Magyar Nemzet, 1962. október (18. évfolyam, 230-255. szám)

1962-10-27 / 252. szám

4 II i 11 El 111II FN 11IEIII Az irodalom jövője és néhány nyugati vélemény ÚGY LÁTSZIK, valami baj van Nyugaton, vagy legalábbis a nyugati országok egy részében az irodalommal. Ha nem volna így, nem olvasnánk és hallanánk újabban olyan sokat az irodalom válságáról, az irodalmat veszélyeztető vetélytársakról, az irodalmi érdeklődést elterelő tényezőkről. Különösen Nyugat-Németországban írnak és beszélnek szokatlanul bőven a beteg irodalomról és az irodalom betegségeinek különböző fajtáiról. Az Essenben, Kruppék fegyverkezési üzemeinek centrumában megjelenő Die Welt egyik legutóbbi week-end számában egyszerre három eszmefuttatást tálalt olvasói elé ezekről a problémákról. Ha egy napilap három cikket szán azonos kérdés többoldalú megvilágítására, akkor valóban nem vonhatjuk kétségbe, hogy olyan téma került szőnyegre, amely nagyobb olvasótábort foglalkoztat. A három cikk közül az elsőt a megint divatba jött Hermann Kesten, az egykor elég népszerű regényíró és esszéista írta, a második cikk Georg Ramseger tollából való, s az irodalom és a televízió viszonyát tárgyalja. A harmadik cikk szerzőjeként a világhírű politikai író, Harald Nicolson szerepel, aki a pornográfia irodalmi jelentkezéséről mondja el véleményét. A nyugatnémet sajtó híradásaiból megtudjuk azt is, hogy a legtekintélyesebb nyugatnémet könyvkiadóvállalatok egy csoportja külön GmbH-t, “-korlátolt felelősségű társaság**-ot szervezett kizárólag televíziós művek megvásárlására és közvetítésére. Az esseni Die Welt ezzel kapcsolatosan azt írta: »Nem tudják, mit cselekszenek.* A lap sírra céloz, hogy a nyugatnémet kiadók, megijedve a könyvforgalom csökkenésétől és a közönség bizonyos részének elpártolásától, elősegítik a pillanatnyi haszonért az olvasók újabb rétegeinek leszoktatását az olvasásról. NÉZZÜNK NÉHÁNY más nyugati megnyilatkozást is az irodalom betegségéről és jövőjéről! Hamson E. Salesbury, az ismert amerikai publicista, aki Pulitzer-díjat kapott, A szétzilált nemzedék című könyvében rámutatott arra, hogy Amerikában új tömegek nőnek fel olyan emberekből, akik nem tanulmányozzák az irodalmat, a történelmet, a költészetet és a filozófiát. Az élet egyre rohanóbbá váló tempója és az olcsó hatásra vadászó televízió újfajta analfabetizmust teremt. Az emberek megtanulják ugyan az ábécét, de nem használják fel a betűk ismeretét tudásuk gyarapítására, az élet magasságainak és mélységeinek megismerésére, a társadalmi igazságok és saját énjük harmóniájának megvalósítására. Salesbury érdekesen fejti ki, hogy Amerika mai “szétzilált nemzedéke** jelentős mértékben olyan embereket tár elénk, akik nagyon keveset olvasnak, és ezért fokozottabban asszociális magatartást tanúsítanak. Robert Escarpit, a bordeaux-i egyetem tanára, A könyv és az olvasó című művében azzal magyarázza az olvasók számának csökkenését és a kiállítások, koncertek látogatóinak növekedését, hogy az olvasásipar exellence olyan időtöltés, amely visszavonultságot követel... Az olvasó ember nem beszél és nem cselekszik. Kivonja magát embertársai közül és izolálódik a környező világtól... Más a helyzet a zenével és a festészettel. A zeneművek hallgatása és a képek nézése lehetőséget ad kollektív megnyilvánulásokra.