Magyar Nemzet, 1966. február (22. évfolyam, 26-49. szám)

1966-02-24 / 46. szám

1996. február ót. HOVA JÁR AZ IFJÚSÁG? VASÁRNAP ESTE A KLUBBAN Vasárnap este hét és nyolc óra között egy iskolai névsor alapján felhívtam tizenkét pesti családot. A tizenkét családban tizenöt középiskolás diák él. Kérdésem minden esetben ez volt: — Otthon vannak a gyerekek? A tizenkét család közül tizenegy azt válaszolta, hogy a gyerekek nincsenek otthon. A tizenkettedik helyen otthon volt a második gimnazista lány, de a szülők hozzátették: — Betegen fekszik. Mandulagyulladása van. Ezután — illőképpen bemutatkozva és kérdéseimet kellőképpen indokolva — megkérdeztem : — Hol vannak a gyerekek? A válaszokat így csoportosítottam: a tizennégy egészséges középiskolás közül heten táncolni mentek, hárman moziba, ketten színházba. Egy látogatóba ment, egy pedig egy sporteseményre váltott jegyet. A pesti fiatalság ötven százaléka tehát — e gyors és szűk felmérés szerint — a hét végén táncolni megy. De hová? ... Hova jár az ifjúság, amelynek tagadhatatlan szüksége van a tánc üdítő mozgáskultúrájára, a társasélet szerei, örömeire, a könnyű muzsika pezsdítő ritmusára? ... Sikerült különösebb fáradigba megállapítani, hogy a fiatalok túlnyomó része különböző klubokban tölti a szombat, vagy vasárnap estét. A címekkel felfegyverkezve útnak indultam. Rákóczi út * Első utam a Rákóczi úti Metró klubba vezetett, amelyet a földalatti vasút építői számára szerveztek és tartanak fenn a Rákóczi úton. A régi Divatcsarnok helyére telepített földalatti munkahelyen áll a klub, amelynek különös vonzerőt kölcsönöz jó hírű zenekara. A Metró klubban, amelyhez látogatott és jól felszerelt könyvtár is tartozik, ebben a vasárnap esti órában alig néhány metro-dolgozót lehetett találni. Annál több volt a középiskolás diák és az egyetemi hallgató, akik részben elmerülten hallgatták Zorán együttesének friss, kellemes muzsikáját, részben elmerülten táncoltak ugyanerre a muzsikára. A klub tiszte, a vendégek magatartása illedelmes, a hangulat általában olyan, mint egy szigorú elvek szerint vezetett tánciskolában, bár hiányoznak a táncoktatás hagyományos vezényszavai. Aki ide jön, az már tud táncolni, de nem adja át magát annak a *beatnik* hisztériának, amely annyi helyen rabul ejti az ifjúságot A farmernadrág, a Garbó pulóver és az agykoponya vonalait többnyire felismerhetetlenné torzító hajzuhatag meglehetősen ritka, miint egy fiatalember közölte: nem kívánatos... De milyen engedély, vagy belépő birtokában jutnak be a fiatalok a földalatti építésének munkaterületére, ahová e sorok írója nemrég csak hosszú telefonálások árán kapott belépési engedélyt, holott nem táncolni, pusztán írni akart a metró építőiről? Egy hölgy, aki a klub vezetőségéhez tartozik, így válaszolt: — A fiatalok általában az iskolai KISZ-szervezet igazolásával és ajánlásával — általában valamiféle ajánlással —, kapnak látogatási engedélyt. Gondosan ügyelünk arra, hogy csak megfelelően öltözött és megfelelő módon viselkedő fiatalok léphessenek be, mert elsősorban arra vigyázunk, hogy a vendégek ne zavarják a klubot látogató földalatti dolgozók szórakozását. Arra a kérdésemre, hogy ezen az estén hány metróépítő