Magyar Nemzet, 1956. január (12. évfolyam, 1-26. szám)
1956-01-22 / 19. szám
__________________________________ Aini^Ja Iliink mögött van A LIFE-INTERJÚ HATÁSA irkuszi mutatványnak is beillett volna, ahogy az Egyesült Államok külügyminisztere egyetlen mozdulattal olyan zűrzavart tudott teremteni a nyugati szövetségesek táborában, hogy hetek múltán sem sikerült megnyugtatni a kedélyeket. Ilyen mutatvány volt a Life-interjú, amelyről már elmondtuk a véleményünket, de érdemes foglalkozni hatásával is. Nos, ami a hatás lényegét illeti, megállapítható, hogy azokban a körökben, a szocialista tábor vezetőinek körében, ahol ► félelmet akart kelteni, a legkisebb mértékben sem ijedtek meg tőle. Úgy értékelték, mint jellegzetes megnyilvánulását a csőd széléin álló erőpolitikának, amihez hasonlóval szinte naponként lehet találkozni különböző nyugati politikusok és tábornokok nyilatkozataiban. Viszont a nyugati reagálásból megállapítható, hogy azokban a körökben, ahol az »erő hatását akarta kelteni« az Egyesült Államok külügyminisztere, valójában zűrzavart és félelmet keltett. S ezt a hatást legutóbbi sajtóértekezletén Dulles még tovább mélyítette. Az a mód, ahogy a külügyminiszter a feléje irányuló kérdések özönéből ki akart evickélni s közben mind mélyebbre gázolt saját agresszív és zavaros nézeteinek kátyújába, mindenesetre alkalmat adott az amerikai sajtónak, hogy úgy állítsa be az egész Life-botrányt, mint a külügyminiszter "ostobaságának" és a diplomáciai esetlenségének" egyik jellegzetes megnyilvánulását. Azokkal a szemrehányásokkal, amelyekkel az amerikai sajtó elhalmozza Dullest ►►meggondolatlan kijelentései miatt, úgy látszik olyan benyomást akarnak kelteni, hog£ nincs is szó egyébről, mint a külügyminiszter ►►különcködéseinek" egyikéről. Az amerikai lapok egyike-másika valóban éles hangot üt meg — így például a New York Times egyszerűen és közvetlenül ostobának nevezi Dullest —, de fel kell figyelni arra, hS£a ezekben az éleshangú támadásokban nyoma sincs a Dulles által kifejtett politika határozott elutasításának s a bírálat kizárólag a kifejezések és az időpont ►►alkalmatlanságáraa vonatkozik. Ugyanekkor azonban az amerikai közélet számos vezető személyisége, főleg a republikánus jobbszárny, a fegyverkezési ipar és a tábornoki kar szószólói a Dulleséhez hasonló értelmű nyilatkozatokkal árasztják el a lapokat s ha nem is olyan látványos formában, mint a Life-interjú, de lényegileg ugyanazt az erőpolitikát hirdetik, mint Dulles. A demokratapárti vezetők nyilatkozatai is arra szorítkoznak csupán, hogy "veszélyesnek és tarthatatlannak" bélyegzik a Dulles-nyilatkozat alaptételét a "veszélyhez való közeledésről", de óvakodnak attól, hogy nyíltan szembeszálljanak az egész erőpolitikai rendszerrel s azon túl, hogy mi "nem felel meg az Egyesült Államok érdekeinek és tekintélyének" megmondják azt is, hogy milyen politikát követel Amerika népe és a világ biztonsága. Az amerikai sajtó kommentárjai valójában csak egyes kitételeit veszik célba és utasítják el, a lényeget illetően azonban nem ereszkednek vitába Dulles erőpolitikai elképzeléseivel. A lényeg pedig az, hogy az erőpolitika, ami végeredményben az egész hidegháborús korszakot létrehozta s amihez az Egyesült Államok vezető körei úgy látszik változatlanul makacsul ragaszkodnak, az állandó háborús fenyegetés légkörét igyekszik szétárasztani a világban s kétségkívül legfőbb akadályozója a vitás kérdések békés rendezésének, a nemzetek közötti kapcsolatok elmélyülésének, tehát mindannak, amit a világ népei követelnek s ami az adott nemzetközi helyzet erőviszonyai mellett a realitásoknak is megfelel. A felháborodás, amit