Magyar Nemzet, 1960. október (16. évfolyam, 233-258. szám)
1960-10-09 / 240. szám
s A világ írói "Tolsztojról vallanak Halálának 50. évfordulójára emlékalbumot adnak ki Budapesten ötven éve halt meg Lev Tolsztoj. November 20-án, az évforduló napján, s az évfordulót megelőző és követő hónapokban az egész világ ünnepli őt. Mi is ünnepeljük az írót, nemcsak méltató cikkekkel és ünnepélyes szónoklatokkal, hanem — elsősorban — olvasással. Tolsztoj ma is egyik legnépszerűbb, legolvasottabb író Magyarországon. Könyvei, melyeket egyre nagyobb példányszámban jelentetnek meg a kiadók, szinte hetek alatt az utolsó szálig elfogynak. S ezt tanúsítják a közkönyvtárak statisztikái is. Az élő klaszszikusnak ez a nem halványodó hatása és ereje adta a gondolatot a Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár tudományos munkatársainak, hogy az évforduló alkalmából emlékkönyvet jelentessenek meg Tolsztojról. „Mindig olvasom, és újra olvasom...” — Az emlékkönyv — mondja Révész Ferenc, a könyvtár igazgatója — Tolsztoj életrajzát tartalmazza, Magyarországom megjelent műveinek teljes bibliográfiáját, filmográfiai adatokat (Tolsztoj műveiből a világon több mint hatvan filmet készítettek eddig), tanulmányokat, cikkeket életművéről, gondolatairól, világnézetéről. Ez lesz az emlékkönyv egyik része. A másik izgalmasabbnak ígérkezik. A Szabó Ervin Könyvtárból alig fél évvel ezelőtt kérdőívek indultak el a világ minden tájára. Körülbelül kétszáz ismert, nagynevű külföldi és magyar írót kértek meg, hogy válaszoljon a következő kérdésre: *«Világnézetének kialakulására és írói fejlődésére milyen hatással volt Tolsztoj életműve, illetőleg egyes művei? Vannak-e közöttük olyanok, amelyeket különösen becsül és újra meg újra olvasni szokott?« A gazdag és fényes névsor azt mutatja, hogy a ma élő, jelentős írók közül senkit sem felejtettek ki. Száz külföldi írónak küldtek kérdőívet, körülbelül hatvan válasz érkezett eddig vissza. Volt olyan, aki postafordultával válaszolt, mint például a 86 éves W. S. Maugham. Ezt írta: »Meg kell bocsátaniunk, hogy röviden válaszolok. A Háború és béke számomra a legnagyobb regény, amit valaha is írtak. Mindig olvasom, és újra olvasom." Oidipus és Andrej herceg Az emlékalbum Solohov, Fegyin, Erehburg, Pausztovszkij, Szurkov és Leonov soraival kezdődik majd — leveleiket most várják —, ők arról vallanak, hogy mit kapott örökül a nagy orosz írótól a mai szovjet irodalom s a nép. És a világ többi népei, akiknek nevében most az írók szólnak. Cocteau így felelt: "Legutóbbi filmem, az Orpheus végrendelete végén Oidipus és a Szfinx találkoznak, így kommentálom a találkozást: Megesik, hogy akit az ember nagyon meg akar ismerni, úgy találkozik vele, hogy észre sem veszi. Ez az epizód parafrázisa annak a jelenetnek, amikor a sebesült Andrej herceg a csatatéren a felhőket nézegeti s Napóleon felé még csak nem is pillant.« Van, aki Cocteau-hoz , hasonlóan frappáns mondattal, van, aki hosszú, tanulmánynak is beillő levéllel válaszolt, vagy éppen Tolsztojról írt tanulmányát küldte el. Így tett például Anna Seghers és a francia Claude Roy. Arnold Zweig és Ludwig Renn arról vallanak, hogy az első világháborút megelőző évtizedekben, fiatalon, mint ismerkedtek meg Tolsztoj gondolataival, szellemével, ez milyen hatással volt háborúellenes magatartásuk kialakulására. R. Piscator válaszának is ez a fő gondolata. Theun de Vries holland író — Európa tavasza című nagy regénye a napokban jelent meg magyarul — a többi között ezt írja: "Egy idősebb holland köttő mondta egyszer: ha a jóisten regényt akarna írni, nem lehetne másképp, mint hogy a Háború és békét vegye mintának.