Magyar Nemzet, 1958. szeptember (14. évfolyam, 206-230. szám)
1958-09-14 / 217. szám
s Az Irodalomtörténeti Intézet „népi“ vitájának tanulságai Minden körülmények között hasznosnak ígérkezik, ha egy ország életében vannak olyan kulturális viták, amelyek nemcsak az úgynevezett szakköröket" foglalkoztatják, hanem a nagyközönség legszélesebb rétegeit is. Napjainkban ilyennek ígérkezik a "népi" írók két világháború közötti mozgalmáról indult tanácskozás is, különösen azóta, hogy a Társadalmi Szemle ez év júniusi számában napvilágot látott az MSZMP kulturális-elméleti munkaközösségének állásfoglalása. Ez a ►►népi" írók mozgalmára szinte egészében kitérő elemzés okvetlenül hasznos, a fejlődést szolgáló és minden megállapításában elgondolkoztató. Nemcsak azért, mert végre hozzányúl az oly kényesnek látszó kérdés-komplexum felderítéséhez, melynek megoldása már régóta esedékes volt, hanem azért is, mert a közzétett állásfoglalás bizonyítja: lényeges, sok tekintetben nemzeti múltunkat magyarázó, s népünk jövőjét elősegítő, avagy hátráltató sorskérdések tisztázásáról van szó. A Magyar Tudományos Akadémia Irodalomtörténeti Intézetének munkatársait ez a tudat fűtötte: ez a kibontakozást sóvárgó, vitát óhajtó szándék, hogy egyes korábbi, az intézetben megmutatkozott hibáit és mulasztások után, ki-ki elmondja véleményét, tanácsait és javaslatait. E vita részvevői tudatában voltak, hogy mind az intézetre, mind annak egyes tagjaira nagy felelősség hárul, hiszen az 1956 őszi ellenforradalom példája nem egy tekintetben arról tanúskodik, hogy egyes kérdések, mint például a harmadik utasságé is, kapcsolatban állanak azzal az ideológiai elképzeléssel, melynek alapjait — emberöltőkre visszanyúló előzmények után — épp anépi" írók hirdették meg a Horthy-korszak idején. A kezdeményezett vitának ez volt az egyik ösztönzője és egyben mércéje, a másik pedig az, hogy a népi" írók csoportjának művei — melyek egyben a legújabbkori magyar irodalom egyik számottevő áramlatát képviselik —, mindmáig eleven kérdőjelként várnak a tudományos feldolgozásra. Akik arra számítottak, hogy e két vonatkozásban fognak kijegecesedni a vita csomópontjai, azok a fejlődésben gondolkoztak, s ezen belül is — ahogy mondani szoktuk —,szakmában". Az intézet előtt álló irodalomtörténeti-politikai vita mindkettőt megkívánta. A tudományt csakis e kétfajta, de végső soron egy tőről fakadó marxista közeledésmód fordíthatja a lényegi kérdések felé. Ez az irányzat a két napig (szeptember 8-án és 9-én) tartó vitának már a legkezdetén megmutatkozott. Sőtér István, az intézet igazgatója vitaindító előadásában részletekbe menően elemezte a Társadalmi Szemle cikkének legfontosabb, iránymutató megállapításait, majd ez állásfoglalás elvi szempontjai és periodizációs felosztása alapján egyes esztétikai kérdésekre tért, különös tekintettel Németh László, Illyés Gyula, Szabó Lőrinc, Veres Péter, Kodolányi János és Szabó Dezső életművére. Ugyanő többször is hangoztatta, hogy itt olyan, lényegbe vágó kérdésekről van szó, melyeknek felderítése hosszas, kitartó és az intézet egészét igénybe vevő munkát követel. Ezt az évekre irányt mutató, kutatási csomópontokat megjelölő és feladatrendszerező tudományos útmutatást három — a fő kérdések köré csoportosított — szakreferátum egészítette ki: a „népi írók és a nacionalizmus tárgyköre, a népi írók osztályszemlélete és a népi írók egyes