Dulles nyilatkozata Amerikában kiváltott — már tudniillik Amerika vezető köreiben —, inkább abból az aggodalomból fakad, hogy Dulles szókimondása túlságosan és nyíltan tárta a világ népei elé azt a veszélyt, ami az erőpolitika lényegéből következik. Eisenhower elnök is, amikor legutóbbi sajtóértekezletén szembekerült a Dulles-nyilatkozatra vonatkozó kérdések özönével, nem tudott okosabb kibúvót találni, mint azt, hogy "nem olvasta a Life-interjút". Az amerikai hivatalos körök — az elnökkel az élen — tehát valójában csak azon buzgólkodnak, hogy tompítsák a külügyminiszter "elszólásainak" hatását, de nem helyezkednek szembe felfogásával. S nagyjában ugyanez vonatkozik az angol hivatalos körökre és szócsöveikre is, bár Angliában, érthető okokból, mélyebbre hatoltak a Dulles-nyilatkozat fullánkjai. Röviden összefoglalva azokat az angol sajtóvéleményeket, amelyek a Dulles-nyilatkozattal foglalkoznak: az angol közvéleményben élénk nyugtalanságot keltett Dulles "elszólása" arról, hogy az amerikai külpolitika agresszív irányzatához való alkalmazkodás a közelmúltban három ízben sodorta a "háború küszöbére" Angliát, anélkül, hogy erről tudott volna. S ezen a nyugtalanító felismerésen nem sokat változtat, hogy az angol külügyi szóvivő igyekszik figyelmeztetni Dullest "ténybeli tévedéseire", s közben azt hangoztatja, hogy az angol kormány bizony több ízben is kénytelen volt "mérsékletre inteni Washingtont". A való tények ismerete alapján a közvélemény nem annyira London "mérséklő befolyásának" tulajdonítja a Dulles-féle szakadékpolitika katasztrofális következményeinek elhárítását, mint inkább annak az erőnek, amivel a hidegháborús stratégák szembetalálták magukat a tajvani térségben csakúgy, mint Koreában és Indokínában, valamint annak a körültekintő és következetes békepolitikának, amelyet a Szovjetunió és a demokratikus hatalmak a világ népeinek osztatlan és tevőleges rokonszenvétől kísérve követnek. Érzékenyen érinti az angol vezető köröket az is, hogy Dulles az angol miniszterelnök amerikai utazása előtt olyan kérdéseket feszeget, méghozzá a legkínosabb formában, amelyek az amerikai és angol kormány ellentéteire utalnak s emellett az angol közvélemény figyelmét igen erőteljesen felhívják azokra a súlyos kockázatokra, amelyeket Angliának az amerikaiak oldalán vállalnia kell. Ezt a kockázatot nem csökkentik, hanem fokozzák — mint a Life-interjúval kapcsolatban több angol lap hangsúlyozza —, hogy "állandó félreértések kísérik az angol— amerikai együttműködést", s ha hinni lehet a Dulles-nyilatkozat "leleplezéseinek", könynyen végzetessé válható következményekkel . Mindenesetre, ami a nyilatkozat angliai hatását illeti, kétségkívül elmélyült a bizalmatlanság a Dulles-féle külpolitika iránt azokban a vezető körökben is, amelyek az utóbbi időben egyre gyakrabban tapasztalhatták az amerikai diplomácia balkezes és erőszakos kísérletezéseinek kellemetlen következményeit. Ez a bizalmatlanság — még ha hivatalos helyekről igyekeznek is tompítani — a Dulles-interjú hatása alatt az angol sajtó cikkeiben igen határozott formában megnyilatkozott. Bizonyára nem kellemes az angol vezetőknek hogy Eden washingtoni útja előtt éles polémia kezdődik az angol sajtóban Dulles szakadékelméletéről, ez azonban nem változtat azon, hogy az Egyesült Államok külpolitikájához való alkalmazkodásról a legtöbb józanul gondolkodó angolnak is az a véleménye, hogy veszélyes kockázatokkal jár, amelyeknek vállalása mind nehezebbé válik Amerika szövetségesei számára. Mindenesetre az angol sajtó állásfoglalásai is arra figyelmeztetik az amerikai vezetőket, hogy a külügyminiszter retorikai