« C. P. Snow angol író (neves fizikus, a második világháborúban ő szervezte meg az angol tudósok képviseletét a hadseregnél; nemrég tett hosszabb látogatást a Szovjetunióban, ahol több regénye megjelent) írja: "Tanultam-e valamit módszertani téren Tolsztojtól, nem tudom. Amit viszont biztosan tanultam tőle, az, úgy vélem, fontosabb: az általános látóképesség, a látás csodálatos tisztasága.« L. Durell angol író: "Az ő példája ösztönöz és boldoggá is tesz minket, szorgalmas erőfeszítéseink közben, melynek célja megbirkózni a szavak legyőzhetetlen anyagával. Arra is ő tanított meg, hogy a szavak akkor hatnak az emberi természetre, ha tiszteletben tartjuk őket — de akkor képesek meg is változtatni.« Kateb Yacine algériai író hosszú évek óta emigrációban él. Alig találta őt meg a levél. Válasza megrendítő. Azt írja, hogy nehezebb helyzetben van, mint más írók, akik otthonukban élnek, s amikor akarják, levehetik a polcról Tolsztoj műveit. "Én ezt még viszonylagos nyugodt időszakomban sem tehetem meg, amikor átmenetileg megtelepedem egyik vagy másik országban... Mi, emberek — folytatja —, sohasem tudjuk visszaadni Tolsztojnak azt, amit ő adott nekünk önmagából, korából és népéből.« Kuo Mo-zso válasza Kuo Mo-zso így válaszolt: »Míg a marxizmust meg nem ismertem, Tolsztoj pacifizmusa volt nagy hatással rám ■— míg a szocialista realizmust meg nem ismertem, Tolsztoj kritikai realizmusát tartottam az irodalom csúcsának. Ma is a legnagyobbak között tartom őt számon: Háború és béke című regényét én fordítottam le kínai nyelvre." Robert Graves: »Szevasztopol című könyve, melyben oly világosan és könyörtelenül írta meg háborús tapasztalatait, mintaképe volt az első világháború frontszolgálatairól szóló beszámolómnak (Búcsú mindentől)". Válaszolt Mauriac és Maurois. Giono és Jules Romains, Paul Gamarra és Icmesco (aki egyébként őszintén bevallja, hogy régen nem olvasott Tol-Asztojtól semmit). Felicienni Marceau és Dabrowska. Csuppa elragadtatott szavak, jel]zők — és mentegetőzés is' akad: hogyan lehetne néhány] sorban vallani az óriásról, ■ minden író legnagyobb írói] élményéről. Georges Simenom ezt írta: "Kisregényei olyan közel állnak hozzám, mint a saját műveim«. Maik Radzs Anand indiai író megírja,] hogy Tolsztojtól csak Gorkij kedvéért volt képes ►►elpártol] ni«. Még ötven levelet várnak ] Sajnos, nincs rá mód, hogyi minden levélből akár csak] egy-egy mondatot is idézzünk. Még néhány név álljon itt:] egyformán mély és őszinte eli ragadtatással ír Tolsztojról] Erskine Caldwell amerikai, G., Gunnarson izlandi, Moberg svéd, Germonprez belga író,] Spender angol és Curry aszszony francia költő, a Sorbon]ne tanára, Montherlant és Iwaszkiewicz, az osztrák Franz] Csokor és a francia Pozner. , A levelek írói sok nyelven] beszélnek, különböző társa- dalmakhoz tartoznak, más az életfelfogásuk, különböző eszmék vezérlik őket, irodalmi, állásfoglalásuk sem azonos, de abban mind egyetértenek, hogy Tolsztoj gondolatai, művei, művészete a legegyetemesebb hatást gyakorolta a világirodalomra. Az emlékkönyv gazdag il-, lusztrációs anyaggal, dísz-] kötésben a jövő év elején jelenik meg — mondja Révész igazgató, Tóbiás Áron