Magyar Nemzet, 1953. március (9. évfolyam, 51-76. szám)
1953-03-24 / 70. szám
Ksti, 1953. március 34. KETTEN AZ ÚJ KOSSUTH DÍJASOK KÖZÜL BESSENYEI FERENC Kossuth-díjas színművész! Tiszta és közérthető művészetet akarok nyújtani — Színész vagyok. Minden szerepemben új és új alakban lépek a közönség elé, de szándékom mindig ugyanaz: tanulni akaroni és tanítani, tiszta és közérthető művészetet akarok nyújtani. — Színházban és a színházon kívül, egyaránt úgy érzem, csak az tehet igazi művész, akinek véleménye, mondanivalója van a társadalom számára. A népi demokrácia a színészeknek is feladatul adta az új ember erkölcsének és művészi ízlésének formálását És mert ez a művészi hitvallás, éppen azért örülök nagyon a kitüntetésnek, amit népi demokráciánktól kaptam. A Kossuth-díj megerősíti hitemet, hogy jó úton járok, erőt ad, hogy a színházban és a színházon kívül továbbra is következetesen tudjak harcolni elveimért. — örömömet fokozza, hogy a kitüntetést Kossuth Lajos alakjának színpadra viteléért is kaptam. Ígérem és fogadom: művészi igényességemet fokozva, a jövőben még inkább azon fáradozom, hogy Kossuth Lajos örökségének szellemében a dolgozókat tehetségemhez mérten hazaszeretetre, a szabadság és függetlenség védelmére neveljem, hogy tehetségemet és tudásomat az építés, a győzelmes béke szolgálatába állítsam. Ezért az eddiginél is jobban akarom tanulmányozni és alkalmazni munkámban a Sztanyiszlavszkijrendszert és az eddiginél is többet akarok tanulni a szovjet művészettől, az élenjáró szovjet színészektől. Mindehhez segítő, őszinte, bátor kritikát kerek, mert csak az ilyen kritika teszi lehetővé a cél elérését, lendíti elő a színészi munkát, a színházi kultúrát. BARSI BÉLA , szegedi Nemzeti Színház Kossuth-díjas művésze! Népünk magáénak vall minket Ki, ne emlékeznék Déryné és társai sorsára, a vidéki vándorszínészek keserves életére? Kire emlékeznéka nemzet napszámosainak küzdelmére, a kultúra terjesztőinek harcaira? A vidéki színész egyike volt az elmúlt rendszerben azoknak, akiknek sohasem jutott megbecsülés, s aki legfeljebb a hálás közönség tapsaiban nyerte el jutalmát Ma a vidéki színész köztiszteletben álló harcosa népünk kulturális színvonalú emelésének. Pártunk és kormányzatunk megbecsüli munkájukat, elismerésének számtalanszor aéka tanújelét. A vidéki színházak budapesti vendégjátéka, vidéki színházi konferenciák mind tanújelei ennek amegbecsülésnek. Most pedig magas kitüntetésben, Kossuth-díjban részesítették egyik kiváló vidéki színészünket, Borsi Bélát, a szegedi Nemzeti Színház művészét, Davkloglu *Vas és acék című színművében nyújtott, alakításáért. — Huszonhárom éve vagyok vidéki színész — mondja Borsi Béla. — Játszottam az ország csaknem minden városában és falujában, játszottam korcsmákban és fészerekben, petróleumliiftia gyenge fényénél. De a felszabadulás óta megváltozott az életem. Most már velem együtt minden vidéki színész a maga sorsán mérheti, hogy népünk magáénak vall minket, egyre jobban megszereti a művészetet, egyre többet követel tőlünk s ez arra kötelez bennünket, hogy még inkább törekedjünk az elmélyült, igazi művészi alakításra, még többet tanuljunk, még jobbatnyújtsunk. A mi hivatásunk azt követeli tőlünk, hogy sohasem, álljunk meg. A jövő: tovább dolgozni, még lelkesebben, még nagyobb hivatástudattal, még nagyobb művészi elmélyüléssel. Erre most már engem külön is kötelez az a megbecsülés, amelyben népi demokráciánk a Kossuth-díjjal részesített. A MAGYAR ÍRÓK SZÖVETSÉGÉNEK központi vidéki titkársága Miskolcon, Debrecenben, Szegeden és Pécsett önálló irodalmi lektorátust, szervezett. A lektorátusok