Magyar Nemzet, 1939. szeptember (2. évfolyam, 199-223. szám)
1939-09-01 / 199. szám
4 delkeznek, hanem bizonyos intézkedések megtételét tanácsolják a lakosságnak. Mindent megcsinálnak, mert látják az értelmét és mert valahogy minden egyes angol egy tökéletesen megszervezett gépezet, melynek egyetlen hatalmas lendítő — vagy ha úgy tetszik, fékező —, szerkezete: az önfegyelem. Az angol nem rohan, nem tülekszik, nem könyököl, nem ordít és nem veszti el sem a türelmét, sem a jókedélyét. Ha körülbelül 200 ember vár egy autóbuszra, melynek befogadóképessége 40 ember, akkor az első autóbuszt nem az a 40 ember fogja megtölteni, akinek a 200 közül a leghegyesebb könyöke és a legeredményesebben taposó lábai vannak, hanem az a 40, aki a legelején áll azoknak a kettős soroknak, amelyeket az autóbuszra várók minden fölkérés vagy utasítás nélkül, mintegy egymással való hallgatólagos megállapodás alapján alakítottak és amelyben ki-ki nyugodtan olvassa a pipáját szíva az újságlepedőt egészen addig, amíg sor kerül rá. Ha pedig az autóbusz megtelt és 40 ember után a kalauz leszól, hogy nincs több hely, akkor a 41. nem próbálja meg, hogy fölfurakodjon, nem veszekszik a kalauzzal, legföljebb egy mélyebbet szív a pipájából és megvárja a következő autóbuszt, amelyen az első hely az övé lesz. Az angolok rájöttek, hogy kis dolgok nem számítanak. Talán ez a magyarázata annak, hogy itt a háborús felkészültség sem mutatkozott meg az embereken semmiféle lázas feszültség, izgalom vagy idegesség formájában. Ellenére annak, hogy Anglia egyetlenegy nap alatt (és ez szó szerint értendő) teljesen mozgósítva volt, az angolokat nem hagyta el a szó legszorosabb értelmében velük született és hozzájuk nőtt nyugodt jókedélye. Valahogy az angolok nem tudnak gyűlölni, nekem úgy tűnik, hogy nem ismernek ellenséget, csak ellenfelet és még a háborút is egy nagyobbszabású sportmérkőzésnek fogják fel. Nem szeretik és nem keresik a háborút, de az átlagember álláspontja ez: „Well is there must be a war, let us have it. We will take it!‘ Chamberlain is kiemelte parlamenti beszédében, hogy milyen bámulatos nyugalommal ment végbe Anglia mindhárom katonai főfegyvernemének( szárazföldi, légi és tengeri haderő) és a polgári lakosságnak mozgósítása. Az angol miniszterelnök ennek fő okát két körülményben látja: az egyik az, hogy semmiféle véleményeltérés nincs abból a szempontból, hogy Angliának mi a kötelessége, vagy ahogy ő mondotta: „None of us has any doubt of where our duty lies.“ A második ok pedig az, hogy Anglia teljesen és tökéletesen fel van készülve minden eshetőségre és mind a hadi támadó — mind pedig a polgári védekező — gépezet egyetlen gombnyomásra 100%-ot kapacitással működésbe hozható. E mellett természetesen a 8 milliós metropolis élete a legtökéletesebb nyugalomban folyik tovább. E héten ugyan már minden este csökkentett világítás van a városban, a forgalmi lámpák le vannak tompítva, az autók este óvatosabban hajtanak, az emberek pedig éppen úgy járnak a dolguk után, mint azelőtt. Este a mozik, színházak, éttermek mind nyitva vannak és működnek. A megkapó a polgári fölkészültség előkészítésében az, hogy anélkül, hogy arról előzetesen sok szó esett volna, már minden banknak és más nagy vállalatnak megvan vidéken egy nagy háza, ahová a fontos irataikat teherautóval egyetlen nap alatt kiszállítják és megfoghatatlan, hogy miként történt, de valahogy a névtelen milliók keze által minden előre el volt készítve, készen minden eshetőségre. Meg akarom még említeni azt, hogy milyen kedvező benyomást tett mindazokra az angolokra, akikkel alkalmam volt az utóbbi napokban beszélni, Magyarországnak ezekben a kritikus napokban tanúsított magatartása. A Daily Telegraph tegnapi számában egy Magyarországról szóló cikkben azt mondotta, hogy nem haltak ki még Magyarországon a lovagiasság