irodalomtörténeti, fajmitológiai ferdítései. Előadóik kivétel nélkül az intézet fiatal munkatársai voltak. Az ekképpen eltervezett, szakterületei szerinti felosztás hasznosnak bizonyult; a felszólalások tárgykörökhöz köthető elkülönülése a megoldandónak ugyanilyen felosztásáról tanúskodott. A vélemények összecsapására és egymást kiegészítő összefonódására a legtöbb lehetőséget az első két tárgykör adta. A nacionalizmusé és az ezzel kapcsolatos harmadikutasságé nem utolsósorban azért, mert mint a bevezető előadás is hangsúlyozta és amint a vita részvevői is igazolták: ez nemcsak a jelen és a közelmúlt kérdése, hanem megjelenési formáját tekintve több mint százéves tényezője történelmünknek, melynek jelenbe vezető feldolgozása — lassan-lassan kirajzolódván a kutatási határok — még akár egy-másfél évnél is hosszabb időszakot vesz majd igénybe. Különösen értékesnek bizonyult az e kérdés vitájában a történeti szemlélet újmódi jelentkezése. Hazai irodalomtörténetünket még a felszabadulás utáni években is nemegyszer sorvasztotta az aktuálpolitizáló történetieskedés mellett a másik véglet: a vulgáris szemléletből következő história-nem-ismeret. Hogy ettől — hála eddigi vitáinknak — messze eltávolodtunk, arról a jelenvoltak közül legjobban Kemény G. Gábornak, a jeles Mocsár úrkutatónak felszólalása tanúskodott, mely eltérőleg sok más, korábbi próbálkozástól, román és csehszlovák szemszögből éppúgy vizsgálta az egyes "népi" írók — például Németh László — vegyes értékű kísérleteit, mint ahogyan marxista módon magyar nézőpontból is. A népi írók osztályszemléletét illetően ugyancsak számos felszólalás hangzott el, amit az is érzékeltet, hogy az elnöki zárszóra — a többi között e kérdéscsoport terjedelme miatt — csak 9-én, a kora esti órákban került sor. E tárgykör vitájában Erdei Ferenc, a Magyar Tudományos Akadémia főtitkára is felszólalt és gondolataival sok ösztönzést adott a szólásra ezután jelentkezőknek, mint különösen Tolnai Gábornak, majd Nagy Péternek, Szabolcsi Miklósnak és Czine Mihálynak, az intézet munkatársainak. A harmadik és a tudományág jellegével leginkább párhuzamosan futó témakör hasonlóképpen eredményesnek bizonyult, és máris több ponton, majdnem minden tekintetben megnyugtató eredményt hozott. Szó esett olyan "kényes" kérdésekről is, mint a faji mítosz különbözőségei, krachmalista-filozófiai előzményei a “népi" írók legkülönfélébb csoportjaiban. De ugyanitt hangzott el Varjas Béla, Gerézdi Rábán vagy Stoll Béla — kivétel nélkül a régi magyar irodalomtörténet kutatói — felszólalása is, Féja Géza irodalomtörténetéről, a "népi" írók népköltészet- és verstanelméleteiről stb. A felületes szemlélő azt hihetné, hogy ezek lényegtelen kérdések a Társadalmi Szemle nagy fontosságú cikkének példája mellett, pedig nem így van. Ha meggondoljuk, hogy Féja Géza hírhedt — és nem egy megállapításában veszedelmes — hamis irodalomtörténetén ifjúságunk évjáratai nevelkedtek, a most 25—35 évesek, és fognak is nevelkedni mindaddig, míg újabb, nagyközönség számára írott és színvonalas marxista kézikönyvek nem szorítják vissza a szakkutatók könyvespolcaira; ha számba vesszük, hogy akár Féja Gézának — aki ebből a szempontból végletes példa —, de akár a hibáival komolyan vivődő Németh Lászlónak nem egy helytelen megállapítása szívódott Irodalomtörténeti tudatunkba, hogy szinte napontaújratermelje" önmagát, sokszor anélkül, hogy