Magyar Nemzet, 1902. november (21. évfolyam, 260-285. szám)

1902-11-01 / 260. szám

2 MAGYAR NEMZET. 1902. november 1. *------—*-—■ ------------------------------------------------------------------------------------------­nemzeti eszme, a törvényben is megjelölt külön magyar külügyek s nemzeti kato­naságunk, a honvédség által. De maguk a közös intézmények sem rombolták le álla­miságunkat és önrendelkezési jogunkat. A magyar alkotmány nem csonka alkot­mány, mint Deák alkotásának nem egy hazai ellensége hirdeti. Magyarország nem a birodalomba beillesztett valamely tarto­mányféle állam, mint a Grivisichek s a Lajtántúl olykor megnyilatkozó utódaik képzelik és hirdetik. A magyar alkotmány az állami és nemzeti szuverenitáson épült fel. A magyar állam valóságos állam s a magyar nemzet valóságos nemzet. A jogok­nak, a czélszerűség okozta lekötése nem egyértelmű a nemzeti jogok feladásával. A lekötöttség beláthatatlan időkre tartós ma­radhat, mert a formáknál is tartósabb a lé­nyeg s a lényeg az, hogy a monarchia két állama az azonos uralkodó alatt egymás kölcsönös védelmére van utalva. De a magyar szuverenitás garancziáját teljesen, megadja ama tény, hogy a magyar nem­zet a parancsoló viszonyok hatása alatt királyával, tehát nem idegen állammal megegyezhetett czélszerűségi szempontból jogok lekötése iránt, de más viszonyok közt ismét megegyezhetik ugyancsak ki­rályával a lekötöttség átalakítása és mó­dosítása tekintetében. Ebben csúcsosodik ki a magyar közjog és történeti fejlődés végeredménye. Köz­jogunk nem gátja nemzeti fejlődésünknek. Ebben megegyezhet velünk minden rajtunk túlmenő politikai felfogás, habár mi a dualiz­mushoz, Deák Ferencz művéhez, a leg­erősebben ragaszkodunk. Harczainkat ne komplikáljuk azzal, hogy a dolgok ered­é­ténél kezdjük újra vitatkozásunkat. Hosszú küzdelmeink idején leszámoltunk a m­últ századokkal és azok szellemével. Nézeteink leszűrődtek, habár tán ellentétes pólusokon, a kü­lügyekre és a hadügyekre gyakorolt régi befolyásról. Részemről igyekeztem meg­védelmezni az állami szuverenitásunkat a múltban is. De, hogy ezt sikerrel tehessem, az átruházott felségjogok egész rendszerét kellett kifejtenem. Valóban, midőn a kül­ügyi és hadügyi intézmények nemzeti jel­lege tényleg és nem jogilag megszűnni látszott, a nemzeti jogok meg nem tar­tott törvényeinkben s a koronára ruházott jogok által éltek tovább. A magyar kül­ügyi és hadügyi szuverenitás ekkor a jog­­fentartás s az átruházott korona-jogok alakjában létezett. Ám ennek daczára kü­lönböző hitben lehetünk a külügyek inté­zésének, valamint a magyar véderőnek múltjára nézve. De megc­áfolhatlan bizo­nyossággal mondhatjuk el, mi, Deák alko­tásának védői, hogy a 67-iki kiegyezés által a nemzet nem veszített jogokat. Nem veszített a múltban sem. De Deák alkotása számos erős garancziával látta el nem egy nemzeti érdekünket. Bizonyos, hogy a dualizmus is ezred­éves alkotmányunk szellemében épült fel. Egyrészt a jogátruházás, másrészt a jog­­fentartás szellemében. Hadi felségjogokat ruházott a koronára a vezérlet és vezénylet fogalomkörében s az 1867 : XII. t.-czikk fentartotta a »magyar hadsereg« kifejezé­sét. E kifejezés későbbi védtörvényeinkben elmosódott, de maga a jog nem. En­nek lényege, a nemzet joga a hadügyek és a külügyek önálló intézéséhez, benne van Deák alkotásának betűjében és szellemé­ben, habár a nemzet az 1867 : XII. t.