** A professzor úgy látja, hogy az olvasás olyan “funkció**, amelynek során az ember elhatárolódik embertársaitól. Hiába jelent a jó irodalom kollektív erőt, ha csak individuális olvasással fogható fel- Az irodalom jövőjének biztosítására nincs fontosabb teendő, mint film, rádió és televízió útján kollektivizálni az irodalom terjesztését és felfogását is. Sir Stanley Unwin, az ismert angol kiadó, Egy kiadó mesél című könyvében odáig jutott el, hogy nyilvánosan megkérdezze: »Vajon nem következik-e el az a nap, amikor, könyveinket kizárólag hanglemezek formájában vásároljuk, és megmenekülünk attól a tehertől, hogy azokat munkával és fáradsággal elolvassuk?** HOVA JUTOTTUNK, milyen fegyverletétel szemtanúi lettünk, amikor azt látjuk, hogy több nyugatnémet kiadó előnyben részesíti a televíziót a könyvvel szemben és egy híres angol kiadó hajlandó a gramofonnak átengedni az irodalmat?! Mivel magyarázzák a nyugati világ szociológusai, esztétái, publicistái az irodalom »csőd«-jét? S miért hiszik, hogy pusztán technikai eszközökkel, vetített betűkkel vagy megszólaló betűkkel győzelmet lehet aratni a »csőd”« felett? Kétségtelen, hogy az élet fantáziája versenyre kelt az író fantáziájával. S a versenyben az élet győzött. Nincs olyan író — Jules Verne és modern követői sem kivételek —, akit ne szárnyalt volna túl napjaink valósága. Egy ideig hatottak még a detektívregények, a bűnügyi történetek, a valóságos és képzelt gyilkosságokról szóló riportkönyvek. Ám a rémregényeken, bármilyen véresek voltak is azok, már az 1940-es években alaposan túlrohant a kegyetlen valóság. A legszörnyűbb szadisták sem merészeltek olyan borzalmakról fantáziáim, mint amilyeneket Auschwitzban és Treblinkán, Mauthausenben vagy Oradourban valósítottak meg a fasiszták. A múltban az irodalom nagy szerepet játszott új tájak és új emberek, új városok és új szokások bemutatásával. Ma órák alatt lehet átrepülni bármelyik óceán egyik oldaláról a másikra. Aki reggel New Yorkban teázik, délben Berlinben ebédelhet. Budapesttől Moszkváig két óra alatt lehet eljutni az új típusú szovjet gépekkel. Volt a világnak egy korszaka, amikor tömegeket fogott el az a hangulat, amit úgy hívtak, hogy „világfájdalom”. Most olyasmit látunk Nyugaton, aminek még nincs végleges elnevezése, de amit talán úgy nevezhetünk, hogy “világunalom”. A polgári világ jelentős rétegei megcsömörlöttek attól a nyugati irodalomtól, amely nem adott többé sem egészséges nyugalmat, sem egészséges nyugtalanságot, amelytől nehéz volt ébren maradni, de nehéz volt elaludni is. Az egyre jobban hajszolt irodalmi “izmusok** sem hoztak harmóniát a háborgó lelkeknek. Ezek az “izmusok” legfeljebb odáig vezettek, hogy az ember egyre kevésbé látta önmagát a valóságtól eltávolodott, a valóságot kerülő, a valóság elől menekülő irodalom tükrében. Nem meglepő, hogy kapkodnak a nyugati könyvkiadók. Nem meglepő, hogy — az üzleti haszon érdekében — nem riadnak vissza az irodalom denaturálásának elősegítésétől sem. Ha már a legvadabb kalandregények, a gyilkosságok különböző válfajait feltáró, a szadizmust és pornográfiát mozgósító művek sem váltják be számításaikat, akkor minden képtelen kísérletre hajlandók. Csak arra nem vállalkoznak, hogy olyan irodalmat publikáljanak, amely előkészítője lehet egy új világnak és amely előrevetíti az új társadalmi lehetőségeket, az új társadalmi kapcsolatokat, az új gazdasági rend körvonalait és az új szellemi élet lényegét. Pedig milyen sikere lenne Nyugaton annak az irodalomnak, amelyben a mai ember megtalálhatná jobb holnapjának és kialakuló életének minden detektívregénynél izgalmasabb, előrevetített