tartózkodik a klubban, azt válaszolták, hogy a jelenlevők egyharmada. Egy sötétszőke hajzuhatag mögé bújt, tizenhét-tizennyolc éves lányt megkérdeztem: — Kivel jött? — A vőlegényemmel. — Ki a vőlegénye? — Évfolyamtársam. — És mit tanulnak? A lány villogó szeme kibújt a fekete hajsátor mögül, végigmért és otthagyott. Az az érzésem támadt, hogy tapintatlan voltam. Még egy ideig nézelődtem a néhány száz fiatal között, akik ezt a vasárnap estét a Metró klubban töltötték, szerény és kellemes körülmények között. Létszámuk azonban aligha lépte túl a hasonló korú pesti fiatalok néhány százalékát. Vagy annyit sem. De hol a többi? Arany János utca A Belváros peremvidékén működik az Utasellátó Vállalat klubja, amelyben a klub hivatása szerint a vállalat dolgozói tölthetnék szabad idejüket és pihenőjüket. Az Utasellátó Vállalat szolgálatában dolgozó emberek munkája azonban rendszerint nehéz és megerőltető, akár az étkezőkocsik pincéreiről és szakácsairól, akár a „guruló kocsmák” személyzetéről van szó, akik hosszú távon utaznak s a szolgálat után sietnek haza. A klub mégis tele van. A zenekar színvonala korántsem érik el Zorának felkészültségét, a nagyterem közepén fenntartott tánchelyen azonban sűrű tömegben táncolnak a fiúk és a lányok. A hangulat kissé áporodott, a terem szélén elhelyezett asztaloknál és a büfében láthatólag gimnazista korú gyerekek sörözgetnek. Ebből a láthatólag összekovácsolt, egymást jól ismerő és szilárdan összetartó tömegből nagyon nehéz valakit beszélgetésre kiválasztani, mert azonnal beledugja a fejét a párbeszédbe egy-egy hívatlan Beatles-hajzal és fenyegető nyomatékkal kérdezd: — Valami hézag van? Mégis megtörténik, hogy a közlékenyebb alaptermészetű fiatal nők közül sikerül kiválasztani egy kislányt — nem lehet több tizenhat évesnél —■ és megkérdezni: — Az utasellátónál dolgozik? Recés szélű, fogait — talán tejfog is van még köztük — vidám és gúnyos mosoly keretében mutogatja: — Tanuló vagyok... És megnevezi az iskolát, ahol másodikba jár, majd elkomolyodik: — A nevemet azonban nem mondom meg ... A bemutatkozást erőltetni sem okom, sem jogom nincs. Tehát tovább kérdezek: — Kivel jár ide? — Egy fiúval! — Ki az a fiú?... Mi a foglalkozása? — Hobó ... Ez a Jack London-regényekből ismerős, elkeseredett és elszánt, munka után csavargó amerikai embertípus — kissé idegenül hangzik itt a pesti Belvárosban. Megkérdezem a lányt: — Úgy érzi, hogy a fiú csavargó? Élesen, fölényesen nevet: — Frászkarikát... Egy osztállyal jár fölöttem és négyegész négytizedes tanuló. — Akkor, miért hobó? — Csak. .. Mert jólesik neki... Később, a lány karján, alkalmam van viszontlátni a pesti hobót, aki szegecselt nadrágot, ugyanolyan lumberjackot visel és a haja helyén fekete szalmakazlat. A gúnyosan mosolygó kislány jóvoltából megismerkedem a hobóval, akinek ernyedten puha kézfogása van. — Milyen pályára készül? összevihog a lánnyal: — Újságíró leszek, mint maga... — Tehát — mondjuk — érdeklődik az irodalom iránt. Mondjon egy mai magyar írót... Ismét összevihog a lánnyal. — P. Howard... — Howard mér nem él... — Ja ... Hallottam valamit ... Muszos volt és kinyiffant. A zene felharsan, eltáncolnak. Balzac utca Közel a Nyugatihoz egy