Magyar Nemzet, 1960. december (16. évfolyam, 285-310. szám)

1960-12-04 / 288. szám

8 ___Magyar Nemzet IMN­É BIllEM VILLI! Új törekvések az Ernst Múzeum kiállításán Régen láttunk olyan csoport­kiállítást, mely nagyobb kör­képben adott­ volna fogalmat arról, hol tart ma a magyar képzőművészet, iránya merre mutat, milyen új eszközöket keres az ember és a világ kö­zötti kapcsolatok kifejezésére. A nagy kiállítások vendég­könyvei az utóbbi években lassanként átvették a panasz­­könyv szerepét; a bejegyzésen szinte kórusban harsogták a látogatók nem ok nélküli tü­relmetlenségét a magyar pik­túra elbátortalanodása, kor­szerűtlensége miatt. A magyar festészet másfél évszázad alatt nemzeti kincsünkké nőtt, az ötvenes évek viszont fejlődését nemigen vitték előre, bár egy pillanatra sem merült fel a te­hetség elakadásának, kimerü­lésének gondolata. Inkább olyasféle érzésünk volt, mint amikor a tűz levegő híján nem tud teljes erővel, teljes férv­­nyel fellángolni. Az Ernst Mú­zeum Dolgozó emberek között című kiállítása azt a benyo­mást kelti, hogy képzőművé­szetünk az utóbbi években friss levegőhöz jutott. Mint­ha valami jótékony ápri­lisi szél süvített volna a ma­gyar képzőművészet nagy fá­jának ágain keresztül, leso­dorva róla a fonnyadt, elsár­gult leveleket, letördelve az életképtelen fattyúhajtásokat, hogy ne szívják fel az éltető nedveket s egészségesebbé vál­jék a vérkeringés. A kiállítást a Képzőművé­szek Szakszervezete tette lehe­tővé. Hetven állami gazdaság­ban és tsz-ben, harminc nagy­üzemben szervezte meg festők, szobrászok, grafikusok számá­ra, hogy hosszabb időt tölthes­senek — mint a kiállítás címe mondja —, a dolgozó emberek között. Ezekre a tanulmány­­utakra nem csupán a munka beható megismerése, a tema­tika elmélyítése miatt volt szükség. A szakszervezet kez­deményezése talán éppen an­nak a helyes felismerésnek volt a következménye, hogy művész és gyárimunkás, m­ű­­vész és mezőgazdasági dolgozó közelebb kerülve egymáshoz, a művészi munka kialakításá­ra hatással lesz a környezet légköre és szelleme. A kiállí­tás sajtófogadásán többen el­mondták, milyen megértést, őszinte érdeklődést tanúsítot­tak üzemekben, állami gazda­ságokban a művészek készülő munkái iránt. A múltban is tett már kísérletet többször a magyar képzőművészet arra, hogy a lenini tanács szerint gyökereit a nép közé eressze. Ez alkalommal mintha a gyö­kérzet talajára talált volna. A kiállítás korszerű hangja, jó irányú kísérletei, újszerű meg­oldásai mögött kétségtelenül­­ ott áll az egyszerű dolgozó em-i bér biztatása, bátorítása és el­­­sősorban megértése a korszerű­­ képzőművészet kialakításai iránt. * Sok festmény és grafika, s­ egy kisebb plasztikai anyag * szerepel ezen a kiállításon. A­ rendezőség felkért részvételre­­ minden művészt, aki mezőgaz-z­dasági vagy üzemi tematikával* foglalkozott, azokon kívül is,­ akik a szakszervezeti mozga-­­lom útján teremtették meg a kapcsolataikat. Elég gazdag és­ változatos az a keresztmetszet,­ amit élő művészetünkből a jól­ válogatott anyag elénk tár. Nagy gyakorlatú mestereink­­ egy-egy névjegyét látjuk itt , találkozunk az aranyló, termé­é­keny magyar nyár nagykultú­­ rájú, finom lírikusával, Szo-J­botka Imrével, a kis méretben* is monumentális, dinamikus­­ Vén Emillel, Holló László szí-* neiben robbanékony romanti-J kájával, Szentiványi Lajos ta-­­karékos eszközökkel el­őadott ] balatoni tájával, Fenyő A.