Magyar Nemzet, 1955. május (11. évfolyam, 102-126. szám)
1955-05-06 / 105. szám
Péntek, 1955. május 7.• KÉPZŐMŰVÉSZETÜNK TÍZ ÉVE A MŰCSARNOK KIÁLLÍTÁSA A felszabadulás ünnepének tizedik évfordulóján öszszefoglaló seregszemlét tartott a magyar képzőművészet is. A Műcsarnokban kiállították az elmúlt évtized termésének válogatott képeit, szobrait, grafikáját és plakáttermésünk javét. A művészetek történetében tíz esztendő általában nem nagy idő, nem elegendő ahhoz, hogy a maradandóság időrostája legyen, de a most elmúlt évtized a mi történelmünkben olyan korszakalkotó volt, amely az élet minden munkaterületén rendkívüli teljesítményeket hozott. A kultúrforradalomnak ebben az első évtizedében a képzőművészek tevékenységéről öt egymást követő reprezentatív kiállítás számolt be. Ezeken a nagy tárlatokon az új magyar kritika nyomon követte, elemezte és mérlegelte művészetünk nekilendüléseit, ingadozásait, megtorpanásait. Megpróbálta felmérni új művészetünk értékeit, megpróbálta felfedezni benne az előremutatót, s ha néha túlkövetelő vagy kételkedő volt is, mindig Lenin tanítását igyekezett követni: »A művészet a népé, legmélyebb gyökereit a széles dolgozó tömegek sűrűjébe kell lebocsátania, ezek előtt a tömegek előtt kell érthetőnek és kedvesnek lennie. Ezeknek a tömegeknek érzéseit, akaratát kell összefognia, bennük kell a művészt felébresztenie és kifejlesztenie.« Az elmúlt tíz év képzőművészetének termését így együtt látva megállapíthatjuk, hogy az alkotóművészet és a kritika küzdelme valóban e tanítás gyakorlati megvalósításáért folyt és jelentékeny maradandó értékeket hozott létre. Művészetünkben és a kritikánkban sikerült megvetnünk a szocialista realizmus alapjait. Az esztétikai bizonytalanság hosszú évtizedei után sikerült megfogalmazni és tudatosítani annak a művészetnek kereteit, amely emberábrázolásban, történelmi tablókban, életképekben, típusokban korunk embereit, jeleneteit rögzíti meg, mégpedig olyan művészi eszközökkel, amelyek nagy múltra tekintő képzőművészetünk legjobb hagyományaiból merítve iparkodnak az alakuló új életnek hű tükröt tartani. Képzőművészetünk felszabadult és kitört az öncélúság és elzárkózottság szűk területéről, átlépte a műterem küszöbét, kilépett az életbe. Nagyobb távlatokat képes már betekinteni és élményszerűen magába fogadni. Mindennek eredménye elsősorban a tematika gazdagodása. Képzőművészetünk igyekszik minél mélyebben meglátni ipari termelésünk, építő munkánk nagyszerűségét, új városaink, újjá változó tájaink szépségeit. Meglátta az ember megváltozott viszonyát a munkához, a munka pátoszát és derűjét és ez a megváltozott látásmód természetesen az emberábrázolás új realista lehetőségeit tárta fel s egyúttal képzőművészetünk pszichológiai horizontjának szélesedését jelentette. Újjászületett történeti festészetünk olyan képeket alkotott, mint Kádár György és Konecsni György »Dózsa« képe, Bán Béla, Bernáth Aurél munkásmozgalmi pannó-sorozata, Konecsni »Rákóczi« kompozíciója. De ezeken a maradandó értékű alkotásokon kívül is történt jónéhány biztató kísérlet a közelmúlt történelme lelkesítő és tanulságos mozzanatainak művészi megfogalmazására is. A tematika gazdagodását és tágulását ünnepeltük akkor, amikor a III. képzőművészeti kiállításon a közönség elé kerültek Szőnyi István és Domanovszky Endre nagyszabású pannói, amelyek már a megváltozott munkakörülmények közé került dolgozó parasztság új életét