erőmutatványai nem tesznek jó szolgálatot az Egyesült Államoknak, a való helyzeten meg amúgy sem változtatnak. A való helyzet pedig a béke erőinek fölényét mutatja, akármennyire nem is tetszik ez Dullesnak és az amerikai reakciónak. Paál Ferenc __MafiaNetfirl____ A termőföldek újjáépült gyógyszertárában A kora tavaszi színekben tarkálló földsávok végtelen síkjából, magános óriásként emelkedik ki a Péti Nitrogénművek hatalmas gyártelepe. Mintha földrajzi fekvésével is hivatását akarná érzékeltetni. A síkság felett hosszú drótkötélpálya húzódik a gyártól a néhány kilométerre fekvő várpalotai bányáig s ha szemünkkel nyomon követjük a csillék útját, a messzeségben apró pontokként sorakoznak a várossá terebélyesedett Várpalota egyenruhába bújtatott-»díszszázadai«, az új bányász családiházak. Még távolabb, mint három vigyázzban álló őrszem: Inota vaskos hűtőtornyai. Ilyen környezetben, a város és falu határán, az ipar és mezőgazdaság találkozópontján foglal helyet felhőkarcolószerű épületeivel, többszínű füstöt okádó kéményerdejével a péti gyár, hogy a várpalotai bánya lignitjéből, az Inotai Erőmű energiájával, mind többet és többet készítsen az édes földek értékes táplálékából, a műtrágyából. A 300 milliós építkezés újszülöttei Hosszú éveken át volt egyeduralkodó ebben az iparágban. S bár fő készítménye, a 20 százalék nitrogént tartalmazó pétisó, világhírnevet szerzett, mennyiségileg hazánk termőföldjeinek csupán jelentéktelen részét volt képes kielégíteni. Tavaly óta azonban erős segítőtársat kapott: Kazincbarcikán megkezdte működését a Borsodi Vegyikombinát műtrágyagyára s azóta ketten látják el fontos feladatukat, földjeink termőerejének gazdagítását. Az utóbbi három esztendőben a Péti Nitrogénművekben is döntő átalakulás ment végbe: 1952-ben kezdődött meg a nagy péti rekonstrukció. Új műtrágyagyár, új kisegítőüzemek épültek, ahol a legfejlettebb technológiával dolgozó gépek vették át a régi, korszerűtlen berendezések szerepét. A rekonstrukció első szemmel látható eredményét gépkocsivezetőnk veszi észre, amikor az úton feltűnnek a gyártelep körvonalai. — Nézzük csak, már két kéményből jön a sárga füst. A salétromsav végtermékét, a jellegzetes narancssárga füstöt, amikor utoljára jártunk itt, még csak egyetlen vékony kémény ontotta. A másik, az újonnan épült savüzem azóta kezdte meg működését. De nem ez az egyedüli meglepetés a mai napon. Ahogy járjuk a városnak is beillő gyártelep széles utcáit, egymásután tűnnek fel a 300 milliós építkezés újszülöttei. Itt van mindjárt a legnagyobb, az új pétisó-üzem, ami nemcsak méreteiben, de külsejében is lényegesen eltér elődjétől. Vajon mi az oka ennek? — kérdem Perger Gyula főművezetőtől, a műtrágyagyártás régi szakemberétől, aki mindeddig némán haladt mellettem, legfeljebb egy-egy bólintással fejezd ki, hogy a ►►gazda« meg van elégedve a vendég elragadtatásával. — Van egy kis korkülönbség a kettő között — töri meg most már ő is a némaságot. — S ez alatt az idő alatt mi ugyan öregebbek lettünk, de a technika fiatalodott. Az új műtrágyagyárban egészen más eljárással, korszerűbb berendezésekkel készül a pétis, s ez persze magán az épületen is látszik ... Különben erről odabenn jobban meggyőződhetünk. Biztos lábbal lépked az építkezés nyomait viselő "nehéz" terepen, mutatja az utat. Naponta számtalanszor megteszi ezt a régi és az új üzem között. Azt azonban nem tagadja, hogy a új , a kedvenc. Elragadtatással beszél az önműködő gépóriásokról, amelyek mellett az embernek szinte csak az ellenőr-szerep jut, a tisztaságról, rendről, amely ennek a gépesített technológiának egyik eredménye lesz. Társbérlet a pétisó-üzemben Egyelőre