-czikk által királyával megegyezett a közös véde­lem iránt. Ha pedig a koronára nemcsak Deák Ferencz műve, hanem alkotmányunk hosz­­szú, százados fejlődése sok és lényeges ha­táskört ruházott, e kétségtelen ténynek van nemcsak közjogi, hanem egyszersmind po­litikai következménye. A közjogi következ­mény az, hogy az átruházott hatáskörben a korona a nemzet mandatáriusa gyanánt jár el, a politikai következmény pedig az, hogy a magyar alkotmány oly sajátságos gépezet, mely csak két fő kerekének, a koronának és nemzetnek teljes egyetértő s egyesült mozgása által kezelhető. A korona és nemzet belső egységét tanítja a magyar közjog Werbőczy óta. A korona és nemzet benső egységét és összhangját követeli szin­tén, ha sikeres akar lenni, a magyar politika. A „MAGYAR NEMZET" TÁRGIÁJA. — Október 31. — Temetői gondolatok. — Irta: A n ít­r­o­n­i­c­u­s. — Háromféle temető van: természetes temető, mű­vészi temető és ipari temető. A két első szép, a harmadik kiállhatatlanul rideg. Az első fajta, a természetes temető, leg­jobban hat a szívre. Faluvégen látni ilyent, irtatlan fák, cserjék, bozótok és mindenféle bur­jánzó, zöld között. Egy-egy keserves feszület mered csak ki belőle magasan. Úgy hat ez, mint az alacsony földi zsongásból az ég felé szö­­kellő szünetlen néma faj, mely az országúton tovasietőket arra inti: ne bizakodjatok el, kín­lódni fogtok és meghaltok valamennyien! . .. Az eleven temetősövényen belül a sírdombok mintha dermedt hullámai volnának egy tónak, melynek tükrét vastag szőnyegként borítja mindenféle növény: virág, levél és gizgaz. A mindezen ke­resztül böködő keresztek és fejfák, megannyi tört hajó elsülyedt roncsának megpusztult árbocz­ maradékai. Még most, hideg őszi hervadáskor is szép az ilyen temető. Ha lesorvadt is már minden zöld levél s ha már az őszi rózsák színei is múmiabarnává fagytak, a dús növényzet még mindig el tudja takarni a földet, mely viszont a holtak csontjait takarja. A hervadt levelek és virágok nagy részét nem tudja tovasöpörni a szél. Ott marasztják azokat a keresztül-kasul szövődött növényindák, melyekről levedlettek, vagy ott ragasztják az eső csöppjei, melyek le­verték s bepaskolták őket a hantokba. S e her­vadt növényszőnyegnek annyi szine van, a mennyi az eleven zöldet virágzáskor sem tarkítja. Igaz, hogy mind e sok árnyalatú sárga, barna, piros, viola és haragos rozsdaszín halálosan szomorú, mert egészen más, mint akármi elevennek a színei. De a sokféle halálos színek versenyéből szintén bájos összhang támad, mely kedves a szívnek, akár egy bus temetési ének, vagy akár maga a sírásra felolvadt fájdalom. S szép az ilyen faluvégi természetes temető még kemény télen is, mikor egészen befújja a hó s a hullámos fehér foltból a fölmagasló ke­serves feszületen kívül csak a keresztek és fej­fák csücskei feketéinek ki. Oly igaz és tökéle­tes, oly nyugodt és végleges itt ilyenkor a halál, hogy megbékülünk vele, szinte meg­kívánjuk. A művészi temető, melyben a szobrász, az építész és a kertész alkalomnak nézi a nyomo­rúságos emberi test halálát, hogy művészetével csak azért is az emberi lélek nagyszerűségét és halhatatlanságát bizonygassa, nem olyan meg­ható, mint a természetes temető, de szépségé­ben büszkébb, hatásában bátorítóbb, nemesebb. Amaz, a falusi temető, alázatra s lemondásra int, emez, a melyben Canova és Thorwaldsen­­fajta nagy művészek remekei pompáznak, az emberi méltóság érzetét kelti föl. Gyönyörűen beszél az ilyen művészi temető. — »Meg kell halnod ember, az igaz. — De még se félj, emeld magasra a fejed! Van benned valami nagy és nemes, a mivel nem bir a halál!