Magyar Nemzet, 1903. június (22. évfolyam, 130-154. szám)
1903-06-02 / 130. szám
2 MAGYAR NEMZET, 1903. junius 3. demzeai. A győzelem mindnyájunk legfontosabb érdeke. Az ellen tehát, a mi meggyőződésem szerint a seregnek árt, küzdeni fogok. Ezért védeni fogom ezentúl is a közös és egységes sereget, fél belső szolgálati viszonyait is olyanoknak akarom, melyek a sereg gyors és pontos működését biztosítják. Ezért védem a német szolgálati nyelvet is. Ezen álláspontomat kifejtettem a magyar képviselőházban. Sok támadás ért miatta. De ezzel nem törődöm és megállok meggyőződésem mellett. Mások kritikáját egyáltalában könnyen bírom el. De még saját szívem hangját is legyőzöm, ha ítéletem azt mondja, hogy az ország jól felfogott érdeke ezt megköveteli. A politikában csak egy kötelességet ismerek : azt tenni, amit az elme minden erejének megfeszítésével a nemzetre és a királyra nézve a leghasznosabbnak tartok. S meg vagyok győződve, hogy a nemzet többsége azok mellett fog kitartani, akik ebben a harczban előttem és mellettem küzdenek. De csak az esetben lesz ez így, ha az a sereg, amelyért helytállunk, nem zárkózik el a magyar hazafiság és a magyar érzés elől, mert különben sem honfitársaim, sem én nem harczolhatnánk érte. Senkinek sem lesz hozzávaló akarata s ha akadna, aki vállalkoznék reá, fáradozása hiábavalónak bizonyulna, mert szava az országban visszhangra nem találna. A közös hadsereget a siker reményével csak úgy lehet magyar földön fentartani, ha az valóban közös, nem pedig osztrák. Mit értek ez alatt s nem ellenkezik-e ez a sereg egységével és erejével, erről kívánok az osztrák közvélemény előtt pár szót mondani. Az Ausztriában elterjedt fölfogás szerint a seregből ki kell zárni a nemzeti érzést s az egységes sereg minden tagjától ugyanazt az egy érzést kell megkövetelni: a ragaszkodást a birodalomhoz. A birodalmi egység nagy ténye volna tehát az a politikai gondolat, melynek a seregben kifejezésre kellene jutnia. Ezzel a felfogással szembeszegzem a magamét a következőkben: A seregbe a speciális nemzeti érzést be kell vinni. Mindenkinek a hazafiságát tiszteletben kell tartani és a közös védelem érdekében kihasználni. A politikai gondolat, melynek a seregben kifejezésre kell jutnia, nem lehet más, mint külön A vár leszerelése után a város fontossága nőtt; mint említik, a város maga is erősítve volt, hogy a törökök portyázásai ellen védve legyen. A várostól északra, a Kassa felé vezető úton egy kisebb vár lett építve, melynek helye most is Pusztavárnak neveztetik; köveiből a földesuraság a múlt században egy majort építtetett. 1560-ban Tállya város Alaginak lett adományozva Ferdinánd király által; 1858-ban Magócsy bírja; 1631-ben Pálfy Istvánnak inskribáltatik; azután rövid ideig gróf Eszterházy Miklós bírja; végre 1647-ben Patakkal és Regeczczel együtt Rákóczy Györgyé lett és több generáczión át a Rákóczy-család birtoka maradt, mint a sárospataki uradalom egy része, mely uradalom Zemplén- és Abaujmegyében 27 falut, rengeteg erdőket és az ország legkitűnőbb szőlőit magában foglalta. A Rákóczyak alatt épült Tállyán egy újabb, az akkori divatnak megfelelő kastély, mely némely részeiben még fennáll; az egyik kapuja felett olvasható II. Rákóczy Ferencz jelszava: »Si Deus pro nobis, quis contra nos«, az 1708. évszámmal. Az első Rákóczy-birtokos építtette egy emelkedett helyen a nagy templomot, eredetileg a reformátusok számára, de 1674-ben elvették tőlük és igy még többször cserélt urat, mig a szatmári béke után véglegesen a katolikusok birtokában maradt. 1778 körül plébános volt Tállyán a hires Jósa István egri kanonok, ki eleinte Tököly pártján állott és csapatjával egész Felső-Magyarországot paáztitá. 