­ Endre, ősz Dénes, Kunti Ernő festményeivel, Ku­,­rucz D. István sajátos­ hangú és levegőjű, érdekesen­ tovább ferj­esztett piktúrájával,­ Gráber Margit kiérlelt, útépí-­ tést ábrázoló falkép-tervével­­ (s a kitűnő grafikai anyagban­ remek mozgás-tanulmányai-i­val), a gyári élet régi ismerő-­ jével, meseszerű ábrázolójával,' Ruzicskay Györggyel, Kling­ György festőileg megoldott' Kazánszerelők című szép mun-­­kájával. « Helyes volt ez a, bár sze-­­rény, szerepeltetése annak a­ nemzedéknek, amely mögött­ értékes múlt s kiteljesedett stílus áll. Helyes volt azért is, mert elmélyülésben, tartalmas­ságban, művészi magatartás­ban van mit tanulni tőlük a fiataloknak. A kiállítás hangjában és hangulatában a fiatalok domi­nálnak, a fiataloké itt a tér és a terep. Egy új szellemű kép­zőművészeti arculat kialakulá­sát látjuk itt, fiatalokat, akik sok mindennel leszámoltak és sok mindent felszámoltak, ami eddigi működésükre vissza­gondolva gátja volt a fejlődés­nek. A századforduló nagyha­tású műtörténésze, Richard Muther teszi fel egyhelyütt a kérdést: vajon művészet ma­rad-e a művészet, ha nevelés­ügyi segédtudománnyá fokozza le magát? A fiatal képzőmű­vészek úgy mutatják meg ma­gukat ezen a kiállításon, mint akik semmiképpen sem akar­nak a művészetből segédtudo­mányt csinálni, mint akik nem érik be sem a napi feladatok­ra mozgósító plakát stílussal, sem a valóság novellisztikus­­idillikus ábrázolásával. Az em­ber áll ennek a többrétű új tö­rekvésnek a középpontjában, persze nem öntelten a megelé­gedettségtől. Ha a képek té­máit nézzük, a dolgozó ember, az ember és a munkája a fest­mények zömének mondaniva­lója, tárgya és tartalma. De szerencsére, a fiatalok már be­látták, hogy a téma egymagá­ban nem üdvözít. S ha korsze­rűek akarnak lenni, a kompo­zíció újszerű szervezettségére, a szerkesztési elvek tisztázásá­ra van szükség, mert új monu­mentalitás van kialakulóban, amely megköveteli a kép tek­tonikus felépítését a színek és formák újszerű fel­használásá­nak segítségével. Úgy tűnik, hogy a fiatal képzőművészek nemcsak látnak és törekvésük nemcsak a valóság imitálására irányul, hanem gondolkodnak és töprengenek is. Némelyik festményből még az is kicsen­dül, hogy alkotójuk dudás akar lenni és ezért hajlandó a pok­lokat megjárni. Bátran szakí­tanak olyan hagyományokkal, melyek kerékkötői a nagyvo­nalú monumentális stílus ki­alakulásának. Rátért volna fes­tészetünk végre az igaz útra? Évek óta nem láttuk a magyar képzőművészetet ennyire meg nem alkuvónak és szilárdnak abban a törekvésében, hogy saját hangján, korunk életér­zését szólaltassa meg. Persze, szerepelnek itt vázlatos, nem eléggé kiérlelt munkák és az ilyen nagy együttesből, mely­ben száznál több művész vesz részt, nem maradhatnak ki a könnyű sikerekre apellálók, a felületi látványosság megszál­lottjai sem. És egyesek talán túlságosan is ügyesek a téma tálalásában, raffinált előadá­sában. Hogy kik jutottak kísérle­teikben jó eredményekhez? Nincs elég helyünk a felsoro­lásra, de utalnunk kell Tury Mária, Aczél Ilona, Balázs Jó­zsef, Bőd László, Gádor Emil, G. Molnár István, Molnár Jó­zsef, Harb József, Móricz Sán­dor, Nuridsányi Zoltán, Plei­­dell János, Scholz Erik, Somos Miklós, Szinte Gábor festmé­nyeire, Breznay József hibák­tól nem mentes, igen figyelem­re méltó képalakítására, Orosz János reményekkel biztató, el­mélyült munkáira, Szentgyör­­gyi Kornél szép faktúráid, sa­ját stílusát előbbre vivő kom­pozíciójára, Benedek György szerkesztési képességére, Izsák József egyszerű, őszinte hang­jára, Nemcsics Antal találé­kony dekorativitására, Csernó Judit erőteljességére, V. Bazso­­nyi Arany ó-perzsa miniatű­rökre