« A harmadik fajta temető, melyet én ipari­nak nevezek, szakasztott mása a sírkőfaragók raktárainak. Kiállhatatlan, rideg valami. Buta, aranyozott hetükkel dicsekedő, vonalzóval s körzővel kimért, lélektelen csiszolt kövekből utczák, terek, egész városrészek és városok. Oly kietlen városok, mint a milyen kietlen min­­­­den, a­mit kislelkű, sem természetért, sem­­­ A tengerszem. Széll Kálmán miniszter­elnök jelentést tétetett magának, vájjon a való­ságnak megfelelőek-e azok a hírek, melyek sze­rint a lengyelek a tengerszem területét már most, az ítélet hivatalos végrehajtása előtt erő­szakos módon elfoglalják. A kormányelnök, a­ki azon az állásponton áll, hogy a választott bíró­ság ítéletének beczikkelyezése előtt hatályra nem emelkedhetik, gondoskodott róla, hogy a kor­rekt álláspont értelmében, ott erőszakosságok ne történhessenek.­­ Három millió Dunaszabályozásokra. Darányi földművelésügyi miniszter — mint ér­tesülünk — elhatározta, hogy a pozsonyi téli kikötőt kiépítteti, elkotortatja ugyancsak Po­­zsonynál a hajózást akadályozó zátonyt, sza­­bályoztatja a mosoni Dunaágat, segíti a felső Dunaszakasz ármentesítő társulatait, hogy a felső Duna szakaszon az ármentesítő munkálato­kat foganatosítsák; erre a czélra a törvény­­hozástól három millió korona költségnek meg­szavazását kéri.­­ Darányi miniszter a Székelyföldön, Székely­­udvarhelyről táviratoztak, hogy Darányi Ignácz földmivelésügyi miniszter szerdán délután székely­­földi útján Parajdról Székelyudvarhelyre érkezett. A miniszter, kit az útja mentén levő községek lakossága szíves fogadásban részesített, számos községben megállt, közvetetlenül érintkezett a la­kossággal s számos székely udvart és gazdaságot megtekintett. A miniszter este hét órakor érkezett Székelyudvarhelyre, a­hol Hollaky Artur főispánhoz szállott. Tegnap reggel kilencz órakor az Udvarhely­­megyei Gazdasági Egyesület a megyeháza nagy­termében közgyűlést tartott, melyen Darányi Ignácz is megjelent. Hollaky főispán, az egyesület elnöke, üdvözölte a minisztert s átadott neki egy emlék­iratot, melyben az egyesület a gazdasági viszonyok javítására vonatkozó terveit adja elő. A miniszter válaszában a kormány nevében nyilatkozott; ki­jelentette, hogy a kormány állandó szeretettel fog­lalkozik a székely­ kérdéssel; a maga részéről örül neki, hogy az Udvarhely megyei Gazdasági Egye­sület gyakorlati eszmékkel foglalkozik s megígérte, hogy nemcsak a középpontban, hanem a vár­megyékben is lehetővé fogja tenni azt, hogy az művészetért nem hevülő filiszterek alkotnak. Ezeknek az iparpompa a legtöbb és legszebb valami a világon. Gyűlölöm, utálom a filiszter-népségnek min­denét, még a temetőjét is, melyben a kegyeletes sírkő-állítók rangja, czime és vagyoni állapota szerint kisebb vagy nagyobb ugyanaz az esetlen obeliszk, minden legkisebb megkísérlése nélkül a művészi formálásnak. Ah, mily unalmas, ah, mily csúnya ez! És ilyen temető van a világon legtöbb. Az ilyen temető nem mond semmit. Ha ilyen temetőt látok, legfeljebb annyit gondolok, hogy a nyomorult filiszter még a ha­lál komor, fenséges költészetét is képes kifor­gatni s közönséges száraz prózává tenni. Az ilyen temetőben még a lélek halhatatlansága is meg van tagadva. Lélek csak a természetben, a művészetben és a lelkes emberekben van. A kő­faragó iparban s az ízléstelen filiszterekben nincs lélek. Az ipari temetőben nincs örök élet s nem lesz föltámadás. A­hol ilyen a temető, még meghalni sem érdemes. Pedig ott is­­ muszáj. * . 07 Igen hiábavaló dolog ugyan, de mégis mind mi­den ember sokat vesződik világéletében azzal , milyen legyen a temetése, hova temessék, egy­általán mint bánjanak vele holta után. Az egészen egyszerű, szegény, sikertelen életet élők, ki nem elégített hiúságuk évében rendesen szép temetést kívánnak. Zenekíséretet, sok papot, jelentékeny, feltűnő gyászpompát. Díszes sírt, rajta ékes, beszédes emlékjelet. Rettenti őket a gondolat, hogy épp oly szeré­nyen, nyomtalanul haljanak, a­mint éltek. Sze­retnék, ha végre halálukban kijavítódnék az a szerintük nagy igazságtalanság, hogy ők e földön senkik sem voltak. Budapest, október 31.

Next