képét. Az igazi irodalom mindig előremutatott. Ma sem lehet más feladata. Ugyanakkor, amikor Nyugaton az irodalom válságáról írnak az újságok, a Szovjetunióban a XX. kongresszus óta eltelt idő alatt új irodalmi szellem, új irodalmi alkotások és új olvasók végtelen tömegei bontakoztak ki. Ugyanakkor, amikor Nyugat- Németországban, Franciaországban és az Egyesült Államokban egyre többet olvasunk és hallunk az irodalom betegségeiről, a Szovjetunióban új fejezetéhez érkezett — mint a Szovjet Írók Szövetségében a fiatal írók rendezte vita mutatta — a kommunizmus szabadon szárnyaló művészete. Ugyanakkor, amikor Nyugaton krízis jellemzi az irodalmat és könyvkiadást, nálunk új, termékeny viták folynak a magyar prózairodalom eddigi fényeiről és árnyairól, s a disputák a még több mondanivalójú és még művészibb eszközű prózairodalom útját keresik. Nem véletlen, hogy a szocialista tábor országaiban — ezt még a szocialista tábor ellenségei sem tagadják — állandóan nő az olvasók száma, állandóan emelkedik a könyvfogyasztás. Mind többen és többen tekintik — így is megfogalmazható, úgy is meghatározható — nélkülözhetetlen barátnak vagy elengedhetetlen közszükségleti cikknek a könyvet. A könyv és a rádió, a könyv és a televízió (bár kétségtelen, hogy a rádió és a televízió elvon bizonyos figyelmet a könyvtől) a szocialista kultúrát kialakító országokban nem konkurrensek, hanem együttműködő, társadalmat alakító és egyéniséget formáló tényezők, ugyanannak a nagyszabású, forradalmi lendületű kulturális életnek az összefüggő megnyilvánulásai. Sós Endre Magyar Nemzet. NAPLÓ Október 27 A következő hónapokban számos külföldi kiállításon látható majd kulturális életünk egy-egy őrülete. November 18-án Párizsban magyar fotókiállítás nyílik a tavaszszal Budapesten megrendezett francia tárlat viszonzásaként. A franciaországi Cannes sur Merben József Attilának Franciaországban eltöltött éveit dokumentáló kiállítást nyitnak meg. Csontváry-tárlat lesz decemberben Brüsszelben, A magyar építészet ezer éve című kiállítást több külföldi országban rendezik meg, az év végén Kínában és Bulgáriában mutatják be. Maria Dabrowska, a kiváló lengyel írónő munkásságának 50. évfordulója alkalmából hétfő délután 6 órakor irodalmi estet rendez a Lengyel Olvasóterem. Zdzislaw Libera, a varsói egyetem professzora tart előadást, az írónő magyar nyelven is megjelent főművéről, az Éjjelek és nappalokról. Meghívók az olvasóteremben igényelhetők. Képek, rajzok a Szovjetunióról címmel kiállítás nyílik meg október 29-én a MOM Művelődési Házban. (XII., Csörsz utca 18.). Megnyitót mondok Sándor Kossuthdíjas festőművész. # Az Állami Bábszínházban megkezdődtek Hegedűs Géza Fehérlófia című verses mesejátékának próbái. lőolló a hollónak Osztrovszkij vígjátéka a rádióban Az irodalomtörténet lapjait forgatva különös élmény, ahogy egy nép irodalma egyszerre, szinte máról-holnapra hihetetlen vegetációnak indul és kivirágzik, olyan pompával és gazdagsággal, melynek alig voltak előjelei — s mindez azért, mert bizonyos stíluseszmény, műfaj, ábrázolási mód megjelenése és kibontakozása kongeniálisan alkalmas ama nép és társadalom legfőbb problémáinak kifejezésére. Legjellemzőbb példa erre: Puskin és Lermontov, az orosz romantika két nagy alakja — már realista volt. Az orosz viszonyok, az orosz valóság olyannyira követelte a realizmus — szinte azt mondanám — segítségét, hogy romantikusait sem hagyta meg romantikájukban: a valóság