autóelektromossági vállalat klubja működik, a Lipótváros és az Angyalföld határán, amit nemcsak földrajzi, de szellemi értelemben is mérni kell. A zenekar talán itt a leggyengébb, az ifjúság összetétele viszont majdnem egységes. Csupa diák. Az egyetlen, ami kellemesen érint, hogy ebben a klubban csak üdítő italokat mérnek, viszont egészen közel van egy szutykos talponálló, ahová a táncos ifjúság ki-kiruccan a tánc rövid szüneteiben s ez a kiruccanás mindig párosan történik. A lányok a fiúkkal mennek. Becsípett gyereket még nem lehet látni, de a gyanús fénnyel csillogó szemek arról árulkodnak, hogy még néhány forduló és ezeket a tizenhét-tizennyolc éveseket már jó lenne hazatanácsolni. Ebbe a klubba sem kerül különös nehézségbe belépőt szerezni, általában egymás ajánlására jutnak az üdvözítő papírhoz. Itt egy tizennyolc éves fiút sikerül lekapcsolni. Jól szabott fekete ruhája van, hegyes orrú cipője azonban hónapok óta nem látott krémet és kefét, ugyanakkor az inge kifogástalanul fehér. — Diák vagy? Elpirul és halkan válaszol: — Az idén érettségizem. — Szeretsz táncolni? — Nagyon ... Ha leérettségizek, szeretnék a pécsi baletthez kerülni. Arra a kérdésemre, hogy nevezzen meg egy mai magyar balettművészt — zavartan nyögdécsel és a szemét lesüti. — Talán a pesti Operából? ... Fiatal művész, Kossuth-díjas és világhírű... Sokáig tűnődik, azután kivágja: — Róna Tibor ... — Róna Tibor szatirikus író... — Akkor onnan ismerem a nevét, plakátokról... De az is Róna, akit gondolok ... — Nem Viktor? — Lehet... — Mit kell annak tudni, aki balett-táncos akar lenni? — Táncolni ... — Milyen zenére táncolnak a balettművészek? — Nem olyanra, mint itt... Gondolom, vonószenére... A beszélgetést önkényesen félbeszakította és eltáncolt egy lánnyal. Rosszul táncolt, ritmusérzék nélkül és esetlenül. A beszélgetéseket én is befejeztem. Annak az ötven százaléknak a mérlege, akivel beszélgettem, nem sikerült valami biztatóan. Az ifjúság határozottan és egyértelműen lelkesedik a klubért, az Összefogó és szórakoztató társaságért, de nem találja. Nyáron még ott van az Ifjúsági Park, de a hosszú télen csak ezek a klubok várják. Ezekben a klubokban pedig nincs más, mint a zene. Legközelebb nézzük meg a tizenkét család tizenöt gyermekéből azt a másik hetet, aki nem klubokban tölti a vasárnap estét. Milyenek ők? Baróti Géza __MasjarNwnzet__ 15000 négyzetmétert hódítottunk el a giccstől A Képcsarnok Vállalat múlt évi eredményeiről és idei terveiről tartottak sajtótájékoztatót a vállalat grafikai műhelyében. A lakosság növekvő érdeklődését érzékelteti néhány adat: 1965-ben 13,4 millió forintért vásároltak olajfestményt és akvarellt, 3,2 millió forintért grafikát, 1,3 millió forintért kisplasztikai alkotást és 6,6 millió forintért iparművészeti tárgyakat. A képzőművészeti alkotásokra együttesen fordított mintegy 18 millió forint 8—9000 táblakép, 35—40 000 grafika és mintegy 4500 kisplasztika megvételét jelenti. Az adatok igazi jelentőségét az adja, hogy egyre nagyobb területet, ahogy az előadó mondotta, összesen 13—15 000 négyzetméter falfelületet hódítottunk el a giccstől. Nagy sikere volt az elmúlt esztendőben egy új kezdeményezésinek: a különféle kiadványok