1678. november 3-án Göncz-Ruszkán a császáriak által elfogatott és Kassára vitetett, féle történelmi individualitásoknak az egységes seregben való összeműködése. Bizonyos, hogy egy egységes seregnek legtermészetesebb alapja: tagjai motívumainak azonossága, a szeretet az egyetlen haza iránt. De csak ott, ahol ez a nemzetek életében megvan, ahol természetes. Erőt csak élő erőből meríthetni; csak őseredetű érzés, csak az emberrel született, a hagyományoktól szentesített, a polgári életben létező, az államtól, a társadalomtól, a neveléstől kifejlesztett közérzület kelthet bátorságot és lelkesíthet a halálos veszedelem perczeiben. Kérdem már most: Ausztria és Magyarország iránt való egyenlő szeretet kinek a lelkében él ? Hol van nálunk az a társadalom, amely rendjét ezen élezésre alapította? Hol vannak azok a népiskolák, amelyekben a Habsburgok különböző országai iránti egyenlő ragaszkodást, szeretetet, kötelességérzést követelnek meg ? Hol vannak az anyák, akik a nagy birodalom öntudatának eszméjét már a fogékony gyermeklélekben ápolják ? Minduntalan azzal a váddal találkozunk, hogy a magyar töri össze az egység fogalmát. De kérdem, Ausztria melyik részében uralkodik az a közérzület, amely a Lajtát nem tekinti határválasztó folyónak és saját hazájával egyenlő mértékben szereti a mienket? Sajnos, a baráti viszonynak megfelelő rokonszenv is meggyöngült. Az egység érzete, a közjogi és történelmi valósággal ellentétes egység érzete pedig sehol sincs meg. A katonaságnál kellene azt megteremteni. A katonát el kellene szigetelni és kirántani azon életközösségből, amelyben felnőtt és amelyhez minden csatolja, ami benne nemes. Várjon a hároméves szolgálati idővel és a tartalékos tisztek rendszerével elérhető-e ez? S a hadsereg egysége megerősödnék-e, ha sikerülne a hivatásos tisztbe a többi bajtársaiéval ellentétes felfogást benevelni? A magyar és az osztrák hazafi megérthetik egymást, mert mindegyik tisztelni tartozik a másiknak természetes és jogos érzéseit; a magyar ellenben, aki hazáját szereti és az, aki egy Magyarországnál magasabbra helyezett birodalom eszméjének él, ellenfelek lennének, mert egyikük sem képes a másik érzelmeinek jogos voltát felfogni. Mesterségesen tenyésztett érzelmek istápolásával tehát csak visszavonást támasztanánk magában a seregben és ennek egy nemzethez tartozó tagjai között is. Aki ebben a monarchiában reálpolitikát akar vinni, annak számolnia kell azzal a ténynyel, hogy legalább a magyarnak óriási többsége csak a magyar hazáért tud lelkesedni. Csak a nemzeti önérzet kihasználásából meríthet a sereg valóságos erőt. Csak ez állít igaz, természetes és eleven ösztönt a szolgálatába. Csak ez van összhangban a társadalom, az állam, a valódi élet nevelési irányával. S ezért csak ennek a segítségével lesz lehetséges egész érzéseket és egész férfiakat produkálni. Amire a magyar és az osztrák állam fiaikat tanítják, mielőtt a katonai szolgálatba lépnek, az csak ezen feltevésben válhatik hasznukra; csak így kerülheti el a két állam, hogy Utólag lerombolja, amit kezdetben épített, hogy az egyik fiúban, aki nem katona, azon fogalmak ellen legyen kénytelen küzdeni, amelyeket a másikban, a katonában, ápolt és nagyra nevelt s hogy politikai érzelmi ellentéteket maga vigyen be a családba és a társadalomba. S a nemzeti sajátságoknak és érzelmeknek tisztelete annyit jelent, mint a seregbe egymással versenyző, egymást tulajdonságaikban kiegészítő, sokoldalú anyagot juttatni. Csak a vegezás és az érzelmek azonossága fogja a nemzet és sereg közti harmóniát biztosítani. Ki tagadhatja, hogy e harmónia hatalmi tényező ? hogy e nélkül a modern sereget óriási terheivel sokáig a többi nagyhatalmak magaslatán tartani nem lesz lehető ? hogy az áldozatkészség forrása be fog dugulni azon sereg iránt, mely a nemzeti érzést száműzte soraiból ? Nálunk legalább csak az lenne katona, akit a törvény szerít reá. A magyar értelmiség végleg kimaradna a seregből, mert senki sem adná fiát oda, ahol kizárják azt, amire