működésének az a célja, hogy a vidéken élő kezdő íróknak segítséget nyújtson. Ennek a néhány hete megkezdett munkának máris vannak eredményei. Pécsett például ő régi és negyvenhárom új író 112 művel jelentkezett. Hasonló eredményekről számoltak be a szegediek és a debreceniek is. MÓRICZ ZSIGMOND A TANÁCSKÖZTÁRSASÁGRÓL Starmincnégy évvel ezelőtt- kelt a szabadság „szent vörös napja*, amiről Ady Endre jövendölt, s fénye beragyogta a gróf és bankár szipolyozta, pap és csendőr bénította magyar földet. A korgógyomrú munkás és paraszt győztesen kiegyenesedett ,4 dicsőséges emlékű Magyar Tanácsköztársaság idejéről tanúskodik Móricz Zsigmond alábbi két cikke. Tőke A kapitalista, azt mondta: — Fiam, gyújtsd a tőkét. Ha pénzed van, mindened van. Pénzen vehetsz kényelmet, élelmet, szerelmet. Pénzed pótolja az észt, erőt, munkát. A pénzben fel van akkumulálva minden érték, ami a világon van, kaparj össze pénzt, ülj rá, akkor a festők odamennek hozzád s boldogok lesznek, ha lelkük minden értékét beleadják a te szépséged megörökítésébe, a költők a legdrágább dicsérettel igazolnak az örökkévalóság előtt, muzsikusok koncerteznek a téli éjszakán a szalonodban s a lakájok mély alázattal eürögnek körülted, míg a vendégek a baráti szeretet minden értékét előtted halmozzák fel Gyújts pénzt, mert lehetsz undok, gonosz és förtelmes: a pénzedért jobb lennél a Jézusnál, bölcsebb Salamonnál és szebb Apollónál. Végy magadhoz pénzt, pénzt, pénzt. A kommunista azt mondja: — Fiam gyújts tőkét. Ha szeretet vesz körül, nem kell félned az élettől. Ha erős szövetségben élsz embertársaiddal, akkor mindazoknak az ereje, akivel társulsz, a tiéd is Ha az egész emberi közösség veszi föl a materiális potenciát, akkor te fölszabadulsz é“* ®.»A®rV»éljed beteg tartalmát boldogan kiélheted. Ha művész vagy, nem kell emberi hiúságok előtt megmyproorodnod; ha tudós vagy, nem kell a kenyérharc sekélyességében vergődnöd; ha munkás vagy, nem kell a kizsákmányolás géprészévé válnod Bármi vagy, követheted életed belső parancsát: ember lehetsz, égi tisztaságú, angyali ártatlansága élet. Kiélheted azt az életformát, amelyet a természet rendelt. Gyújts hát igazi kincseket, akkumuláld fel magadban hivatásod legdrágább értékeit. Ember légy s légy ember. Igaz és bosszúság nélkül való. Légy sugár, amely az emberiség örök napjától tisztán szökös elő, hogy a végtelenség felé lője ki az emberiség örök sorsának büszke vonalát („Pesti Futár**, 1919. iprUis *.) A szentjakabi iskola Tegnap az angolok nagyon csodálkoztak, hogy az az óriási Eszterházy-uradalom közepén, Szentjakabon olyaniskolát láttak, amilyen ott van. Először is a csirás istállókat látták s azzal nagyon meg voltak elégedve, a nagy vörösszakállú hollandul újságíró egész otthon érezte magát. — Egész hollandi rendszer — mondogatta s nagyon bólogatott, a beton jászlakat az előtakarmányt, a pompásan tiszta kezelést megfigyelve. De amikor az iskolába mentünk, nagyon el volt képedve. Kíváncsian néztük a téglával kirakott szobát az iskola zsúfolt padjait, a piszkos faliképeket, az osztálynaplót Nagyon elégedetlenek voltak, az amerikai újságíró mondta, hogy a legkisebb amerikai farmokban is egészségesebb és okosabb Mátétét találni, mint «*Hát még mikor átkocsiztunk Dénes-majorba, ahol a pirosarcú kisgyerekek azt mondták, hogy itt nincs iskola és ők kétóra járásra mennek mindennap gyalog Szentjakabra. Ámn azonban mintha hazamentem volna: gyermekkorom emlékei újultak fel ebben az iskolában. Én jól emlékszem, hogy ez a ház, amely most sötét, zsúfolt, piszkos, ez új iskola volt nálunk. Én még a régi iskolában kezdtem tanulni 35 évvel ezelőtt. Az pedig