szer-] kesztésében. Még mintegy öt- ven válaszlevelet várunk, kül-] földi és magyar íróktól. A magyar írók közül is sokan válaszoltak már. Erről más alkalommal számolunk be. Tamás István Magyar Nemzet A ketéhasítot német irodalom A kettéhasított Németország kettéhasított irodalmának problémái immár nemcsak a Német Demokratikus Köztársaság íróit és olvasóit foglalkoztatják, hanem egyre több érdeklődőre találnak a nyugati katonai tömbhöz láncolt Német Szövetségi Köztársaságban is. A nyugatnémet szellemi élet egyes képviselői — akik között sok olyan akad, aki egyáltalán nem tekinthető baloldalinak — napról napra ijedtebben állapítják meg, hogy a "két Németország" között mesterségesen szabott politikai határ valósággal felparcellázza a német kultúrát. Ezzel a kérdéssel két cikk is foglalkozik a polgári Dér Monat-ban. Johannes Gaitanides írása — Irodalmunk ájultsága — arról szól, hogy Nyugat-Németország irodalma képtelen teljesíteni társadalmi hivatását és nem adja hangját a társadalom lelkiismeretének. A nyugatnémet irodalmi élet — ha eltekintünk a kivételnek számító bátor és harcos íróktól — általában »egocentrikus izoláltságba« kergeti az olvasókat. Gerhard Zwerenz — akinek A kettéhasadt szó című elmefuttatása szintén a Der Monat-ban látott napvilágot — attól fél, hogy a német irodalom csődbe kerül a felburjánzó provincializmus következtében. Bár Gerhard Zwerenz ►►német irodalomról beszél, állandóan érezhetjük, hogy voltaképp a nyugatnémet írókat és műveket bírálja. # IV/T ilyen okok idézték elő — Johannes Gailanides szerint — a nyugatnémet ►►irodalmi ájultságot"? Talán azzal kell kezdenünk, hogy a hitlerizmus után a nyugati zónákban teljesen elmaradt a nélkülözhetetlen katarzis, a lelki tisztulás. Így azután a nyugatnémet közéletben — hadd idézzük Johannes Gailanides szavait —, "szemtelenül lekicsinylik« a náci bűnösség fokát. . Feltűnően hiányzik mind a társadalmi, mind az irodalmi kritika. Hitler leszoktatta a németeket a polémia fegyverének használatáról, és Adenauer gondoskodik arról, hogy ez a számára kellemes szokás minél tovább megmaradjon. Az Adenauer-féle Németországban hivatalosan üldözik a haladó közéleti és művészeti bírálatot, bélpoklosoknak tekintik az egészséges ellenzéki vélemények kifejezőit, feleslegesnek tartják az új utak és új lehetőségek keresőit. Ilyen körülmények között az irodalom, a kultúra képviselői nem juthatnak megfelelő befolyáshoz a nyugatnémet közéletben, ahol brutálisan, morális akadályok nélkül érvényesülhetnek a monopolkapitalista gazdasági erőszak és a nyersen megmutatkozó militarizmus érdekei. Johannes Gailanides rámutat arra, hogy az úgynevezett "gazdasági dinamika«, amelylyel Adenauer rendszere anynyira henceg, semmiféle szellemi élénkséget nem idézett elő. Bár sok könyv jelenik meg Nyugat-Németországban, bár sok kiadó és sok színház árulja portékáját, bár a rádió és televízió állomásai valósággal versenyeznek a közönség kegyéért — az érdekes irodalom egészséges izgalmairól leszoktatott közönség nem lelkesedik a könyvekért, a színházért. Hogy fogalmazza meg a Dér Monat cikkírója a közönség egykedvű reagálását? Úgy, hogy a nyugatnémet publikum "ugyanolyan türelmességgel fogadja a könyveket, mint Konrad Adenauer rendeleteit«. Érdekes Johannes Gailanides ama megjegyzése, hogy a baloldali nyugatnémet polgárok egy része is fél az élesebb és erősebb kritikától, mert Adenauerék elterjesztették azt a