Magyar Nemzet, 1960. január (16. évfolyam, 1-26. szám)

1960-01-08 / 6. szám

L AzEiusrópa és a miág Franciaországban évente körülbelül háromezer francia regény jelenik meg. Ebből, durva számítás szerint, mintegy ötszáz műfére; olcsó, silány, irodalom alatti, pornográf. Marad kétezerötszáz, figyelemre, vagy legalábbis tekintetre méltó könyv. Ezek közül (a szám nem pontos) — ha egyidejűleg az egész mai világirodalmat folyamatosan akarják bemutatni, talán tíz-tizenkettő jelenhet meg magyarul. Melyik legyen az a tíz vagy tizenkettő? Ezzel foglalkoznak az Európa Kiadó munkatársai. A belső és külső lektorok, szerkesztők évente több ezer művet olvasnak és olvastatnak el a világirodalomból, hogy eldöntsék,melyik legyen az a tíz--, így olvassák a ma megjelenő francia, angol, szovjet, német, olasz, lengyel és más nyelvű könyveket, szenvedélyesen, hol kedvvel, hol kevesebb lelkesedéssel, de legtöbbször mégis valami furcsa, örvendező reménytelenséggel — hiszen tudják, hogy sohasem érnek a végére sem a mai lektorok, és szerkesztők, sem az utódaik. A világirodalom új értékelése Éves terveikben mintegy 130 külföldi mű lefordítása szerepel. Ennek a fele klasszikus, a fele modern. Ez utóbbinak egyik fele a szocialista országok mai irodalma, a másik nyugati. Megközelítőleg ez az arány. (A tervek azonban rugalmasak, szükség esetén szűkíthetők, tágíthatók.) S ezeken a mennyiségi arányokon belül mennyi egyéb követelmény! Állandóan szemmel kell tartani azt, hogy mintegy másfél évtized óta újabb és újabb, egyre nagyobb rétegek kezdenek nálunk olvasni, folyamatosan kell tehát kiadni a »standard« klasszikusokat, s folyamatosan kell bemutatni a világ mai irodalmát. A klasszikusokról most nem szólunk részletesen, talán csak annyit jegyezzünk meg, hogy vannak olyan művek, amelyeket nem lehet annyiszor és olyan, példányszámban kiadni, hogy hamarosan el ne fogyjanak (Tolsztoj, Dickens, Maupassant, Zola, Hugó, Thomas Mann stb.), s azt, hogy a kiadónak az 1953-ban megindított A világirodalom klasszikusai sorozata — a »*zöld-sorozat« — új, marxista igényű értékelése a világirodalomnak. Nemcsak a polgári irodalomtörténet által kirekesztett irodalmak jelenléte különbözteti meg a korábbi hasonló jellegű kiadványoktól (kínai, bolgár, ukrán, román stb.), hanem a nagy nyugati irodalmak egyes íróinak és műveinek újraértékelése is. Ide tartoznak a sorozaton kívüli művek, az életműsorozatok és a Világirodalmi kiskönyvtár kötetei is. A klaszszikusok kiadása terén olyan úttörő érdemei vannak a kiadónak, amelyeket kár volna elhallgatni. A sorozat — helyes és megalapozott értékítélettel — olyan írókat isavatott, akiket hazájukban mindmáig nem tekintettek élvonalbeli klasszikusoknak, vagy nem olvasnak és nem adnak ki —, például Thomas Hardy, Sterne, Fielding. A téli könyvvásárra kiadott Csehov Műveihez hasonló gyűjtemény a Szovjetunión kívül még egyetlen országban sem jelent meg. A modern irodalom A kortárs világirodalom lefordításra érdemes alkotásainak kiválasztása a kiadó legbonyolultabb és legfelelősségtelibb tevékenysége. Gerincét természetesen a haladó, humanista eszmeiségi művek teszik ki, melyek a mi olvasóközönségünk világnézetét, ízlését szilárdítják, fejlesztik. Ezenkívül azonban a kiadónak tájékoztatni kell az olvasóközönséget a világirodalom különféle