emlékeztető képeire, Bé­res Jenő ökonomikus színkul­túrára alapozott munkáira, Ve­­csési Sándornak a klasszikus kubizmusból merítő új útkere­sésére. Láthatjuk tehát, távolról sem egysíkú a kísérletezés, ami folyamatban van. Mindenki hajlama, elgondolása szerint ötvözheti formába mondani­valóját. A mondanivaló vilá­gos, szocialista mondanivaló, a munkáról beszélnek a képek művészi kifejezéssel. A Dolgo­zó emberek között című kiállí­tást azzal összegezhetjük, hogy a pozitív, tovább fejleszthető kísérletek egész sora sok ol­dalról, sokrétűen igyekszik ko­runk stílusát megfogalmazni. Egy új, egységes szellemű ko­moly hang szólalt meg festé­szetünkben, olyan erőteljes csengésű művészi hangzások­kal, melyre fel fog figyelni a közönség. És a panaszkönyv­ből vendégkönyv lesz ismét, melybe a látogatók elismerésü­ket, kifogásukat egyaránt beje­gyezhetik. ^ Dutka Mária H. Barta Lajos: A FALÉPCSŐ • Részlet a fiatal munkásírónak S a Kossuth Kiadónál rövidesen­­ megjelenő "Munkásarcok­ cí­­­­mű novelláskötetéből. " A vén Csutorást mindenki ő utálta. Az egész műhely. Mert­­átkozott természete volt... S És az ábrázata, akár az ördö­ggé. Meg­borzadt a hátunk, ha­­belenéztünk az arcába. Ragyás­z volt és fekete. A füléből meg­­nagy, ősz szőrök lógtak ki. Jé­­nger alsó volt rajta mindig. / Télen-ny­áron.­­ Különcködött. Nem fürdött /velünk, nem öltözött velünk, s Bejáró ruháját a falbavert /kampós szögre akasztotta és ie­letakarta újságpapírral. / Ebédelni sem jött az aszta­liunkhoz. A sarokba állított /háromfokú, korhadt falépcsőn is evett. Ráült, mint valami ki­­­rály a trónra, térdére fektette rs a kopott bőrtáskát és kenye­­­­réből, meg szalonnából kato­­­nákat csinált Mint a gyere­kek. Percek alatt befalt min-­­dent — meg sem rágta, csak ■) nyelt — és már ment a gép- Vhez. Nem értettük a természetét.­­Az asztalnál annyi hely volt,­­*hogy még duplaennyien elfér­­­­tünk volna... Az ebédidő­­meg törvény szerint járt, még-I sem tartotta be. Mindig lo­holt, mint valami bolond. Délidőben haragudtunk rá­lénk, szikrázott a tekintete és ordított: — Annak parancsolsz, aki­nek kenyeret adsz ... Senki­­háziak!..! Zöldfülűek!... Pfű! így ment ez minden nap. De egyszer aztán elhatároztuk, hogy véget vetünk a zsörtölő­­désnek. Felbíztattuk Hanákot, menjen, hívja el egy békítő fröccsre. Hanák nehezen haj­lott a szóra, de aztán ment. Amikor az esztergához ért, Csutorás hátat fordított neki. De Hanák ottmaradt. Felénk kacsintott és az öreg elé lé­pett ... Hogy mit mondott, nem hallottuk, de Csutorás egyszerre csak felordított: — Mi?!... He?!... Maguk­kal! Én?!... Azzal a taknyos, semmiházi bandával!... Erősen integettünk Hanák­­nak, ne hagyja magát, vágjon vissza. Erre méregbe jött ő is, kia­bált: — Ne beszéljen így!... Nincs joga!... Vén trotli! Az öreg végképp dühös lett, felkapott egy vasdarabot és hozzácsapta. Hanák sántítva menekült. — Vén bolond!... ezt még megkeserülöd! — mondta, amikor visszajött Mi meg, a hasunkat fogva nevettünk. De Hanák nem felejtett. Este fröccsözés közben láttuk, hogy nagyon tört a feje. Könyököl és hallgat -— Na, sánta, mi van? — kérdeztük csúfkodva. Hanák csak nézett maga elé és hajtogatta: — Megkeserült ... ezt meg­­keserüli... Schneider tovább húzta: — Mit teszel? ... Leütöd? — Marha! — mondta komo­lyan. — Hát? Hanák egykedvűen morogta: — összetöröm a falépcső­jét — Na, ezt még megvárjuk — mondtuk és megint nagyot nevettünk. Másnap reggel korábban mentünk be és előszedtük a nagykalapácsot. Hanák izga­tott volt Mi meg vihogtunk. Schneider