Magyar Nemzet, 1938. december (1. évfolyam, 84-108. szám)

1938-12-25 / 104. szám

14 Kodolányi János: Karácsonyaim Semmi sem annyira az emlékezés ünnepe, mint a Karácsony. Már jóval az ünnep előtt különös dolgok történnek az emberrel. Például hajnalban felébred s figyeli, várjon járnak-e már a villamosok. Csend van, legfeljebb a Hűvösvölgy nagy gesztenyefái suhognak halkan a szélben. Aztán a közeli templom harangszava csendül lágyan, s íme, máris a régi faludban vagy, hallod a roráté harangját, az ablak alatt mintha nehéz lépések dobognának, kökkentések, lassú szavak hangzanának, az ablaktábla résén mintha kézilámpás fénye imbolyogna a homályos szobába. S már látod magadat, mint a kisfiút, ahogy a sötét, havas utcán lépdelsz, ökleidet jól a kabátod zsebébe nyomva. S a dombon álló templom ajtaján feléd szivárog a gyertyák sápadt világa. Aztán elgondolkozol. Igen. Budán vagy, a szobádban, az ablak alatt nem dobognak nehézkes csizmák, a havas utcán nem imbolyognak kézilámpások, messze kint van mindez, a néma ország távolságában, messzebb, harminc vagy még több esztendő mélyén ... Majd meg belépsz a küszöbön s erős fenyőillat csapja meg az arcodat. Meglepődve nézel körül, meg is kérdezed, honnét a csodálatos illat. De a házban sehol sincs fenyőgaly, még csak fenyőillat sincs, valahonnét igen messziről száll feléd, magad sem tudod, honnét. Egy régi-régi házból, melyet már le is bontottak vagy úgy újjáépítettek, hogy rá se ismernél — s ha nem így volna, akkor sem ismernél már rá. Hiszen kétségbeejtően átalakulnak az élettelen dolgok, minden összezsugorodik, megváltozik, ha látod, el sem hiszed, hogy ez a harminc vagy még több év előtti ház, tornác és szoba. De az illat mégis onnét száll. Finoman permetez rád, nem szólsz, csak mély lélegzetet veszel s elszomorodsz. Állá, gondolod, Karácsony közeledik, ezért érzem a fenyőillatot. Vagy megy az utcán a kirakatok világosságában, a neonreklámok villódzásában s egyszercsak megfillsz egy üvegablak előtt. Kis mozdonyok, vasúti kocsik, gőzgépek, dinamók vannak az üveg mögött tündén ragyogásban, éppen olyanok, amilyeneket tízéves korodban szerettél volna. Megállsz, nem tudsz elszakadni a látványtól. És már nem is te állsz ott, hanem az a kisfiú, aki orrát a hideg üvegre nyomva valamikor, vagy harminc évvel ezelőtt, egy pécsi utca kirakatát bámulta izgatottan, s észre sem vette, hogy a fagyos kövezeten egyre erősebben harapdálja a hideg toporgó lábát. Elképzeled, ha megvennéd, hazavinnéd, leülnél a padlóra, milyen jól játszhatnál vele. Olyan jól, mint akkor sem, harminc évvel ezelőtt. S amikor elmondod a barátodnak, aki ugyancsak feleségestől ül nálad a kályha előtt s hasonló hangulatban eregeti a füstöt cigarettájából, felragyog az arca s diadallal jelenti, hogy neki még megvan odahaza a kis gőzgépe, majd ír rokonainak, küldjék el sürgősen s akkor, barátom, befűtjük s jól kijátsszuk vele magunkat. Aztán meg bátortalan csengetés riad az előszobában. Betlehemesek jöttek. Megörül az ember a hírre, egy pillanat alatt betlehemes fiúnak érzi magát, de jaj, kedve mihamar leragad, mert micsoda betlehemesek ezek! Koszlott kis Betlehemet visznek s ketten vannak mindössze, az is mind a kettő pásztor, szakálluk sincs, bajuszuk sincs, pásztori mivoltukat csak a fülig érő báránybőr kucsma jelzi. Ugyan mit tudhatnak ezek a szegény gyerekek az igazi Betlehemről? Az igazi pásztorénekről? Hiszen még „öreg" sincs közöttük, de ami a legsúlyosabb baj, angyal sincs, hát ki költögesse őket mély álmukból, nagy örömet hirdetvén s megrázván a