Magyar Nemzet, 1966. április (22. évfolyam, 77-101. szám)
1966-04-13 / 86. szám
. A RÁDIÓ MELLETT I Nemzetközi Rádiójáték Fesztivál 1966 Komoly vitát ma már aligha lehetne kezdeni arról, hogy a rádiójáték jelent-e valamit a műfajok történetében. Érdekes módon a televízió roppant előretörésével sem szorult a háttérbe, sőt, mintha új lendületet kapott volna: páratlan dramaturgiai lehetőségei és szabadsága a tévé nagypiaca mellett egyre több írót vonz világszerte, írókat, akik számára még mindig a szó a legfontosabb. Érdemes visszagondolni a mi rádiójáték-fesztiváljaink történetére. Milyen szerényen és féléviken indult ez a vállalkozás, gyenge mezőnnyel s mégis annyi sikerenergiát akkumulálva, hogy a merészebb és nagyvonalúbb továbbfejlesztésre bátorságot meríthettek a dramaturgián. Az idei Nemzetközi Rádiójáték Fesztivál már valóban eseménynek számít. A sok nemzetet képviselő válogatás horizontot nyit, az anyagbőség kellemes közérzetét kelti, ellentétben az elmúlt évi eseményekkel, amikor a nagyvonalú dúskálás helyett inkább a verejtékesen kidekázott műsorpolitika feszélyezte kissé a hallgatót. De nemcsak a nemzetközi mezőny kelt ilyen jó benyomást: a válogatás, amellett, hogy kilenc ország rádiójátékát képviselteti, olyan darabokat sorakoztat, melyek közül némelyik már bejárta a világot, díjat kapott a nemzetek nagy rádiójáték-versenyén, a Prix Italián. Az 1966-os Rádiójáték Fesztivál gazdái immár jogos önbizalommal vállalják rendezvényüket. Végleg egyenjogúsították magukat, pontosabban a műfajt; a fesztivált plakátok hirdetik az utcán s rendkívül jól szerkesztett, ízléses műsorfüzet kíséri a hónap eseményeit a rrri . a fesztivál| A cipők éneke nyintó darab magyar szerző műve. Sós György, akinek Igaz legenda című nemzetközi díjat nyert rádiójátéka sikert és hírnevet hozott s a tavalyi fesztiválon is kitűnő darabbal jelentkezett, a műfaj elkötelezettjének számít immár. Sós György az a típusú író, akit a publicisztikában halkszavúnak neveznek. Ami nem tévesztendő össze az erőtlennel. A csendes, hétköznapi változások, az észrevétlen, benső mozgások lírikusai, akinek a rádiójáték intimitása, árnyalat-érzékenysége, bensőséges ereje olyan vonzást jelent, melyre szinte alkatilag predesztinált. A cipők éneke is olyan témára épül, mely pasztell-feldolgozást igényel. Egy háborúban lábát vesztett cipőtisztító mindennapjainak legendája, a cipőtisztítóé, aki az emberi lábbelik világában él, az utcán a cipők forgalma jelenti számára az életet, az emberekkel való kapcsolatotásért is a cipők nyelvén, azok pedig sok mindent elárulnak neki gazdájuk titkairól. Íme a példa a rádiójáték sajátos lehetőségeire: Andersen műfaján kívül csak itt képzelhető el, hogy a cipők beszéljenek, anélkül, hogy erőltetettséget vagy viszolygást ne éreznénk ilyesféle perszonifikációra. A rádiójáték azonban képes az intimitást oly személyes élménnyé varázsolni, hogy a cipők beszédét nem halljuk kínos perszonifikációnak, csupán egy ember benépesített gondolatvilágát érzékeljük. Az ötlet jó és eredeti, s mint az eddigiekből is kiderült, rendkívül és egyszerűen rádiószerű. Sós György szépen futtatja fel erre a költői ötletre hőse lelkivilágának, törekvéseinek és álmainak belső rajzát. A kényes, nagy egyensúlyérzéket követelő szituációban azonban hibát követ el: maga is elérzékenyül. A legveszedelmesebb, ami egy íróval történhet. Ettől felbomlik egy mű objektív rendje. Ha egy cipő megszólal, elhisszük; de ha