tévhitet, hogy Kurt Tucholsky és társai, akik bátran bírálták a weimari köztársaságot és rávilágítottak a sötétben leselkedő ellenforradalmi erőkre, végeredményben a ►►weimari demokráciát sújtották és a polgári demokrácia ellenségeinek malmára hajtották a vizet. Bár Adenaueréknak ez a nézete teljes hazugságot hirdet, és nem Kurt Tucholskynak és társainak kemény bírálata idézte elő a weimari demokrácia bukását, hanem az segítette elő az öszszeomlást, hogy kevés Kurt Tucholsky emelte fel szavát a fenyegető veszedelem ellen — mégis azzal a sikerrel járt az Adenauer-féle propagandablöff, hogy a baloldali nyugatnémet polgárok egy része valóban elhallgatott, mert attól fél, hogy a jobboldali Adenauer-rendszert még jobboldalibb rezsim követné. G Gerhard Zwerenz keserűen panaszolja, hogy a nyugatnémet irodalmi élet — a nyugatnémet politika következtében — teljesen elszakad alnémet egységet hirdető klaszszikusoktól és az egységes német valóságot jelentő néptől. "Még a német nyelv egysége is fikcióvá válik maholnap Németország területén — írja Gerhard Zwerenz. — Más kifejezések keletkeztek itt is, ott is: olyan kifejezések, amelyek csak egyik vagy másik részen érvényesek.«* Vádirat Adenauerék ellen Gerhard Zwerenznek az a jóslata, hogy — amennyiben, nem történik valami változás a két Németország viszonyában és nem teremtődnek szorosabb kapcsolatok Nyugat-Németország és Kelet-Németország között — Nyugat-Németországban a német irodalom előbbit több visszatér évszázadok előtti kiindulási pontjához, az egyes falvak és egyes városok önálló irodalmához, amelyet a szomszédos falvakban és városokban már nem is értenek. Segíttetnek-e a klasszikusok a két Németország szellemi maradék egységének megmentésében? A Der Monat-nak A kettéhasadt szó című cikke ebből a szempontból is pesszimista hangokathallat. Amíg a Német Demokratikus Köztársaságban — Németország Szocialista Egységpártjának útmutatása szerint — a klasszikusokat az egész német nép elevenen fenntartandó, a jövő számára teljes épségben megmentendő kulturális örökségnek minősítették, a Német Szövetségi Köztársaságban a klasszikusok többnyire csak tantárgyként, iskolai leckeként, kötelező olvasmányként hatnak. A nyugatnémet iskolákban külön nyugatnémet Schiller, nyugatnémet Goethe, nyugatnémet Lessing kerül a diákok elé. Bár Gerhard Zwerenz nem meri nyíltan kimondani, minden olvasó sejti, hogy denaturált Schiller-ről, denaturált Goethe-ről, denaturált Lessing-ről van szó. "És ha azt mondjátok Nyugat-Németországban a gyerekeknek, hogy Lessing Kamenzben született, nem biztos, hogy tudják, kicsoda Lessing, de biztos, hogy nem tudják, hogy hol van Kamenz és Németországhoz tartozik-e« — írja a Dér Monat cikke. TVNyugat-Németország merészebb fiatal írói — olvassuk a Der Spiegelben — olykor kiutat keresnek a megmerevedett német szellemi életből, ez Adenauer-rezsim nyomasztó diktatúrájának a napfényt is elzárni akaró rendszeréből. Az ifjú költők lázongó része a nyugatnémet "állóvízből", "mocsárból, futurizmusba, absztrakt költészetbe, irodalmi különcködésbe menekül. Franz Mon, Walter Höllerer és Manfred de la Motte antológiát szerkesztett — a »movens«« (mozgó) mozgalom nevében és jegyében — és ez a gyűjtemény néhány nap előtt került Wiesbadenban, a Limes Verlag kiadásában, a közönség elé. Bizonyos, hogy nem a Movens antológia anarchikus irányzata lesz a holnap vagy holnapután megújuló nyugatnémet