keresztet vetett a falépcsőre és fennhangon mormolta: — Fájó szívvel búcsúzunk tőled ... Te, aki most egy csa­pás által átmész a másvilág­ra, be­végezted földi hivatáso­dat, kiszolgáltad a vén, öreg trotlit... nyugodjál békében. Elhallgatott, felénk nézett. Hanák szuszogva megemel­te a nagykalapácsot. A lélek­­zet is elállt. Éppen ütni akart amikor Schneider felkiáltott: — Megállj!... Jobbat te­szünk! Akkor törjön, ha ül. Essen hátra... Meglazítjuk benne a szögeket. Hanák megkönnyebbülten sóhajtott letette a kalapácsot és csavarhúzóért ment — Nézzétek — mondta köz­ben Schneider —, a lépcső te­teje teljesen ki van dörzsöl­ve... Látszik a fara hely­e. Egészen elérzékenyültünk. a gépzörgésért, sokszor kórus­ban kiabáltuk is: — Leállni!... Leállni! Ilyenkor rázta az öklét fe­ Tehetségek a válaszúton Az angol drámaírás fiataljairól MÉG AKI MESSZELÁTÓ­VAL távolból figyeli az angol drámairodalmat, annak is fel­tűnik valami különös izgalom, feszültség, várakozás — szinte a messzeségből is érzik ez a furcsa íz, a frisseség, újat aka­rás tavaszi illata. Nem a polgári dráma rene­szánszáról van szó, ezt szö­gezzük le tüstént. A polgári dráma előkelő képviselői — le­gyenek bár olyan tehetsége­sek, mint Graham Greene — nemigen hoznak újat. Greene legutóbbi víg­játéka, az »Ud­­varias szerelmesek" messze alatta marad prózai műveinek. Konvencionális háromszög­történet, ismert alakokkal. Amolyan szmoking-darab ez a szellemes és udvarias pár­beszéd, pergő tréfákkal, a jó­ízlés határain belül kihúzott szituációkkal, de nem több. Amíg Greene egy lépéssel sem haladja meg mondjuk a befutott régieket, Galswort­­hyt, Priestleyt, a londoni kül­városokból induló csoport, Joan Littlewood rendezővel az élen új műhely lehetőségét nyújtotta a fiatal s kezdő drá­maíróknak. Nem akármilyen íróknak. Ez a "műhelyszínház" — a The­­atre Workshop — a mai élet­ről próbál újat mondatni szer­zőivel s egy megújhodott, realista alapelveken nyugvó színjátszást művészeivel. Joan Littlewoodot a siker is igazol­ta — egy-egy bemutatott da­rabja, mint mondani szokás, szériát futott, s a West End, a lenézettebb kulturális körzet felvette a versenyt az előkelő East Enddel. A siker persze önmagában semmit se igazol. De mint jel­zésre, oda kell figyelni. A színházi bukás gyakorta vélet­len, de a siker ritkán az. Ki­vált Joan Littlewoodé — őt nemcsak a közönség érdeklő­dése igazolta, hanem egy ifjú nemzedéké, mely felfigyelt a kezdeményre és lehetőségre és — mint lenni szokott — oly­kor az eredeti centrumtól füg­getlenül is — már számos színházat lát el friss és új da­rabbal. Angliában növekszik egy nemzedék, melyet több joggal lehetne a "kezdők­, mintsem a­z■dühöngő fiatalok­ elnevezés­sel illetni. Közös jegyük igaz, a lázadás, de tán még jellem­zőbb rájuk az indulás bizony­talankodó nyugtalansága. Lá­zadó indulatuk sokféle forrás­ból táplálkozik s alapvetően még nem fűzi egybe e nemze­déket. Osborne — a legkifor­­rottabb, legnevesebb — egy félig-meddig anarchista tem­peramentum szemtelenségével támad, de jobbára a már gyakran támadott, még ma­radványaiban létező viktoriá­nus Anglia ellen. Brendan Behan — a Túsz szerzője — a jogos ír kisebbségi nyugtalan­ságnak ad hangot. Arnold Wesker — trilógiájának egy darabjával nemsokára a ma­gyar közönség is megismer­kedhet — sokkal közelebb áll társainál a baloldalhoz. A KÖZÖS tehát inkább csak az, hogy jelenleg az új angol drámaírás az elégedet­lenség és nyugtalanság vissz­hangja. Mindez persze nem feledtetheti, hogy a nyugta­lanság forrásai