Magyar Nemzet, 1902. november (21. évfolyam, 260-285. szám)
1902-11-01 / 260. szám
2 MAGYAR NEMZET. 1902. november 1. *------—*-—■ ------------------------------------------------------------------------------------------nemzeti eszme, a törvényben is megjelölt külön magyar külügyek s nemzeti katonaságunk, a honvédség által. De maguk a közös intézmények sem rombolták le államiságunkat és önrendelkezési jogunkat. A magyar alkotmány nem csonka alkotmány, mint Deák alkotásának nem egy hazai ellensége hirdeti. Magyarország nem a birodalomba beillesztett valamely tartományféle állam, mint a Grivisichek s a Lajtántúl olykor megnyilatkozó utódaik képzelik és hirdetik. A magyar alkotmány az állami és nemzeti szuverenitáson épült fel. A magyar állam valóságos állam s a magyar nemzet valóságos nemzet. A jogoknak, a czélszerűség okozta lekötése nem egyértelmű a nemzeti jogok feladásával. A lekötöttség beláthatatlan időkre tartós maradhat, mert a formáknál is tartósabb a lényeg s a lényeg az, hogy a monarchia két állama az azonos uralkodó alatt egymás kölcsönös védelmére van utalva. De a magyar szuverenitás garancziáját teljesen, megadja ama tény, hogy a magyar nemzet a parancsoló viszonyok hatása alatt királyával, tehát nem idegen állammal megegyezhetett czélszerűségi szempontból jogok lekötése iránt, de más viszonyok közt ismét megegyezhetik ugyancsak királyával a lekötöttség átalakítása és módosítása tekintetében. Ebben csúcsosodik ki a magyar közjog és történeti fejlődés végeredménye. Közjogunk nem gátja nemzeti fejlődésünknek. Ebben megegyezhet velünk minden rajtunk túlmenő politikai felfogás, habár mi a dualizmushoz, Deák Ferencz művéhez, a legerősebben ragaszkodunk. Harczainkat ne komplikáljuk azzal, hogy a dolgok eredéténél kezdjük újra vitatkozásunkat. Hosszú küzdelmeink idején leszámoltunk a múlt századokkal és azok szellemével. Nézeteink leszűrődtek, habár tán ellentétes pólusokon, a külügyekre és a hadügyekre gyakorolt régi befolyásról. Részemről igyekeztem megvédelmezni az állami szuverenitásunkat a múltban is. De, hogy ezt sikerrel tehessem, az átruházott felségjogok egész rendszerét kellett kifejtenem. Valóban, midőn a külügyi és hadügyi intézmények nemzeti jellege tényleg és nem jogilag megszűnni látszott, a nemzeti jogok meg nem tartott törvényeinkben s a koronára ruházott jogok által éltek tovább. A magyar külügyi és hadügyi szuverenitás ekkor a jogfentartás s az átruházott korona-jogok alakjában létezett. Ám ennek daczára különböző hitben lehetünk a külügyek intézésének, valamint a magyar véderőnek múltjára nézve. De megcáfolhatlan bizonyossággal mondhatjuk el, mi, Deák alkotásának védői, hogy a 67-iki kiegyezés által a nemzet nem veszített jogokat. Nem veszített a múltban sem. De Deák alkotása számos erős garancziával látta el nem egy nemzeti érdekünket. Bizonyos, hogy a dualizmus is ezredéves alkotmányunk szellemében épült fel. Egyrészt a jogátruházás, másrészt a jogfentartás szellemében. Hadi felségjogokat ruházott a koronára a vezérlet és vezénylet fogalomkörében s az 1867 : XII. t.-czikk fentartotta a »magyar hadsereg« kifejezését. E kifejezés későbbi védtörvényeinkben elmosódott, de maga a jog nem. Ennek lényege, a nemzet joga a hadügyek és a külügyek önálló intézéséhez, benne van Deák alkotásának betűjében és szellemében, habár a nemzet az 1867 : XII. t.