költészet tartalma és formája. De pillanatnyilag a "movens" költői mégiscsak a lelkek nagy részének mélyén meginduló lázadozás előjeleit hozzák felszínre. A nyugatnémet irodalmi életre jellemző, hogy a látszólag ►►teljességre" törekedő antológiák többsége mellőzi a Német Demokratikus Köztársaság területén élő és működő költőket és írókat. Nemrég jelent meg Nyugat-Németországban a Hans Egon Holthusen szerkesztette Ergriffenes Desein és a Kurt Hohoff összeállította Flügel der Zeit. Ezekből a gyűjteményekből kirekesztették az olyan, költőket, mint Arénát, Becher, Fürenberg, Hermlin, Kuba, Maurer és Weinert. Milyen más szempontok vezetik a Német Demokratikus Köztársaság szellemi életének irányítóit, akik német egységre, német teljességre, a béke Németországának megvalósítására törekednek. A Deutsches Gedichtbuch — amelyet Günther Deicke és Uwe Berger rendezett sajtó alá, s az Aufbau Verlag adott ki — egységesen mutatja be nyolcszáz év irodalmi életét és a mai költészet felsorakoztatásánál nem ismer külön keletnémet és külön nyugatnémet irodalmat. Sós Endre Katkó István : VAIYSA ÚR Varga Péter úr kora reggel kiment a kertbe. Végigsétált a színes üveggömbökkel és egy mosolygó gipsztörpével díszített utacskán, majd megállt a paradicsom-ágy előtt. Ujjával megérintette a legpirosabbat, sóhajtott, azután leszakította. Az asszony álmosan figyelte a verandáról, mit művel az ura, s neheztelően mondta: — Nem gondolja, hogy kár érte? Varsa úr megrándította a vállát és becsúsztatta a paradicsomot a sárga színű műbőr aktatáskájába. Azután még négy darabot szakasztott le. Utána a paprikatöveket nézegette. Letépett néhány hegyeset közülük, megtörölte a kabátja szélébe. Vonatfütty hallatszott az erdő felől. Az asszony sürgette. — Siessen, mert elkésik. Kikísérte a kertkapuig, majd elnézte, hogyan lohol a réten keresztül a kövértestű ember. Varsa urat a tömött kupéban ide-oda lökdösték. Melléhez szorította az aktatáskát, nehogy mire a városba beér, csupa latyak legyen a paradicsom. Reggel hétkor Varsa úr már ott állt az opálos üvegfalú iroda előtt, ahová szűk csigalépcső vezetett fel a műhelyből. Mielőtt zörgetett volna, még egyszer szemügyre vette a szép piros paradicsomot, meg az illatos, hegyes paprikát. Koncz művezető éppen a munkaruháját vette fel a kitárt szekrény ajtaja mögött. Kikandikált. — Maga az, Varsa? — Jó reggelt, művezető kartárs — mondta tiszteletteljesen Varsa és már nyitotta is ki az aktatáskáját. Kivette sorjában a paradicsomot, meg a paprikát és letette Koncz íróasztalára a kettétörött vascsapágy mellé, amelyet levélnehezéknek használt a művezető. Koncz előlépett az ajtó mögül, s felvonta szemöldökét. — Mi ez? — Egy kis paradicsom, meg paprika. Újdonság. A mi kertünkben termett. Kóstolja meg a művezető kartárs. — Köszönöm — mormolta a művezető, majd amikor a húsos arcú, kopaszodó férfi keze a kilincshez ért, utánaszólt: — Szép kertje van, Varsa? A másik elmosolyodott. — Szép. A művezető felemelte az egyik paradicsomot és beleharapott. A lé kicsurgott a szájából. — Hát ez finom. Hiába, ez a falusi élet! Varga úr visszavette a kezét a kilincsről és néhány lépést tett az íróasztal felé. — Látná csak, művezető kortárs, milyen kövér belga nyulakat tenyészt a feleségem. Koncz úr csettintett. — Az igen. Én is szeretem a nyúlhúst. Tudja, úgy vadasan elkészítve. Varsa úr rávágta: — Hozhatok a művezető kortársnak egy kis kóstolót. A művezető