azonban nyomát sem látni a rendnek. A falakat állványok veszik körül, kőművesek, festők dolgoznak rajta, az épületen belül lakatosok, villanyszerelők működnek, hegesztőpisztolyok kékes lángja villog , a műhelyek alapzatát törmelékdombok, cement- és homokbuckák borítják. Hogyan, hát nem fejeződött még be az építkezés? Hiszen már decemberben hírül adták a lapok, hogy az új péti műtrágyagyár bekapcsolódott a termelésbe. — Az igaz is — hagyja helyben a főművezető. — December óta dolgozunk, de közben még az építkezést is be kell fejezni. Szó, ami szó, az építkezés — dacára az itt dolgozó emberek legnagyobb erőfeszítéseinek — egy kissé elmaradt. Mindig felbukkant valami akadály, a kooperáció sem volt tökéletes, hol ez, hol az a gép késett. Így jött létre itt ez a társbérlet. Mert a műtrágyát várja a mezőgazdaság, a tervünkben is december óta számolnak már az új üzem kapacitásával — hát gyártani kell, noha a hivatalos átadás csak január 26-án lesz. A gyors indulás miatt a kábeleket is csak ideiglenesen kötötték be. Véglegesítésük ►►menetközbens történik, mégpedig úgy, hogy az üzem egy héten háromszor reggel 8-tól 2-ig leáll s a termelők átadják a helyüket a szerelőknek. Ezt az időkiesést természetesen pótolni kell, de a pétieknél ez nem újság. A hároméves építkezés alatt gyakran fordult elő hasonló helyzet és mindig megálltáig helyüket. Decemberben is jelentős mennyiségű műtrágyát készítettek terven felül s most januárban már szereztek annyi előnyt, hogy ezek a félnapos "leállások" ne okozzanak elmaradást. — Minden rossznak megvan a maga jó oldala is — veszi át a szót Perger Gyula. — Így, a rendes üzemeltetés közben jobban előjönnek a hibák, amelyek felfedezésére a próbaüzemeltetés nem alkalmas. Legutóbb is az egyik semlegesítő-torony hegesztésénél vettünk észre egy kis bajt. Mivel két párhuzamos berendezés működni, az egyiket, a hibásat nyugodtan leállíthattuk s megjavíthattuk, míg a másik zavartalanul dolgozott tovább. Poros göröngyök helyett fehér gyöngyszemek Végtelen lépcsősorokon baktatunk fel a szórótorony tetejére. (A lépcsőket később lift helyettesíti majd, de ma még — sajnos — neon működik.) Ami új a technológiában, az tulajdonképpen itt kezdődik. Eddig a pontig, ha korszerűbb gépesítéssel is, de megegyezik a régi gyártási eljárással. A külön-külön vezetéken érkező ammóniát és híg salétromsavat a semlegesítőben lúgosítják. Az innen kikerülő ammonnitrátot bepárolják, majd púderfinomságú mészkőporral keverik. A keveréket a régi eljárás szerint (az ó-üzemben most is ez járja) sajtolták, majd darabolták, szárították, szitálták. A közben keletkező nagy menynyiségű port és a visszamaradt nagyobb darabokat újra préselték és így tovább. Az anyag egy része állandó körforgásban volt, ami növelte a gyártási időt, de a porosodás mégsem volt teljesen megszüntethető. Márpedig a port — műtrágyázás közben — széthordja a szél, kárbavész a sok értékes anyag. Az új technológia sokkal egyszerűbb, gazdaságosabb és minőségileg is jobb terméket ad. Eszerint: a keveréket egy csövön a szórótorony tetejéhez, vezetik. A 130 fokos, sűrű folyadékot a torony tetején pörgő centrifugák cseppecskékre bontják s úgy szórják a torony aljába, miközben alulról hideg levegőt fújnak a toronyba. A cseppecskéik, mire leérnek, lehűlnek mintegy 40 fokra s megdermednek A kis gömböcskéket a hűtődob normálhőmérsékletűre hűti s így kerülnek a raktárba. — íme a különbség — mutat fel két üvegecskét a főművezető. Az egyikben a régi módszerrel készült pétisó van: porral kevert alaktalan kis göröngyök. A másikban, mint apró fehér gyöngyök, az új üzem termékei. — Persze nem ez az egyedüli előnye. Maga