pontos ábrázolására volt szükség. Ez az orosz nagyregény, és az orosz realista dráma születésének és nagyszerű fejlődésének magyarázata. A Gogol utáni realista dráma egyik legnagyobb alakja Osztrovszkij. A század első felében az orosz dráma helyzete sok rokonságot mutat a miénkkel: nemzeti drámát, nemzeti repertoárt teremteni. Osztrovszkij Gogol követője és folytatója, de látószögébe már bekerülnek a társadalom új elemei. Drámáiban megjelenik a “harmadik rend**. Kereskedők, feltörekvő kisemberek, akiket a pénz, a vagyonszerzés farkastörvényei torzítanak és embertelenítenek el. A szlavofilok — bár rövid ideig Osztrovszkij is közéjük tartozott — patriarkális Oroszországénak álma szétfoszlik. Osztrovszkijnak már első jelentős műve — Holló a hollónak — e »derék kereskedők«-ről alkotott misztikus álmokat rombolja szét. Már ebben az első darabban érett, kész eszközökkel jelentkezik. Ijesztő és megdöbbentő a kép, amit fest, s olyan realista részletességgel és erővel, amire írót csak valóságos élmények és tapasztalatok inspirálhatnak. (Volt alkalma az élménygyűjtésre, mint a Kereskedelmi Bíróság alkalmazottjának.) Alakjai olyan elevenek, hogy mindennapiságukat több mint száz év múltán, nemcsak elfogadjuk, hanem érzékeljük is. A rádióváltozat, a kényszerű csonkítások mellett is, megőrizte a teljesség benyomását A változtatásokkal, húzásokkal szerkezetileg egyetérthetünk — csupán egy kifogást említenék. Osztrovszkij realizmusának egyik jellemzője, hogy hétköznapi lényegtelen, az emberi locsogást lekottázó mondatokat a szituáció erejével jelentős funkcióra emel. Mészöly Tibort — aki az átdolgozás munkáját egyébként gondosan, avatott kézzel végezte — mintha ezek a mondatok olykor megtévesztették volna: nyugodt lélekkel sok ilyet kihúzott, mint lényegtelent. Hadd illusztráljam ezt csupán egyetlen jellemző példával. Amikor az utolsóelőtti jelenetben Bolsovot visszaviszik a börtönbe, mert családja nem hajlandó anyagi áldozatot hozni s felesége őszinte jajveszékeléssel búcsúzik tőle — a következő jelenetben belép az egyik szereplő s megkérdi Bolsov feleségét, hogy savanyú uborkát elrakott-e már? Mire az asszony: “Dehogy raktam, dehogy raktam. Ez a fajta még nem eltenni való. Én még várok vele. Hát maguk eltettek-e már?” Micsoda irtózatos reflektorfénybe kerül ez a rövid, látszólag lényegtelen párbeszéd — pusztána szituáció erejétől! Néhány ilyen mondat nagyon hiányzott az átdolgozásból. Vadász Gyula rendezését két alaptörekvés hatotta át: a figurák minél karakteresebb kidolgozása és a környezet minél érzékelhetőbb megteremtése. Mindkét törekvése sikerrel járt , az alakokat plasztikusan állította a hallgató elé s a láthatatlan színpadra sűrű atmoszférát tudott varázsolni, szinte éreztük a környezet nehéz fülledtségét. Kitűnő alakításokat élveztünk ezen az előadáson. Bessenyei Ferenc pompás belső összehangzással egyesítette magában a “patriarkális** orosz kereskedőt és családapát, s a ravasz, mindenre kapható üzletembert. Agárdi Gábor mint Lázár, a részletekig kidolgozott realista színjátszás iskolapéldáját nyújtotta: minden hangsúlya, sziszszenése a jellemzés erejével hatott. Ladomerszky Margit a primitív nagyravágyás korlátolt alakját formálta meg — kitűnően. Gobbi Hilda öregasszonyában e kiváló színésznő mindig új színeit csodáltuk, még kissé beskatulyázott szerepkörén belül is. Pápai Erzsi, mint Lipocska, megragadóan olvasztotta egyetlen homogén jellemmé e figura finomkodó líráját és