Magyar Nemzet, 1903. április (22. évfolyam, 79-103. szám)

1903-04-01 / 79. szám

1903. április 1. MAGYAR NEMZET. Két államának kormányai között az államjegyek- s két álló közös függő adósság teljes beváltása tárgyában kötött egyezmény XII. czikkében a­­ két kormány egymással szemközt azt a köte­lezettséget vállalta el, hogy mihelyt az ál­lamjegyek kényszerforgalma megszűnik, mindegyik kormány a maga törvényhozásának külön elhatá­rozását fogja a készfizetések törvényes elrendelése ügyében kieszközölni. Az Osztrák-Magyar Banknak ugyanakkor módosított alapszabályai 111. czikké­­ben pedig a törvényhozás a jegyszabadalom ado­mányozásának egyik föltételeképp kikötötte, hogy a bankalapszabályok 83. czikke, a­mely a jegyek­nek vett pénzzel való beváltását, vagyis a kész­fizetést elrendeli és a­melynek határozatai ez idő szerint föl vannak függesztve, a kényszerforgalom megszüntetése után bármikor hatályba helyezhető. A nyert törvényes fölhatalmazás alapján 1901. évi augusztus 10-én a cs. kir. pénzügyminiszter és a cs. és kir. közös pénzügyminiszter úrral egyet­értőig kiadott rendeletemmel az államjegyekből álló közös függő adósság teljes beváltását 1901. évi szeptember hó 1-ével kezdődő érvénynyel elrendeltem. Az az időtartam, a­mely alatt az akkor még közforgalomban levő öt-forin­­tos és ötven-forintos államjegyek a magánfor­galomban minden fizetésnél még el voltak foga­dandók és a mely az 1899. évi XXXI. törvény­­czikk alapján kötött egyezmény szerint másfél év­vel volt megállapítva, a folyó év február h­ava végén lejárt. Bekövetkezett tehát az az időpont, a­midőn a törvényhozásnak a készfizetések ügyében előter­jesztést kell tennünk és a­melytől fogva a tör­vényhozás a jegybankot minden pillanatban a bankalapszabályok 83. czikkében foglalt beváltási kötelezettség teljesítésére az ebben a czikkben megállapított jogkövetkezmény, a jegyszabadalom elvesztésének terhe alatt utasíthatja. Az államjegyek kényszerforgalm­a lejárt, azok, egy csekély töredéktől eltekintve, be vannak váltva és a koronaérték rendszerébe tartozó más fizetési esz­közökkel helyettesítve a forgalomban. A hitelpénz­­forgalmat már csak bankjegyek és a váltópénz alkot­ják. A készfizetési kötelezettség tartalma tehát a bank jegyeinek magyar vagy ausztriai vezetű törvényes érczpénzzel való beváltásából és a váltópénznek az 1892. évi XVII. törvényczikk 19. §-ának határo­zataihoz képest értékpénzre való köteles átváltásá­ból áll. A váltópénztári szolgálat a bankkal az alapszabályok 55. czikke alapján létesitett meg­állapodások szerint a bankra van bízva. Mindezek­ből az következik, hogy a készfizetések fölvételének a­. kérdése első­sorban abból a szempontból ítélendő meg, váljon a jegybank az ő alapszabályaiban megállapított, de ez idő szerint felfüggesztett kö­telességének teljesítésére képes-e? Az Osztrák-Magyar Bank érczkészlete úgy a két államnak a valutatörvények végrehajtása folya­mán teljesített arany lefizetései, mint az 1892 óta több ízben igen tetemes összegekre tehető arany­­beözönlés folytán igen tekintélyes magasságra emelkedett. (L. az I. és II. sz. mellékletet.) 1903 február végén az egész jegy­forgalom 97 százaléka érczctel volt fedezve. Ha a jegyforgalom­hoz még a banknak azonnal lejáró tartozásait is hozzáadjuk, az érezfedezet még mindig 87 százalé­kot tesz. Tisztán az aranyat véve számításba, azt látjuk, hogy a jegyforgalom 77 százaléka van aranynyal, ide számítva a bank birtokában levő és 60.000.000 K. erejéig az érczkészletbe beszá­mítható devizákat is, fedezve. A jegyfedezetnek ezek a kedvező arányai nem kivételesek. Már több év óta hasonló kedvező arányokat tapasztalunk és pedig az évnek ama szakaiban is, a midőn a jegyforgalom az átlagos­nál