „bypass műtéttel”. Soltész egyszerre kénytelen bizakodni a (viszonylagos immanenciával bíró) alrendszer öngyógyító képességében és a társadalmiság felé nyitás eredményességében, és afölött sem borzad el, hogy kutatói szabadságát valójában szakja presztízsveszteségének köszönheti. Annak, hogy már nem annyira számít. A társadalom felé forduló, vele újra diskurzust kezdeményező közvetítővel/értelmezővel azok a makrofolyamatok bánnak el, amelyek láthatóvá tették magát a krízist. Enyhe önellentmondásnak tűnhet hát, hogy a társadalmiság ideája/ideálja egy megbomlani látszó szerveződés tapasztalatából tud csak kiindulni. És itt lép be az erkölcsi megfontolás, az irodalmiság felettes énje. Nem a romló világállapot okozta csalódottságon kell túltennie magát, hanem azon a keserű felismerésen, amelyet Bernhard a gyász letargiájában megvilágosuló Reger szájába ad. Idézem: „Felhalmozzuk a nagy szellemeket és régi mestereket és hiszünk benne, hogy létdöntő pillanatokban céljainkra használhatóak lesznek... [...] Szellemi széfünket feltöltjük e nagy szellemekkel és régi mesterekkel, s a döntő pillanatban hozzájuk fordulunk; de amint kinyitjuk e szellemi széfet, ott áll üresen... [...] Akkor hirtelen tudja, mi az üresség, ha ott áll ezer és ezer könyv és írás között, amelyek teljességgel magára hagyták” (Régi mesterek). Ebből megérthető/levezethető, hogy miért a „kollektív” erkölcsiségre apellál az ilyesfajta csalódástól megedződött értelmező. Soltész Márton tanulmánykötetéről végül is rengeteg jegyzetet készítettem, és számos észrevételemnek, ötletemnek lett ihletője az anyagbőségnek (és nemegyszer szellemes fogalmazásának) köszönhetően. Például elgondolkodtam azon, hogy amenynyiben az esztétikai jelentésből kinyerhető információ nem releváns az aktuális értelmezési keretek között, akkor honnan hová váltjuk a horizontot. Szabó Magda kapcsán a Gyulai Pál-Jókai-affér emléke frissült fel bennem, míg a Kertészről írottak a dionüszoszi élménytől való irtózás és a pátoszellenesség összefüggését világították meg számomra. Afelől viszont vannak kétségeim, hogy Soltész kész volna pszichobiográfiát írni (bármennyire is érdekli a „szocialista kultúrpolitika lelki-szellemi háttere”), erről a naplórészletbe foglalt Bognár Éva-portré győzött meg. Tanulságos lett volna megvizsgálni a „történeti-szociokulturális hitelesség” eszménye (Veres Péter) és Hayden White történelemszemlélete (tropologikus mezőelmélet) kölcsönös fenntarthatóságának elméleti következményeit. Ellenben azon, Ottlik kapcsán tett észrevétele, amely szerint „az iskola a határon saját hatástörténete tette lehetetlenné, hogy a Buda valaha is szerves folytatása lehessen”, egészen kivételes, finom kritikai érzékre vall, s őszintén mondom: beérett életművel rendelkező öreg rókák dicsőségére is válhatna. (A tanulmánykötetből megismert) Soltész Mártont és művét két metaforával tudnám jellemezni. A szerző - tréfásan szólva - az irodalmi Stockholmszindróma jegyeit viseli magán: megszereti a foglalkozásából eredően rámért Király István- és Nagy Péter-hagyatékot (majd a tudós pálya dokumentumai és hordaléka mögött az embert), a „nyakába szakadt” Csalog Zsolt-örökséget és annak gazdáját. Ezzel leginkább az ő leleménye, a Winnetou-attitűd és a közmédiában már bejáratott Rambo-komplexus előtt tisztelgek (e retorikai forma talán Nagy Péter Martinovics-elmélete miatt lett legitim). Soltész könyve számomra „dobozregény”. Ahogy Csalognál is látta, mindent meg kell őrizni és elraktározni. Nem bízhatunk az utókorban. A filológus teljességigénye mutatkozik meg a sírbeszédet, ebédszünetben fogalmazott levelet, laudációt és szakfolyóiratban publikált tanulmányt egy kötetbe gyűjtő/ rendező módszerességben. Jól olvasható, gazdag és izgalmas kéziratok ömlöttek Soltész dobozából az Ideológiák horizontváltásába. Kovács Imre Attila MAGYAR InNAPLÓ/