jelenségeiről, áramlatairól, irányzatairól is. Bizonyos jelenségeket, új próbálkozásokat értéküknek, súlyuknak megfelelően több művel kell bemutatni, másokat elég csupán jelezni, regisztrálni, vagy egy-egy jellemző mű kiadásával éppen tudomásul venni. Néhány példát mondunk, a teljesség igénye nélkül. A mai modern nyugati irodalom árnyalatait és irányzatait a közelmúltban a következő nevek jelezték: Faulkner, Camus, Sartre, Cocteau, Dylan Thomas, Gide, Mauriac, Marceau, Osborne, Maurois, Amys, Dürrenmatt, Aymé, Frisch. Asorompó" — nagyon helyesen — lezárul az úgynevezettfélirodalomnál", lehet az bármily jószándékú is. Semmiféle szempont nem indokolhatja ugyanis, hogy rossz könyvek jelenjenek meg. A formakísérletezés csak haladó tartalom esetén kap polgárjogot. (O’Casey, Max Frisch színművek stb.) A teljesség kedvéért sem tesznek színvonalengedményt. Például rengeteg új amerikai regény foglalkozik a néger-kérdéssel és a gyarmati problémával; sok »varrólány«-színvonalú giccses romantikájú bestseller. E társadalmi és politikai kérdésekről nálunk fajsúlyos, értékes, jelentékeny és érdekes művek jelentek — s jelennek — meg, a téma ilyen hígításának nem lenne értelme, sőt, káros volna. Szovjet, indiai, kínai művek A mai szovjet irodalom legérdekesebb műveit is igyekszik gyorsan megjelentetni a kiadó. Kuznyecov regénye, A legenda folytatása például könyvalakban előbb jelent meg nálunk, mint a Szovjetunióban, folyóiratból. Kocsetov regényét is folyóiratból fordították, s Pausztovszkij életrajzciklusának utolsó kötete (Nagy várakozások kora) is nálunk jelent meg először könyvalakban. A szovjet irodalomban egyébként igen nagy a válogatás lehetősége, több irodalmi folyóirat minden héten új regényt közöl. Nagy számban adják ki ezenkívül a két világháború közötti szovjet irodalom alkotásait is, amelyek megjelentek ugyan, de elfogytak. Az elmúlt években több olyan írótvezettek be Magyarországon, akinek neve ismeretlen volt, vagy akiket csak az olvasóközönség igen vékony rétege ismert. (Bates, Tejmur, Jeixness, Mundstock, Leonhard Frank, Nyikulin, Heinrich, Börl stb.). Fehér foltok úgyszólván csak a távol-keleti és afrikai irodalomban vannak, s a legtöbbször ott is csak azért, mert igen nehéz a különféle szerzőkkel és kiadókkal kapcsolatot találni és megtartani. Ezenkívül a fordítóknak és a szerkesztőknek is hosszadalmas előtanulmányokat kellfolytatni, mert a távol-keleti irodalomnak még a modern alkotásai is tele vannak számunkra idegen szimbolikával, jobbára ismeretlen legendákkal, s ezeket csak alapos, jó jegyzetapparátussal lehet megjelentetni. A kiadó távlati terveiben egyébként a távolkeleti, az indiai és az arab irodalomnak sok alkotása szerepel. Az ötéves terv Megkíséreltük érzékeltetni az Európa Kiadó munkásságának néhány sajátosságát, most lássuk közelebbről a terveket. A csaknem 70 oldalas kiadvány az ötéves tervet tartalmazza, s bizony nem könnyű a szinte mérhetetlen cím- és névtengerből a kiemelkedőket is bemutatni. Sorozatok és sorozaton kívüli művek igen nagy vállalkozásait tartalmazza a terv, imponáló földrajzi, műfaji, tematikai változatosság bontakozik ki belőle. Még nagyobb gondot fordítanak a jövőben az ázsiai és afrikai népek haladó irodalmának tervszerű kiadására, elsősorban a jelenkori kínai, indiai, arab és japán