földberagadt kis viskó volt, náddal fedve, akkora ablakai voltak, mártó egy zsebkendő, s az eresz alatt a tornácon olyan gödrök, hogy beleülhettünk, mint a kallós a kosárba. Ennek a most összeomlott társadalomnak volt egy kedves jelszava: a tudomány hatalom! Ez egy nagy igazság s az uralkodó osztály ezt a hatalmát, a tudományt nem is adta ki a kezéből soha. Csak gondoljunk arra, hogy egy Eszterházy herceg mi mindent nem csinált, hogy a gyerekét megtanítsa arra, hogy ezzel a hatalommal bírjon. Ha hülyének született is a fia, lánya, még akkor fe parányi korától kezdve a világ minden iskoláját, tudósát, orvosát, nevelőjét, mind odaszedte hozzá, hogy embert faragjon belőle. Iskolába egy óráig sem küldte Szentjakabra, de Pestre, Bécsbe, Londonba, Oxfordba. A béreseinek gyereke pedig lehetett olyan lángész, mint Napóleon, mégis két óráig kellett gyalogolnia, míg egy kis iskolát talált. Hatéves gyermek esőben, sárban menjen Dénes-majorból Szentjakabra, hogy megtanuljon egy kis írást-olvasást No többet nem is tanult, ez is elég egy béresnek, mondta a herceg a főmagaóságrő így történt, hogy a gazdag ember gyereike okosabb lett az apjánál, a szegénynek muszáj volt olyan tudatlannak maradni, amilyen a szüléje volt. Nem így lesz ezután. Minden gyerek egyformán fog tanulni. A felső iskolákba pedig nem a gazdagok gyermekei mennek, hanem a jótanulók, a jófejű gyerekek. Addig pedig, míg a nevelés mindenestő kialakítja az emberiséget, addig is gondoljon magára a szegény proletár nép. Gondolja meg azt minden szegény ember, hogy a gazdagok ezer és ezer esztendeig uralkodtak rajtuk a tudomány segítségével. Most tehát, ha elvettük tőlük a gazdagságot, el kell venni a tudományt is. Már most is a papírra leírt igék gyújtották fel a világot. Az írásból-olvasásból kérkedett ez az egész világforradalom. Folytassátok tehát a tanulást, olvassatok, hogy tudjatok. Mindig olvassatok és mindent elolvassatok. De n® olvassátok a régi könyveket, amelyek a butaság, ban és türelemben, alázatban akartak örökre leragasztani benneteket, csak újakat, csak a mai, új írásokat olvassátok. A régi könyvek, újságok, nyomtatványok, a régi, kapitalista világ zsarnokságát szolgálták. A mai újságok, füzetek, röpiratok, tudományos könyvek a világszabadság új boldogságát építik fel. A régi tudomány fekete volt, az új tudomány vörös. A fekete tudomány zsarnoki hatalom volt. A vörös tudomány, vörös, felszabadító hatalom lesz. Gondoljatok tehát róla, hogy azok is részesüljenek belőle, akiket a régi zsarnokok írni-olvasni se tanítottak meg...Somoejrl V«H« «*rtc**. IKK ^ rtiiN ua Magyar Nemzet Rádióbírálat „Tizenhét életért..." Még mindig torkunkban dobog a szívünk, amikor arra a hősi küzdelemre gondolunk, amely a szuhakálói tizenhét bányász életének megmentéséért folyt Visszaemlékszünk arra a beszámolóra, amit a Szabad Népben Tardos Tibor tollából olvastunk. Ezt a beszámolót méltán tekinthetjük kiváló újságírói teljesítménynek. Tardos Tibor beszámolója teljes egészében érzékeltette az esemény drámaiságát. Maga az esemény anynyira kerek történet, annyira kidolgozta minden motívumát az élet, hogy magától kínálkozik újabb és újabb irodalmi feldolgozásra. Talán film lesz belőle, vagy az első mai tárgyú új magyar opera szövegkönyve. Szinte természetes, hogy a történettel ismét találkoztunk a magyar rádió vasárnap esti bemutatóján. Tardos Tibor és Vajda István írt belőle dokumentjátékot «Tizenhét életért...