Magyar Nemzet, 1939. szeptember (2. évfolyam, 199-223. szám)

1939-09-01 / 199. szám

4 delkeznek, hanem bizonyos intézke­dések megtételét tanácsolják a lakos­ságnak. Mindent megcsinálnak, mert látják az értelmét és mert valahogy minden egyes angol egy tökéletesen megszervezett gépezet, melynek egyet­len hatalmas lendítő — vagy ha úgy tetszik, fékező —, szerkezete: az ön­fegyelem. Az angol nem rohan, nem tülekszik, nem könyököl, nem ordít és nem veszti el sem a türelmét, sem a jókedélyét. Ha körülbelül 200 ember vár egy autóbuszra, melynek befogadóképessége 40 ember, akkor az első autóbuszt nem az a 40 ember fogja megtölteni, akinek a 200 közül a leghegyesebb könyöke és a leg­eredményesebben taposó lábai van­nak, hanem az a 40, aki a legelején áll azoknak a kettős soroknak, ame­lyeket az autóbuszra várók minden fölkérés vagy utasítás nélkül, mint­egy egymással való hallgatólagos megállapodás alapján alakítottak és amelyben ki-ki nyugodtan olvassa a pipáját szíva az újságlepedőt egészen addig, amíg sor kerül rá. Ha pedig az autóbusz megtelt és 40 ember után a kalauz leszól, hogy nincs több hely, akkor a 41. nem próbálja meg, hogy fölfurakodjon, nem veszekszik a kalauzzal, legföljebb egy mélyebbet szív a pipájából és megvárja a kö­vetkező autóbuszt, amelyen az első hely az övé lesz. Az angolok rájöttek, hogy kis dol­gok nem számítanak. Talán ez a magyarázata annak, hogy itt a há­borús felkészültség sem mutatkozott meg az embereken semmiféle lázas feszültség, izgalom vagy idegesség formájában. Ellenére annak, hogy Anglia egyetlenegy nap alatt (és ez szó szerint értendő) teljesen mozgó­sítva volt, az angolokat nem hagyta el a szó legszorosabb értelmében ve­lük született és hozzájuk nőtt nyu­godt jókedélye. Valahogy az angolok nem tudnak gyűlölni, nekem úgy tű­nik, hogy nem ismernek ellenséget, csak ellenfelet és még a háborút is egy nagyobbszabású sportmérkőzés­nek fogják fel. Nem szeretik és nem keresik a háborút, de az átlagember álláspontja ez: „Well is there must be a war, let us have it. We will take it!‘ Chamberlain is kiemelte parlamenti beszédében, hogy milyen bámulatos nyugalommal ment végbe Anglia mindhárom katonai főfegyver­nemének( szárazföldi, légi és tengeri haderő) és a polgári lakosságnak mozgósítása. Az angol miniszter­elnök ennek fő okát két körülmény­ben látja:­ az egyik az, hogy semmi­féle véleményeltérés nincs abból a szempontból, hogy Angliának mi a kötelessége, vagy ahogy ő mondotta: „None of us has any doubt of where our duty lies.“ A második ok pedig az, hogy Anglia teljesen és tökélete­sen fel van készülve minden eshető­ségre és mind a hadi támadó — mind pedig a polgári védekező — gépezet egyetlen gombnyomásra 100%-ot kapacitással működésbe hozható. E mellett természetesen a 8 milliós metropolis élete a legtökéletesebb nyugalomban folyik tovább. E héten ugyan már minden este csökkentett világítás van a városban, a forgalmi lámpák le vannak tompítva, az autók este óvatosabban hajtanak, az embe­rek pedig éppen úgy járnak a dol­guk után, mint azelőtt. Este a mozik, színházak, éttermek mind nyitva van­nak és működnek. A megkapó a polgári fölkészültség előkészítésében az, hogy anélkül, hogy arról előzete­sen sok szó esett volna, már minden banknak és más nagy vállalatnak megvan vidéken egy nagy háza, ahová a fontos irataikat teherautóval egyetlen nap alatt kiszállítják és megfoghatatlan, hogy miként történt, de valahogy a névtelen milliók keze által minden előre el volt készítve, készen minden eshetőségre. Meg akarom még említeni azt, hogy milyen kedvező benyomást tett mindazokra az angolokr­a, akikkel alkalmam volt az utóbbi napokban beszélni, Magyarországnak ezekben a kritikus napokban tanúsított maga­tartása. A Daily Telegraph tegnapi számában egy Magyarországról szóló cikkben azt mondotta, hogy nem hal­tak ki még Magyarországon a lova­giasság és a „fair