-czikk által királyával megegyezett a közös védelem iránt. Ha pedig a koronára nemcsak Deák Ferencz műve, hanem alkotmányunk hoszszú, százados fejlődése sok és lényeges hatáskört ruházott, e kétségtelen ténynek van nemcsak közjogi, hanem egyszersmind politikai következménye. A közjogi következmény az, hogy az átruházott hatáskörben a korona a nemzet mandatáriusa gyanánt jár el, a politikai következmény pedig az, hogy a magyar alkotmány oly sajátságos gépezet, mely csak két fő kerekének, a koronának és nemzetnek teljes egyetértő s egyesült mozgása által kezelhető. A korona és nemzet belső egységét tanítja a magyar közjog Werbőczy óta. A korona és nemzet benső egységét és összhangját követeli szintén, ha sikeres akar lenni, a magyar politika. A „MAGYAR NEMZET" TÁRGIÁJA. — Október 31. — Temetői gondolatok. — Irta: A n ítronicus. — Háromféle temető van: természetes temető, művészi temető és ipari temető. A két első szép, a harmadik kiállhatatlanul rideg. Az első fajta, a természetes temető, legjobban hat a szívre. Faluvégen látni ilyent, irtatlan fák, cserjék, bozótok és mindenféle burjánzó, zöld között. Egy-egy keserves feszület mered csak ki belőle magasan. Úgy hat ez, mint az alacsony földi zsongásból az ég felé szökellő szünetlen néma faj, mely az országúton tovasietőket arra inti: ne bizakodjatok el, kínlódni fogtok és meghaltok valamennyien! . .. Az eleven temetősövényen belül a sírdombok mintha dermedt hullámai volnának egy tónak, melynek tükrét vastag szőnyegként borítja mindenféle növény: virág, levél és gizgaz. A mindezen keresztül böködő keresztek és fejfák, megannyi tört hajó elsülyedt roncsának megpusztult árbocz maradékai. Még most, hideg őszi hervadáskor is szép az ilyen temető. Ha lesorvadt is már minden zöld levél s ha már az őszi rózsák színei is múmiabarnává fagytak, a dús növényzet még mindig el tudja takarni a földet, mely viszont a holtak csontjait takarja. A hervadt levelek és virágok nagy részét nem tudja tovasöpörni a szél. Ott marasztják azokat a keresztül-kasul szövődött növényindák, melyekről levedlettek, vagy ott ragasztják az eső csöppjei, melyek leverték s bepaskolták őket a hantokba. S e hervadt növényszőnyegnek annyi szine van, a mennyi az eleven zöldet virágzáskor sem tarkítja. Igaz, hogy mind e sok árnyalatú sárga, barna, piros, viola és haragos rozsdaszín halálosan szomorú, mert egészen más, mint akármi elevennek a színei. De a sokféle halálos színek versenyéből szintén bájos összhang támad, mely kedves a szívnek, akár egy bus temetési ének, vagy akár maga a sírásra felolvadt fájdalom. S szép az ilyen faluvégi természetes temető még kemény télen is, mikor egészen befújja a hó s a hullámos fehér foltból a fölmagasló keserves feszületen kívül csak a keresztek és fejfák csücskei feketéinek ki. Oly igaz és tökéletes, oly nyugodt és végleges itt ilyenkor a halál, hogy megbékülünk vele, szinte megkívánjuk. A művészi temető, melyben a szobrász, az építész és a kertész alkalomnak nézi a nyomorúságos emberi test halálát, hogy művészetével csak azért is az emberi lélek nagyszerűségét és halhatatlanságát bizonygassa, nem olyan megható, mint a természetes temető, de szépségében büszkébb, hatásában bátorítóbb, nemesebb. Amaz, a falusi temető, alázatra s lemondásra int, emez, a melyben Canova és Thorwaldsenfajta nagy művészek remekei pompáznak, az emberi méltóság érzetét kelti föl. Gyönyörűen beszél az ilyen művészi temető. — »Meg kell halnod ember, az igaz. — De még se félj, emeld magasra a fejed! Van benned valami nagy és nemes, a mivel nem bir a halál!