a gyártás is sokkal termelékenyebb és mintegy 8—10 százalékkal olcsóbb. Végül megtudom, hogy az új műtrágyagyár, ha teljes kapacitással működik, naponta másfélszer annyi műtrágyát ad a mezőgazdaságnak, mint a régi. Hogy mikor lesz ez? Már februárban, úgy 15-e körül. — Akkor nézze majd meg ezt az üzemet —• nyújtja kezét búcsúzóul a főművezető, majd ruganyos léptekkel indul vissza a szórótorony felé, hogy ötvenegynéhány évével újra — ki tudja hányadszor — megmászsza a végtelen lépcsősorokat. Hogy is mondta: "mi ugyan öregedtünk, de a technika fiatalodott . . ." És éppen ő bizonyítja, hogy a péti üzemben — nemcsak a technika lett fiatalabb. Végh Ottó SOPRONI TÉL, SOPRONI SZÉL CSAK SZÉP VÁROSOKNAK vannak szépséghibáik: Stockholm hideg, Messina forró, Velence halszagú, Sopron szeles. Na ja — mondja soproniasan és nem csekély büszkeséggel a szállóportás —, az Alpokból jön, kérem, ez alpesi szél. — A város szeles — mondja Csatkai Endre, a múzeum igazgatója —, a központi rész, ahol régen az a három ház állt, valóságos szélcsatorna volt. Ott, a Széchenyi tér sarkánál van az emléktábla. Látta? ... * * * ! Láttam, "itt állott a régi postaház, előtte silbakolt 1839 telén Petőfi Sándor..." — mondja a márvány. Bronz öröklámpás áll a tábla alatt, üres, lángja nincs, egy utcai ívlámpa himbálódzik oldalt acéldróton. Téli este, egy lélek nem jár a téren, lengő fényben olvasom a sorokat. Tájékozódjunk, biztatom magamat. Valamikor egy patak folyt itt, az árokoldalon állt a három ház, az egyik közülük Schützel Mihály Jánosé volt. A ház előtt egy fekete-sárga őrbódé, a földön egy hosszú fapalló, a pallón járt föl s alá a katona, fekete csákóban, vasszürke köpenyegben, feszes kék nadrágban, a szuronyos puskát — előírásszerűen — abal karjára fektette. Hat lépés előre. Megáll, sarkon fordul. Hat lépés vissza. A házat őrzi? Dehogy: a cs. kir. postát, mely a három ház egyikében van, éppen a Schatzelében. A katona, katona, mindegyik egyforma, a csákó a fülükig behúzva, rohamszíj szegi az állukat, a köpenygallér felhajtva, arcukból csak pirosra fagyott orruk látszik. De ez hangosan beszél magában. Schützel, a háztulajdonos, egy keserű öreg, a kapujában ül, figyel, ez Schillert idézi. Söpri a havat a híres szél, a katona behúzódik az őrházba, nekidől a bódé falának, a darócköpenyéből kiemel egy parányi könyvet. Mit olvas? — Horatiusz. Ki ez a silbak? A 48. gyalogezred újonca, szeptember hatodika óta katona, még nincs tizenhét éves. "Alexander Petrovics, der freiwülige Rekrut.. Így kezdődik a barátság. Schützel hatvan éves, működésétől megfosztott ügyvéd, egy kovács fia. Az ember, aki haragban van a korával. Mindenkivel civakodik. Beperli Wallis grófot, mert a félbolond mágnás kővel verte be az ablakait, és meg is nyerte a pőrét. De a szülővárosa elleni pőrébe belebukik, megfosztják ügyvédi gyakorlatától, mire hallatlan dolgot követ el: visszadobja a városnak a polgárlevelét. Ezt az újoncot, aki a fapallón dobog, ezt szereti, házához hívja, gyakran megvendégeli, órákon át beszélgetnek. Felismerte? Nem, a felismerés Vörösmartyra és Eötvösre vár. Schützel, aki 1845-ben meghal, sohasem tudja meg, hogy tulajdonképpen ki volt a pártfogoltja. Csak jót tett vele, mint kevesen. Ki hogy van ezzel, én nem tudom, vallom, a verselő költőt felismerni nagy dolog, de a fagyottlábú katonát meleg szobába vezetni, jól tartani emberi szóval, ez talán még nagyobb dolog. Sopront sok mindenért lehet szeretni, a régi Kecsketemplomért, a szép VárostoroA IV. kerületi pártbizottság, a kerületi tanács és az MSZT IV. kerületi elnöksége szombaton este baráti találkozót rendezett a dicsőséges Tanácsköztársaság