magasabb, így 1900. évi deczember 31-ikén a jegyforgalom 6­5 százaléka, 1901. végén annak 76,4 százaléka, 1902. végén 67­6 százaléka volt aranynyal fedözve. Az érczkészlet aránya és ebben az aranyfede­zet aránya a jegyforgalomhoz tehát igen kedvező és az európai készfizető jegybankoknál tapasztal­ható fedezeti arányokkal az összehasonlítást telje­sen kiállja. Az érczkészlet összetétele, az abban meglevő ezüstcourans, figyelembe véve azt is, hogy a banknál meglevő ezüst értékpénzt az egyidejű­leg tisztelettel előterjesztett törvényjavaslat sze­rint ötkoronások vezetése útján ismét tovább apasztani szándékozunk, aggályra nem ad okot. A jegybank több év óta követett devizapoliti­­kája, a­melynek az utóbbi időben tetemes támaszt nyújtott az az intézkedés, a­melylyel a kormányok a két állam külföldi fizetéseire a jegybankot vették igénybe és az egész állami aranyszolgálatot a jegy­banknál központosították, kapcsolatban az 1899-ben módosított alapszabályok egyes intézkedéseivel egy­részt lehetővé tették azt, hogy a bank az ércz­­készleten kívül álló tetemes és aranynyal egyen­értékű külföldi követelések állandó birtokába jutott, másrészt arra az eredményre vezettek, hogy a jegybank a devizák és egyéb fizetési eszközök piac­án uralkodó befolyást nyert. Ezek az előzmények tették lehetővé, hogy pénzünk nemzetközi értékelésének mérője, a kül­földre szóló váltók árfolyama már évek óta a paritás körül ingadozik és ezek az ingadozások is nem haladják meg a váltóárfolyamok alakulásának azt a mérvét, a­melyet rendezett valutájú orszá­gokban tapasztalunk. (L. a III. sz. mellékletet). Ha mindezekhez még azt a megfigyelést fűzzük, h­ogy pénzértékünk ezen a színvonalon oly idősza­kokban is megmaradt, a­melyekben gyönge ter­mések, értékpapírjaink külföldi elhelyezésének meg­akadása, ipari pangás is volt tapasztalható, hogy időközben a monarchia mindkét állama a váltóár­­folyamokra való minden káros visszahatás nélkül milliárdokra terjedő konverzionális műveletet haj­tott végre, hogy a váltóárfolyamoknak jelzett ked­vező alakulása a közel­múlt években akkor sem változott, a­midőn az átlagos kamatláb fontos kül­földi piac­okon, Berlinben és Londonban, maga­sabb volt, mint nálunk, azt hiszem az eddig elért eredmények alapján az azoknak teljes biztosítására szükséges utolsó intézkedés megtételét bízvást ja­vasolhatom. Ezekre a tényekre és tapasztalatokra támasz­kodva és miután az a megegyezés, a­mely az érme- és pénzrendszerre vonatkozólag az 1892. évi XVIII. törvényczikk alapján a monarchia másik államával megkötött szerződés XXI. czikke szerint létesítendő volt, létrejött, azt javaslom, hogy a törvényhozás a bankalapszabályok 83. czikkének fönnebb ismertetett, ez idő szerint felfüggesztett határozatait helyezze hatályba. Teljes tudatában van a kormány annak a nagy felelősségnek, a­melyet ennek a javaslatnak a megtételénél magára vállal. A kérdés eldöntésé­nél két szempontból kellett kiindulni. Abból, hogy a művelet befejezését okszerűtlenül ne siettessük és abból, hogy azt minden ok nélkül ne hátrál­tassuk. Okszerűtlen siettetésről, azt hiszem, ma, a normális viszonyok fennállását feltételezve, alig lehet szó, de az ok nélkül való halogatás vádjának termeli ki magunkat, ha az összes törvényes elő­feltételek teljesítése után és a művelet befejezésére kedvező valutapolitikai helyzet fenmaradása esetén a készfizetések felvétele előtt visszariadnánk. Ez alól a vád alól nem mentesíthet az a gondolat sem, hogy már ma élvezetében vagyunk az előnyök egy nagy részének, a­melyet a reformtól vártunk, a­mennyiben a váltóárfolyamok már huzamos ideje a termelés és fogyasztás érdekében álló meg­­állapodottságot mutatják, a kamatláb részben a valutareform hatása folytán is