érzeleg, az már az író meghatottságának a jele és ezért nem tudunk meghatódni. Ha egy író megtalálja hangját és világát, minden erővel ezt kell kimunkálnia. Sós megtalálta: halk és mégis erőteljes “legendái" egy sajátos drámaírói profilt rajzoltak elénk. Ha azonban ez a kimunkálás befejeződött — s ezzel nem könnyű számot vetni —, akkor el kell hagyni a megszokott műhelyt. S aki ezt nem ismeri fel, már rablógazdálkodást folytat eredményeivel. Azt hiszem, Sós György most érkezett az új választások keresztútjára. A cipők éneke előadását Barlay Gusztáv rendezte. Rendkívül finoman, szinte ,eszköztelenül érzékeltette a különböző játék- és tudatrétegeket. Bravúrosan választotta szét a darab elemeit, ugyanolyan halk, puritán effektusok felhasználásával, amilyen a rádiójáték alaptónusa. A darab főszereplője, Módi Szabó Gábor, őszinte és hiteles rajzát adta a cipőtisztító egyhangú és mégis gazdag belső életének. A többi szereplő közül két kitűnő karakteralakítás, Velenczei Istváné és Horkai Jánosé, tetszett elsősorban. Görgey Gábor EÖTVÖS KÁROLY Halálának ötvenedik évfordulójára már súlyos beteg volt, amikor egyik régi barátja meglátogatta Eötvös Károlyt. Elbeszélgetett vele, majd elbúcsúzott. Az előszobában halkan megjegyezte: — Bizony meggyengült az öreg. Eötvös meghallotta. Utána szólt: — Tudod barátom, amit az ember használ, az elkopik. Én az eszemet egész életemben használtam. Téged ez a veszély nem fenyeget. Ez volt az utolsó tréfája. Pár nappal később, 1916. április 13-án befejezte érdekes, színes, sikerekben és csalódásokban gazdag életét. Három évtizeden keresztül ő Budapest legnépszerűbb embere. Mint szónok, elsőrangú. Beszédei szikrázóak, elmések. A parlamentben ünnepnek számít, ha felszólal. A törvényszéken egy-egy védőbeszédére hatalmas közönség gyűlik egyre. Mint politikus, szenvedély** híve a szabadságjogoknak, és az is marad különböző bukdácsolásokon, nem mindig szerencsés pártváltoztatásokon keresztül. Életének két fontos dátuma: 1864, amikor részt vesz Almásy Pálnak, a 48-as országgyűlés volt alelnökének osztrákellenes összeesküvésében és 1883, amikor elvállalja a Solymosi Eszter meggyilkolásával vádolt tiszaeszlári zsidók védelmét. Az elsőért azzal fizet, hogy a komáromi várba zárják. A másodikért azzal, hogy országos népszerűségét évekre elveszíti. Mindkét állásfoglaláshoz nagy bátorságra volt szükség. Amikor a tiszaeszlári pert elvállalja, nemcsak pártja fordul ellene, hanem a megtévesztett közvélemény, a sajtó nagy része és az egész közigazgatás. Barátai rá akarják beszélni, hogy adja vissza a megbízatást. Nem tehetem, mondja, mert ezzel beszennyezném a 48-as lobogót. Rágalmak özönével árasztják el, elhíresztelik, hogy megvesztegették. Nem kímél sem időt, sem fáradságot, hogy jó újságíró módjára felkutassa a vérvád meséjének egész hátterét és az ebből levonható következtetéseket, azután mint jó jogász, védőbeszédében eredményesen felhasználja, így hárítja el a nemzetről a szégyent, hogy ebben az országban középkori babonából ítélet szülessen és a perről szóló beszámolójában, amely először röviden az Egyetértésben, később kibővítve, háromkötetes könyvben jelenik meg, a gondos újságírói, időnként riporteri munkának tanulságos példáját adja. Nagyobb szerepet nem vitt még védő, mint ő a tiszaeszlári perben. Egész világ leste szereplését. Jogász volt és orvos, filozófus és természettudós, de mindezrekfelett: bölcs ember, miközben a képtelen vérvádat fölényes