között, neves képzőművészek által tervezett, 9 kifestőkönyvet adttak ki gyermekek részére, 180 000 példányban, s ezek mind el is fogytak. Kereskedelmi feladatain kívül a vállalat, kiállítások rendezésével, lakberendezési bemutatókkal segíti a mai magyar képzőművészet megismertetését, a lakáskultúra fejlesztését 1965-ben a vállalat helyiségeiben 57 kiállítást rendeztek. A vizuális kultúra terjesztésében fontos feladat jutott a vállalat vándorkiállításának is. Az idén a kiállítások megrendezésének megkönnyítésére új fiókok létesítését tervezik. Budapesten átalakítás után a Paál László-termet teszik alkalmassá erre a célra. Áprilisban Salgótarjánban, az év második felében pedig Szolnokon nyílik új kiállító helyiség. Új kezdeményezés a 100 sokszorosított grafikából álló bemutató, melyet a SZOT-tal és a MÚDOSZ-szal közösen vándoroltatnak budapesti munkásszállásokon és a nagyüzemek művelődési házaiban. Az ifjúság érdeklődését akarja felkelteni a mai művészet iránt a KISZ-szel közösen kibocsátott Miért tetszett? című pályázati felhívás. A Képcsarnok Vállalat az idén a Szegedi Szabadtéri Játékokon is jelentkezik néhány új, nívós ajándéktárggyal, ezeket az idegenforgalmi szezonban a Balaton vidékén is bemutatja. Halálra ítélték a maglódi gyilkost A Legfelsőbb Bíróság fellebbezés folytán tárgyalta Dér József, 39 éves mozdonyfűtő emberölési bűnügyét. Dér Maglód-Nyaralón együtt lakott felesége nevelőszüleivel, Pál Józseffel és nejével. A viszony megromlott köztük s a nézeteltérések többször tettlegességig fajultak. A fűtő egy alkalommal sürgette Pált, hogy költözzenek el a közös lakásáról. A szóváltásból heves vita támadt, s Dér többször megütötte az idős embert, majd egy baltával fejbesújtotta. A zajra a konyhába lépett Pál József elé. Dér rátámadt az asszonyra, s menekülés közben több csapást mért rá baltával. Mindkét megtámadott személy olyan súlyosan megsérült, hogy belehalt sérüléseibe. A Legfelsőbb Bíróság a bűncselekményt különösen kegyetlen módon elkövető Dér Józsefet az első fokon kiszabott 15 évi szabadságvesztés helyett halálra ítélte. ANTIK ÉS STÍLBÚTOROKBÓL LOUIS XV-XVI. SZÁZADBELI, ARANYOZOTT GOBELIN SZALON GARNITÚRÁKAT, RÉZVERETES KOMÓDOKAT, VITRINEKET, SMIZETTEKET, ASZTALOKAT VÁSÁROLUNK CÍMFELVÉTEL: BUDAPEST, IX., KINIZSI UTCA 12. TElefon: 187-940, 189-646. BIZOMÁNYI ÁRUHÁZ VÁLLALAT 5 A fehér köpeny Egy társaságban, ahol orvosok is jelen voltak, szó esett az orvosok és a betegek közötti kapcsolatról.. A társaság egyik tagja élcelődve megjegyezte: »Oh, az orvosok etikai magatartásában ma már jelentős javulás tapasztalható. Ugyanis, ha ma valaki kezelőorvosának egy borítékot nyújt át, az orvos belepirul... de, ha nem nyújt át semmit , belesápad.* E fanyar tréfát még fanyarabb mosoly fogadta. Mert a probléma, mármint, hogy az orvos elfogadja-e a pénzt, az ajándékot betegétől, vagy sem, egyértelműen nem ítélhető el. A betegnek jogában áll hálájának ilyen vagy olyan formában kifejezést adni. Hogy az orvos elfogadja-e vagy sem, az orvos, illetve mindkét fél magánügye. Az orvosi hivatás megcsúfolása akkor kezdődik, ha az egyébként ingyenes orvosi kezelésre jogosult beteg lelkiismeretes gyógyításának feltétele az orvos