nem válaszolt erre semmit, de amikor néhány nap múlva Varsa úr beállított egy spárgával átkötött csomaggal, természetesnek vette az ajándékot. Köszönésképpen biccentett, majd megkérdezte: — Hol is dolgozik maga, Varsó? — Az udvari munkásoknál, művezető kortárs. A rákövetkező csomagban finomra sült pulykakakas volt, ropogós savanyúuborkával. Koncz, miközben lerágta a zsíros húst a csontról, arra gondolt, hogy valamivel viszonoznia kellene az ajándékot. Amikor lenn járt az udvaron, odaintette magához a nagy darab embert, aki egy széles ládát húzott a földön a raktárhelyiségbe. — Mondja csak, Varsa, tud maga írni és számolni? Varsa úr megtörölte kabátja szélével a homlokát. Már régóta várta ezt a kérdést. — Hogyne tudnék. Tessék csak kipróbálni. Eltelt néhány hónap, s amikor a téli disznóölésből kapott kóstolót a művezető, egy szép szál kolbászt, meg egy egész csülköt, letelefonált a személyzeti osztályra. — Te, Kertész elvtárs, van itt egy ember, aki jó lenne műhelyírnoknak. — Hiszen már van egy — felelte Kertész. — Sok annak a munkája. Annyi jelentést kérnek, hogy még én is kénytelen vagyok körmölni. Márpedig nem akarjátok, hogy én is csak adminisztrálják? — Hát, jó — egyezett bele Kertész —, állítsd be. Varga úr másnap reggel elfoglalta helyét az opálos üvegfalú irodában. Másik ruhát húzott fel, a szürkekockást, amit előző este a felesége gondosan kivasalt. Unalmas volt a munka, de mégiscsak irodai. Rubrikákat kellett kitöltenie számokkal, ha pedig nem volt más teendője, a ceruzákat hegyezgette. Szerette jó hegyesre kifaragni. Piros, kék, zöld és sárga ceruzát is igényelt, s azokat faragcsálta, pedig sohasem volt szüksége színes krónokra. Szép lassan berendezkedett az irodában. Egyik nap a padláson megtalálta a régi székpárnát, amit a felesége vagy tizenkét évvel ezelőtt varrt zöld bársonydarabból, puha vattával teletömködve. Azután a ruhásszekrényben a kezébe akadt egy öreg alumínium tollszártartó, azt pedig odaállította az íróasztalára. Varsa úr kimondottan pedáns ember volt, nem szerette, ha más ember rakosgatja holmijait az ő íróasztalán. Meg is mondta ezt Bencénének, az öreg, reumás takarítónőnek, aki egy ízben avatatlan kézzel feldúlta a ceruzák, papírok rendjét. Aki belépett az irodába, mindig a papír fölé hajolva találta Varsa urat Nem is emelte fel a fejét, csak akkor, ha legalább kétszer szóltak hozzá. Akkor is olyan neheztelő pillantásokat vetett a látogatóra, mintha nagy-nagy munkában zavarta volna meg. Ha telefon szólt, megvárta, míg háromszor csenget, azután erőteljesen beleszólt a kagylóba: ►►Haló, itt 2-es szerelőműhely, Varsa beszél." Csak az zavarta Varsa urat, hogy ülőhelyzete a szűk íróasztal mellett meglehetősen kényelmetlen volt. Minduntalan ki kellett az egyik lábát a fal felé nyújtania, mert el-elzsibbadt Délután, ha elálmosodott, kibámult az ablakon a gyárudvarba, nézte, hogyan cibálja szét az öntöde kéményéből feltörő füstöt a szél. Négy órakor kezet mosott és sietve távozott, hogy elérje a 4.30-as vonatot. Néha lakatosok jöttek az irodába, akik haragosan vitatkoztak a művezetővel. Varga úr sohasem szólt közbe, úgy ült az íróasztalnál, mintha oda lett volna szögelve. Egyszer azt mondta neki Koncz, amikor kettesben voltak. — Márpedig lehetetlen az elevátorokat 15-ére elkészíteni. — Bizony lehetetlen — ismételte meg Varga úr, pedig fogalma sem volt arról, mi az az elevátor. ■Vasárnap, 1960. október 9