észre vennék őket — máris előviláglik: ez a munka a hibák gyökérzetét lesz hivatva elvágni. Avagy nézzük egy másik oldaláról ugyanezt a kérdést: vajon nem nagy eredmény-e, ha egy kutatási határaik szerint osztályokra tagolt intézetben egy kulminációját tekintve jellegzetesen jelenkori, illetve 20. századi irodalmi kérdésekhez — ismervén annak legtöbb ága-boget — a latin nyelvű hazai irodalom kutatója és a reneszánsz korának kiváló szakértője épp úgy hozzászólt, mint aki a két világháború közötti évtizedekkel foglalkozik, s aki mint ilyen már -hivatalból" is -kritikus"? Hogy az Irodalomtörténeti Intézet kétnapos vitaülésén mindez így alakult, annak csak az a magyarázata: ki-ki elértette, hogy a Magyar Szocialista Munkáspárt útmutatása több mint aktuális kultúrpolitikai állásfoglalás és a Társadalmi Szemlében megjelent cikk nem kevesebb, mint közügy. Az intézet tanácskozása persze nemcsak eredményt ígérő, biztos ösvényeken kereste a jövő és az irodalmi kibontakozás lehetőségeit. Voltak vélemények, mint például Czine Mihályé, mellyel többen (így Diószegi András, K. Nagy Magda, Szabolcsi Miklós és mások) polemizáltak. Akiik ott voltak, mindnyájan érezték: ez is hasznos volt, mert Czine Mihály nem egy ponton megszívlelendő felszólalását igyekeztek megtisztítani a zavaró gondolatelemektől, az elvtársi, elvi vita segítségével. Végül is, a tanácskozás második napjának délutánján a részvevők azzal a biztos megelégedéssel gondoltak a már másnap kezdődő feldolgozó munkára, hogy megbízható alapról indulnak, honnan már kirajzolódnak a távlatok. Ha a rendelkezésre álló idő és a tanácskozás jellege megengedte volna, még többen szót kérnek. Így is közel húszan mondták el véleményüket. De ami a felszólalásokból kimaradt, az is szerepelni fog az intézet rövidesen közzé teendő vita-jegyzőkönyvében, illetve a legfontosabb felszólalások tanulmánnyá fejlesztendő szövege egy külön, az intézet gondozásában megjelenő tanulmánykötetben fog napvilágot látni. A vita összegezése önként adódik. Ami az irodalomtörténetnek javára szolgál, az ebben az esetben népünk haszna is. Nyereség és értékmérő, ösztönzés és tanúságtétel egyszerre. Akarva-akaratlan, a szív mélyéről jövő vallomás arról, hogy hovatovább érlelődni kezd a marxizmus igazsága a tudományos kutatók legszélesebb rétegeinek gondolatvilágában. Somogyi Sándor Bárány Tamás : A HÁZIKÁPLÁN Októberben mutatja be a Jókai Színház Bárány román -A második kakasszó" című drámáját. Alábbiakban közöljük az író novelláját, amely a színpadi mű alapjául szolgált. A rövid szárnú vasúti szerelvény kilenc óra körül pöfögött be az aprócska állomásra. Alig néhányan szálltak le róla, három-négy parasztember, egy öregasszony, puttonnyal, két csendőr és egy fiatal pap, reverendában. A vonat fütyült, indult tovább. A parasztok a kijáró felé igyekeztek, a két csendőr az állomásfőnök irodájába, az öregasszony meg, fürgén, át a vágányokon. A pap kissé tanácstalanul megállt a sín mellett, földre eresztette két útitáskáját és körülnézett. Körös-körül vakító, felhőtlen ég fiatal fényében tollászkodott a tiszántúli táj; zöld, zöld s megint csak zöld volt minden, ameddig a szem ellátott, harsany, koranyári zöld. Egyedül az állomásépület későn virágzó gyümölcsfái feleltek hófehéren az odalenti kéknek. A fiatal pap csalódottan csóválta fejét, lehajolt táskáiért és maga is elindult a kijáró felé. A forgókamót