Magyar Nemzet, 1901. december (20. évfolyam, 299-322. szám)
1901-12-01 / 299. szám
2 MAGYAR NEMZET, 1901 . deczember 1. derék barátját. Legújabban a trónörökös családi életébe markolnak bele és válási hírek terjesztésével igyekeznek előmozdítani kárhozatos czéljaikat. Ugyanaz a csúnya rendszer ez, amely állandóan piaczon tartja az Obrenovics-család benső ügyeit. Elítéljük ezt a politikai botrányhajhászást, akár Szerbiában,akár Romániában próbál szerencsét. A Keleten sok mindenféle, szerintünk megütközésre méltó eszközzel szoktak dolgozni, ámde ez nem ok, hogy a Nyűgat is alkalmazza ugyanezeket az eszközöket. És legkevésbé szabad hazug történetekkel berontani egy uralkodócsalád szentélyébe, amit most a román trónörökössel próbáltak meg. Szó sincsen sem válásról, sem a trónörökös lemondásáról, sem a régensségi törvény megváltoztatásáról, sem a Sturdza-kabinet megbuktatásáról. A bukaresti kormány Románia financziális és gazdasági bajainak a megorvoslásán fáradozik. Reméljük és kívánjuk, hogy siker kövesse munkáját. Nem fogja megzavarni működésében olyan visszataszító történetek terjesztése, aminek czélja sokkal világosabb, semhogy bárkit is félrevezethessen. Széll Kálmán bécsi útja, hitelesebb cáfolata az Egyetértés meséjének az, hogy Molnár János amaz emlékezetes ülés előtt elkérte a miniszterelnöktől azt a könyvet, amelyből Széll Kálmán a néppárt és a nemzetiségek viszonyára nézve jellemző adatokat citált s ez alkalommal bejelentette neki, hogy ezért meg fogja őt támadni, a mire a miniszterelnök csak azt jegyezte meg, hogy »áll elébe!« Várta is e bejelentett támadást,de Molnár János az illés vége felé újból odament a miniszterelnökhöz s azzal indokolván a támadás elmaradását, hogy a vitához többé nem szól már senki, az ígért támadást önmaga halasztotta el az indemnitási vitára. A fegyverszüneti alkudozásokra tehát a legcsekélyebb ok sem volt. Nem is igaz az EPs erre vonatkozó tudósításából egy árva szó sem. Épp oly kevéssé felel meg az igazságnak az, amit Szál Kálmán megczitálásáról ad audiendum verbum is. Ő felsége nem hívta meg Szál Kálmánt a kihallgatásra, sőt Széll Kálmán nem is volt a királynál kihallgatáson. S a legérdekesebb az, hogy — ami három év óta nem történt meg — éppen Széll Kálmán mostani bécsi útja alkalmával semmi olyan előterjeszteni valója nem volt, ami a kihallgatás kérését szükségessé tette volna. De nem is volt és nem is lehetett semmi ok vagy szükség az ETs által említett kihallgatásra, mert a miniszterelnök azon ülés után, amelyben Rakovszky támadásait visszaverte, nyomban sürgönybeli előterjesztést tett ő felségének. Ez az előterjesztés már csütörtökön korán reggel ő felsége kezében volt, sőt már ugyancsak csütörtökön délelőtt teljes elintézést nyert és erről a miniszterelnök értesült is, még mielőtt Bécsbe indult volna; elintézést nyert pedig oly formán, hogy ezzel az ügy teljesen be volt fejezve, és pedig éppenséggel nem abban az értelemben, ahogy az E—s élénk fantáziájú tudósítója kombinálja. Az alaptalan kombinácziók sorába tartozik végre az is, amit az E—s a szabadelvűpárt hangulatáról ír és szabadelvűpárti képviselők szájába ad. Azok után, amiket az imént elmondottunk, fölöslegessé válik annak bizonyítása, hogy szabadelvűpárti képviselők olyan üres mendemondákkal nem kompromittálhatják magukat. Az pedig, hogy egy szabadelvűpárti képviselővel az E i s azt mondatja, hogy Szál Kálmán elszólta, vagy el fogja szólni magát, minden körülmények közt a legbadarabb mese, mert hisz három esztendő adataiból csak hivatkozhatott volna az illető egyetlenegy esetre, mikor szólta el magát Széll Kálmán! Ha ezt nem tette, akkor bizonyára az az alapos oka volt reá, hogy nem volt mire hivatkozni. Jilát mint Öreg asszonyaiban, kiknek a kor és az életgondok által megbarázdált arcza különösen kedves tanulmánytárgya a társadalom alsóbb osztályai megrendítő hőstörténetét beszélő eme nagytehetségü festőnek. Sokkal derültebbek és — habár föltétlen őszinteségükben még