« címmel. A dokumentjáték egészében teljesítette egyik feladatát: híven közvetítette a valóságot eseményekben. De nem teljesítette másik feladatát, azt, hogy ilyen készen kapott nagyszerű eseményanyag felhasználásával komoly rádiódráma megteremtése irányába legalább számbavehető kísérletet tett volna. Sajnáljuk, hogy ezt a rendkívüli alkalmat a Magyar Rádió és a tehetséges szerzők nem próbálták erre felhasználni. A megoldásban aránytalanságot, felesleges lírizálást tapasztaltunk és azt, hogy a valóságos tényeket nem eléggé sokoldalúan használták fel. Szépen sikerültek a képkapcsolásaik, de — és ezt érdemes feljegyeznünk — nem a kényelmes zenemegoldás közvetítésével, hanem az egyik jelenetből kinövő zaj, zörej útján. Ez a rádiószerű megoldás. Viszont éppen ez vet fel egy másik kérdést. A drámaiság fokozására szolgált, hogy ebben a dokumentumjátékban is többízben két összekapcsolt jelenet között nagy az időbeli hézag és a közben történteket a hallgatónak kell kitalálnia. Ilyen volt például a játék végén a dorogi mentők megérkezése és a Galyatetői üdülés közt eltelt, eseményben igen gazdag,de a hallgatók kitalálására bízott időszak. Pedig szívesen hallottuk volna, hogy milyen örömmel fogadja a tizenhét megmentett életet a föld felszínén a mentők és a családtagok aggódó csoportja. Nem lehet azt mondani, hogy a játék időbeni kerete nem adott volna erre alkalmat, hiszen korábban felesleges jelenetek is voltak, mint például Sós mérnök édesanyjának cukrászda-jelenete, vagy Vrábik párttitkár itt-ott elhúzódó mesélgetése. Az a kérdés is felvetődik, hogy lehet-e a jelenetek közötti eseményeket — kihagyás helyett — elbeszélő módon közölni? A rendezés is ehhez hasonló hibákat követett el, Szécsi Ferenc és Lányi Andor lelkes szép munkája kiváló volt a játék rádiósításában, de dramaturgiai vonatkozásban meg nem oldott kérdések maradtak. Miközben az események drámaiságának kiemelésére törekedtek, nem gondoltak a darab hiányaira és az ugyanakkor feleslegesen belekeveredett és ugyancsak feleslegesen érzelgős jelenetek tompítására. Emiatt vált Vrábik Lajos Egri István tolmácsolásában nem azzá a kemény, meg nem alkovó hőssé, akit a Hangos Újságból minden rádióhallgató ismerhet, hanem bölcselkedő, néhol tétova szürke emberré. És ezért juthatott Tompa Sándor a karikatúra ijesztő közelségébe. A többi szereplő közül Básti Lajost emeljük ki, aki a kormány megbízottjának szerepében higgadtan, biztonsággal és érettséggel intézkedett. A szuhakállói bányászokról szóló dokumentumjáték segített e nagyszerű hősi esemény megismerésében, de nem elégedhetünk meg vele. A téma megköveteli, hogy valóban igényes rádiódrámát írjanak belőle. Kenyeres Imre * HÉT KÖNYVEI SZIKRA KÖNYVKIADÓ Vents: Marx Károly. (Rövid életrajzi vázlat és a marxizmus ismertetése.) 66 o. Kötve 18.— Ft. Alekszejev: A jelenkori kapitalizmus éléndiségének és rothadásának fokozódása. 34 o. 1.50 Ft. Révai József: Marx és az 1848-as magyar forradalom. 4. kiad. 98 o. Kötve 12.— Ft. SZÉPIRODALMI KÖNYVKIADÓ Kaffka Margit: Hangyaboly. (Kkh regény.) do o. 6.— Ft. Zrínyi Miklós: Szigeti veszedelem. 198 o. 7.— Ft. Kolozsvári Grandpierre Emil: A csmagszemü. (Regény.) 564 o. Kötve 33.50 Ft. . . Mikszáth Kálmán: Különös házasság. (Regény.) 408 o. Kötve 30.—Rubin Szilárd: Fartizánok a szigeten. (Regény.) 87 o. 4.— Ft. IFJÚSÁGI KÖNYVKIADÓ Méhes György: Veröfény (Regény.) 333 .0. Kötve 20.— Ft. Mikszáth Kálmán: A két koldusdiák. (Ifjúsági regény.) 134 o. Kötve 10.— Ft. Nyekrasaev: Mazaj apó és a nyálak. (Verses mese.) 180. Kötve 14.— Ft. Tersánszky J. Jenő: Misi mókus kalandjai. Róna Emy rajzaival. 80 o. Kötve 18.— Ft. ÚJ MAGYAR KÖNYVKIADÓ Furmanov: Felejthetetlen napok és más elbeszélések, 191 t. Kötve 13.50 Ft. Szárnyak. (Elbeszélések.) 18 o. (Szovjet kisregények.) 