csengőt? Ki harsogja el a glóriát? Az álleluját? Hajjaj, bizony sehol sincsenek azok a pásztorok, a kisded Jézus valamikor igazi, felnőtt pásztorok között született, később már olyan felnőttek között, akik nem voltak ugyan pásztorok, de annak mutatták magukat, migten csak csak a gyerekek vallották s mutatták már magukat pásztoroknak. De akkor még hittek benne, hogy valóban azok. Lám, ezek már nem is hisznek. Lemondtak minden elültetésről is. Subájuk nincs, bajuszukszakálluk sincs, mindössze egy báránybőr sapkájuk van, ez az az egész. És az angyalok végképp elmaradtak tőlük. Talán, mert ezekhez a nagyon hamis pásztorokhoz nem is illenek, hiszen nincs már egyébről szó, mint sóváran lesett alamizsnáról... A Karácsony az emlékezés és a család ünnepe. A nyomorúságos bölcső, akarom mondani: Jászol körül ott csoportosul Mária, meg az ács József, előttük fekszik a Gyermek. Sohasem érzi az ember szörnyű magányosságát, sorsa befejezettségét s reménytelenségét jobban, ha nincs gyermeke, mint ezen az estén, de soh...em békél meg jobban sorsával, az elmúlással, egyéni létének a nagy közösséghez való tartozását sohasem éli át inkább, mint most, ha gyermekek veszik körül. Talán ez az oka, hogy a Karácsony naiv ártatlansága, tiszta öröme, bája egyre ritkább a régi szép estékhez képest. Különösen a nagyvárosban. Az ajándékok és játékok, melyeket a Jézuska már nemcsak a keresztényeknek, de a zsidóknak is hoz, egyre drágábbak, körmönfontabbak, hivalkodóbbak. Amilyen mértékben kivész az emberekből a természetes élet kívánása, megértése és öröme, ahogy sáppad a szívekben az egyszerű szeretet világossága, úgy drágul s válik egyre ragyogóbbá az ajándék. Pótolni akarnak valamit, ami hiányzik. Nyomatékosabban hangsúlyozzák, amiben nem hisznek. Bizonyítékokat halmoznak, ékszerekbe kapaszkodnak, vilanykörtés karácsonyfát gyújtanak. Borzalmas elgondolni egy karácsonyestét, ahol az ünnepi fát japán pincsek, mogorva ciabermannok és ásító farkaskutyák veszik körül s a ház aszszonya azon töprenn, mennyibe kerülhetett a kollé, a gyűrű, a csali, amely a fa alatt kényeskedve csillog. Szörnyű lehet a Karácsony ott, ahol az asszony csak aranytárcát vagy más efféle értéket tud átnyújtani a férfinak, de nem nyújthat felé karján ácsingózó, kerekre nyitott szemű gyermeket. Ahol egymásra néznek a felnőttek s úgy tesznek, mintha semmijük sem hiányoznék, de titkon érzik, hogy szívükben a Család csonka, a jászol üres. Mennyivel igazabb, szebb, szentebb a nyomorúságos putri, ahol legalább ezen az egy estén csúcsolnak a gondok, hallgatnak az aggodalmak, a szegény gyermekek a szent este örömére gyújtott szerény tűznél melegszenek s valamely jótékonysági intézménytől kapott szeretetcsomagot bontogatnak. Fölrajzanak bennem Karácsonyok, jegesek, sivárak és dermesztők, amikor felém ásított egy-egy ormánsági ház gyermektelen, kísérteties kriptaodúja. Falumban katolikusok-reformátusok egyképpen elmentek éjféli misére. A táncos ütemű népi karácsonyi énekeket együtt énekelték. Mise végeztével a templom előtti téren csivogtak, hancúroztak a gyermekek, párosával kavarogtak a fiatalok, utcahoszszat durrogott a pisztolylövés. Az ablakokból aranyfény sugárzott. De ahogy végigmentünk a falun, m is, ott is fekete ablakok meredtek ránk, néptelen házak gomoldoztak a sötétben, néma udvarok terpeszkedtek s csak a házőrző kutak ugattak mérgesen, mintha kiöntenék dühüket a szeretet nyugtal intónia ellen. Vannak falvak, amelyekből Karácsony estéjén a pokol lehellete száll. Feketék némák, kísértetiesek. Láthatatlan kéz markolt