kegyetlen célratörését, a gyengéd “biedermeiert** az apján is keresztülgázoló nagyravágyással. Csákányi László Sziszoját is e legjobb alakítások között kell említenünk. Görgey Gábor Szombat, 1963. október 37. Budapesti Zenei HetekllllllHIHIllllNIItlllll Gewandhausorchester Annerose Schmidt — ISino Sanzogno CSAKNEM HÁROM ÉVSZÁZADRA tehető a lipcsei Gewandhausorchester múltja és ezzel egyike a világ legrégebbi és méltán leghíresebbegyütteseinek. Alapítása óta nem kisebb nevek fémjelzik tevékenységét, mint Georg Philipp Telemann, J. Kuhnau, J. S. Bach, Felix Mendelssohn , majd később: Furtwangler, Brúnó Walter, Hermain Abendroth és Franz Konwitschny. A zenekar eredetileg úgynevezett Collegium Musicum volt. Nevét onnan kapta, hogy a lipcsei posztós-céh házában tartotta hangversenyeit. Kisebb könyvecskét tölthetne meg a zenetörténet azon klaszszikus remekműveinek puszta felsorolása, amelyeknek ősbemutatóját ezzel a zenekarral hallhatta a korabeli közönség. A modern hanglemezfelvételek hosszú sorát köszönhetjük a lipcsei zenekarnak, a többi között elsősorban Bach műveinek számtalan, remekbeszabott előadását. Érthető, hogy a magyar hangversenylátogató közönség felcsigázott érdeklődéssel fogadta a Gewandhausorchester szereplését, amely ezúttal a nagynevű Heinz Bongartz vezényletével lépett a Zeneakadémia pódiumára. A nagymúltú zenekar mindenekelőtt példamutatóan fegyelmezett, rendkívül pontos interpretációjával vonta magára a figyelmet. Különösen ki kell emelnünk a gyönyörű cselló-szólamot, amely úgy hangzik, mint egyetlen, óriási cselló. A rézfúvósok teljesítménye szintúgy elismerésre méltó, nemkülönben a fafúvósok, azon belül is a klarinét szólama. Heinz Bongartz tehát nagyszerű együttessel rendelkezik és mintegy négy évtizedes karmesteri rutinja van. Mindezek a körülmények azonban a kiváló produkció puszta lehetőségét biztosítják. Ami ezen felül van, tehát az átfűtött, elragadó interpretáció, az előadott művek leglényegének megszólaltatása, csak a teremtő, művészi ihlet eredménye lehet Bongartz kezében tartja az egész zenekart, figyelmét a jelentéktelennek látszó mellékszólamok sem kerülik el. E gondos figyelemnek tulajdonítható a már említett pontosság, amely ugyanakkor azonban — érzésünk szerint — megakadályozza a zene szabad átadását A legnagyobb karmesterek titka abban rejlik, hogy a zenekar minden egyes művészében fel tudja kelteni azt az illúziót, amely szerint úgy játszik, ahogyan akar. Persze, a valóságban ez egyáltalán nincs, így, de ez az illúzió mintegy felhatványozza játékkészségét és ez teszi lehetővé, hogy a tőle telhető maximumot adja. Schubert Befejezetlen szimfóniája ezúttal csupán pontosságával hatott Megcsodáltuk a nagybőgő-szólam telt hangzását a második tétel pizzicatóiban, valamint a csellókat az első tétel melléktémájában — viszont a fafúvók még szebben énekeltek volna, ha Botxgartz nem hajtotta volna kissé őket... Richard Strauss Till Eulenspiegeljének azonban Bongartz pontosságának köszönhetően olyan részletei is megszólaltak, amelyeket eddig csupán leírva láttunk, de soha nem hallhattunk. Strauss hangszerelő-készsége itt valóságos zenekari “orgiát** hozott létre és a bonyolult szövetből minden pillanatban kihallhattuk ennek a briliáns műnek egy-egy “szálát**, egy-egy jelentéktelennek látszó mellékszólamban megpillanthattuk a straussi mű egészét. Rohhan Simfoniettája a szerző ifjú korához képest (mindössze 32 éves!) igen szebd munkának tűnik. Alapélménye