különbözők. Egyik szerzőből már-már lát­szik, hogy csupán a fiatalság­­örök- s korán megbékélő ge­nerációs izgatottságával beszél — a másikból mélyebb és né­pibb gond szólal meg. A különbözőség hangsúlyozá­sa mellett mégis fel kell figyel­ni az áramlatra is. Az angliai­­új hullám­ különböző minő­ségi és világnézeti szinten új drámai világot állít színpadra. S ez elsősorban még nem a szerzőket dicséri — inkább a társadalom mélyén felgyülem­lett nyugtalanság és feszítő erő jelenlétét jelzi. Az új drámai írók, szinte kivétel nél­kül az egyszerű emberek gondjairól szólnak, s jobbára külvárosok népét, a napi lét­tel küzdő kisemberek környe­zetét ábrázolják. S a darabok­ban meghúzódó életérzés job­bára a változás szükségéről győz meg. A nyomornak ilyen szug­gesztív képeivel, mint az új angol­ drámaírók, még a múlt század végi naturalizmus sem ismertetett meg. Jobbára per­sze a külvárosi lumpen-ele­mek környezetében keresik a színt — de a frakkhoz szokott angol színpadon ebben van valami »shocking«, — felhá­borító és lázító. Az angol ló­lét visszáját leplezik le ezek a darabok — a létbizonytalan­ságnak kiszolgáltatott töme­gek közérzetének adnak han­got. Kivált egy fiatal író, Harold Pinter "A gondviselő­ című háromszemélyes drámája ad megrázó képet egy öreg, min­denünnen kiebrudalt férfiről. Ahogy Davies, az öregember egy ismeretlen lakásban meg­húzódik, ahogy gyanakvó szemével s a meglepetésekre felkészült halandzsájával az örök védekezés állapotában él — abban egy eddig íróilag fel­­fedezetlen Anglia mutatkozik meg. S ugyanígy a fiatal Ro­bert Bolt "Cseresznyevirágzás" című kétfelvonásosában. Jim Cherry, a darab főhőse az a bizonytalan egzisztencia, aki a kispolgári jólét álmától már­­már olyan talajtalan álmodo­zóvá züllik, mint Willy Lo­­man, az "Ügynök halálának" központi alakja. Az önámítás e kórrajzából pedig megint­­csak a társadalmi viszonyok éles kritikája bontakozik ki. AKAD ÍRÓ, aki még e bí­rálatnál is messzebb tart s nem csupán a felszínen érzé­kelhető, de irodalmilag kellő­­kéen nem tükrözött jelensége­ket vetíti vissza, hanem a haj­dani angol impérium egész rendszerét veszi célba. Bren­dan Behan a­­Túszkban az írországi lázadók eleven és iz­galmas akcióinak egy pillana­tát mutatja be. A lázadók egyik emberét az angolok fog­va tartják, s kivégzésére ké­szülnek. A lázadók erre egy angol katonát vetnek fogság­ba túszként­­, akit amennyi­ben a kivégzést végrehajtják, bosszúból ugyancsak halálra ítélnek. S a darab e nagy erők csatájába személy szerint ár­tatlanul keveredett ifjú kato­na utolsó napjának esemé­nyeit ábrázolja drámai erővel — naivitásának, fiatalságának erejét, egyéniségének vonzó vonásait, s a sorsát, melyről alig tehet, s melyben má­sokért kell felelnie, másokért kell fizetnie. A politika, a világnézet sze­repe — ugyancsak jellemző vonás, mely témaként, izgal­mas és megoldandó gondként szerepel az új írók darabjai­ban. Polgárjogot a világnézet kérdése az angol színpadon Bernard Shawnál nyert. De Shawnál egy kissé a szereplők sorsán kívül esik, inkább szel­lemes kommentárokban fog­lalkoznak vele. Az új íróknál a világnézet a drámai hős sor­sának elemi és fontos része. Wesker trilógiájának első da­rabjában épp a drámai konf­liktus csúcsa a vita a kommu­nizmusról Sarah és Bonnie kö­zött. S ha egy-egy replikában olykor az egyik fél kételyei­nek ad hangot — a szerző a darabhoz fűzött jegyzetében eleve tiltakozik, hogy bármely rendezés, vagy feldolgozás egy-egy vitában elhangzó mon­datnak szovjet-ellenes élt ad­jon. Nem mintha