biztonsággal felboncolja, széthúzza. Humora eközben sem hagyja el. Amikor Scharf Móric, a koronatanú, elhadarja betanult vallomását, Eötvös megszólal: — Jól van fiam. Szépen beszéltél. Ezért most megdicsérlek. El tudnád mondani ugyanezt versben is? Néhány évvel később egy szegény kis szabólegényt véd, aki bicskával támadt mesterére, mert az kínozta, üldözte, tönkretette. Eötvös ragyogó beszédet mond a társadalmi igazságról, a kizsákmányolás embertelenségéről. Amikor azután az esküdteknek felteszik a szokásos kérdést: bűnös-e a vádlott, egyhangúlag nemmel felelnek. Egy vidéki paraszt, akit pénzhamisításért lefogtak, őt választja védőjének. Eötvös kifejti: a vádlott egész családja terhelt idegzetű, és már Werbőczi Hármaskönyve is büntetlenséget biztosít az ilyen bűnözőknek. Az ügyész közbevág: ő alaposan tanulmányozta Werbőczit, de ilyen paragrafust ’ nem talált. — A közvádló édes öcsém — mondja erre a humorát soha el nem felejtő Eötvös — azt állítja, hogy nincs ilyen paragrafus. Lehet, hogy nincs. Elég baj az. Kellene lennie ilyen paragrafusnak ...* Deresedő fejjel. 36 éves korában írja első szépirodalmi művét. Azután 10 év alatt többet dolgozik, mint más egész életében, összegyűjtött munkáinak 24 kötete csupa személyes vonatkozású visszaemlékezés nagy emberek kis ügyeire, vagy nagy idők kis embereire. — Egész irodalmi működésem abból áll — írja ő maga —, hogy különböző alakok, tünetek és események címén és alkalmán, megfigyeléseimet lerakom a papír betűibe. Aki soraimat végigszántja, az megismeri életemet, családom történetét, de a közelmúlt és elmúló nemzedékek életét is. A múlt rengeteg alakja, aprósága elveszett volna, ha ő meg nem örökíti. Elbeszélése nyomán tudjuk, hogy Batthyány Lajoshoz kivégzése előtt néhány nappal fejvánkosban csempészte be egyik nőrokona azt a kis tőrt, amellyel azután súlyos sebet ejtett nyakán és így menekült meg a bitó elől. Vagy egész más területre áttérve , az ő kutatásai nyomán derült fény a Bakony rémének, Sobri Jóskának igazi történetére. Szenvedélyes híve a nemzeti függetlenségnek, de hazafisága súrolja a nacionalizmust és miközben a magyarságot védi, délibábos fantáziákba téved. El akarja hitetni, hogy „extra Hungáriám, non est vita” és hogy a magyar nemzetnek minden erővel be kell töltenie ,,Duna-medencei vezető szerepét”. Nem vitás, hogy e közben igazságtalan az ország más nyelvet beszélő lakóival szemben. Amint egy kortársi megemlékezés mondja: „tengernek álmodta a Balatont és tengernek álmodta a magyarságot is”. Az igazság és a szabadság védelméért folytatott harcaiban Eötvös legfőbb eszköze, fegyvere az anekdota. Elméletek, okfejtések, bizonyítások helyett inkább adomákkal, képekkel érvel. Évek hosszú során át Budapest nevezetessége volt az Abbázia kávéház törzsasztala, amelynél Eötvös Károly, illetve — ahogy országszerte nevezték — a „vajda” trónolt és beszélt, kifogyhatatlan gazdagsággal múltról és jelenről, emberekről és eseményekről, egyszóval mindenről, ami a századforduló táján mindenkit érdekelt. A törzsasztal mindig tele volt, a hallgatóság a szomszédos asztalok mellé szorult és onnan figyelte a „vajdát”, amint kis kerek sapkával fején, nagy tajtékpipával szájában valósággal ontotta magából a színes történeteket, megfigyeléseket, enyhe emberszólásokat, tréfás megjegyzéseket Anekdotái — ha egyszer összegyűjtöié valaki — vaskos kötetettennének ki. Egy alkalommal arra a bizonyos úri modorra terelődött a szó, amelyre nálunk