« A harmadik fajta temető, melyet én iparinak nevezek, szakasztott mása a sírkőfaragók raktárainak. Kiállhatatlan, rideg valami. Buta, aranyozott hetükkel dicsekedő, vonalzóval s körzővel kimért, lélektelen csiszolt kövekből utczák, terek, egész városrészek és városok. Oly kietlen városok, mint a milyen kietlen minden, amit kislelkű, sem természetért, sem A tengerszem. Széll Kálmán miniszterelnök jelentést tétetett magának, vájjon a valóságnak megfelelőek-e azok a hírek, melyek szerint a lengyelek a tengerszem területét már most, az ítélet hivatalos végrehajtása előtt erőszakos módon elfoglalják. A kormányelnök, aki azon az állásponton áll, hogy a választott bíróság ítéletének beczikkelyezése előtt hatályra nem emelkedhetik, gondoskodott róla, hogy a korrekt álláspont értelmében, ott erőszakosságok ne történhessenek. Három millió Dunaszabályozásokra. Darányi földművelésügyi miniszter — mint értesülünk — elhatározta, hogy a pozsonyi téli kikötőt kiépítteti, elkotortatja ugyancsak Pozsonynál a hajózást akadályozó zátonyt, szabályoztatja a mosoni Dunaágat, segíti a felső Dunaszakasz ármentesítő társulatait, hogy a felső Duna szakaszon az ármentesítő munkálatokat foganatosítsák; erre a czélra a törvényhozástól három millió korona költségnek megszavazását kéri. Darányi miniszter a Székelyföldön, Székelyudvarhelyről táviratoztak, hogy Darányi Ignácz földmivelésügyi miniszter szerdán délután székelyföldi útján Parajdról Székelyudvarhelyre érkezett. A miniszter, kit az útja mentén levő községek lakossága szíves fogadásban részesített, számos községben megállt, közvetetlenül érintkezett a lakossággal s számos székely udvart és gazdaságot megtekintett. A miniszter este hét órakor érkezett Székelyudvarhelyre, ahol Hollaky Artur főispánhoz szállott. Tegnap reggel kilencz órakor az Udvarhelymegyei Gazdasági Egyesület a megyeháza nagytermében közgyűlést tartott, melyen Darányi Ignácz is megjelent. Hollaky főispán, az egyesület elnöke, üdvözölte a minisztert s átadott neki egy emlékiratot, melyben az egyesület a gazdasági viszonyok javítására vonatkozó terveit adja elő. A miniszter válaszában a kormány nevében nyilatkozott; kijelentette, hogy a kormány állandó szeretettel foglalkozik a székely kérdéssel; a maga részéről örül neki, hogy az Udvarhely megyei Gazdasági Egyesület gyakorlati eszmékkel foglalkozik s megígérte, hogy nemcsak a középpontban, hanem a vármegyékben is lehetővé fogja tenni azt, hogy az művészetért nem hevülő filiszterek alkotnak. Ezeknek az iparpompa a legtöbb és legszebb valami a világon. Gyűlölöm, utálom a filiszter-népségnek mindenét, még a temetőjét is, melyben a kegyeletes sírkő-állítók rangja, czime és vagyoni állapota szerint kisebb vagy nagyobb ugyanaz az esetlen obeliszk, minden legkisebb megkísérlése nélkül a művészi formálásnak. Ah, mily unalmas, ah, mily csúnya ez! És ilyen temető van a világon legtöbb. Az ilyen temető nem mond semmit. Ha ilyen temetőt látok, legfeljebb annyit gondolok, hogy a nyomorult filiszter még a halál komor, fenséges költészetét is képes kiforgatni s közönséges száraz prózává tenni. Az ilyen temetőben még a lélek halhatatlansága is meg van tagadva. Lélek csak a természetben, a művészetben és a lelkes emberekben van. A kőfaragó iparban s az ízléstelen filiszterekben nincs lélek. Az ipari temetőben nincs örök élet s nem lesz föltámadás. Ahol ilyen a temető, még meghalni sem érdemes. Pedig ott is muszáj. * . 07 Igen hiábavaló dolog ugyan, de mégis mind miden ember sokat vesződik világéletében azzal , milyen legyen a temetése, hova temessék, egyáltalán mint bánjanak vele holta után. Az egészen egyszerű, szegény, sikertelen életet élők, ki nem elégített hiúságuk évében rendesen szép temetést kívánnak. Zenekíséretet, sok papot, jelentékeny, feltűnő gyászpompát. Díszes sírt, rajta ékes, beszédes emlékjelet. Rettenti őket a gondolat, hogy épp oly szerényen, nyomtalanul haljanak, amint éltek. Szeretnék, ha végre halálukban kijavítódnék az a szerintük nagy igazságtalanság, hogy ők e földön senkik sem voltak. Budapest, október 31.