play" elvei. (Folytatása az 5. oldalon) A londoni híradás szerint megkezdték a fagyasztott vér gyűjtését és sok önkéntes jelent­kezett, aki felajánlotta vérét e célra. Továbbá a különböző in­tézetekből hétszáz vak ember jelentkezett vezetőnek arra az időre, ha teljesen elsötétítik a várost... Mintha a történelem előtti idő klasszikus epopeieiájának,­­fu­rnéros alvilágának sötétje tá­madna föl közöttünk, még e vi­lágban ingó árnyak között. Az árnyék, hogy új életre kelhes­sen, vért szomjazik és vérrel megitatva, majd újra megeleve­nedik. Valóban a Hádes minden rejtelme átköltözött ide, közénk, a vak csillag, e nyomor föld fölszínére. A világ mintha át­adatott volna a Sötétség fejedel­mének, hiszen az üdvözlés csak az egyes embernek, nem az egye­temesnek ígértetett. A háború réme, mint szörnyű L­iiathan üli meg tetőinket, lelkünket, az apokaliptikus lovasok — me­lyeknek egyike biztosan a pro­­panganda — dübörgő vágtatása hallik, láncukról elszabadult dé­monok rekedt üvöltéssel kerge­tik már egymást és a szegény halálra kínzott, siralomház sö­tétjében ülő, végzetét váró em­beriséget ... Érthető volna-e nélkülük, a démon, a bűnre kárhozott lélek létezése nélkül a mai világ, egy szentségtelen tömegmészárlás újabb kezdete? Olyan esztelen őrületé, melynek már hallatára elzsibbad az ész s megkövül a szív, melytől Krisztus sírkereszt­jén és az emberiség megváltásá­nak nagy álmáról tanúskodó öt sebe újra föl­fakad és vérzik... Óh a sokat tagadott, gúnyolt, el­hazudott démon-hit ma ször­nyű, letagadhatatlan, kihazud­­hatatlan valóság. Jöjjetek örök, megszakíthatatlan, folytonossági­ haladást, büszke, kényelmes ci­vilizációt kergetek, kik az ima ,­siralomvölgye“ szaván már csak mosolyogni tudtatok s kik a romlást is tagadtátok, csakhogy a Jó kútfejétől szabaduljatok s most hirdessétek meg fenn­héjázva bárgyú optimizmusto­­kat. Vérrel rakva immár kezei­tek és vigyázó szemetekre sunyi szepegés száll. Eltüntethettétek egy időre, mosolygós figurára, kedves, derűs cimborára játsz­­hattátok át Mefisztót, Lucifert, íme most megjelent igaz alakjá­ban. A közelgő, szörnyű danse macabre első lépéseinél jut-e eszetekbe, hogy már fölemelte véres-fekete zászlaját Isten zászlótartója, a Halál. Most jön az ő órája és a sötétség hatal­maié . . Jut-e eszetekbe, hogy nem­sokára még az égből is vér per­metez alá, véres vádló vihar, mely fáradt fejét imád dúlt vá­rosok üszkös romjaira fekteti, jut-e eszetekbe, hogy büszke pa­loták romokba dőlnek, könyv­tárak megégnek, gyárak, külö­nös gázoktól füstölgő laborató­riumok, modern klinikák, pusz­tulás zsákmányává lesznek. Egy pár év és sakál üvölt föl az egy­kor kulturált tájak sivár porá­ban s az újzélandi utazó valóban csak az egykori Pál-templom néhány romkövét rajzolhatja vázlatkönyvébe. A népvándorlás a fél világot más felére forgató kora szelíd idill lesz úgy lehet amellett, ami most elkövetkezik Hiszen annak barbárai még nyers, de tiszta, erős, új vért ho­zók valónak. A maiak maguk is romlott, kiégett, dekadens bar­bárok. S akkor a Hit még friss hívőn hitt, teremtő mitosz volt, szíveket újító, elméket megnyitó tana a szeretetnek, mely a kö­zépkor csodás eposzát teremte meg. Ma fáradt, tétova, pislogó, lopott fény csupán mindany­­nyiunkban..„ És mégis: a középkor legen­dái szerint a bűnöst csak egy ár­tatlan leány tiszta tévé és áldo­zata menthette meg szörnyű kín­jától, kiütéses, iszonyú vérbajá­tól. „Szegény Henrik" most te vagy egész emberiség. És akad­nak még, kik vérüket ajánlják, életüket kínálják érted cserébe. Hány titkos ima, rejtett fohász, titkolt áldozat szállhat föl az ég mély végtelenjébe ezeken a cso­dálatos, nyárvégi, holdfényes es­téken, amikor a természet mintha csillagszóró éjszakák bűvöletével akarná szelídíteni az emberi szí­veket és tanítani arra, hogy szép lehet az élet mégis és esztelen, embertelen, szentségtelen iszo­nyat a háború... És