Richard Strauss és Max Reger partitúráinak tanulmányozása — azt azonban első hallásra nem ismertük fel, hogy mi Kochan véleménye saját magáról és az őt körülvevő világról, azaz a valóságról. Annerose Schmidt előadásában Grieg a-moll zongoraversenye ezúttal sem tévesztette el hatását a közönségre. A fiatal művésznőt, aki mögött már jelentős hangversenymúlt áll, legutóbb a Károlyi-kertben hallottuk, előnytelenebb akusztikai viszonyok között és nyilván ennek tulajdonítható, hogy ezúttal sokkal kedvezőbb benyomást tett. Technikai felkészültsége imponáló, elképzelései igen muzikálisak, csupán fantáziája nem eléggé rendszerezett, sok esetlegesség érezhető játékában. Feszültsége sem teljesen egyenletes, de amikor erőteljesebben koncentrál, magával ragadja hallgatóját. A Gewandhausorchester műsoron kívül két ráadást játszott: Wagner Rienzi- és Tannhauser-nyitányát. Ezúttal főként a Rienzi-nyitány előadását kell a legmagasabb elismerés hangján említenünk, amelyben a zenekar és karmestere teljes mértékben egymásra talált. A zenekar további szerepléseire még visszatérünk. NINO SANZOGNO a Rádiózenekarral a csütörtöki estén bizonyos csalódást okozott, ami valószínűleg onnan ered, hogy az olasz dirigens nem tudott megbirkózni saját világhírével, azaz a híre keltette felfokozott igénnyel. Lendvay Kamilló: Tragikus Nyitányát szívesen hallgattuk meg új, átdolgozott formájában és becsületére legyen mondva Sanzognónak, hogy a művet kitűnő előadásban részesítette. Ám Maliipiero: I Concerti című alkotása semmilyen emóciót nem tudott kiváltani. Malipiero számos műve példázza azt a tragikomikus jelenséget, amikor az eredetileg avantgárd zeneszerzői irányzat katedrához jut a Zenealaa*' dormán. Alig negyven évvel az I Concerti keletkezése előtt, a századfordulónál valamivel korábban, az impresszionizmus mestereit “őrülteknek** bélyegezték és azzal vádolták, hogy fel akarják forgatni az állam rendjét. De 1931-ben már hivatalos irányzattá lett a többi között például Olaszországban és ez egyáltalán nem tett jót neki: elveszítette eredeti ízét, zamatát és elsősorban arra szolgált, hogy a melódia-invencióban szűkölködő komponisták valahogyan elevickéljenek a “finom** hanghatások “éteri** világában. A gondolatszegénység azonban, jelentkezzék bármilyen raffináltan szabott köntösben is, előbb vagy utóbb leleplezi magát. Csupán arra szeretnénk kérni a jelenvoltakat, hogy az elszenvedett unalomért ne a modern zenét tegyék felelőssé. Mozart G-dúr hegedűversenyét Kovács Dénes kissé indiszponáltan, de még így is utánozhatatlan beleélő készséggel adta elő. Különösen a harmadik tétel megoldása volt emlékezetes, amelyben Kovács Dénes ragyogóan egyeztette a középrész táncos ritmikáját és a főtáma pergését. A befejezésül hallott Haydn: Búcsú-szimfónia ezúttal a zeneszerző eredeti elképzelése szerint hangzott el: az utolsó tételben a zenekari tagok sorra elhagyták a pódiumot. (Köztudomású, hogy Haydn ezzel a művével akarta figyelmeztetni Eszterházy herceget arra, hogy a zenekar Kismartonból már vissza szeretne térni Bécsbe!) Sanzogno kissé erőszakos, egyébként pedig — a harmadik tételtől eltekintve — meglehetősen langyos interpretációban részesítette a művet. A látvány tehát igen kedves, a zene viszont meglehetősen halvány volt. Pernye András Meghalt Kenyeres Imre író Kenyeres Imre író, irodalomtörténész, a Magyar Népköztársaság Irodalmi Alapjának tagja. 51 éves korában elhunyt. Temetéséről később intézkednek.