torkon, lefagyott szívemről az öröm, mellyel a városból karácsonyi vakációra hazatér.". Az első óra meghatott boldogsága mindig a világ fölé emelt, ahogy kiléptem a vasúti kocsiból, s megláttam a jól ismert lovakat a kocsi előtt, a bakon a kedves kor ' szuzmarás balázát, legszívesebben magamhoz öleltem volna őket mindenestül. De amikor a falu sötétbeborult házait láttam, a kivénült, foghíjjas utcákat, minden olyan szorongatóan tragikussá vált. És még most is, amikor messze kerültem azoktól az utcáktól, amikor az én Karácsonyomat két szép és jó gyermek teszi igazi Karácsonnyá, föltámad bennem a torkolló''''Tahó szomorúság, nini",''hinná válok, elhallgatok s belebámulok a reszkető gyertyafénybe, melyet kislányom nagy izgalommal gyújt ki. Szobám jól ismert bútorai eltűnnek. Utcasorok nyílnak meg előttem, pontosan látok minden házat, minden udvart és fát. Hallom a régi hangokat. Futhatnékom támad, kínéz valami a szívem mélyén. Nem, ez mégsem igazi Karácsony, gondolom. Az lenne az igazi, ha emlékeim olyanok volnának, mint ezek a sárközi szőttestől vidám szobák, ez a könyvekkel, kéziratokkal rakott íróasztal, ez a sarok, ahol a fenyőfa áll, ezek a libegő, sercegő kis gyertyák, ezek a hangtalanul éneklő arany-, meg ezüstmadarak, ezek a kedves arcok. Ha mindig ilyen estéket értem volna meg. Hány nagyképű kritikusom olvasta már a fejemre, hogy műveimet gyűlölettel írtam! Ha tudnák, mennyi fájdalom rohan meg egy-egy karácsonyeste. Ha nálam lettek volna, amikor egyik ormánsági utamról hazatérve, beszámoltam a jól ismert kis falvak állapotáról, a síri csendről, dermedt magányról, a tájakról, ahol gyermekkorom lejátszódott s a pusztuló népről, melyből feleségem származik. Innen-onnan megteszem pályám javát, de ha végigtekintek munkáimon, a sok ezer, százezer betűn, amit leírtam, ma is úgy érzem, nem mondtam ki a legtöbbet és legnagyobbat: a reménytelen Karácsony igazi hangulatát. Az ormánsági falvakét s még ötszáznál több magyar faluét, ahol feketék az ablakok s a szent Család vidám csoportja helyett a vigyorgó pusztulás ördöge gubbaszt. Mert a kétségbeesés nem azokban a putrikban és vályogházakban zokog, ahol rongyos gyermekek örülnek a két-három kockacukornak, a maréknyi száraz fügének, az uraságoktól levetett cipőnek és az ünnepi káposztának, hanem ott, ahol magányos vének sóhajtoznak álmatlanul s kiégett szemükkel egykedvűen merednek az üres sötétségbe. ★ Borzalmas a magány Karácsony estéjén. Először akkor ízleltem meg keserű italát, amikor a forradalom idején nem mehettem haza s a városban kellett meghúzódnom, két lépés hosszú, hideg diákszobámban. Egyedül voltam, szállásadóim, diáktársaim mind elutaztak családi körben ünnepelni. Délután bejártam a havas utcákat s elnézegettem a boltok többnyire üres kirakatait. Alkonyatkor szinte elnémultak az utcák, csak egy-egy megkésett ember sietett még, hóna alatt csomaggal hazafelé. Emlékszem, kegyetlen szél sivított azon az alkonyaton, igen hideg tél volt. Átjárva a fagytól, végül hazamentem s leültem összefaragcsált asztalomhoz. Dosztojevszkijt olvastam, de egyre előttem volt az otthoni lovak, a zúzmarás bajszú kocsis, az ismerős utca, a ház és udvar képe. Háromujjú fenyőgallyacska feküdt előttem az asztalon. Fölemelgettem s megszagoltam. Mennyi szomorúság tud lenni egy szippantásnyi gyantaillatban! És az órák lassan múltak. Kabátomban kuporogtam a széken, előttem Dosztojevszkij, — emlékszem, a Karamazov testvérek volt, — meg egy fenyőgally. Körülöttem halálos csend. Messze valahol törött ablakokkal, sötéten vánszorogtak