mégis olyan világ jön, amikor a vakok látókká válnak és a látó sze­műek vakokká, és milyen iga­zak az írás szavai: így lesznek az elsőkből utolsókká s az utol­sókból elsőkké. Mert nemcsak London ködében, a szigetország éjszakájában gomolygó gázok sötétjében vagyunk vakok mi emberek, vakok veknink vala­hányan itt a sors ködében is, végzetünk rángását érezve, okát még csak nem is sejtve. Az asz­­szonytól született ember rövid ideig él amúgy is és megtelik ez idő alatt mondhatatlan nyomo­rúsággal. Az ember feljő, meg­nézi a föld virágát és ég csilla­gát és máris várja az elfuthatat­lan sír, a fölülmúlhatatlan ve­rem ... De mily sötétre forgatta na­punkat a sors, hogy már csak majd a vakok láthatnak Sze­mük éjszakáján virrasztva e sze­rencsétlenek helytállása, végső kötelességteljesítése vezet majd. Az, aki népeket teremt és elve­szít, támadhatatlan, titkos tör­vénye szerint s az emberiséget önbűnén át mélyre alázza, el­sorvasztja majd ezrek és tízezrek látóidegét s íme vezetőinkké a vakokat teszi. Amikor ész, -e rá,­ideg fölmondják a szolgálatot, átveszi a vezetést a szegény vi­lágtalan vak ösztöne a londoni ködben és a világ éjszakájában Megvakulnak hiú szemeink szá­mára a világnak s majd úgy-e az utolsó percben csak t­éged, Téged látnak? Milyen alázatra, a megalázkodás, az önismeret, a megigazulás, a penitenciatar­­tás milyen gyötrelme.A gyönyö­rére taníthat egy távoli újság­hír ... Katona Jenő Vakok a londoni ködben r „E Haza csak akkor tulajdonunk, ha törvényesüket nem idegenek kezelik”” Egy olyan földön születtem, ahol több volt a múlt, mint a jelen s jelentősebb az emléke­zés, mint a gyors aktualitás üreg hegyek és pusztuló régi városok árnyékolták be otthon­talan ifjúságomat, mely bár otthon volt a Nagy-, avagy a Csonka-Magyarország területén, de otthontalan volt mégis, mert éppen azokban az években vá­lasztatott el tőle az ősi föld, mi­kor az ifjúság a legfogékonyabb. Talán még vannak ebben az­ egyre felületesebbé és gyökérte­­lenebbé váló Magyarországon olyanok, akik megértik, mit je­lent az otthon és az anyaföld igézete. Csak ritkán láthattam, ritkábban, mint illett és kellett volna, ezekben a nehéz években a Felvidék csodálatos hegyeit s öreg emlékeit, maga az egész atyai föld is egyre jobban el­futó emlékezéssé, ködös és bi­zonytalan hagyománnyá válto­zott a húszéves idegen impérium idején. Vannak barátaim között raj­tam kívül mások is, felvidékiek, vagy erdélyiek, akiknek igaz­i otthonuk nem itt van, Buda­pesten — My heart's in th­e Highland —, szívem a Felföl­dön él, mondhatják el Burns, a nagy skót költő, egyszerű sza­vaival; vagyunk páran, akik távol az otthontól régiségek, öreg könyvek, emlékek közé menekedtünk — nem sznobiz­musból, vagy gyűjtő szenvedély­ből éppen, inkább valahogy a mull- és gyökérkeresés bizony­talan és bizakodó ösztönével. Szívesen kutatok hát öreg boltok homályán, elhagyott ka­­catok, apró s jelentéktelen em­lékek, lomok között; némelyikük talán többet is beszél és értel­mesebb emlékeztető, mint vas­kos és tudományos foliánsok. A foliánsokat kevesen olvassák; általában az olvasás egyre job­ban kimegy a magyarok között a divatból s nagyon is „dina­­mikus“ korban; de ezek a ked­ves apró régi emlékek is mintha csak nagyon kevesekhez szólná­nak napjainkban; sem a ma­gyar könyvnek, sem a magyar régiségnek nincsen túlságosan nagy becsülete. Szürkén és el­hagyottan pihennek porrétegek alatt ezek az apró régi magyar emlékek, korsók, öreg tányérok, régi vidékies bútorok, örökre elnémult Unom zenélőórák, nemes metszetek, melyekről régi életek, régi sorsok, városok, em­berek, atyáink, elődeink élete beszél felénk; lehet akármilyen dinamikus is ez a kor, talán mégis csak közünk van atyáink­hoz ... Kevesen vagyunk! — bocsássunk meg az apagyilko­soknak? — jaj, ne, jaj, ne... ezek az új barbárok, új közö­nyösek, új tudatlanok már azt se tudják, honnét is