Magyar Nemzet, 1899. december (18. évfolyam, 332-361. szám)

1899-12-24 / 355. szám

1899. de­c­ember 24. MAGYAR NEMZET. Egykoronás Petőfi-kiadás. — Saját tudósítónktól. — Budapest, deczember 23. Az idei karácsonyi könyvpiacz legkiválóbb újdonsága kétségkívül Petőfi Sándor összes költe­ményeinek megjelenése volt. Két hatalmas kötetben, fiatal magyar művészek képzeletének díszében jele­nik meg a nagy költő összes költeményei, hogy gyönyörködtesse a szemet is az az ékes külső, melybe öltöztették. Mellette, szerényen meghúzódva, szétment ország­szerte egyszerű egykoronás kiadásban is, hogy be­kopogtasson a kunyhóba, a nép közé, helyet foglaljon a fonóban, a mestergerendán, hadd legyen igazán a magyar nép bibliája. Egykoronás kiadásban is meg­jelent a jubiláris emlékezetes esztendő végén, hogy megindulhasson hódoló útjára, beférkőzzék minden magyar házba, az egyszerű munkástól a jobbmoldáig. A­ki Petőfit szereti s bámulja — s ki az a magyar, a ki ne hódolna e lángész előtt? — a leg­szerényebb viszonyok közt élő társadalmi osztály is megszerezheti a költő összes műveit, hogy lelkére felemelően hatni engedje a magyar nemzet legna­gyobb lantosának dalait. Ez a tudat az irodalom legelső embereit önkén­telenül elfogta, a­mikor e páratlanul olcsó és éppen ezért Petőfihez illő kiadást meglátták. Megkérdeztük tőlük: mit tartanak ez olcsó kiadásról? S íme egyhangúan és lelkesedve emlékeztek meg róla. Kultúránk vezérétől, Wlassics Gyula kul­­tuszminisztertől kezdve, irodalmunk legelsei közül számosan küldöttek már be levélben válaszaikat, melyeket rendre le fogunk közölni s a megérkezés sorrendjében adjuk ide alább az eddig beér­kezetteket. Az »Athenaeum« e nobilis és szép gondolata a legteljesebb elismerésben részesül. Valóban kiadó annál nagyobb és kulturális jelentőségében mélyre­hatóbb cselekedetet nem tehetett volna, mint hogy a nép nagy lantosát odaviszi a nép körébe, a­mikor végtelenül olcsó áron felajánlotta a nemzetnek, hogy végre a népies kiadás igazán népszerűvé, a nagy népköltő a nép költőjévé lehessen. Emich Gusztáv, az Atheneaum vezérigazgatója, ezzel a cselekedetével csak apja méltó fiának mutat­kozik be, a­mikor a vezetése alatt álló intézetben megőrzi a nemes magyar tradícziókat, melyek közé tartozik első­sorban a nagy magyar lantosnak Petőfi Sándornak kultusza. Petőfi nevét, hírét és dicsőségét szolgálja ő most is, — szolgálja oly elismerésre méltó generózus EgaBSBEi" ■ “■. «■■—"­ ’ módon, a melyért megérdemli az általános elismerést, törekvéseinek szép sikerét. Ez a szellem vonul végig az alábbi levelekben is, melyeket olyan kiváló férfiak írtak, mint: Wlassics Gyula kultuszminiszter, a­ki munka­­társunk levelére a következő szép és mély gondolat­tal válaszolt: Wlassics Gyula. A magyar nemzeti kultúra várfalai még távolról sem készültek el teljesen. A­ki Petőfi verseit hozzáférhetővé teszi a legszegényebb kunyhók lakóinak is, az soha el nem porló köveket hord a magyar közművelődés bástyái­nak építéséhez. Wlasács Gyula: Iókai Sör. Jókai Mór, Petőfinek fényes társa a geniali­­tásban, a Petőfi-Társaság elnöke, így lelkesedik. Petőfi legnépszerűbb kiadása. Az Athenaeum kiadásában most jelent meg Petőfi összes munkáinak népies kiadása egy kötetben, teljes 800 lapon. Ára­­ korona. Ugyanakkor egy díszkiadását is közönség elé hozta az Athenaeum, remek képekkel fel­díszítve. Ez a kiadás az ünnepeké, amaz az örök mindenkoré. Ez szolgálhat ajándékul a gazdagoknak, az egyleteknek, amaz a nép százezreinek. Ez a szalonok ékessége, amaz