megajándékozása. Ezért a cselekedetért mindkét fél egyformán elítélendő. Az orvos azért, mert visszaél a helyzettel, a beteg azért, mert lehetőséget nyújt az orvosnak a visszaélésre. Meg kell azonban állapítanunk, hogy az ilyenfajta orvos és beteg mind kevesebb lesz, mert amilyen mértékben javul a betegellátás, olyan mértékben csökken az orvostársadalmunkra semmiképpen sem jellemző anyagias szemlélet érvényesülésének a lehetősége. A betegeket is nevelni kell — hallottuk már sokszor e kérdéssel kapcsolatban. Tudatosítani kell bennük, hogy orvosaink túlnyomó többségénél nem a "baksistól" függ a lelkiismeretes kezelés. Hadd említsek egy példát. Egyik budapesti belgyógyászati klinika betegszobájában, gyógyultan ült ágya szélén, útra készen G. I. gyors- és gépírónő és sírt. Szobatársai megkérdezték, mi baja, tán nem örül, hogy hazamehet? »De igen — válaszolta —, csak szomorú vagyok, mert nem tudok pénzt adni sem a doktor úrnak, sem az ápolónőnek. Ugyanis csak 1400 forint a fizetésem. Pedig olyan jól bántak velem.* Ez nem kiragadott, nem egyedülálló példa. Sok van ilyen, több az ellenkezőjénél. A betegellátás jó, vagy nem kielégítő volta elsősorban mégis más tényezők függvénye. Figyelembe kell venni, hogy tízmilliós lakosságunk 97 százaléka ingyenes orvosi ellátásra jogosult. Az ingyenes ellátás arra ösztönzi az embereket — egyébként igen helyesen, hisz ez is a célja —, hogy a betegséggel, már a legkisebb panasszal is orvoshoz forduljanak. A gyógyítás a rendelőintézetekben működő kitűnő szakorvosok dolga. Nem vitás, a rendelőintézetekben folyó tömeges kezelés ma még nem kifogástalan, de nem azért, mert az ott tevékenykedő szakorvosok nem állnak hivatásuk magaslatán (akadnak ugyan kivételek is), hanem azért, mert a kivizsgálásra, bajmegállapításra jelentkezők száma igen magas. Az egy betegre fordítható idő a szükségesnél lényegesen kevesebb. Pedig napjainkban a rendelőintézeti szakorvosi órák száma meghaladja a napi 24 ezret! Akadnak a betegek között — és nem is kevesen — olyanok is, akik takarékoskodni akarván az idővel, nem ülik végig a gyakran két—három órát igénylő várakozási időt a zsúfolt rendelőintézetekben, hanem a szakorvos privát rendelésén jelentkeznek. Vajon ez a szakorvosbűnö*?! Nyilvánvalóan nem. De mert a szakorvosok privát rendelőikben általában nem rendelkeznek a kivizsgáláshoz szükséges röntgen, EKG és más terápiás készülékekkel, sem laboratóriumi felszerelésekkel, azért a beteg egy kis kanyar után, újra visszakényszerül a rendelőintézetbe. Az ilyen körülményekből fakadhatnak a beteg számára a várakozást illető bizonyos előnyök, a többi beteg idejének rovására. Mindezeket azonban csak akkor lehet elkerülni, ha a rendelőórák száma nő, illetve a rendelőintézeti hálózatunk tovább fejlődik és a mind javuló betegellátás képes lesz elzárni az útját az ilyenkitérőknek is. Egészségügyi hálózatunk fejlesztésének eredménye a falvak javuló betegellátása: 1958- ban még egy falusi orvosra, átlag 3250 beteg jutott, 1964- ben már csak 2900. A következő évben tovább javul a falusiak betegellátása, amely ott is, ilyformán majd feleslegessé teszi az orvos iránti túlzott hálát. A falusiak maguk is sokat tesznek jobb egészségügyi