4.50 Ft. iiiiiimimiiiimiiiiimiimiimiiiiiiiiiimii‚iii!»i” ____ SZERGEJ PROKOFJEV HALÁLA A haladó művészet nagy harcosa halt meg. Katonához illő módon érte a halál Szergej Szergejevics Prokofjevet, az újfajta szépért egész életén át vívott küzdelme közben, készülő nagy művek, gyarapodó kéziratok között. Ha Prokofjev hatalmas és gazdag életét néhány szó foglalatába akarnánk sűríteni, jellemzőbbet nehezen találhatnánk, mint ezt: egész életében az újat kereste. Az újnak keresése közben útja nem mindig egyenesen vitte, került tévútra, siklott mellékvágányra is, át kellett vergődnie buktatókon, akadályokon, eltérítették hamis ideálok, találkozott dilemmákkal, de útja mégis mindig felfelé vezetett. Két nagy erő fogta kézen: megingathatatlan emberiés művészi optimizmusa és szíve legmélyén gyökerező nagy szeretete népe, hazája iránt. 1891-ben született, s alig múlt 13 éves, amikor az akkori pétervári konzervatóriumban felvételi vizsgára jelentkezve két opera, egy szimfónia, két szonáta és sok zongoradarab kéziratát szorongatta a hóna alatt. Fejlődése, — mint Mozarté — a »csodagyermeki« indulástól az egyre szélesebben megnyilatkozó nagy zenei tehetség magasra vezető útja volt. Már gyermekkora óta szomjasan érdeklődött az új, szokatlan dolgok iránt. Akkoriban az »újat« a nyugatról behatolt dekadens, modernista művészet jelentette, és bár Prokofjev már abban az időben (az első világháború alatt és után) is írt egészséges, derűs, mélyen emberi és költői, sajátosan orosz műveket (»Klasszikus szimfónia®, »Nagyanyó mesék), sok ezidőtájt írt művében eltávolodott az orosz klasszikus realizmus hagyományaitól, az orosz népzenétől. Különösen külföldön töltött évei voltak romboló hatással fejlődésére. A talaját és útját vesztett nyugati művészet bűvkörében a muzsikus Prokofjev nem találja meg a hangját, de Prokofjev, az ember, Prokofjev, a hazafi egyre világosabban érezte, mit kell tennie, s Föl-föl dobolt koy módjára.vissza-visszatért hazájába, a 30-as évek elején végkép megtelepedett a Szovjetunióban e művészete mélyen belegyökerezett az építés lendületétől pezsgő szovjet élet termőtalajába. Ekkor születtek legkiválóbb alkotásai, a Lo Romeo és Júliáé balett, a Moszkva gyermekei számára írottPéter és a farkasa, s a szovjet zeneirodalom egyik legszebb műve, az 1939-ben írt «Alekszandr Nyevszkij« kantáta. Alekszandr Nyevszkij, az orosz történelem legendás hőse, aki 1242-ben legyőzte az oroszhont fenyegető teuton páncéloslovagokat, példájával igen sokat mondott annak a szovjet ■népnek, melynek békés földjére már rávetette árnyékát a hitleri rablólovagok támadásának veszélye. Prokofjev muzsikája Alekszandr Nyevszkij alakján keresztül mamimentális emléket állított az orosz hazaszeretetnek, hősiességnek, az orosz fegyver legyőzhetetlenségének. A szovjet ember érzésvilágának egy másik zseniális zenei kifejezése Prokofjev »Köszöntő” című oratóriuma, mely a nagy Sztálin iránti szeretetet énekli meg. Az új keresésében Prokofjev is — mint minden szovjet művész — erőskezű vezetőre talált. A Kommunista Párt határozatai, bírálatai, segítsége mind magasabb fokra emelték Prokofjev alkotó tevékenységének tudatosságát, mind világosabbá tették előtte munkájának célját. Az ismert, történelmi jelentőségű zsdanovi határozatok ilyen visszhangot keltenek benne: "Megtalálni azokat a dallamokat, melyeket a hallgató megért és ugyanakkor egyéniek és sajátosak, ez a zeneszerző legnehezebb feladata komplikált dallamokat írni — sokkal egyszerűbbik Prokofjevet, a zeneszerzőt és szovjet embert megihlette az a téma, melynél magasztosabbat a mai korban élő művész aligha választhat Mintha az ő nevében is beszélt volna Dmitrij Sosztakovics, aki a béke híveinek II. varsói világkongreszszusán ezeket mondotta: »... egyetlen szimfónia, egyetlen regény, egyetlen képzőművészeti alkotás sem tudja viszszaadi házaikat a hajléktalan koreaiaknak, még kevésbbé tudja feltámasztani megölt gyermekeiket. De várjon a tudomány és a művészet semmit sem tehet annak érdekében, hogy legalább a többi házak épségben maradjanak és se bambák, se tűz ne pusztítsa el a még élő gyermekek játékait?