jelenítették meg megkapó derűvel, a táj nagyszerű színpompájában, magas művészi eszközökkel. Ezek a pannók az elmúlt öt év távlatába helyezve még értékesebb útjelzőknek látszanak a magyar képzőművészet új tartalmú, új eszmeiségű fejlődésében. Természetesen a tíz év alatt a sokrétű és sokirányú fejlődés nem volt és nem is lehetett egyenletes. Egyszer a történelmi festészet, máskor az emberábrázolás, típusalkotás terén mutatkoztak a megtorpanás jelei, de ugyanakkor például jelentős előrelépés történt a meghittebb életképfestészetben, mely oly hosszú évtizedekig szinte megvetett műfaj volt nálunk. Az új élet tartalmának őszinte átélése új lelket öntött ebbe a műfajba is, művészeink közül jónéhány bensőséges, erőteljes optimista kifejezőre talált, s ma is örömmel látjuk viszont például Bencze László és Fényi Géza a mai életet tolmácsoló képalkotásait. A nagy felkészültségű és gazdag kifejező eszközökkel rendelkező idősebb nemzedék mellett a fiatalok jelentékeny gárdája nőtt fel ez alatt az évtized alatt. Ezek a fiatalok különösen a grafikában és a kisplasztikában máris magas művészi rangot értek el. A kisplasztika általában nemcsak a megmunkálás árnyaltságában, hanem az emberábrázolás mélységében is nagyot fejlődött. Szobrászatunkat a kultúrforradalom olyan nagy feladatok elé állította, amelyeknek eredményei nem is férnek be a kiállítás keretébe (köztéri szobrok és emlékművek, mint Kisfaludy-Stróbl Zsigmond gellérthegyi emlékműve, a Sztálin szobor, az új Kossuthemlék és még számos monumentális plasztika). Szobrászatunknak az a törekvése, hogy egy nagy, közösséget érdeklő tartalmat fejezzen ki, nem volt sikertelen. Ha a monumentális téren és formailag nem is tudott mindig lépést tartani a kisplasztika színvonalával, a nép, a közösség felé fordulása nyilvánvaló. Nagy megelégedéssel és várakozással tekinthetünk szobrászatiunk helyesirányú fejlődése felé, mert egész sorát látjuk az idősebb és fiatal mestereknek, akik értékes művészetük gazdag fegyvertárával munkálkodnak plasztikai művészetünk továbbvitelén. Sok szép, megindító, időálló alkotással gazdagították művészetünket olyan nagy mestereink, mint Medgyessy Ferenc, Ferenczy Béni, Pátzay Pál, Kerényi Jenő, Borsos Miklós, Mikus Sándor, Somogyi József. S nem felejtkezhetünk meg az ifjabb nemzedék olyan kimagasló eredményeiről, mint Kiss István Dózsa-emlékműve, Somogyi Árpád leányalakja, Vigh Tamás, Maksa István, Kis-Kovács portréi és érmei. E néhány példa kiemelésével csupán tíz év művészi munkájának néhány kiemelkedő határkövét akartuk megjelölni. Maga az a tény, hogy az utóbbi öt esztendő kiállításait egyre nagyobb tömegek látogatják, bírálják, mérlegelik egyre fokozódó érdeklődéssel, azt bizonyítja hogy képzőművészetünk megtalálta a helyes utat, közelebb került a mai emberhez, a társadalomhoz. S ha meggondoljuk, hogy mindehhez csak az elmúlt évtized második felében, a fordulat éve után kezdett hozzá joggal lehetünk büszkék eredményeinkre. Ez a seregszemle arról győz meg tehát, hogy a magyar képzőművészet nemcsak vállalta, de teljesíteni is iparkodott nagy feladatát, hogy részese lehessen az épülő új kultúrának, az új társadalomnak. S bizonyság arra is, hogy mennyi őszinte akarás, a haladó hagyományokba való bekapcsolódás s a növekedéssel, a kiforrással járó nehézség árán tör előre a cél felé, hogy felelősségteljes hivatását a szocializmust építő társadalomban méltóképpen betölthesse.képzőművészetünk