irodalomra. Tervszerűbbé teszik az ókori irodalom kiadását is. Arra törekednek, hogy a klasszikus kiadásokban teljes mértékben kifejezésre jusson a világirodalom fővonala; regényben és novellában a társadalom fejlődését tükröző realizmus, Cervantes-től Alekszej Tolsztojig, Boccacciótól Gorkijig. Ugyanez a szempont érvényesül a drámák és a versek kiválasztásánál is. A kiadó legfőbb célkitűzése a tömegigényeknek lehetőleg maradéktalan kielégítése. Ennek első eszközei a világirodalom klasszikusai sorozat új kötetei, s a keresett művek utánnyomása, a tervezett Külföldi Aranykönyvtár, mely a világirodalom szűkebb válogatását tartalmazza, elsősorban/ falusi könyvtárak számára és/ a Milliók Könyve című sorozat megvalósítása, amelyben a XII. század nagy regényei látnak olcsó kiadásban napvilágod T. I. Párizzsal, meséli öreg íróbarátunk, a huszas évek közepén kezdtem megismerkedni, de tizenkilenc évi emigráció és egy tavalyi röpke látogatás után is úgy érzem, hogy nem ismerem jobban, mint ottlétem első hónapjában. Ekkor történt ugyanis, hogy Párizs bemutatkozott nekem egy kalapüzletben. A kalandot közben elfelejtettem, most , egy éve, hogy ismét eszembe jutott, amikor a havas párizsi utcákon sétáltam, melegebb kabátban és hidegebb szívvel, mint akkor. Amikor harminckét évvel ezelőtt utoljára kószáltam a Place de Caroussel körül (ennek a vasrácsaira akarta felakasztani egyszer , hirtelen haragjában Napóleon Talleyrand-t; kár, hogy nem tette) még gázlámpák szegélyezték a teret, az Observatoire és a Closerie des Lilas falai este sötét hegyeknek látszottak — mi mindenütt neonlámpák fényes sora fül , s a Palais Royal árkádjai alatt is illetlen világosság van; néha már azt hiszem, nincs egy tenyérnyi sötét hely az irdatlan Párizsban. Nos, tehát a Palais Royal... erről jutott eszembe minden 1926 januárjában, Párizsba érkezésen, után néhány héttel egy reggel dideregve álltam a Gare de l’Estten, amikor végre befutott a vonat, barátunkkal akit ugyancsak nem szívesen látott otthon a lovastengerész, annyira nem szívesen, hogyha még néhány napig ottlvon marad, soha többé nem látja meg Párizst, de Budapestet, sőt, talán a napvilágot sem. Mára Champs Elysée-ra robogtunk a konflissal, hogy röpke városnézés után szállodánkba menjünk amikor barátom észrevette, hogy elveszett a kalapja, csak az utazósapkája van a fején. Kalap pedig okvetlenü kell holnap. Hát vegyünk egyet, mondom. S eszembe jutott egy kalapüzle kis cégtáblája, melyet előző délután láttam a Paris Royal árkádjai alatt. Amikor beléptünk a szerény kovácsoltvas ajtón, mindketten megdermedtünk. Képzeljék el a volt Kúria-épületet, a Nemzeti Galéria előcsarnokat kalapiteletnek. Persze, kisebbet. Márvány, mahagóni, szobrok és ion oszlopok. Kétoldalt karcsú lépcső, vörös , márvány korláttal. Perzsák, aranyhalak, délszaki növények. Mint egy meseország. Abban a pillanatban ma tudtam, hol vagyunk. Híres helyen , Párizs és Európa egyik legelőkelőbb kalap- és nyakkendőüzletében, a Galavifelál. Akit éppen pár napja hallottam, olyan előkelő, hogy üzletét nem TAMÁS ISTVÁN: Vattdzsi kalap hirdeti, nem reklámozza, úgyis megtalálják Európa és a világ arszlánjai, maharadzsái, grófjai. Megsúgtam a barátomnak, aki nem tudott franciául, hoggy hol vagyunk, mire lehordott, de csendre intettem; ha itt vagyunk, hát