« Prokofjev hatalmas műben válaszolt erre a kérdésre. »Békeőrségem című oratóriumában a gyermekek kórusa meghatóan és mégis erőteljesen énekli azt a mondatot, melyet a szovjet iskolás gyerekek először tanulnak leírni: »Békét minden népinek a földön.* * »Prokafjev halála a szovjet zene, az egész szovjet kultúra nagy vesztesége* — mondja a szovjet zeneművészeknek a vSzovjetszkoje Iszkusztvo* hasábjain közzétett megemlékezése. S tegyük hozzá: nagy veszteség érte az egész haladó zenekultúrát, nagy veszteség ért bennünket, magyarokat, hiszen Prokofjev gazdag dallamvilága, egyedülálló szerkesztési, harmonizálási, hangszerelési készsége, művészi kiállása ösztönzés és példakép a mi zeneművészeink számára is; veszteség érte az emberiségnek a béke szent ügyéért harcoló jobb és nagyobb részét, mert elvesztett egy nagy művészt, aki, azt vallotta: a művész kötelessége, hogy művészetével tudatosan magasztalja az emberi, életet és védelmezze a békét. Csobádi Péter SZERGEJ PROKOFJEV! A békés munka költészete Szergej Prokofjev utolsó alkotó éveinek szülötte, élete egyik legnagyobb szabású alkotása a a Békeürségene című oratórium. Sztálingrádról szól ez a mű és arról, hogyan győzte le a szovjet nép az ellenséget. Az alkotó munka öröméről szól, a boldog, szabadon felnövő gyermekekről, Koreáról és a békéről. Szergej Prokofjev így írt alkotásáról: »Ezt a témát nem kerestem és nem választottam ki számos más téma közül. Magából a lüktető életből jött felszínre, mindabból, ami körülöttem van és népemet lelkesíti. A nyári hónapokat rendszerint vidéki otthonomban töltöm, nem messze Moszkvától. Autómmal gyakran behajtok onnan a városba, ismerős már számomra az országút, amely Moszkva szívéből a külvárosokon át a vidékre vezet, régi és új erdők mentén, folyókon és búzamezőkön át halad. A vidékről a városba hajtva, a földek mércén új gépet, egy aratókombájnt látok dolgozni Néhány kilométerrel távolabb az egyik moszkvai főárhoz tartozó óvoda gyermek nyaralnak. Valamivel arrébb különleges daruk dolgoznak, Hogy tekintélyes hársfákat átreepenti az országút mindkét oldalára. Ismét néhány kilométerrel tovább új lakóházakat pillantok meg, amelyek éppen most bukkannak elő a gerendák alól. És végül: Moszkvához közeledve a moszkvai egyetem pompás épületeinek körvonalai bukkannak elő a csillogó, aranyos párából. Mindezek megszokott képek a mindennapi szovjet életből. Jól tudom: mindaz, amit Moszkvába tett rövid utam alkalmával megfigyelek, nagyjából jellegzetes hazám életére. Ismerek tudósokat, akik egy időre odahagyva moszkvai laboratóriumukat, Közép-Ázsiába mentek, hogy segítsék a türkmén főcsatorna építkezési munkálatait. Ismerek egészen fiatal mérnököket, akik a moszkvai egyetemről egyenesen a Volga, Don és Dnyeper partjaira mentek, hogy segítsék az ott épülő hatalmas erőművek építését. Sok barátom és ismerősöm van, aki könyveket ír, kerteket ültet és házakat épít. Egész életüket betölti a békés munka költészete. És így született meg bánnem is új oratóriumom témája. Arra törekedtem, hogy kifejessem békéről, háborúról való gondolataimat és azt a szilárd hitemet, hogy a világ népei megvédik a békét, a civilizációt, e gyermekeket.*