egyre AV jobban megértette hát azokat az elveket, magáévá tette azokat az alkotó módszereket, amelyek a szocialista realizmust diadalra vihetik. Ha vannak is megtorpanások, képzőművészetünk több pozitívumot mutathat fel, s a további fejlődésnek megvan minden anyagi és szellemi biztosítéka, mellette áll a nép érdeklődése, az állam bőkezű támogatása. Dutka Mária Magyar tudósok utaztak a Lomonoszov Egyetem jubileumi ünnepségére Fogarasi Béla, a Marx Károly Közgazdaságtudományi Egyetem rektora és Kiss Árpád Kossuth-díjas, a Szegedi Tudományegyetem rektora csütörtökön Moszkvába utazott, hogy részt vegyen a Lomonoszov Egyetem alapításának 200. évfordulója alkalmából rendezendő jubileumi ünnepségen. ÁGNES »Gyakorló kohómérnök vagyok a most "Élüzemmé* nőtt Óbudai Hajógyár vasöntödéjében** — így kezdődik a címünkre érkezett levél, s így fejeződik be: » ... kohász üdvözlettel, jó szerencsét! Árkos Ágnes.* Ki-ki beleélheti magát a levél olvasójának helyzetébe. Mit is láthat, akikor a szavak mögött, képzeletében egy »gyakorló kohómérnöknő« Után kutat? Talán megengedhető, hogy vállas, jól megtermett energikus asszonyembert sejt, hiszen a kohók körüli munka általában nem holmi csipkeverés. Aztán egyszeresek ott vagyok az öntöde bejáratánál, keresem a mérnöknőt. — Ágnes! Ágnes! — kiáltoznak máris utána kormos, vasporos munkatársai. — Erre tessék, éppen csapolás van, kicsit várni kell, a szikrákon nem tud átjutni, — s otthagynak az ezer csillagszóró erejű szikrafolyam partján. Valóban, itt áthatolni lehetetlen. Várok. S akkor megjelenik az én gyakorló kohómérnöknőm. Apró, vékonyka lány, de meglepő erejű zengő hanggal. Úgy bukkan elő, mint a mesebeli kislány, az aranyesőből. Fejebúbján a »gyakorlás« nyomait viselő svájcisapka, aládugdosva a haja. Kezeslábasa olajos, munkától nyűtt, s óriás gumicsizma a lábán. — Én vagyok! — kiált, s példát mutatva biztat. — Ne féljen! Jöjjön! Majd én terelem a szikrákat! Mintha tudná! És mégis egyszerre hittem neki, olyan határozott volt, s a kézfogása. Igen, a kézfogása valóban „ vállas” is. A csapolás lassan befejeződik. Ágnes kedvére mutogathatja birodalmát. Kedvére, — s ez a szó nem véletlen itt. Minden vasdarabról van egy története, — fel kell másznom vele a kemence hőségtől tikkadó tetejére, s végig mutogatja a sáros udvaron az ócskavasat is. A hideg, »fantáziátldha, a kézen nyomban rozsdaport hagyó, esetlen vasdarabokhoz úgy nyúl hozzá, ahogy a jó lovasok veregetik kétíves lovuk nyakát. Tán még súg is nekik valamit, mint azok teszik. Egyszóval, ért a vas nyelvén, ez rögtön látszott. Hogyan tanulta meg ezt a nyelvet, közben arról mesélt. 1948-ban az Óbudai Hajógyár üzemi bizottságának volt gyors- és gépírónője. Ha szabad perce támadt, szaladt az Irodából az üzembe. Akik látták, biztatták, csak menjen, ha érdekli, mi van az üzemben? Nevetve mondta mindig: — Fura ez, az apám világéletében tűzoltó volt, én meg így szeretem a tüzet, még látni is. Árkos Ágnes, tűzoltó apa és házmester anya lánya — egy a nyolc gyerek közül. — Kedvet, tehetséget érzett a műszaki munkára, a mérnöki pályára — 1948-ban. S ma, 1955- ben itt áll előttem az indexe, utolsó oldalán ezzel a bejegyzéssel: "Első munkahelye Hajóipari Tröszt, Óbudai Hajógyár. Diplomatervének témája: színesfém, cső- és rúdgyártás.