a kunyhók vigasztalója. Most már a napszámos kenyeres­ tarisz­nyájában is helyet foglalhat az egész Petőfi. Sok nagy dicsőség érte korán előrement költőtársamat; magam is segítettem az emlék­ünnepeit hangosabbá tenni; nem irigylettem a pompáját, a fényét,­­ hanem ezt az egy­koronás kiadását, ezt tudom irigyleni. És én nekem halálom után ötven eszten­deig kell a fejfám körül bolyonganom, (ha addig el nem korhad az), a­mig azt láthatom, hogy az én munkáim is odakerülnek a nap­számos kenyeres­ tarisznyájába (ha addig el nem felejtetnek.) Jókai Mór: Lévay Jóssef­ módon biztos és könnyű utat talál a nagy magyar közönség minél szélesebb köreihez. Hadd szóljon ő közvetlenül és állandóan a nép szivéhez, melyből költészete fakadt. Hadd táplálja ott a nemzeti önérzetét, a haza és a szabadság szeretete. És hadd lássa népünk e gyűjteményből lánglelkű költője egész éle­tét, melyet önmaga rajzolt leghívebben költe­ményeiben. Egy koronáért ez a terjedelmes szép kö­tet, ez a kincses bánya, valóságos ajándék. Óhajtandó s talán nem is túlzott a kívánság, hogy megérdemelt nagymérvű pártfogásban részesítse ezt a közönség. Az az általános ér­deklődés, sőt lelkesedés, mely nemrég Petőfi emlékére országszerte felbuzdult, ő részben is a legszebb reményekre jogosít. Őszinte tisztelettel Lévay József. Vadnay Károly. Vadnay Károly, a finom tollú író, az alábbi érdekes reminiszczencziát beszéli el: Az egykoronás Petőfi-kiadás. Nincs költő, ki jobban megérdemelné, hogy igazán a népé legyen, mint Petőfi, ki tüneményes rövid életében állandóan s lelke mélyéből hevült a népért s végül a nép sza­badságáért halt meg. Ő még akkor is, az 1848-iki kiskunsági képviselő-választáson, midőn a fölbujtottak hálátlanul bántak vele, keserű kifakadásai kö­­zepett magát a népet oltalmába vette, mond­ván: »Azt ne kárhoztassuk, tudja is ő, hogy legigazabb fiának fizetett roszszul!« Tüzes lelkének bizonyára egyik legédes­­dedebb álma volt, hogy egykor tán az ő verses könyve is ott lesz a falusi mesterge­rendákon a biblia mellett. Legyen Isten áldása: a siker teljessége az »Athenaeum« nemes, üdvös vállalatán, melylyel bámulatosan olcsó kiadás utján tö­rekszik a költő fenkölt álmát teljesülésre juttatni. Hogy a nép megérti s meg is tudja be­csülni e minden izében nemzeti lírikusunkat, arra én az 1849-iki »szörnyű idő«-ból is mondhatok bizonyító példát. Midőn már az észak-keleti szoroson be­tört orosz haddal gyűlt meg a bajunk, én egy mezőföldi fiatal honvéd-legénynek, ki sze­retett dalolni és ponyva-históriákat olvasni, felolvastam a Csatadal-t: »Trombita harsog, dob pereg,« melyet külön lapra nyomatva küldtek táborokba, kiosztás végett. Feltüzelte a fiatal honvédet, de a végén felsóhajtott­ szépségsóvár lelkét, mely a nagy gondolatnak hatalmas kifejezésére vágyott. Most hát hadd jöjjön a lavina! Itt az Epilóg, nincs már ideje hozzákezdeni egy új remekműhöz, a nagy »Feltámadás«-hoz. Sem ideje, sem ereje. Megvénült. Elveszett a fiatal­ságának tüze... Ebből a lírai hangulatból fakadt új műve, melynek hőse a kiváló szobrász, Bubek, ki maga a költő, Ibsen, az öreg művész, legalább is annak sok hangulateleme, a­ki a nagy siker után, a­mikor a diadal mámorát átaludta, a rajongók köréből kiszabadult, ott hagyta őket, hogy essenek bámulatba műve olyan tulajdon­ságain, melyekre nem is gondolt, ám meg ne értsék — majmokként — az igazit s minek­utána a diadal után, a nagy eszme külső sikere után, kifaragott egy csomó portrét, melyeknek külső hűségét csodálják az emberek, nem is sejtve