a vonatok a dermedt földeken át. Éhes voltam és nem hívtak vacsorához. Fáztam és nem ülhettem lobogó hasábokkal tömött kályha elé. Beszélgetni szerettem volna s egyedül voltam. Szívem tele volt szeretettel és szerelemmel, de kit csókolhattam volna meg! Ilyen azoknak a Karácsnyuk, akiknek senkijük sincsen. De volt olyan karácsonyom is, amikor mindenkitől kitagadva valahol Budán, a város szélén egy szomorú hónapos szobában ünnepeltünk a feleségemmel. Késő este tudtam hazakerülni pénzhajszoló utamról s a pénz is, amit szereztem, mi volt? Éppen csak annyi, hogy néhány darab fával be tudtunk fűteni. A maradékon valami lepényfélét sütöttünk. Aztán leültünk a padlóra a nyitott kályhaajtó elé, hogy ránksüssön a parázs melege, rágicsáltuk a lepényt s boldogok voltunk. Az ágyon öklöcskéit feje mellé emelve békésen aludt a kisfiúnk. Karácsonyfánk nem volt, ajándékaink sem voltak, feldíszítettem hát életünket terveimmel. Regénytémákat mondtam el, melyeket meg fogok írni s mint fenyőágakra, rájuk aggattam a siker, elismertetés, sőt honorárium aranydióit, arany- és ezüstmadarait. Ajándék helyett kiterveztük, milyen lakásunk lesz, ha bútoraink is lesznek valaha. Ha most visszagondolok arra az estére, azt kell mondanom, boldog voltam. Semmink és senkink nem volt. De volt egy kisfiúnk és volt jövőnk És élt bennem a megdönthetetlen hit, hogy mire megnő, az egész országban más lesz a Karácsony ... Ha államférfiú, pláne diktátor lennék, csak eggyel törődném. Egy mértéke volna tetteimnek. Az, hogy a Karácsony este mennyire igazán Karácsony. Hogy mindenütt az-e. Mert ez az egyetlen este leleplez minden hazugságot. ★ Amikor két évvel ezelőtt január elején Finnországba utaztam, még majdnem mindenütt álltak a karácsonyfák. A szálló fogadótermében is hatalmas karácsonyfa díszelgett. Ott tartották meg az egész szálló ünnepét, az igazgatóval és családjával együtt. Részt vett rajta minden vendég s minden alkalmazott, a szobalányok is, a szakács is, a konyhalányok és liftesfiúk is, a portások és pincérek is. Mindenki ajándékot kapott, a vendégek kedves emléket, az alkalmazottak pénzt és egyebet. Néhány nap múlva elutaztam Porvooba. Késő este érkeztem a folyó partján zeg-zugosan épült városkába, melynek piros faházai olyanok, mint egy doboz karácsonyi játék. Sűrűn esett a hó, puhán betakarta a macskafej-kövekkel kirakott keskeny utcákat. Alig járt valaki itt-ott, a puritán, svéd eredetű városka lakói korán aludni térnek. Azt mondhatnám, egyedül voltam az utcákon. Halálos csend volt, ilyen csendet alig hallottam még életemben. A he zizegve táncolta körül prémsapkámat s megnyugtatóan ropogott a lábam alatt. Egyszer-egyszer társaságból, táncból hazatérő vidám leány-legénycsoport verte fel a békés, tiszta csendet. Aztán megint kihalt a város. Lámpák sem égtek a kis ablakok mögött. Nagy nyugalom szállott rám. Csak ballagtam, ballagtam minden cél és szándék nélkül. Ittam a tiszta levegőt, nézegettem a fehér hósapkában szendergő piros házakat. Elolvastam egy-egy bolt régi, kopott címtábláját. Lementem a folyópartra s bámultam a sötétzöld vizet, a koccanva, csikorogva úszó jégtáblákat, a hó ezüstje alatt mozdulatlanul álldogáló fenyőfákat. Aztán visszafordultam megint a város belseje felé. Amint elgondolkozva mentem, egyszer csak kicsiny térre jutottam. Régi-régi faház állott a téren. Előtte pedig a csodák csodája. Emeletmagas élő fenyőfa, feldíszítve gyertyaalakú villanykörtékkel, papírdíszekkel, ezüstláncokkal. És az ágakon minden lámpácska égett. Ilyen szép karácsonyfát sohasem láttam, nem