volt már, amikor felcsendült az épület sarka felől barátja hangja. — Hagyd Gyurikám! Majd Ferenc! Hagyd a táskákat! Kicsit elkéstünk, ördög vigye... — Már intett is az országúton téblábaló kocsisnak. — Ferenc! A főtisztelendő úr kofferjeit! — S csak ekkor nyújtott kezet a papnak, összeölelkeztek. A kocsis ott állt már mellettük, kalapját levette, úgy köszönt: — Dicsértessék a Jézus Krisztus. — Mindörökké — bólintott szívesen a pap, és elindultak kifelé az állomásról. A kocsis felrakta a táskákat a bakra, aztán maga is melléjük kapaszkodott. — Lépésben menjen, Ferenc! — szólt a napbarnított , arcú, vakítón fehér teniszruhas fiatalember. — A főtisztelendő úr szeretne egy kicsit sétálni. — Bizony — bólogatott a pap élénken. — Egészen elgémberedtem ezen a hosszú úton. Kedves vagy. — No ugye! Mondom én! Hét menjen csak, Ferenc. — Igenis, fiatalúr! — A kocsis kihúzta magát a bakon, aztán csettintett a lovaknak. Megvárták, míg a hintó elébük kerül s akkor megindultak ők is. — Köszönöm a meghívást, Miklós — szólalt meg a pap kis idő múltán. — Igazán kedvesek vagytok. A fiatalember bólintott, majd közelebb hajolt a paphoz s halkan megkérdezte: — Tudod már a Miatyánkot? A vendég bólintott. — Az Üdvözlégyet? — Azt is. — És a Hiszekegyet? — Azt még nem egészen. Az a legnehezebb.it — Addig el ne aludj este, míg meg nem tanulod! —• No nyilván. Elhallgattak, mert két sutytyólegény közeledett az úton, a vasútállomás iránt, széles jókedvvel. Az egyik énekelt: — Én a téglagyárban lakom, téglaporos a kalapom.. . A másik kacsintott a révért a vállára, összenevettek. A vendég elfehéredett, ránézett barátjára. — Itt is a téglagyárból...? A fiatalember bólintott, de nem nézett most a másikra. Majd szaporábbra fogták léptüket, mert nagyra nőtt a távolság köztük s a hintó közt. — Ferenc! — kiáltotta a fiatalember. — Álljon meg! Felszállunk. A távolból harangszót libbentett feléjük a szél, most harangoztak elsőt Terbón a nagymisére.* A vendég éppen csak kezet mosott, arcáról le sem öblíthette még az út porát, verítékét, amikor Miklós rányitotta a fürdőszoba ajtaját.• Erre most nincs idő, Gyurikám! Anyám bármelyik pillanatban megjöhet a templomból. Ha nagy a szerencsénk, még van egy fél óránk, de ha rosszul lesz, bármikor itthon lehet. Abban a korban van szegény, amikor hirtelen hevülések, szédülések környékezik a nőket. Érted ... Tehát ide figyelj! Az egyetlen lehetséges megoldás a reverenda volt. Azzal váltunk el, hogy apámmal beszélek, ugye? Dehát elő se mertem hozakodni a dologgal. Egy aktív államtitkár, aki a birtokán valakit bújtat... Képtelenség! Pedig vele tán még lehetett volna beszélni. De nem lett volna értelme, a kockázatot úgysem merte volna vállalni. Anyám azonban, szegény, vérbeli antiszemita, mit csináljunk. Eredetileg tán még Jézus Krisztus haláláért haragszik rátok, aztán mert a birtokukat zsidó bank árvereztette el valamikor, aztán meg mert apámnak eddig egy zsidó orvos volt legnagyobb vetélytársa a gégészetben ... Tudod, hogy van ezt. No, szóval maradt a reverenda. Anyám ugyanis nagy tisztelője a papoknak. Papírokat tudtál szerezni? — Tudtam. Baranyai szerzett. — Hogy hívnak? — Szamosi Györgynek. — Remek. A György külön nagyszerű, nem kell mást megszokni, a Szamosi meg egyenesen kitűnő. Igazi papos név. — Baranyainak van érzéke ezekhez. Én Szalézi György akartam volna lenni. Az én fülemnek az csengett olyan