itt vagyunk, most már nem szaladhatunk el, különben egy kalap itt sem kerülhet ezrekbe, bármilyen előkelő is ez a Galavri. A jobboldali lépcsőn ekkor már ott állt egy úr feketében, tartózkodóan nyájas arccal; olyan volt, mint egy nagykövet. — Uraim?... — lehelte finom meghajlással és közelebb jött. — Kalapot vennénk a barátomnak — próbáltam elfogulatlanul mondani, de azt hiszem, csak dadoghattam, mert valami lenyűgöző, vérfagyasztó szertartásosság és elegancia áradt a jelenségből, aki egy szobrot bámulva hallgatott. Végigmérte a barátomat. — Egy kalapot. Helyes — mondta és elment.* Szórakozottan végigsétált a csillogó, magasba nyúló fióksorok előtt — a fiókok mindegyikében csupán egyetlen kalap pihent, — majd kihúzta az egyiket, kivett belőle egy selyempapírba és puha dobozkába burkolt tárgyat, útközben kibontotta. — Íme, az ön falapja — lépett a barátomhoz. — Mit mond? — kérdezte az tőlem. — Hogy íme a te kalapod — súgtam megilletődötten. — Mi az, hogy íme az én kalapom? Otthon, Pesten két tucatot raknak ki elém a pultra, hogy válogassak. — Valami kifogása van a barátjának? — kérdezte az úr. — Ó, dehogy. A világért meg nem ismételtem volna szentségtörő szavait. Úgy éreztem, ha ennek a nagykövetnek megmondom, hogy van a világon olyan hely, ahol húsz kalap van méret szerint egymás tetejébe húzva, elájul. Barátom közben megpróbálta a kalapot, kitűnő volt, kifogástalan. És akkor hirtelen megbolondult. Vennék egy nyakkendőt is — súgta. Mielőtt csendesen lehülyézhettem volna, hogy mit dobálja a pénzét, amikor úgysincs sok, az eladó, vagy maga a tulajdonos, vagy maga a miniszterelnök, mit tudom én, ki volt az illető, megkérdezte, mint valami király a fogadáson: — Mit óhajt még az úr? — Egy nyakkendőt. Megfordult, ellibegett, valahol a fogadóterem homályos messzeségében kihúzott egy másik, kisebb fiókot, kivett belőle egy átlátszó papírba csomagolt nyakkendőt, visszajött, a világosság felé tartotta és így szólt lágy, olvadó hangon: — Ezt a nyakkendőt mi (mert ebben a házban nincs két egyforma nyakkendő) délutáni lovagláshoz álmodtuk. Délutáni lovagláshoz a Bois de Boulogne-ba. Sehova máshova nem illik. Benne csillog az erdő barnája, a tarfák téli színe, fehér csíkjai, maga átél, sárgája, a hó alatt rozsdásodó levelek, az avar ... Igen, délutáni lovagláshoz, négy órára a Bois de Boulogne-ba. És a barátom kezébe tette a nyakkendőt, miközben én sebtében fordítottam neki a költeményt. A nyakkendő gyönyörű volt. — Jól van — nevetett —, azért nem dől össze a világ, ha teszem azt, egyszer délelőtt is felveszem ezt a nyakkendőt ... Ritkán fogok lovagolni a Bois de Boulogne-ban, azt hiszem. Az úr kérdően nézett rám. — Mit mond? — A barátom el van ragadtatva. S akkor elkövettem életem egyik legnagyobb baklövését, hűségesen hozzátettem, amit ő mondott: — De azt mondja, talán nem lesz nagy baj, ha egyszer délelőtt is felveszi ezt a nyakkendőt. Szavaimnak leírhatatlan hatása lett. Az úr szeme villámokat szórt, arca eltorzult a dühtől, kék-zöld lett, szaporán szedte a levegőt, egyik kezével támogatást keresve belekapaszkodott a közeli szobor nehéz állványába. Hüledezve, rémülten álltunk. Végre megszólalt, emberfeletti önuralommal fegyelmezve rettenetes haragját. — Uraim, sajnos, nem szolgálhatom ki önöket. Odalépett a barátomhoz, lekapta