olcsóbbo­dott, hitelünk pedig emelkedett, sőt mindenképp azon kell lennünk, hogy ezeknek az eredmények­nek biztos és állandó birtokába juthassunk. Erre más mód nincs, mint hogy az 1892-iki évben tett ígéretünket abban az időpontban, a­melyet az ed­digi fejlődés teljes határozottsággal megjelöl, be­váltsuk. Az előadott álláspontból és az 1892-től 1903-ig terjedő időszak alatt megérett valutapolitikai hely­zetből folyólag a készfizetések fölvételének elha­lasztása csakis akkor lenne indokolt, ha egészen váratlanul mélyreható gazdasági zavarok állná­nak be. Híven ahhoz a körültekintéshez, a­melyet a valutareform végrehajtásánál eddig követtünk, figyelemmel kellett lennünk arra az eshetőségre is, ha netalán az utolsó órában teljesen rendkívüli akadályok merülnének fel. Ennek a megfontolásnak az alapján a két kormány megegyezett az iránt, hogy mindenik a maga törvényhozásától felhatalmazást kér arra, hogy azt a napot, a­melyen a törvény határozatai érvénybe lépnek, rendeleti úton állapíthassa meg. (&• §•)Azzal az állásponttal szemközt, a­melyet a kormány a mai valutapolitikai helyzetre nézve elfoglal, ez a tervezett intézkedés a valutareform végbefejezésének önkényes halogatását nem jelent­heti, mert, a­mint bátor voltam megemlíteni, a kellő pillanatnak végérvényes megválasztását csakis azért vélem a kormány részére föntart­andónak, mert a törvény létrejöttét közvetlenül követő idő­ben minden várakozásunk ellenére tényleg kény­szerítő akadályok, minek netán­ nemzetközi bonyo­dalmak, a monarchia két államának vámháborúba keveredése vagy gazdasági válság, merülhetné­nek fel. Minthogy továbbá megegyezés van az iránt is, hogy az összes előkészítő intézkedések haladék nélkül megteendők, a készfizetések elrendelésével egyidejűleg a pénzforgalom egy kérdését már most elintézendőnek véljük. Ez a kis bankjegyczimletek kérdése. A módosított bankalapszabályok 82. czikke szerint a bankjegyek legkisebb czimlete ötven korona. Csupán átmenetileg, az alapszabályok 111. czikke szerint van a banknak megengedve 20 koronás jegyeket is forgalomban tartani, mindazonáltal azzal a korlátozással, hogy azt a maximális össze­get, a­melyen belül ily jegyek kibocsáthatók, a két pénzügyminiszter állapítja meg. Ha tehát e tekintetben a két törvényhozás külön intézkedése­ket nem tesz, a bank a készfizetések megkezdésé­vel egyidejűleg a 20 koronás bankjegyeket a for­galomból bevonni és arczpénzzel helyettesíteni , lenne kénytelen. A 10 koronás bankjegyek kibocsátása nem a Bankalapszabályokon, hanem az Osztrák-Magyar bankkal az 1899. évi XXXIV. törvényczikk alapján létesitett külön megállapodásokon alapszik és, a­mint azt az államjegyekből álló közös függő adós­ság teljes beváltásáról szóló törvényjavaslathoz annak idején előterjesztett indokolásban szerencsém volt kifejteni, ez a kibocsátás már eredetileg is úgy volt tervbe véve, hogy az a készfizetések megkezdésével eo ipso nem szűnik meg, hanem a készfizetések korszakába átvihető és pedig annál könnyebben, mert a kibocsátási jogosultsággal a két törvényhozás bármikor elvonhatja. A tíz­­koronás bankjegyekre vonatkozó határozatokon a készfizetések törvényes fölvételének ténye a mai törvényes rendezés szerint egyebet nem változtat, mint hogy a két kormány által az 1899-iki törvény alapján a tízkoronás jegyek külön fedezetére le­fizetett arany értékérmék, mint egyáltalán az államjegyek beváltása végett lefizetett minden arany érme, a készpénzfizetések fölvételének pilla­natában a jegybank korlátlan tulajdonába men­nek át. A javaslat szerint úgy a tízkoronára, mint a húszkoronára szóló bankjegyek a készpénzfizetések fölvétele után is forgalomban maradnának. Az arany értékérméknek 1901. év őszén meg­kezdett fokozatos