paposan.. . — Örült! Gyanús lett volna. — Baranyai is ezt mondta. — No! Szóval mama nagy tisztelője a papoknak. Te idén végeztél, érted, Kalocsán, mert onnét véletlenül nem ismer senkit. Kápláni kinevezésed előtt álltál — figyelsz? — és akkor fedezték fel az orvosok kezdődő tüdőcsúcshurutodat. Vidéki levegőt ajánltak és jó táplálkozást. Az érsek atya megáldott és nehéz szívvel engedett el. Érted? — Megáldott. Értem. — Misézni éppen ezért nem misézhetsz. Anyám majd rá akar venni, mondj naponta misét a házikápolnánkban. Főként ebben a reményben hívott meg, afféle házikáplánnak. Én ezt persze meg is ígértem neki. De te a leghatározottabban tagadd meg mindjárt az elején, előzd meg a kérését! Kezdd azzal, hogy a betegséget nem is bánod, csak azt sajnálod, hogy nem misézhetsz. Ez meg fogja hatni. — Értelek. — No, mi van még? Keresztet vetni tudsz? — Hallod. Látja az ember elégszer a templomok előtt! — Helyes. Étkezések előtt és után tehát imába merülsz. — Hangosan? — kérdezte a vendég ijedten. — Némán is lehet. De nagy bensőséggel! — Mennyi ideig tart egy ilyen ima? — Harmincig számolsz magadban és megvan. Keresztvetés, számolás, keresztvetve. Teljes az illúzió. — És ha anyád kér, hogy hangosan mondjam? — Azt feleled, magadban bensőségesebben tudsz szólni az édes Üdvözítőhöz. Nem Jézus Krisztus, Gyuri! Édes Üdvözítő! így leszel hiteles. — És belenyugszik? — Mindenbe. Csak mindig az üdvözítőre kell hivatkozni. — Értem. — Ha vitát kezd, mert ne félj, kezd majd, hagyod beszélni és mindent ráhagysz. A vendég fanyarul elmosolyodott. — Hajaj! — A mama teológiai tudása ugyanis félelmetes. A helyi plébános például csak a bortermelésről mer beszélni vele, mert hittudományi téren a mama két vállra fekteti. Kétszáznál több egyházi könyve van. A vendég arca elfelhősödött. — Szokott ide járni a plébános? — Oltártestvéred? — kérdezte a házigazda kajánul. — Szokott. Minden csütörtökön itt vacsorázik. — Úristen! — Ne félj semmit, be van avatva, ő az egyetlen egész Terbón, akit beavattam. Aranyos öreg bácsi. Hetvenkét éves, ötven éve pap. — Biztos, hogy megbízható? — Felelek érte. A vendég megkönnyebbülten felsóhajtott, majd meglibbentette reverendáját, hogy egy kevés friss levegőt hajtson alája s elmosolyodott. — Nem irigylem az öreget ... ötven év, ebben a szörnyűségben! Meg kell benne gyulladni. Kis ideig hallgattak. Miklós aztán eloltotta a mosdó fölött égő lámpát, és átmentek a fogadószobába. Leültek, s akkor a fiú azt kérdezte: — És a szüleid? A vendég arca elborult. — Újpesten vannak — mondta nagysokára. — Csillagos ház lettünk. — A bátyád? — A fronton. Két éve nem írt. — És a nővéredek? A vendég a szőnyeget nézte, darab ideig nem válaszolt. — Legutolsó levelünk viszszajött Makóról — felelte végül. — A címzett ismeretlen helyre távozott... Odakint most felugattak a kutyák, de mindjárt el is csendesedtek. — Anyám jön— mondta Miklós. — Hogy kell köszönni neki? — kérdezte villámgyorsan a vendég. — Kezitcsókolommal? — Az kéne! Jó napot kívánok, méltóságos asszony. — Biztos? Miklós nem felelt, mosolyogva felemelkedett, mert anyja megjelent az ajtóban. — Csókolom, anyuka. Megjött a vendégünk. Engedd meg, hogy bemutassam Szalai György barátomat. A vendég is felállt, — Szamosi György — mormogta halálraváltan; ezt a nevét elvégre már nem tagadhatta meg. Az asszony azonban nem Magyar Nemzet .Vasárnap, 1959. szeptember 14. Tudósítónk