jöttek, ki­hez tartoznak, mit jelent az öreg sírhant régi temetőkben, roskadt fák alatt... s kérdés az is, azok, kik most itten új éle­teket akarnak diktálni ősi rö­gön, olyan közel voltak és van­nak az ősi röghöz s ahhoz, mit az anyaföld íratlan tanítása ki­fejez. Hát ilyenkor jó könnyes em­lékezéssel nézni és szeretni apró emlékeinket nehezen küszködő régiségboltok megható pora kö­zött; most, éppen most jutottam hozzá régi metszetekhez, melyek finom rajzokkal ábrázolják a száz év előtti Pozsonyt, mely még látta Széchenyit, Kossuthot, Wesselényit, Szemere Bertalant, Kölcseyt s ki tudja előszámlálni, mily jeleseket. S szegény szülő­városomról való ezen kegyeletes emlékezés mellett mily megren­dítő a találkozás egy másik régi képpel, mely Bem tábornokot mutatja be hadvezéri puritánsá­gában és keménységében, mesz­­szitekintő szemmel, hozzáférhe­tetlenül s mégis olyan tekintet­tel, melyből egyszerre kivilág­lik, miért szerette úgy’, annyira Petőfi e zordon a csodálatos lengyel katonát, kinek egy fon­tos és szép volt életében, az egyetemes emberi szabadság — ezért küzdött Ostrolenkánál, Bécs forradalmában s Erdély havasai között, lázadó polgá­rokkal, heroikus lengyel if­jak­kal s székelyekkel, kiknek ősi erkölcse a baskírokra, elszakadt bolgár—magyar rokonokra em­lékezteté az orosz hódítót... De miért írom e céltalan fel­jegyzéseket? — nehéz és más kor ez —, nem érti a szót, mely torkunkon a rettentő atmoszfé­rikus nyomás között merészen mégis felszökik. S ki keresi üres óráiban még a magyar régiségeket? Talán mégsem lenne oktalan törődni velük. Így volt élmény számomra ép­pen most, mikor Európa és vele Magyarország is meg-megremeg a háború kísértéseitől, hogy va­lamelyik elhagyott belvárosi régiségboltban szerény és ko­pott éremre akadtam, mely az 1861-es országgyűlés emlékére vezetett. A haza címere körül ihletett felírás: „Hon­szeretet s egyetértésben van erő­s isteni áldás“. A hátlapon meg a Szózat két első versszaka ... Mily nagyszerű kor volt ez a maga bizakodásával, hitével és magas erkölcsi lelkesültségével, komolyságával, mely érmeire is Vörösmarty versét, mindnyoolc funk imáját vezeté. S a Szózat körül a másik felírás — nem divatos, de örökkön igaz emlé­keztető, melyet annyira meg kellene szívlelnünk, bölcs atyák. Deák Ferenc igaz nemzedéké­nek hagyományaként — egy olyan kor üzeneteként, melyben a magyar fegyvere a jog és az igazság volt és szava tiszta volt, komoly és emelkedett: „E Haza csak akkor tulajdonunk, ha tör­vényeinket nem idegenek keze­­lik“. Mai magyarom, nem érde­kes ez a tanulság, mely feléd tekint az öreg éremről — mint­ha csak a mai magyar aggodal­mak mélyéről támadt volna ez az egyszerű és komoly szó. „Est lacrima rerum“ — a dol­gok sírni tudnak, mondja a latin közmondás... mintha a a régi felirat könnyet ejtene mai valónk felett, elfeledett magyar régiségek tanulságaként. Gogolák Lajos Magyar Nemzet PÉNTEK, 1939 SZEPTEMBER 1 tf&ímc&y. VeO&éh: Ferenczy Károly Baumgarten-Jutalommal díjazott munka Előkelő bibliofil-kiadás 24 elsőrangú autotipiával Most (P 12.— helyett) leszállítva P 8.— (Már csak kevésszámú példány) Az életmű, melyet Ferenczy Károly, az elhúnyt nagy magyar festő nemzetére hagyott, világviszonylatban is páratlan Ferenczy Valér, mint atyja méltó művész-tanítványa, nemkevésbé pedig mint vérbeli, kitűnő író is avatott szerzője atyja monográfiájának írása a maga közvetlenségében minden magyar olvasóhoz szól és felejthetetlen képet ad az úttörő magyar művészről. Ferenczy Károlyról és koréról E könyv, melynek függeléke egy alapos munkával elkészített leíró jegyzék Ferenczy Károly festményeiről (évi katalógus), nélkülözhetet­len forrásmunka a műtörténész, a kulturális tényezők, a műkeres­kedelem és műbarátok számára. Kapható és megrendelhető a Magyar Namzat könyvosztályában. fi VI., Vilmos császár­ út 45. Tel. 120-150. (Vidékre portó 20 fillér.).

Next