Wesker állás­pontja teljesen fedné a marxista szemléletet. Ezt jó­szerivel egyik ifjú angol drá­maíróról sem állíthatjuk. De ezekben a tehetségekben vala­mi alapvető jóhiszeműség nyi­latkozik meg — a világ fel­fedezésének szenvedélye, az újítás vágya. Kérdés­­ persze: melyikük hová kanyarodik, s beérik e majd az indulat erejéből táp­lálkozó, de világnézeti bizony­talanságoktól gyengített kez­deményük. Van közöttük olyan, akinek pályája már megannyi kérdőjelet rajzol. Shelagh Delaneyt, az­­Egy csepp méz- íróját például ugyancsak Joan Littlewood hozta színre,­­ új darabja azonban korántsem érte el még az "Egy csepp méz- nívó­ját és sikerét sem. John Os­­borne, a "Nézz vissza harag­gal- szerzője sem talált magá­ra ismert és nálunk is játszott darabjai után. S helyükön egyelőre csak kezdő és isme­retlen nevek szerepelnek. Be­­verley Cross egy izgalmas, de­­tektív-drámaszerű tengerész­darabbal; John Mortimer egy­két kísérlettel. S csak a jövő döntheti el: sikerül e megújítaniuk az an­gol drámát. Ungvári Tamás ■Vasárnap, 1960. december 4. A Kamara Varieté műsora Két részből áll a Kamara Varieté új műsora, az elsőben a mai körutat — a mai Pes­tet — igyekszik bemutatni, il­lanó színeit, ízeit, hangulatait megragadni, a második rész olyan kísérlet (nem a műfaj, hanem a fantázia kísérlete, próbája), amely ugyanilyen szándékkal azt kutatja, milyen lesz a pesti körút 2000-ben. Szemrehányásunk nem ab­ból a nevetséges és lehetetlen kívánságból ered, hogy való­ban azt szeretnénk látni, mi­lyen lesz 2000-ben a Körút, milyen lesz a társadalom s benne a pesti ember akkorra, és erre éppen a Kamara Va­rieté színpadán keressünk fele­letet. De ha már fantáziára épült a műsor, miért nem mű­ködik jobban a fantázia, hi­szen ha nincsenek is képessé­geink negyven év távlatába látni, a realitásokból táplálko­zó sejtés képessége megada­tott, vagy legalábbis az, hogy lényegesebb dolgokat sejt­sünk meg, nemcsak a magvas társadalmi problémák, hanem a »"könnyebb« dolgok: szere­lem, férfi hűség, szórakozás minden bizonnyal nem kevés­bé fontos viszonylatában is. Kiemelkedő jelenetet, tréfát nem találunk ebben a műsor­ban; általában szokványos, helyenként teljesen üres, s egy-két alkalommal az ízlés­telenség határát súrolja. Van a műsorban sok kedves és kellemes szám is — például a Zacc című villámtré­­fa, a Sugár mondta című bo­hózat, melynek főszerepét Sa­lamon Béla játssza, az akro­bata- és zsonglőr-mutatványok közül a két Deák, a két Cziáki produkciója, Tabányi Mihály­nak és szólistáinak jó magán­számai és kísérőmuzsikája, Géczy Dorottya táncdalai. Ezek, s néhány más szereplő és műsorszám több jó percet szereznek a nézőnek. A szel­lemességek azonban többnyire inkább éber tájékozottságból és rutinból, semmint igazi de­rűből fakadnak. A "Pesti körút" környezeté­ből magasan kiemelkedik egy vendégszereplő műsora. Geor­­ges Belletti párizsi sanzonéne­kes lép fel a műsor második részében. Bellettit Berlinben láttam néhány héttel ezelőtt, a Friedrichstadtpalast Revüben szerepelt, óriási sikerrel. Ak­kor sajnáltam, hogy nincs mó­dom néhány elismerő szót írni róla; a véletlen most úgy hoz­ta, hogy megtehetem. Párizsi gamin, rokonszenves siheder a Pigalle-ról; az "Yves Mon­­tand-iskola" kitűnő képviselő­je. Nagyszerű énekes és nagy­szerű színész, öröm hallgatni. A Kamara Varieté műsorát Breitner János, Garai Imre, G. Dénes György, Harsányi Béla, ifj. Kalmár Tibor, Kel­lér Dezső, Nádasi László, Rap­­csányi László, Tardos Péter írta, Deák István rendezte, Major Éva konferál. T. L

Next