ellátásuk érdekében. Csinos orvosi lakásokat, házakat építenek leendő orvosaik számára, hogy kedvük legyen ott meghonosodni. Napjainkban úgyszólván nincsenek otthonukban, vagy orvosi segítség nélkül szülő falusi asszonyok. Pedig húsz esztendővel ezelőtt, és ez nem is olyan hosszú idő, még a tapasztalt szomszédaszszonyt, vagy legjobb esetben a bábát hívták a vajúdó anyákhoz. Nagyszerű, hogy ez már a múlté! Igaz ugyan, hogy a növekvő kulturális igényekkel válik feszültebbé az orvosellátás hazánkban, mégis biztató jelenség, még azzal együtt is, ha akadnak lelkiismeretlen orvosok, akik a helyzettel visszaélnek — néha a betegek segítségével. Az orvosellátásnak ezt a feszültségét fokozatosan feloldja az a tény, hogy évente 7—800 orvos hagyja el egyetemeinket. Ezek közül 2—300 a távozók helyébe lép. Vagyis: évente 500 orvos kapcsolódik be a gyógyítómunkába. Míg öt évvel ezelőtt orvosegyetemeink kénytelenek voltak két-három hónapra patronáló orvosokat küldeni a falvakba, addig ma a 3500 falusi orvosállásból legfeljebb száz orvosi állás betöltetlen. Az eredmények fényesen igazolják azokat az erőfeszítéseket, amelyeket államunk fejt ki a nép egészségének védelmében. 19 200 orvos működik hazánkban. Ez a szám azt jelenti, hogy valamivel több mint 500 lakos jut egy orvosra. Ezzel a statisztikával világviszonylatban az első tíz ország között szerepelünk. És ha akad is a 19 200 orvos között egynéhány, aki visszaél a helyzetével, társadalmi rangjával, azért tiszteletet és megbecsülést érdemel a nagy többség. Azok, akik megfeszített munkával, hivatástudattal látják el nemes feladatukat. R. Farkas Klári A cinkotai kalapácsos gyilkos a bíróság előtt A megdöbbentő bűntett múlt év december 1-ről 2-re virradó éjjel történt: emberölés, emberölési kísérlet és betöréses lopás kísérlete. A tárgyalás szerdán reggel kezdődött a Fővárosi Bíróságon. A vádlott, Krisztián Imre, az Autóalkatrészgyártó és Felújító Vállalat 47 éves volt rendészeti vezetője. Előzmények: felelőtlen költekezés, üzletelés, végül több mint 37 ezer forint adósság. 1965. december 1-én megérkezett a vállalat adminisztratív dolgozóinak fizetése. A 300 ezer forintot egy éjszakán át annak a pénztárnak a páncélszekrénye őrizte, amelyért Krisztián Imre volt a felelős. Krisztián elhatározta: a pénzt megszerzi, adósságait ebből fedezi. Eszközökben nem válogatott. Éjszaka belopózott a vállalat területére, s amikor látta, hogy egyedül nem boldogul, Kiss József ügyeletes rendészt és Szirony István TMK-lakatost ravasz mesével utasította, hogy a páncélszekrényt hegesztőpisztollyal nyissák ki. A páncélszekrény két zárja azonban a villanyfúrógépnek sem engedelmeskedett, csupán a középső részét sikerült megrongálni. Krisztián ekkor kétségbeesett: a két tanút el kell hallgattatnia. Kiss Józsefet egy hétkilós, Szirony Istvánt pedig egy ötkilós kalapáccsal leütötte. A kórházban Szirony István életét már nem tudták megmenteni. A vádirat ismertetése után a bíróság Krisztián Imrét hallgatta ki. A vádlott a vádiratban foglaltakat apróbb részletektől eltekintve beismerte, két munkatársának előre megfontolt meggyilkolását azonban tagadta.Ma a tanúk kihallgatására kerül sor. A tárgyalás több napig tart. b. i.