fejéről a kalapot, oltalmazó mozdulattal háta mögé rejtette a nyakkendőt, ránk se nézett, indult vissza a lépcsőn a magasba. Magyar Nemzet NAPLÓ Január 8 A párizsi hanglemezpiacon nagy sikere van az Erato gramofongyár lemezének, amelyen Bartók: Magyar képek című zenekari műve szólal meg Ferencsik János vezényletével. * Bibliotheca Hungarica Antiqua címmel az Akadémiai Kiadó és az Irodalomtörténeti Intézet új sorozatot indított, amelyben a magyar könyvnyomtatás első századaiban megjelent jelentős, s ma már ritkaságszámba menő műveket korhű, fakszimile kiadásban teszik közzé. Elsőnek Tinódi Lantos Sebestyén 1554-ben kiadott Krónikáját jelentetik meg. A Német Demokratikus Köztársaság 1959. évi Fontanediját Hans Marchwitza regényírónak ítélték oda. kO Szerdán mutatták be Párizsban Gérard Philipe utolsó filmjét, Emelkedik a láz K'. Pao-ban címmel. A filmnek, amely egy dél-amerikai állanbeli forradalomról szól, külső felvételeit Mexikóban forgatták, és valószínűleg itt kapta a kitűnő filmművész végzetes betegségét, amely fiatal nem végzett vele. G. B. Shato végrendéletében ötszáz fontot hagyoományozott az angol fonetikus abc megalkotója részére. A díjat most adták át Kondomban négy újítónak, akiknek közös javaslata szerint az eddig 26 betűs angol ábc-t 40 'betűs fonetikus ábc-re kell kicserélni. Pablo Picasso kezdeményezésére a Franciaországban élő képzőművészek közül többszázan ajánlották fel egy-egy alkotásukat a fréjusi katasztrófa áldozatainak megsegítésére. A párizsi Charpentier Galériában mozst állították ki a legnevesebb művészek 115 festményét.A Győr—Sopron megye filmszínházainak fejlesztésére az idén több mint kétmillió forintot költenek, ebben az évben a megye minden városa rendelkezik már szélesvásznú mozival. Péntek, 1960. január 8. Modern szlovák képzőművészeti kiállítás a Nemzeti Szalonban A húszas évek kezdetétől a harmincas évek végéig tár elénk törekvéseiben sokrétű, mozgalmas képzőművészeti keresztmetszetet a Nemzeti Szalon termeiben rendezett szlovák kiállítás. Mint Karol Vacculik, a Szlovák Nemzeti Galéria igazgatója, a kiállítás szép katalógusának átfogó előszavában tájékoztatásul írja, most a modern szlovák képzőművészet alapítóinak műveit mutatják be a magyar közönségnek, hogy megismertessék e friss, életerőtől duzzadó képzőművészet legjelentősebb képviselőinek alkotásait. A szlovák képzőművészet fiatal. Szülője az 1918-as polgári demokrata forradalom, bölcsője kedvezőbb politikai, társadalmi és gazdasági atmoszférában ringott, mint a magyar képzőművészet ugyanabban az időben. A kiállítás bizonyság arra, hogy itt egy feltörekvő, elhasználatlan energiákból táplálkozó nép kereste és találta meg aránylag rövid idő alatt nemzeti képzőművészetének sajátos arculatát. Mi is ez a sajátos arculat abban a korszakban, amikor Európaszerte formabontó és formaépítő irányzatok egymást keresztezve próbálnak a két világháború közötti világ képének, életérzésének képzőművészeti hangot és formát adni? Ezen a kiállításon végigtekintve, úgy látjuk, mindenekelőtt a szlovákiai festők őszinte egybeibizottsága a néppel, ez az alapgondolat vagy érzés a szellemi szülőföldje az új szlovákiai festészetnek. S ami a legszembetűnőbb, színviláguk is a népművészet jellegzetes skálájához simul. A szlovák művészet jeles tanítómesterei, Mally, Benka