azonban, hogy micsoda mély érzéseket rejtegetnek. Hogy jóllakott az olcsó tapsból! A külső siker hogy untatja! Nagyot akarna teremteni újra, — de nincs immár hozzávaló ereje... Nincs. Miért? Nem azért, a­miért az előbbi Ibsen-szín­­művek régebbi tépelődő alakjainak, most a férfi és nő viszonyának utolsó árnyalatát rajzolja: Rubek és Mája és Iréné viszonyában. A múlt és a jelen közé kerül a művész. Ebből kimene­külni aztán nem tud. Ebből az ellentétből nincs is menekülés,­­ jön a lavina, feltartóztatlanul. Legalább itt, ebben a birodalomban. A­hol olyan nagy a csend, olyan szűk a felfogás, olyan keserű a gondolat. Ez az élet a halot­tak élete. A „MAGYAR NEMZET“ TÁRCZÁJA. — Deczember 23. — Ibsen legújabb drámája. Irta: Lázár Béla. Jövel hát kegyetlen, zuhanó lavina és te­mesd magad alá ezt a két életre ébredt, halott lelket! Mert élni csak egyszer lehet s ha az idő­­halottak fel akarnak támadni, az élet árja el­sodorja őket, éppen abban a pillanatban, a mi­kor át akarnak hatolni »a ködön, mely őket körülveszi . . .« Mert jön a lavina. Vakon, orozva támad rájuk. A viszhang pedig felsikolt: Fax vobiscim!* És ezzel befejezi Ibsen azt a gondolatsort, melyet társadalmi drámáiban kifejtett.* *­ Leteszi a lantot pihenni. Ez az Ő utolsó műve. Mert leszámolt immár magával, a hetven­­kétéves bölcs lelki nyugalmában. Most már jöhet a lavina. Lelke titkos álmai nem telje­sültek be. Nem élhet a szépség napsugaras birodalmában, melyre vágyott, de élete leg­szebb epizódja maradt az a pár nap, melyet közöttünk töltött. Ezt minduntalan hangsúlyozta leveleiben. Művei iránt, melyeket befejezett, valami Lévay József, jeles költőnk lelkes levele így hangzik: Kezemhez jutott önök szívességéből Petőfi Sándor összes költeményeinek legújabb népies kiadása egy kötetben. Örvendetes és fontos eseménynek tartom azt, hogy Petőfink ily csodálatos közöny fogta el mindig. Egyik a másikból folyik és a­hogy a régi tőből új virág fakadt, az elhervadt virágkehely iránt nem érdeklődött többé. De igen, fokozott mértékben magyarországi sikerei iránt, valami sajátságos rokonszenvnél fogva, talán csak annak a pár napsugaras nap­nak az emlékénél fogva, melyet Budapesten töltött. Most is hálás levélben köszönte meg a Vígszínházban előadott Kis Egolf-jának nagy erkölcsi sikerét s egy időben jelentette, hogy irt egy új darabot: az utolsót, az epilógot. * A gondolat, mely lelkét Iebra­ja óta foglal­koztatta, a férfi és nő viszonya, mert ettől függ az egyén boldogsága. Ezt a viszonyt a legsajátságosabb változa­tokban mutatta be; — újra és újra visszatért hozzá, egyre mélyítette, színezte, alakította. Újabbnál újabb esetekben szemléltette. Kereste hozzá a legkülönbözőbb egyéniségeket és bele­­állította őket a legcsodálatosabb szczenériába. A tusakodó és élvhajbász, a finom hajszálhaso­gató és a kicsapongó érzékiségű férfi és asszony­alakok egész sorozatát véste ki, merő portré­kat. Ezek mind-mind csak variálták nagy költői alkotásának, a »Császár és Galilei« alapgondo­latát: eljutni egyszer abba a »harmadik biro­dalomba«, hol oly napsugaras szép az élet, eljutni oda még ebben a földi életben. Hite megingott. De vágyó lelke szomjazott érette. Ezt a világfelfogását, első nagy műve óta, egyre csak megközelítette, fúrva és faragva apró portrékat, melyeket hűnek és igaznak tarthat a világ, de az ő lelkét ki nem elégítették, az ő * Ibsen Henrik: »Sa mi, halottak, feltámadunk.« Drámai epilóg 3 felvonásban. Kopenhágában megjelent Gyldendalnak, Berlinben Fischernek kiadásában. 17

Next