is álmodtam. A nagy-nagy csendben halk neszszel hukott a hó, köröskörül aludt a város. Előttem pedig égi pompában ragyogott az óriási fenyőfa. ★ Ha azt a ragyogó karácsonyfát ide lehetne ültetni, Magyarországra! Magyar Nemzet VASÁRNAP, 1938 DECEMBER 25. " Várkonyi Titusz: VAK VEZET... A füsttől pácolt falú kis kávéház zongoristanője, akit meggömbölyítettek a gyorsan eliramló ifjúságra vadászó irigy évek, régi, érzelmes chansont játszott és énekelt lélektelen biztonsággal a telegráfdrótra szálló két verébről, melyeknek megesett a szíve egymás baján. Az olcsó mámor már piros lárvákat festett az arcokra s a cigarettafüst sűrű felhője jótékony kortinákkal takarta el a munka meg a gond hat lepergett napja után egy kis vigasztaló változatot kereső vendégek szemei elől a valóságot. , Egyik sarokasztal szürke műmárvány lapjára könyökölve magánosan üldögélt egy vedlett feketeruhás ember. Amint elhaladtam mellette, felkapta a fejét és két üres, fénytelen szemborzongatóan fátyolos fehérje meredt felém. Született világtalan volt, rég nem látott ismerősöm, akit a természet az örök sötétségért kifinomodott zenei hallással és lágyan csengő tenorhanggal kárpótolt. A vakok hatodik érzékével, csodálatos ösztönnel, vagy rejtélyes szimattal megismert, illetve megérzett és nem kis meglepetésemre lelkendezve köszöntött. A következő pillanatban már gyengéd erőszakkal maga mellé kényszerített és boldogan szorongatta a kezem. — Még mindig nem bíztál meg, kedves bátyám — kezdte, miután végigtapogatott. Szabadkoztam, hogy mindig vékonydongájú ember voltam, mire azzal nyugtatott meg, hogy a soványság konzervál. Tompa fehérségű szemgolyói nyugtalanul mozgolódtak fényt soha nem tükröző üregeikben és az a különös érzésem volt, mintha valami titokzatos, látó szem előtt rejtve maradó érzékszervvel valóban látna, figyelne és kutatna arcom időrajta barázdáin. — Hogy megy a sorod? — tudakoltam. — Facér vagyok kérlek alássan. Nagy részvéttel néztem rajta végig. Elszorult a szívem, amint arra gondoltam, mi lehet egy vak munkanélküli sorsa, amikor a szemfüles ember is alig-alig ténfereg az élet útvesztőiben. A gondolatvitel misztikus folyamata mehetett végbe az agyában s szavai, melyek a pillanatokra közénk telepedő csendet megtörték, meggyőztek erről. Pontosan reagált arra, amit facérságáról gondoltam: — Nem, kérlek, nem esem kétségbe, bár sok szomorúságot látok ... Most már nem ütött úgy meg ez a szava, hogy „látok", mint akkor, amikor először ejtette ki ezt a szót. Egyre határozottabban éreztem, hogy egyes szavak magnéziumfény-lobbanása pillanatokra életre kelti a holt szemeit. Kényes szemérmességgel elterelte a szót magáról és a sűrűn hörpintgetett sörtől megélénkülve kezdett beszélni a legváltozatosabb témákról. Meglepett a széles érdeklődési köre, egészséges életszemlélete. Várjon honnan szerzi informáltságát, tisztánlátását a születésétől kezdve rászakadt, végzetes sötétségben, mely kizárja a fény és színek isteni színjátékából. Még pletykákkal, apró emberszólásokkal is szórakoztatott. Sok csipkelődő, falánkos jelzőt használt. Például azt mondta: „a füle a szájáig ér", „nagy mélák ember", „nem egyenes jellem, sohasem néz az ember szemébe". Egészen felüdített a különös vidámsága. Ha egy vak ember nem lát mindent sötéten — gondoltam —, szabad-e a fényből nem száműzött embernek teljesen a pesszimizmusba süllyedni? Egy ismert szólás-mondás elferdített változata esett meg velem. Vak vezetett látó embert. S talán joggal, mert meglehet, hogy ma csak a vak ember látja tisztán az életet...