« A miskolci műszaki egyetemen tanult, ők voltak az új egyetem második csapatának diákjai. Akkor volt »gólya«, amikor csak gólyalábakon lehetett néha megközelíteni a dudajkai domb táját, az egyetem épületeit, mert folytak még az építkezések, s nagy volt a sár. Ötvenötből öten voltak lányok. A köteles tisztelet mellé meg kellett szerezniük és tartaniuk a megbecsülést is. Feladatuk volt, hogy a régi várost megbarátkoztassák új egyetemével, a miskolciakat az egyetemistákkal. Sokszor, ha kellett, maga is beállt építőnek. Mindig tele volt tennivalóval. «Országos ügyekkel« foglalkozott szüntelenül — úgy érezte. S így érzi valahogy ma is, amikor mint művezetője mondja: — Sosem torpan meg, amire szüksége van az öntödének, előkeríti ha a föld alól is! A művezetőtől, Eszlinger Józseftől persze azt is megkérdezzük rögtön, mit szólnak, hogy az öntödének ilyen ifjú nő lett a kapitánya? — Ifjú? Nő? — nevet. — Mindegy az! Már pedig ha egy öreg öntő így beszél, azt csak dicséretnek könyvelhetjük el. — Miért dicséri? — Mert örökké kérdez. Hogy van, mi van, hogyan kell? — bele nem fárad. Pokol lenne az élete ennyi régi szakember közt, ha nem látnánk, hogy tud ugyan, de még többet akar tudni, így aztán hallgatunk egymásra. Hogy tud is, akkor derült ki, mikor a Kénsavgyárnak újabb üstfedelet kellett önteniök. Csináltak már ilyet, de az az anyag elfogyott, új öszszeállítástól meg féltek, nehogy a hatalmas öntvény megrepedjen. Ágnes törni kezdte a fejét. Mit is tanult a kémiában? » . Hogy milyen úton érjük el, milyen összetételből, az nem fontos, csak végül az eredmény legyen ugyanaz.« Ezen az alapon saját felelőségére rendelte el az öntést. És sikerült. Azóta? Szeretik, becsülik — még a háta mögött is. Láttam én ott egy pírométert. Nem igazit, csak fából faragott esetlen változatát. Ágnes szerint műemlék értéke van, mert társai, beosztottjai ajándékozták meg vele, annak jeléül, hogybefogadták... Befogadták, megszerették, hallgatnak egymásra. Pedig Ágnes vezetési elveiből nem hiányzik a kemény szigor sem. Ahogy mondja, megtanulta az egyetemen, nemcsak utasítani kell, hanem ellenőrizni is. Legyen a vezető emberséges, de ne nézze el a hibákat. Az ellenőrzés mindig csak azt bántja, aki valamiben ludas. Legfőbb ludasságnak, huszonöt éve minden lelkesedésével, az ifjúság jobbik részének szemléletével a közönyt és a nemtörődömséget tartja. Legyen szó embertársa személyes igényeiről, vagy az tízem közös gondjairól. Perel is ezért, néha tán túl nagy lábbal. Olyankor szemrehányzást kap, vádakat, hogy elforgácsolja magát, bakancs-ügyekkel törődik, s ahelyett, hogy csak a mérnöki teendőket végezné, azt hiszi, övé, ha nem is a világ, de az öntöde, s a munkatársak valamennyi gondja. Az ilyen szemrehányás, kicsit dicséret is. Különösen ha tudjuk, hogy nincs semmi hiba a mérnöki teendőkkel sem. Akármennyire »gyakorló« ez az üzemmérnök, az ország egyetlen kohómérnöknője, selejtet még nem gyártott. Ott a szeme mindenen, mindenkin, ahol tanulni, vagy tanítani lehet Joggal kértem számon ezek után előbb Ágnestől, aztán a munkatársaktól: őrajta ki tartja a szemét? Segítenek-e neki ideje, s ereje okos beosztásában? Huszonötéves. Az üzemmérnöknő után, kíváncsi voltam a huszonöt éves lányra is. S kiderült, ebben ő a ludas! »Majd fog szórakozni, majd szakít időt színházra, olvasásra is, majd egyszer eljön az ideje a párválasztásnak is!