egyesek oly büszkék voltak. — A becsehelyi Csuzy-családnak volt egy elkényeztetett, elzüllött fia — kezdte történetét Eötvös —, aki megszökött családjától szerencsét próbálni. Semmi sem sikerült neki, bujdosott, majd a Bácskába vetődött és ott csikóskodott vagy tizenöt esztendeig. Végre aztán hazajött, s minthogy „született úr” volt és vagyonos, hívták az úri társaságba. Nem mehetek — mondta —, nem tudok én köztetek viselkedni, hiszen sokáig csikós voltam. Csak viselkedj úgy mint eddig, csikós korodban, senki sem fog semmit észrevenni — felelte neki egy vármegyebeli úr. A „vajda” nagyot szívott pipájából — és az úri modorról nem esett több szó. A törzsasztal vitái néha a késő éjszakai órákig is elhúzódnak. Egy délután — lehet vagy négy óra — sürgönyt hoznak a „vajdának”. Nagy kényelmesen átveszi, aláírja a kézbesítést igazoló szelvényt, azután a hamutartó alá tolja a táviratot. Elmúlik az uzsonna ideje, egyesek elmennek, mások érkeznek helyükbe, Eötvös megrendeli szokott vacsoráját, elfogyasztja, majd újra belemelegedik a mesélgetésbe. Elrepül az este is, a kávéház lassan ürülni kezd, a törzsasztal közönsége is egyre sűrűbben nézi óráját. Éjfél tájban valaki észreveszi, hogy a sürgöny még mindig a hamutartó alatt pihen. Ijedten figyelmezteti Eötvöst. — Nem baj fiam — hangzik a válasz. Annak sürgős, aki küldte. Nekem nem. Befejezésül pedig elevenítsük fel azt a kis glosszát, amelyet Ady írt a Budapesti Napló egyik 1905. évi számába „A vajda Bécsben” címmel. E Bécs-ostromló nagyszerű világban Eötvös Károly, a vajda, gondolt egyet, s fölrándult Becsnek városába. Talán szétnézni egy kicsit csak, hogy lássa, miként remeg az osztrák főváros. De lehet, dolga volt ott a vajdának. Igaz, magyar alakját megbámulták biztosan mindenütt. A bécsi kedélyesség pedig búsongva, szégyenkezve vonult volna vissza, ha sejtette volna, mennyi igaz nemes humor érkezett oda a vajda személyével. Persze ezt csak a bécsi magyarok élvezhették. És mutogatták a vajdának az ékes, cifra Burgot. Nézte a vajda s szomorú — vidám bölcsességgel ennyit mondott: — Esmértem én ezt az osztrák márványt, már magyar verejték korában... Kemény István Magyar Nemzet A 111 eleWízió műsoráról iiiiiiiiiiiiiiiiiiimiiiiiiiiiiimiiiimiiiiMiiiiiiiiiiiimiiimiuiiiiimiiimiiiiiiHimimimitmiiiHmiin Tűvétevők Érdeklődéssel vártuk, milyen lesz a tévében Illyés Gyula parasztkomédiája, a hajdani, ízes vásári játékok, szellemét élesztgető, ízig-vérig színpadi mű. Vajon leküzdi-e a rendező, Horvai István a darab stílusa és a képernyő igénye közötti ellentmondást, teljes élményt adhat-e a tévéváltozat a színpadról ismert komédiából, az ősi parasztkapzsiság pompás gúnyrajzából? A szerencsés megoldás egyik kulcsa a megzenésítés volt. Ránki György kitűnő, csúfondáros muzsikájával, Jékely Zoltán, verseivel, amelyek szinte elválaszthatatlanul kapcsolódtak Illyés szövegéhez, nemcsak a jófajta “népi musicalt" teremtették meg, hanem könnyedebb, stilizált játékra is késztettek. Az ének bizonyos értelemben a beszéd folytatása, olyan érzések, indulatok, olyan végletek kifejezésére alkalmas, amelyeket szóval már nem lehet közölni. A zene így alakította át gyengédebb, bensőségesebb, képernyőre illő játékká a darabot, anélkül, hogy csökkent volna annak indulati ereje. A másik, látszólag technikai probléma a közeli és a távoli beállítások aránya, az egész és a rész, a teljes színtér és a kiemelt arc képének váltakozása. A komédia színtere ugyanis