és a „fair play" elvei. (Folytatása az 5. oldalon) A londoni híradás szerint megkezdték a fagyasztott vér gyűjtését és sok önkéntes jelentkezett, aki felajánlotta vérét e célra. Továbbá a különböző intézetekből hétszáz vak ember jelentkezett vezetőnek arra az időre, ha teljesen elsötétítik a várost... Mintha a történelem előtti idő klasszikus epopeieiájának,furnéros alvilágának sötétje támadna föl közöttünk, még e világban ingó árnyak között. Az árnyék, hogy új életre kelhessen, vért szomjazik és vérrel megitatva, majd újra megelevenedik. Valóban a Hádes minden rejtelme átköltözött ide, közénk, a vak csillag, e nyomor föld fölszínére. A világ mintha átadatott volna a Sötétség fejedelmének, hiszen az üdvözlés csak az egyes embernek, nem az egyetemesnek ígértetett. A háború réme, mint szörnyű Liiathan üli meg tetőinket, lelkünket, az apokaliptikus lovasok — melyeknek egyike biztosan a propanganda — dübörgő vágtatása hallik, láncukról elszabadult démonok rekedt üvöltéssel kergetik már egymást és a szegény halálra kínzott, siralomház sötétjében ülő, végzetét váró emberiséget ... Érthető volna-e nélkülük, a démon, a bűnre kárhozott lélek létezése nélkül a mai világ, egy szentségtelen tömegmészárlás újabb kezdete? Olyan esztelen őrületé, melynek már hallatára elzsibbad az ész s megkövül a szív, melytől Krisztus sírkeresztjén és az emberiség megváltásának nagy álmáról tanúskodó öt sebe újra fölfakad és vérzik... Óh a sokat tagadott, gúnyolt, elhazudott démon-hit ma szörnyű, letagadhatatlan, kihazudhatatlan valóság. Jöjjetek örök, megszakíthatatlan, folytonossági haladást, büszke, kényelmes civilizációt kergetek, kik az ima ,siralomvölgye“ szaván már csak mosolyogni tudtatok s kik a romlást is tagadtátok, csakhogy a Jó kútfejétől szabaduljatok s most hirdessétek meg fennhéjázva bárgyú optimizmustokat. Vérrel rakva immár kezeitek és vigyázó szemetekre sunyi szepegés száll. Eltüntethettétek egy időre, mosolygós figurára, kedves, derűs cimborára játszhattátok át Mefisztót, Lucifert, íme most megjelent igaz alakjában. A közelgő, szörnyű danse macabre első lépéseinél jut-e eszetekbe, hogy már fölemelte véres-fekete zászlaját Isten zászlótartója, a Halál. Most jön az ő órája és a sötétség hatalmaié . . Jut-e eszetekbe, hogy nemsokára még az égből is vér permetez alá, véres vádló vihar, mely fáradt fejét imád dúlt városok üszkös romjaira fekteti, jut-e eszetekbe, hogy büszke paloták romokba dőlnek, könyvtárak megégnek, gyárak, különös gázoktól füstölgő laboratóriumok, modern klinikák, pusztulás zsákmányává lesznek. Egy pár év és sakál üvölt föl az egykor kulturált tájak sivár porában s az újzélandi utazó valóban csak az egykori Pál-templom néhány romkövét rajzolhatja vázlatkönyvébe. A népvándorlás a fél világot más felére forgató kora szelíd idill lesz úgy lehet amellett, ami most elkövetkezik Hiszen annak barbárai még nyers, de tiszta, erős, új vért hozók valónak. A maiak maguk is romlott, kiégett, dekadens barbárok. S akkor a Hit még friss hívőn hitt, teremtő mitosz volt, szíveket újító, elméket megnyitó tana a szeretetnek, mely a középkor csodás eposzát teremte meg. Ma fáradt, tétova, pislogó, lopott fény csupán mindanynyiunkban..„ És mégis: a középkor legendái szerint a bűnöst csak egy ártatlan leány tiszta tévé és áldozata menthette meg szörnyű kínjától, kiütéses, iszonyú vérbajától. „Szegény Henrik" most te vagy egész emberiség. És akadnak még, kik vérüket ajánlják, életüket kínálják érted cserébe. Hány titkos ima, rejtett fohász, titkolt áldozat szállhat föl az ég mély végtelenjébe ezeken a csodálatos, nyárvégi, holdfényes estéken, amikor a természet mintha csillagszóró éjszakák bűvöletével akarná szelídíteni az emberi szíveket és tanítani arra, hogy szép lehet az élet mégis és esztelen, embertelen, szentségtelen iszonyat a háború... És