« Most? Ilyesmire nincs ideje. Az öntödében, az irodában — szénmonoxiddal telített levegőben —, nyolc helyett, naponta tíz, tizenkét órát is ül, de főleg fut, vágtázik, sürög, forog, égve abban a nagyszerű harminchatfokos lázban, melyről legkedvesebb költője, József Attila énekelt. Rászoktatták a védőitalra, az igaz. Megissza az öntőknek járó tejadagot mindig. Az az óriás csizma sem egyszerűen a sár ellen szolgál a lábon. Mesélik munkatársai: azért kérték számára elsősorban, hogy komótosabba kényszerítsék a járását. "Energiatakarékosság" céljából. De ennél tovább nem jutottak. S ha még ezekből az innenonnan odamázolt ecsetvonásokból sem kerekedett ki a képe , s itt csábít a szójáték, hogy esetleg példaképet mondjunk —, segítsen ez a kis pillanatfelvétel legutóbbi telefonbeszélgetésünkről, amely a májusi verseny utolsó napjaiban folyt le. — Te vagy az? — kérdezte feltűnően izgatottan. — Fogj ceruzát és papírt. Írjad. Egy: a Rétfalvi DISZ-brigád a májusi versenyben naponta 220—250 százalékot teljesít. Kettő: a G35-öS traktorhoz készülő hengerfejeket úgy csináljuk már, hogy száz közül, ha három-négy akad selejt. Három: Tegnap voltak itt a Sztálinvárosiak tanulni tőlünk! Négy: Május 1-ig 3 százalékos túlteljesítést érünk el! — Csak? — szóltam közbe. — Na igen! 18 százalékkal emeltük a tervet márciushoz képest! Így nem »csak«, remélem. Ki ne hagyd egyiket sem, mert ez a lényeg, nem én! ... Azóta elutazott Sopronba üdülni. Sopron szeretett városa, tudom. Tapasztalatcserén járt ott a Vasöntödében. Ahogy bemutatták, s amenynyire ismerem, attól tartok, hogy mint hajdan az ÜB irodát, most a Lővereket — két hét szabadságát —, hagyja ott naponta, be-beszökve a soproni vasöntödébe... Palotás Márta _ Magyar Nemzet NAPLÓ Pr Marie Tauberová, érdemes művész, a prágai Nemzeti Színház magánénekkesnője csütörtökön este az Állami Operaház Traviata előadásán mutatkozott be először a budapesti közönség előtt, Violetta szerepében. A vendégművésznő kiváló produkcióját az Operaház közönsége nagy tetszéssel fogadta. po Diszkötésben adta ki a román irodalmi és művészeti könyvkiadó Ady Endre verseit Eugen Jebeleanu fordításában. A kiadó nemrég adott közre egy gyűjteményt "Mai magyar költészete címmel. A Magyar Tudományos Akadémia vendégeiként Magyarországra érkeztek: dr. Heinz Bielka és dr. Werner Scheler, a Német Tudományos Akadémia orvostudományi és biológiai intézetének tudományos munkatársai. A Pest megyei Túra községben export-szövetkezet alakult a túras hímzések, kézimunkák iránt mutatkozó külföldi igények kielégítésére. Kovács István Kossuth-díjas egyetemi tanár, a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagja, a Központi Fizikai Kutatóintézet igazgatója, a magyar—bolgár kulturális egyezmény keretében a Magyar Tudományos Akadémia kiküldötteként háromhetes tapasztalatcserére Bulgáriába utazott.© A Magyar Néphadsereg Színháza május 21-én mutatja be Marcel Pagnol "Topázcímű vígjátékát Kolozsvári Grandpierre Emil fordításában.© Brocky Károly festőművész halálának 100. évfordulója alkalmából a Szépművészeti Múzeum emlékkiállítást rendez a művész alkotásaiból. Az emlékkiállítás rendezősége kéri mindazokat, akiknek tulajdonában Brocky-kép van, a kiállítás tartamára adják kölcsön azt a múzeumnak. Értesítéseket levélben, vagy telefonon az Új Magyar Képtár címén Bíró Béla nevére kell küldeni.A Cervantes drámájából új francia opera készült, a "Numancia". Zenéjét Henri Barraud szerezte. Mátyás Mária dalestje Az éneklés művészetének legsajátosabb feladata a szavak és képzetek, a költői eszme tökéletes ötvözete a zenével. Azalakítása itt annyit jelent, hogy e