mindig kissé ridegek — de a lég és fény indító hatásai következtében kellemesebben érintők Fényes tájképei. A 139. számú őszi tájkép, mindjárt jobbra a terem bejáratától, csupa fény és melegség. Széles vonással odavetett merész tanulmány, melyben csupán a színes tömegek kivánnak hatni. Az Őszi csend, az őszi eső, az Ősei délelőtt, a Nedves őszi reggel mindmegannyi éles látással és gyors kézzel vászonra rögzített benyomások, melyekben a festő hűséges engedékenységgel, soha önmagát meg nem tagadó tisztelettel követi a természetet változatos bájainak feltárásában. Változatosságot emlegetünk, holott pedig inkább arra kellene irányítanunk a figyelmet, hogy emberünk mily csökönyös, mily beteges hajlammal keresi meg a természetben is a komoly látványt. Hiszen legtöbb tájképe az ősznek borongós, néma szépségét meséli. Ez igaz. De nem kevésbé igaz az is, hogy az őszi tájkép kissé szűkre vont keretén belül Fényes sokszerű és örökké különböző igézetet tud találni. Az őszi hangulatot kedveli legjobban, de e hangulatban mily gazdag bányáját találja a sokféle hatásnak. Olyan ő ebben, mint aki a cello-bőgőn játszsza a legkülönbözőbb dalokat. És igy értjük a dolgot, midőn változatosságról beszélünk. Pedig hát mily mesteri tud lenni, midőn festő-állványát átteszi a kikelet üdítő levegőjébe. Tekintsék Tavaszát (144. sz.), mely tájképes legyen nyugodt az Ebs hírforrása. Amint eddig nem szólta el magát Széll Kálmán, ezután sem fog rajta ez a hiba megesni. Ezek után, azt hiszszük, az Egyetértés politikai tereferéje méltán helyet foglalhat a dajkamesék sorában. Nehogy azonban azzal vádoljon bennünket, hogy csak cáfolni tudunk, de értesüléseink nincsenek, szolgálunk neki egy pozitív hírrel, amelynek megbízhatóságáért feltétlenül szavatolunk. Széll Kálmán miniszterelnök, miután a tegnapi közös minisztertanácson hivatalos ügyeit, amelyek miatt egyedül utazott Bécsbe, elvégezte, már tegnap este elutazott Bécsből, ma reggel Rátótra érkezett s ott marad hétfőig, a mikor ismét Budapestre jön. a:0' ’ ■ A »Bud. Tud.« Írja: Egynémely lapnak az a kombinácziója, mintha Széll Kálmán miniszterelnök gróf Apponyi Albertnek, a képviselőház elnökének titkos tanácsosi eskütétele alkalmából utazott volna Bécsbe, nem felel meg a tényeknek, mert eltekintve attól, hogy a titkos tanácsosi eskütételnél a magyar miniszterelnöknek semmi funkciója nincsen, Széll Kálmán miniszterelnök már a legközelebbi napokban visszatér Budapestre, holott gróf Apponyi Albert csak jövő szerdán utazik Bécsbe, hogy ott csütörtökön a titkos tanácsosi esküt ő felsége kezébe letegye. Ebből az alkalomból gróf Apponyi Albert magánkihallgatáson is megjelenik ő felségénél. A Burgban tegnap a király elnöklete mellett közös miniszteri tanácskozás volt, melyen Goluchowski gróf, Kállay és Krieghammer közös miniszter, Spaun báró tengerészeti parancsnok, továbbá Koerber miniszterelnök, Böhm- Bawerk pénzügyminiszter, Welsersheimb gróf osztrák honvédelmi miniszter, Széll Kálmán miniszterelnök, Lukács László pénzügyminiszter és Fejérváry Géza báró honvédelmi miniszter vettek részt. A konferenczia, mint a N. Fr. Pr. jelenti, mindkét államot közösen érdeklő ügyeknek volt szentelve. Nincs kizárva, hogy a konferenczián megtették az első előkészületeket a delegáczió legközelebbi üléseire és a közös budgetek megállapítására, bár a delegácziók összehívása a közeljövőben nem várható és ideje még nincsen megállapítva. A konferenczia huzamosabb ideig tartott. Szál Kálmán miniszterelnök hosszasabban tárgyalt az osztrák miniszterelnökkel és a pénzügyminiszterek is tárgyaltak reszortügyekben. Lukács László pénzügyminiszter már tegnap délután elutazott Bécsből. Szell Kálmán miniszterelnök az éjjeli vonattal utazott Rátótra. Bem regénybe illő fantáziával, de az igazság teljes hiányával írja meg az Egyetértés mai száma Széll Kálmán miniszterelnök bécsi utazásának históriáját. Kár volt az elpocsékolt fantáziáért, amelynek produktuma nem egyéb egy nagy halom