mégis olyan világ jön, amikor a vakok látókká válnak és a látó szeműek vakokká, és milyen igazak az írás szavai: így lesznek az elsőkből utolsókká s az utolsókból elsőkké. Mert nemcsak London ködében, a szigetország éjszakájában gomolygó gázok sötétjében vagyunk vakok mi emberek, vakok veknink valahányan itt a sors ködében is, végzetünk rángását érezve, okát még csak nem is sejtve. Az aszszonytól született ember rövid ideig él amúgy is és megtelik ez idő alatt mondhatatlan nyomorúsággal. Az ember feljő, megnézi a föld virágát és ég csillagát és máris várja az elfuthatatlan sír, a fölülmúlhatatlan verem ... De mily sötétre forgatta napunkat a sors, hogy már csak majd a vakok láthatnak Szemük éjszakáján virrasztva e szerencsétlenek helytállása, végső kötelességteljesítése vezet majd. Az, aki népeket teremt és elveszít, támadhatatlan, titkos törvénye szerint s az emberiséget önbűnén át mélyre alázza, elsorvasztja majd ezrek és tízezrek látóidegét s íme vezetőinkké a vakokat teszi. Amikor ész, -e rá,ideg fölmondják a szolgálatot, átveszi a vezetést a szegény világtalan vak ösztöne a londoni ködben és a világ éjszakájában Megvakulnak hiú szemeink számára a világnak s majd úgy-e az utolsó percben csak téged, Téged látnak? Milyen alázatra, a megalázkodás, az önismeret, a megigazulás, a penitenciatartás milyen gyötrelme.A gyönyörére taníthat egy távoli újsághír ... Katona Jenő Vakok a londoni ködben r „E Haza csak akkor tulajdonunk, ha törvényesüket nem idegenek kezelik”” Egy olyan földön születtem, ahol több volt a múlt, mint a jelen s jelentősebb az emlékezés, mint a gyors aktualitás üreg hegyek és pusztuló régi városok árnyékolták be otthontalan ifjúságomat, mely bár otthon volt a Nagy-, avagy a Csonka-Magyarország területén, de otthontalan volt mégis, mert éppen azokban az években választatott el tőle az ősi föld, mikor az ifjúság a legfogékonyabb. Talán még vannak ebben az egyre felületesebbé és gyökértelenebbé váló Magyarországon olyanok, akik megértik, mit jelent az otthon és az anyaföld igézete. Csak ritkán láthattam, ritkábban, mint illett és kellett volna, ezekben a nehéz években a Felvidék csodálatos hegyeit s öreg emlékeit, maga az egész atyai föld is egyre jobban elfutó emlékezéssé, ködös és bizonytalan hagyománnyá változott a húszéves idegen impérium idején. Vannak barátaim között rajtam kívül mások is, felvidékiek, vagy erdélyiek, akiknek igazi otthonuk nem itt van, Budapesten — My heart's in the Highland —, szívem a Felföldön él, mondhatják el Burns, a nagy skót költő, egyszerű szavaival; vagyunk páran, akik távol az otthontól régiségek, öreg könyvek, emlékek közé menekedtünk — nem sznobizmusból, vagy gyűjtő szenvedélyből éppen, inkább valahogy a mull- és gyökérkeresés bizonytalan és bizakodó ösztönével. Szívesen kutatok hát öreg boltok homályán, elhagyott kacatok, apró s jelentéktelen emlékek, lomok között; némelyikük talán többet is beszél és értelmesebb emlékeztető, mint vaskos és tudományos foliánsok. A foliánsokat kevesen olvassák; általában az olvasás egyre jobban kimegy a magyarok között a divatból s nagyon is „dinamikus“ korban; de ezek a kedves apró régi emlékek is mintha csak nagyon kevesekhez szólnának napjainkban; sem a magyar könyvnek, sem a magyar régiségnek nincsen túlságosan nagy becsülete. Szürkén és elhagyottan pihennek porrétegek alatt ezek az apró régi magyar emlékek, korsók, öreg tányérok, régi vidékies bútorok, örökre elnémult Unom zenélőórák, nemes metszetek, melyekről régi életek, régi sorsok, városok, emberek, atyáink, elődeink élete beszél felénk; lehet akármilyen dinamikus is ez a kor, talán mégis csak közünk van atyáinkhoz ... Kevesen vagyunk! — bocsássunk meg az apagyilkosoknak? — jaj, ne, jaj, ne... ezek az új barbárok, új közönyösek, új tudatlanok már azt se tudják, honnét is jöttek, kihez