és Bazovsky nemcsak jól megalapozott, kulturált tanításokat adtak át a következő nemzedéknek, hanem egyúttal programot, határozott célt is tűztek eléjük. Rendkívül érdekes ebből a szempontból az 1952-ben elhunyt Gustav Mally életműve, mely a XIX. század nagy realista hagyományaiból kiindulva eljutott a cézannei értelmezésű konstruktív formavilágig és abban meg is találta a korszerű kifejezést. A másik mester, a Túrócszentmártonban élő Martin Benka egy Hodler és Puvis de Chavanne ötvözetű, a lényegre törekvő egyszerűsítéssel költött megkapó, monumentális igényű pásztorvilágot, a szlovák hegyóriások különös levegőjének és egyszerű népének művészi ábrázolására. A sokoldalú és fejlett színérzékű Bazovsky 18 festményből álló kollekciója szemléletes betekintést ad egy értékes életmű tudatos fejlesztéséről. Ugyancsak a szlovák festészet mozgását, az új kifejező eszközök meghódításánál, igényét, a kor hangján szóló festői nyelv elsajátítását tükrözi a tavalyi műcsarnoki kiállításáról már ismert pozsonyi Jankó Alexy tevékenysége. A modern szlovák képzőművészet, mint a kiállítás tükrözi, gyökereit a népművészet talajába eresztette, virágain és egyre terebélyesedő koronáján azonban megérezni, hogy a talajt, amelybe beágyazta magát jótékony esők áztatták. A húszas-harmincas évek sok, immár muzeálissá érett törekvése, kísérlete mutatkozik meg ezen a kiállításon szlovákiai vetületben. És elevenen domborodik ki a szlovák festészetnek az az egészséges törekvése, mely mind inkább a koncipiálás, a komponálás felé mutat a látvánnyal, és a látványossággal szemben. A 43 éves korában, 1938-ban elhúnyt Mikulás Galanda, a fiatal Picasso törekvéseinek nyomában haladt, vonalkultúrájának kifejező ereje, szellemes, gyöngéd színezésű, postkubista stílusú falusi életképei révén méltán vonult be a Szlovák Nemzeti Galéria értékei közé. Galandától egyenes út vezet Weiner Králhoz, aki a falusi élet szociográfiáját sajátos szürrealista köntösben jelenítette meg; mondhatnék ő a szlovák Chirico. A kiállítás legfiatalabb szereplője, (született: 1902) a mai szlovák művészet Brüsszelben és más külföldi bemutatkozásain is elismerést szerzett kimagasló egyénisége, Ludo Fulla, aki, mint annyi szlovák művész, a fafaragásból indult el. Emellett kitűnő grafikus, gobelintervező, kifinomult érzékű kolorista. Széles témaköre, festményeinek merész, eredeti megoldása, már első pillanatra elárulja Fulla nagyvonalúságát. Sok szép tájkép, életkép, mint Zola Palugyay, Kollár, Gwerk, Bauer, Angyal, Porkoláb munkái, továbbá kitűnő grafikai anyag, közöttük Koloman Sokol művei és néhány plasztikai mű egészíti ki a mai szlovák művészet eredetét feltáró érdekes kiállítást, melynek szerencsés válogatása és rendezése, továbbá világos és átgondolt mondanivalója visszhangra és érdeklődésre tarthat számot a magyar közönségnél. Dutka Mária Az Élet és Irodalom ankétja a Kossuth Klubban A TIT rendezésében január 8-án délután 6 órakor a Kossuth Klubban az •Élet és Irodalom” folyóirat ankétjét tartják meg. Az ankéton Kardos László Kossuth-díjas, a Nagyvilág főszerkesztője elnököl, előadó: Szabolcsi Miklós. Érdeklődőket szívesen látnak. A belgrádi Nyelvészeti Intézet múlt év őszi nyelvtanfolyamai után újabb féléves magyar tanfolyamokat indított, összesen négy alapfokú tanfolyam működik.