forgalomba bocsátása óta lefolyt időszak alatt szerzett tapasztalataink arra a meg­győződésre vezettek, hogy hosszú éveken át kis jegyekhez szokott közönségünk ezeket az arany értékérméknél jobban kedveli. Az Osztrák-Magyar Bank tapasztalatai szerint a forgalomba hozott arany érmék bizonyos, viszonylag nem nagy­­mennyiségen túl, a bank pénztáraihoz visszakerül­nek. A tíz- és húszkoronás pénzforgalmi eszközök közel 900 millió koronát tevő átlagos forgalmából alig 150.000.000 korona esik arany értékérmékre, mig a maradék papirfizetési eszközökből áll. (L. a IV. és V. sz. kimutatást.) Már az 1899. évi XXXI. törvényczikkhez elő­terjesztett indokolásban volt szerentsém kifejezést adni annak a gondolatnak, hogy a készfizetések föntartására első­sorban hivatott jegybank arany­­tartaléka lehetőleg kímélendő és hogy a czéllal ellenkező eljárás lenne, ha azt az aranytartalékot, a­mely arra van hivatva, hogy pénzforgalmunk egészének értékét tartsa fönn, gyöngítenek az­által, hogy a forgalomnak azt a részét, a­mely csakis utolsó sorban van hivatva a valuta védel­mére, ok nélkül aranynyal megtöltenék. Nem hunyhattam szemet a tudományban az utóbbi idő­ben mindinkább tért hódító az előtt a nézet előtt sem, hogy a kis jegyeknek meghatározott és jól megválasztott korlátokhoz kötött forgalma, egyebek­ben helyes alapokon nyugvó jegybankszervezet mellett, a valutának jóságát nemcsak nem ve­szélyezteti, hanem éppen válságos időkben erősíti is. Összeesvén ez a szempont a mi pénzforgal­munk fennebb említett történeti fejlődésével és közönségünk igényeivel, megnyugvással merem javasolni, hogy a kis czímleteket a készfizetések fölvétele után is hagyjuk forgalomban. Minthogy azonban másrészt a mi viszonyaink között mindent kerülendőnek tartok, a­mi a valu­tánk jósága, szilárd alapokra fektetett volta iránt a legcsekélyebb katályt is támaszthatná, ezt a­­ követelményt az aranytartalék központosításának most fejtegetett szükségével az által vélem össze­­egyeztethetőnek, ha a kis jegyek forgalmát bizo­nyos spec­iális fedezeti szabályokkal látjuk el. Az a tervezett intézkedés, hogy a kis jegyek forgalmának 400.000.000 koronáig térjed, része teljesen éretczel fedezendő, abból a föltevés­ből indul ki, hogy ez az összeg lesz előreláthatólag az a minimális mennyiség, a­melyre a pénzfor­galomnak feltétlen szüksége lesz akkor is, ha a veretendő 5 koronás ezüst érmék mind forgalomba kerülnek és ha az új 60 koronás bankjegyek foko­zatosan tért fognak hódítani. A javasolt fedezeti szabály megvilágítására szolgáljon a következő példa: 1902. október végén, vagyis akkor, a midőn a kis jegyek forgalma ta­pasztalás szerint a legnagyobb, a tiz- és b­usz­­koronás jegyek forgalma 796.114.820 K.-t tett. Az alapszabályok 84. czikkében előírt rendes fedezeti szabály (40°/o) szerint ennek a jegyforgalommnak a fedezetére 318.485.928 K. érez elegendő. A tiszte­lettel előterjesztett javaslat szerint pedig a fenti összforgalomból 400,000.000 K. teljesen, a maradék 396,214.820 K. 40°/o-kal vagyis 158,485.928. K.-val, az összes 796,214.820 K. forgalom 558,485.928 K. arczpénzzel, vagyis kereken 700/o-kal lett volna fe­dezendő. Ez az intézkedés, a­mely ellen banktechnikai szempontokból sem tehető észrevétel, kapcsolatban a bankalapszabályoknak a bankszerű fedezetre, az adómentes jegykontingensre és a jegyadóra vonat­kozó szigorú szabályaival meggyőződésem szerint aggályra okot nem fog szolgáltatni. Az ügynek ily szabályozása mellett az a ter­vezett további intézkedés sem esketik kifogás alá, hogy a tízkoronás jegyek számára ez idő szerint megállapított kontingens elejtessék és a banknak megadassák a fölhatalmazás arra, hogy a 10­ és 20 koronás jegyek forgalmát a szükséghez képest 5

Next