kettős problémát az előadóművész sikeresen oldja meg. Amikor a szöveg kötőlében vonja maga után a dallamot vagy fordítva: a melódiában elvész a szöveg, az egység megbomlik és az ének széthull. Ha azonban maradéktalanul sikerül az igék és melódiák házassága, megszületik szemünk előtt talán a legforróbb, legintimebb, legmagasabbrendű csoda: az igazi dal. Ezt a csodát köszönjük Mátyás Máriának, Kossuth-díjas művésznőnknek, aki április 30-i dalestjén feledhetetlen élményt nyújtott hallgatóinak a Bartók-teremben. Ez a szárnyaló, szélesen ívelt dalolás megkap, mert üdítő, emberi és reális. Nincs benne semmi a chanson-sznobság mesterkélt, parfümözött hangvételéből, abból a sokszor kiállhatatlan, erőszakosan dalító szavalásból, amelyben elvész az őszinte kifejezés és csak mű-* virág marad a kezünkben. Mátyás Mária énekében szabadon árad a melódia, mint a rétek illata. Ritmikájának természetes szökellése, töretlen, keresetlen lejtése, sohasem ízléstelen, arányos dinamikai lendülete, a szövegképek hű tolmácsolása és lágyságukban, erejükben egyformán tökéletes kifejezése Mozarttól Kodályig és Rachmaninovig izgalmasan érdekes. Énekhangja, egyénisége, kifejezésmódja néhol idegenszerűen hatnak a »skolasztikusokra«, de éppen ezek jelezik reális énekstílusának új útjait. Legjobban sikerültek szerelmi dalai, akár Mignon dala, akár Szerelmi üdvben (Liszt) a címük. S Hajdú István "kísérete« külön magasrendű művészi teljesítmény volt. Szerencsésen vegyültek a műsorba Mihály Ferenc gordonkaszámai (Boccherini, Haydn, Weber, Granados, Schubert, Debussy, Ibert, Rimszkij-Korszakov művekből). W. A. A muzsika termőtalaja a béke BESZÉLGETÉS A JUBILÁLÓ FÉNYES SZABOLCCSAL Csak kevesen, ismerősök, jól arátok, s tán egy-két pályatárs tudja, hogy a népszerű dalok, sok film- és operettzene szerzője, Fényes Szabolcs huszonöt éve zeneszerző. Éppen negyedszázada, hogy alig tizennyolc éves korában első szerzeménye közönség elé került. Erről kérdezzük most a jubilánst: hogyan is kezdődött? — Hadd kezdjem azzal a mondattal, amellyel, gondolom, minden könnyűzeneszerző kezdené. Én is "komoly** muzsikusnak készültem. Amíg el nem csábított az első könnyű dallam. Leírtam. Így lettem, s maradtam is könnyűzene-szerző. Első munkám, melyet bemutattak, az első magyar hangosfilm, a Füst muzsikája volt 1930-ban. Ez a film még csak próbálkozásnak számított, összesen háromszáz méterben készült , s azt hiszem, az én akkori munkám is csak próbálkozás lehetett. Első komolyabb művemet egy évvel később mutatták be: a Maya operettet. Az operett azóta bejárta a fél világot, dallamaira máig is emlékezik a közönség. Legújabb operettem, a Két szerelem, filmzeném pedig a 2X2 néha 5 muzsikája volt. Egyébként huszonöt év történetét egy interjú keretében csak számokban lehetne elmesélni. Kilencvenhárom film zenéjét, húsz operettet, több mint huszonöt rádiójátékot és mintegy hatszáz dalt írtam — eddig. — Miért hangsúlyozza, hogy: eddig? — Mert ha a múltról beszélek is, a jövőre gondolok. Nem "slágereket** akarok írni, ez sohasem volt célom. De operetteket, dalokat, filmzenét szeretnék komponálni, amit ha "könnyű zenének** neveznek, hát nevezzék azért annak, mert nem nehéz megérteni, megtanulni. Persze ... " Itt egy pillanatra elgondolkodik.»* Persze, ehhez megfelelő körülmények szükségesek. A muzsika legjobb termőtalaja a nyugalom, a béke. Dolgozni, alkotni akarok s ez számomra egyet jelent a békével. (i. e.) s