telefonjelentése Bukarestből: Az Enescu-fesztivál döntője Legutóbb öt esztendővel ezelőtt jártam Bukarestben a világ ifjúságának nagy találkozóján. Fehéren izzó nyár volt akkor, s a világ minden tájáról idesereglett fiatalság hatalmas szívdobogásától lüktetett ez a város. Most aranysárgává kezd érlelődni az évszak, mint a mézes körték a gyümölcsösökben, s az öt esztendővel ezelőtti jelszó helyett egyetlen név hallható, látható, olvasható Bukarestben: egy nagy ember, egy nagy muzsikus neve: Enescuöt halljuk, érezzük mindenütt. A testvéri román nép legnagyobb muzsikusára emlékezik Bukarest. És most is az ifjúságé az első szó. Szovjet, angol, kínai, amerikai, lengyel, csehszlovák, magyar, francia és ki tudná felsorolni, hány nemzet lányai és fiai szólaltatják meg a béke és barátság hitvallását a zongorákon és hegedűkön. S természetes, hogy mindenütt ott járnak az élen a vendéglátó román nép legjobb fiatal művészei. Mily felemelő érzés éppen most, éppen ezekben az amerikai agressziótól terhes napokban hallgatni ezt a nagyszerű hitvallást. * Mire ezek a sorok megjelennek, az ilyenkor szokásos izgalom eléri a tetőfokot. Hiszen az utolsó állomáshoz érkeztek mind a zongoristák, mind a hegedűsök, mind pedig a szonáta-verseny részvevői. A kritikus és éberfülű megfigyelő már jósolgathatna, ha menne és ha illenék. Csodálatos produkciókat emlegethetne. Kiemelhetné például Liszt H- mol- szonátájának azt a feledhetetlen és lenyűgöző interpretációját, amit péntek délelőtt hallhatott a közönség. Le kell írnom ennek a 22 éves kínai fiúnak a nevét: Li Min-csannak hívják. Beszélhetne Enescu III. szonátájának kiváló román és szovjet előadóiról. Egyelőre elég, ha Nadja Boulanger asszonynak, a nyugati zeneművészet egyik legtekintélyesebb nevelőjének szavait idézi: ►* Boldog vagyok, hogy megérhettem ezt a nagy jelentőségű eseményt. Mind a verseny, mind a fesztivál óriási hatást tett rám." Mikor megérkeztem, a repülőtérről szinte egyenesen a hangversenyterembe mentem. Dávid Ojsztrah Beethoven hegedűversenyével adózott ezen a koncerten Enescu emlékének. Azóta Schubert nagy C- dúr szimfóniájától, Britten tenorszólóra, kürtre és zenekarra írt szerenádjáig, Bartók hegedűversenyéig (Gertler Endre játszotta kitűnően), és III. zongoraversenyéig annyi nagyszerű muzsika hangzott el napról napra, hogy röviden nehéz volna beszámolni róla. Szólni kell azonban arról, hogy Enescu művészetét éppen ideje volna már a magyar hangversenyek közönségének is megismernie, s hogy valahol a műsorok tervezésében okvetlenül meg kell tenni az első lépéseket ebben az irányban. Számomra eddig ez volt a fesztivál egyik legfontosabb kultúrpolitikai tanulsága. ►►Mélységes meggyőződésem — írja Yehudi Menuhin —, hogy az Oidipus korunk egyik nagy operája, századunk egyik remekműve..Én hiszek Menuhinnak, s izgatottan várom, hogy végre hallhassam ezt a sokat emlegetett remekművet. Legalább olyan izgatottan várom, mint Menuhin érkezését. Menuhin Bartók szólószonátáját fogja játszani, ezzel emlékezik Enescura, tanárára mesterére, barátjára. Mély és nagy távlatú jelképet látok ebben. És azt is érzem, hogy ez a jelkép bennünket, magyarokat kötelez. Asztalos Sándor Magyarok az Enescu-verseny II. döntőjében Az Agerpres híre szerint a George Enescu versenyen a III. szonáta II. döntő szakaszába két magyar pár is bekerült: Vas Tamás—Králik János és Sepsei József—Bambáské Edition.