egykori újpesti harcosainak részvételével a Ságvári Endre kulturális otthonban. A találkozón részt vett Tóth Lajos vezérőrnagy, a Magyar Néphadsereg vezérkari főnöke, aki a felszabadulás előtt az újpesti KIMSZ-szervezet egyik vezetője volt, Mód Aladár, a TTIT főtitkára, nyert, a szelíd szőlődombokért és talán Schützel Mihály Jánosért is. Rá gondolok és megbocsátom a városnak az alpesi szelet, mely az emléktábla előtt a kalapomat tépi. EGY MÁSIK NÉV: FABRICZIUS — ne felejtsd el. Nem szabad elfelejteni. — A Fabriczius-nyilatkozatra akkor akadtam rá — mondja Csatkai Endre —, amikor a soproni emléktáblák történetére vonatkozó adatokat kerestem a levéltárban. Soproni diák volt Fabriczius, a városkapitány fia. Egyszer — 1901- ben — leírta, hogyan találkozott időnként a Sopronban katonáskodó Petőfivel a Ritterházban, Petrics Soma lakásán. A líceumi Német Társaság könyvtárából — kétségtelenül lopva — bizonyos Van der Velde könyveit hordozta ki Petőfi számára. Karl Franz Van der Velde: a szép flamand név mögött gyenge írót találsz; egykor divatos könyvei Kassán jelentek meg magyar fordításban, a múlt század 30-as éveiben. Petőfi eredetiben olvasta Sopronban: így sem jobb, olyan írás, amelyen a jó fordítás csak segíthet. Akkor miért vette a kezébe? Mert könnyű regényeket keresett, tanult németül. Ezért hordatta ki magának Van der Velde műveit Fabriczius Endrével, derék német barátjával. A költő egyszer mondott valamit egy lengyel papnövendék előtt az ellenszenvről, amelyet a német nyelv iránt érez. Hiszen Goethét sem szerette — töprengünk. Talán nem így volt. Sopronban a Magyar utca 6. szám alatt van egy vén ház, itt beszélgetek erről Laehne Vilmossal, Paksi József, a Tanácsköztársaság forradalmi törvényszékének egykori elnöke, ott voltak a magyar munkásmozgalom legrégibb újpesti harcosai. A találkozón Illés Béla Kossuth-díjas író, az újpesti direktórium egykori tagja emlékezett vissza a dicsőséges Tanácsköztársaság napjaira, majd a részvevők hosszasan elbeszélgettek régi élményeikről. A bensőséges baráti találkozó a késő esti órákban ért véget." — Laehne Frigyes volt a nagyapám — mondja —, a Lipcse melletti Weissenfelsben született, fiatal tanár volt, mikor Magyarországra jött. Debrecenbe utazott, mert azt hallotta, hogy ott szép magyarsággal beszélnek, fél év múlva már egészen jól értett magyarul. Petőfi is Debrecenben volt, nagyapám magyar tanulása a fülébe jutott és meglátogatta. Magyarul beszéltek, a beszélgetés végén Petőfi megrázta nagyapám kezét, gratulált a gyors eredményhez. Petőfi jól beszélt németül és ekkor mondta azt a német mondatot, amit nagyapám sokszor megismételt: "Ha egy magyar nem ismeri az anyanyelvét, az rossz hazafi, de aki nem ért németül, vagy franciául, az nem művelt ember...« Tizenötéves, amikor Aszódon magárahagyottan kínlódik Pomponius Méla és Cicero német fordításaival: nem beszélni, érteni akarta ezt a nyelvet. Milyen magasságban volt ez a plebejus a nemesi szabadság védelmezői felett: nem gyűlölte a németet csupán azért, mert német. Goethét valóban nem kedvelte; költő, aki szikrázó ész, szíve nincs, így tartotta. Schillerért rajongott. Hiába, a rutli-eskü közelebb volt hozzá, mint Faust monológja, Wilhelm Meisternél sokkal közelebb Wilhelm Teli, aki tartogatott a tarsolyában egy nyílvesszőt a zsarnok számára. Mit csodálkozol ezen: Petőfi volt! Megmérte Sopronban is a németeket: az öreg Schützelt és az ifjú Fabricziust szerette. Még a Gollner-ezred tisztjei között is volt emberséges ember: Rőmer Konrád, az ezredorvos, aki később megmenti -Vasárnap, 1955. január **. A Tanácsköztársaság egykori újpesti harcosainak baráti találkozója