kombinácziónál, fűszerezve oly politikai pikantériákkal, amelyeknek forrása bőven bugyog minden reporternek kisujjában. Hogy röviden és regényesség nélkül fejezzük ki magunkat, az Egyetértés mai referádája Szál Kálmán bécsi utazásáról, annak okairól, fő- és mellékkörülményeiről s egyéb politikai járulékairól: elejétől végig a puszta mese. Az egyetlen igaz tény, hogy Széll Kálmán Bécsben volt, hogy résztvegyen a közös miniszteri tanácskozásokon. Minden egyéb, elejétől végig, üres és alaptalan kombináczió. Mindenekelőtt teljesen légből kapott az Egyetértés meséje a néppárttal kötött fegyverszünetről. A miniszterelnök sem nem kért, sem nevében vagy tudtával senki nem közvetített fegyverszünetet. A való tényállás, amely a leg-Igazán csodálatos, mennyi benső meggyőző kifejezést tud Fényes megadni alakjának egy-egy vonással, egyetlen mozdulatban. Ott az Anya és gyermeke (154. sz.), sivár kép, mely minden külsőségében majdnem bántóan fukar és rideg. De az a nyomorban, szükségben, százszerű nélkülözésekben összeaszott anya mennyi benső hévvel, mennyi mélységes elemi szenvedéllyel szorítja keblére beteges, rongyos porontyát. Nem látni arczából többet annál a halavány, keskeny, múló vonalnál, mely a kendő által beárnyékolt alacsony homlokát jelzi; az összes arczvonásokat a hozzásimuló gyermek feje födi el; és mégis ez az ölelés oly erős, oly ösztönben hatalmas, hogy nem lehet képzelni elragadóbb kifejezését az anyai szeretetnek. Minél tovább nézzük e képet, annál mélyebbre hatol lelkünkbe a tudat, hogy itt egy ősi erély, egy minden földi dolog fölött győzelmes szenvedély beszél hozzánk, mely előttre elhalványul minden, ami az emberek életében megkülönböztető külsőség. Ez az ősanyagban meginduló teremtő érzésnek a képe. E terjedelmes festmény szomszédságában van a kislányok néhány széles vonásban odavetett vázlata. Mindkét kis leánynak arczán a mély szomorúság kifejezése hirdeti, hogy a két zsenge lényt ugyanazon egy nagy bánat érte. Talán éppen az az ölelés múlt el örökre tőlük, mely az előbb említett kép gyermekét teszi oly irigylendővé. Bizonyos, hogy nem az anyagi nyomor vési arczukba e nagy fájdalmat. . Egyáltalán a bánat, a,, komorság, a lelki gyötrelem festője Fényes. Összes tanulmányaiban ez adja meg a kifejezés alaphangját: az Ebédelő munkásokban (146. sz.), kik fásult egykedvűséggel nézik száraz kenyerüket, éppúgy, között a legremekebb munka. Mint játszik az új életre kelt szellő a még lombtalan fák ágaiban és a jég gyönge szürkületében! Mint övezi, csókolja, füröszti a még hűvös, de azért nem kevésbé ragyogó verőfény lenn a földön a barnult szalmaasztagot, fönn az égben pedig a foszlányos felhő lágy széleit! A sövény és a szemközt jövő ember sötét árnya pedig tudatja, hogy a tél homályai után a nap csillaga átvette diadalmas uralmát. Ez gyönyörű kép. Ha merészelnénk, a sok szép és értékes mű között válogatva, sorrendet fölállítani, azt mondanék, hogy ez és az első helyen említett öregember, ott a sarokban, Fényes legszebb művei, mindnyájuk között. De nem merünk ilyképp osztályozni, mert attól félünk, hogy saját gyöngénk igaztalanságra ragad bennünket. Gyöngénk tudniillik ama bizonyos magyarság, melyet múlt czikkünkben és e sorok elején emlegettünk fel oly bőségesen. Márpedig e két kép, a Tavasz és az Öregember annyira magyar, hogy alig állítható e tekintetben melléjük bármi is az egész tárlaton. Könnyen érthető tehát a rajongás, mely elfogja lelkünket, midőn e két festményre gondolunk. A rajongás pedig rossz tanácsadó. Mindenkor és mindenben, a vallásban és politikában épp úgy, mint a művészetben. Hallgatunk tehát. De tudjuk, érezzük, hogy gyönyörrel fogunk visszaemlékezni e két műre még akkor is, mikor Fényes már nem lesz többé a maga választotta útján járó, mogorva, durczás, intranzingens festő, hanem simára nyesett, megszelídült, mosolygó tanárka —■ valamely nyaldokló állami iskolában. Mert most intranzigens. Ez a helyes szó, ez a találó kitétel, mely irányát, műelvét, tévé-