épült lényének ideális tartalma. S ne mondja senki, hogy ez neki Hekuba. Az osztráknak is aggodalommal kellene néznie a magyarok ilyen elhidegülését és azt, ha nem szolgálnánk. Egy harczias faj kimaradása s egyik fizető elem elégedetlensége szomorú perspektívát nyitna dicső seregünknek. Fontolja jól meg az osztrák közvélemény, hogy ha a hadi kormányzat azon felfogást vallaná a magáénak a katonai szellemről, amelyet föntebb kifogásoltam, a közös hadsereget nálunk csak erőszak tarthatná fenn. Végzetes félreértés volna, ha azt hinnék, hogy mi, akik a közös sereget és az egységes szolgálati nyelvet védjük, az »In deinem Lager ist Österreich« gondolatkörét elfogadtuk. Ne hivatkozzanak Deákra s atyámra. Számtalan beszédükből, valamint tetteikből igazolhatom, de onnan a börtönből elmenekült, később a császáriakhoz átpártolt, de nemsokára, 1679. november 12-én Tállyán, a templom mellett régi fegyvertársai, a kuruczok által felkonczoltatott. A jámbor jezsuita történetíró, Katy őt »Sacerdos gladiator«-nak nevezi. A Tököly- és Rákóczy-felkelések idejében Tállya úgy, mint a többi hegyaljai városok, nagyon sokat szenvedett; a törökök, kik a hódoltságon át egész idáig eljöttek zsarolni és pusztítani, meg a saját embereink, kuruczok és labanczok egyaránt ezen, aránylag vagyonos vidéket kibányásztak. Hogy szabadon lehessen szüretelni, váltságdíjat kellett fizetnie annak, ki éppen a legközelebb volt, a kész bort pedig elvitte egy másik. A török háborúk éveiben (1683—1695) német katonaságot adtak téli szállásokra és hogy azok miként garázdálkodtak, beszéli Tarczal város jegyzője az ő fenmaradt naplójában; más írott okmány kevés van ezen szomorú korszakból. A XVIII-ik század már kedvezőbb volt; az országot nem dúlta belháború és ezen vidék békésen fejlődhetett. Nevezetesen a tokaji Hegyaljának ez a fénykora volt; a szőlők dúsan jövedelmeztek, a borokat keresték, aranynyal fizették és elvitték Lengyel- meg Németországba. Akkor vagyonosodtak meg Tállya városának lakói is; idegenek jöttek ide és telepedtek le, tótok a felső megyékből, lengyelek Galicziából, mint szőlőmunkások, szepesi németek, mint mesteremberek, de ezek mindegyike igyekezett egykét darabka szőlőt megvenni, vagy ültetni és szőlőművelő, meg magyar ember lett. Számos felvidéki úri család birtokot vett Tállyán, szőlőt és hozzá kisebb-nagyobb házat épített, hol lehessen szüretelni, szüretkor egypár hetet tölteni, vendéget látván, és tokaji borokat készíteni. Innen van az aránylag sok nagy úri ház Tállyán, melyek nagyobbrészt jelenleg már idegen birtokba mentek át. Csak egynéhány főúri családot nevezünk, kiknek itt birtokuk és kúriájuk volt, mint báró Palocsay, gróf Keglevich, gróf Majláth, gróf Zichy, báró Meskó, és még most is birtokosok itten: gróf Andrássy Géza, gróf Hadik-Barkóczy, gróf Szirmay, továbbá a Berzeviczy, Görgey, Szirmay, Bárczay, Sponer, Bottka, Gencsi, stb. családok. A tállyai dominium maga, miután a Rákóczy-féle pataki uradalom konfiskálva lett, 1726-ban Traution herczegnek adományoztatott ; ennek magtalan halála után 1773-ban visszaesett a kamarára és 1803-ban Bretzenheim herczegnek cserébe lett adva a bajorországi lindaui uradalomért. Az utolsó Bretzenheim 1856-ban elhalván, a pataki uradalom az özvegynek, Schwarzenberg Karolina herczegnőnek haszonélvezetében maradt, kiután Patak herczeg Windisch-Grätz Lajosnak jutott Tállyát pedig báró Maillot Györgyné, született Beusz Margit örökölte, ki állandóan ott lakik, a kastélyt szépen kiépítette, és a szőlőt mintaszerűen kezeli. Tállya város határában sok az erdő és kevés a szántóföld, a legbecsesebb pedig a szőlő. A lakosság majdnem kizárólag a szőlőmiveléssel foglalatoskodott és abból gyarapodott. Midőn a múlt század nyolczvanas éveiben a filloxéra a szőlőket majdnem egészen elpusztította, a város katasztrófa előtt állott, számosan Ameri-