tartoznak, mit jelent az öreg sírhant régi temetőkben, roskadt fák alatt... s kérdés az is, azok, kik most itten új életeket akarnak diktálni ősi rögön, olyan közel voltak és vannak az ősi röghöz s ahhoz, mit az anyaföld íratlan tanítása kifejez. Hát ilyenkor jó könnyes emlékezéssel nézni és szeretni apró emlékeinket nehezen küszködő régiségboltok megható pora között; most, éppen most jutottam hozzá régi metszetekhez, melyek finom rajzokkal ábrázolják a száz év előtti Pozsonyt, mely még látta Széchenyit, Kossuthot, Wesselényit, Szemere Bertalant, Kölcseyt s ki tudja előszámlálni, mily jeleseket. S szegény szülővárosomról való ezen kegyeletes emlékezés mellett mily megrendítő a találkozás egy másik régi képpel, mely Bem tábornokot mutatja be hadvezéri puritánságában és keménységében, meszszitekintő szemmel, hozzáférhetetlenül s mégis olyan tekintettel, melyből egyszerre kiviláglik, miért szerette úgy’, annyira Petőfi e zordon a csodálatos lengyel katonát, kinek egy fontos és szép volt életében, az egyetemes emberi szabadság — ezért küzdött Ostrolenkánál, Bécs forradalmában s Erdély havasai között, lázadó polgárokkal, heroikus lengyel ifjakkal s székelyekkel, kiknek ősi erkölcse a baskírokra, elszakadt bolgár—magyar rokonokra emlékezteté az orosz hódítót... De miért írom e céltalan feljegyzéseket? — nehéz és más kor ez —, nem érti a szót, mely torkunkon a rettentő atmoszférikus nyomás között merészen mégis felszökik. S ki keresi üres óráiban még a magyar régiségeket? Talán mégsem lenne oktalan törődni velük. Így volt élmény számomra éppen most, mikor Európa és vele Magyarország is meg-megremeg a háború kísértéseitől, hogy valamelyik elhagyott belvárosi régiségboltban szerény és kopott éremre akadtam, mely az 1861-es országgyűlés emlékére vezetett. A haza címere körül ihletett felírás: „Honszeretet s egyetértésben van erős isteni áldás“. A hátlapon meg a Szózat két első versszaka ... Mily nagyszerű kor volt ez a maga bizakodásával, hitével és magas erkölcsi lelkesültségével, komolyságával, mely érmeire is Vörösmarty versét, mindnyoolc funk imáját vezeté. S a Szózat körül a másik felírás — nem divatos, de örökkön igaz emlékeztető, melyet annyira meg kellene szívlelnünk, bölcs atyák. Deák Ferenc igaz nemzedékének hagyományaként — egy olyan kor üzeneteként, melyben a magyar fegyvere a jog és az igazság volt és szava tiszta volt, komoly és emelkedett: „E Haza csak akkor tulajdonunk, ha törvényeinket nem idegenek kezelik“. Mai magyarom, nem érdekes ez a tanulság, mely feléd tekint az öreg éremről — mintha csak a mai magyar aggodalmak mélyéről támadt volna ez az egyszerű és komoly szó. „Est lacrima rerum“ — a dolgok sírni tudnak, mondja a latin közmondás... mintha a a régi felirat könnyet ejtene mai valónk felett, elfeledett magyar régiségek tanulságaként. Gogolák Lajos Magyar Nemzet PÉNTEK, 1939 SZEPTEMBER 1 tf&ímc&y. VeO&éh: Ferenczy Károly Baumgarten-Jutalommal díjazott munka Előkelő bibliofil-kiadás 24 elsőrangú autotipiával Most (P 12.— helyett) leszállítva P 8.— (Már csak kevésszámú példány) Az életmű, melyet Ferenczy Károly, az elhúnyt nagy magyar festő nemzetére hagyott, világviszonylatban is páratlan Ferenczy Valér, mint atyja méltó művész-tanítványa, nemkevésbé pedig mint vérbeli, kitűnő író is avatott szerzője atyja monográfiájának írása a maga közvetlenségében minden magyar olvasóhoz szól és felejthetetlen képet ad az úttörő magyar művészről. Ferenczy Károlyról és koréról E könyv, melynek függeléke egy alapos munkával elkészített leíró jegyzék Ferenczy Károly festményeiről (évi katalógus), nélkülözhetetlen forrásmunka a műtörténész, a kulturális tényezők, a műkereskedelem és műbarátok számára. Kapható és megrendelhető a Magyar Namzat könyvosztályában. fi VI., Vilmos császár út 45. Tel. 120-150. (Vidékre portó 20 fillér.).