rendkívül mozgalmas, igen gyorsan követik egymást kis részesemények, a cselekmény, a jellemrajz kiegészítő, hangsúlyozó motívumai, egyúttal a rendező és a színész tehetségét, ötletességét kifejező kis játékok. De mit érzékeltethet ebből a televízió? A rendező igyekezett minél többet láttatni az apró, jellemző mozzanatokból. Tartózkodott viszont a túlságosan heves színpadi játéktól. A Tűvétevők szereplői komótos gondossággal végezték romboló, duhaj teendőiket, arra a filmvígjáték hősre emlékeztettek, aki előbb gondosan, körültekintően megigazítja partnere nyakkendőjét, rámosolyog, s csak azután vágja kupán. Ennek a stilizált, játékos vadságnak is van humora, amely sajátos színt adott a tolmácsolásnak, viszont lassította az előadás tempóját. Az apró késleltetések, a viszonylag nehézkes vágás miatt a tévéváltozatban a Tévétevők veszített a komédia színpadi lendületéből, megszelídült olyan értelemben is, hogy túl sok gondolkozási időt hagyott a nézőnek, márpedig e játék sikerének egyik titka a sodró tempó, a színes kavargás, a váratlan csattanók, meghökkentő gesztusok ereje. A szereplők közül Dayka Margit kidolgozott arcjátéka, hatásos énekbeszéde, energikus és mértéktartó szerepformálása említendő elsősorban, s vele együtt Törőcsik Mari első karakterszerepében, a selypes kiscseléd figurájában; csaknem valamennyi megszólalása csattanóként hatott. Lőte Attila színpadi segédeszközök — jellegzetes paróka, maszk nélkül sikerrel formálta meg a komédia félnótás vőlegényét. Kiss Manyi, Gyenge Árpád, Szendrő József, a két szerelmes szerepében Pap Éva és a méltán népszerű Bodrogi Gyula aratott megérdemelt sikert. Mátay Lívia díszletei jól állták a rohamot, hatásosan roskadtak össze a megfelelő pillanatban. A vezető operatőr Sik Igor volt. Röviden A húsvéti műsort hangulatos versösszeállítás zárta le. A Költészet napján a televízió a lehetőségekhez képest bemutatta napjaink rendkívül gazdag líráját. Természetes, hogy valamennyi jó költőnket nem szólaltathatták meg az ötvenperces műsorban. A szerkesztő, Surányi Ibolya és a rendező, Dömölky János érdekes formát alakított ki, a vershallgatás folyamatát megszakító kis riportokkal alighanem követendő példát teremtettek. Az Intervízióban sem vallottunk szégyent a hétfő délelőtti gyemekrajz-programmal. A legkisebbek dolgoztak a rajzlapokon, bizonyságot tettek gazdag fantáziájukról, leleményességükről. Csoszogós címmel új bábsorozat indult Kovács Gyula rendezésében, Lévay Sándor figuráival, amelyek közül különösen Csoszogós orra, s a nagymama joviális kövérségének megoldása tetszett. Az író, Leszkay András egy mackógyerek köré csoportosítja a tanulságos kalandokat. A történet kedves, ám a sorozat első része a terjedelemhez képest eseménytelen volt. Több cselekményre, kevesebb “Lelkizésre" lenne szükség. Igen jól sikerült a kisfilmek és alkotóik heti adása. Balogh Mária a Filmhíradó három munkatársával, Bokor Lászlóval, Csőke Józseffel és Fehéri Tamással készített érdekes, tartalmas riportot, amelyet gondosan válogatott illusztrációk egészítettek ki. Vilcsek Anna .Szerda, 19611. i pr 111 sll. Dél-dunántúli művészek kiállítása Pécsett Négy megye festőművészeinek nyílt meg közös kiállítása Pécsett a Tudomány és Technika Házában. A képzőművészszövetség területi szervezetei már másodízben rendezik meg egy-egy országrész képzőművészeti seregszemléjét, s ezek a kiállítások mintegy előkészítik a nagy országos tárlatokat. Ez persze nem jelenti azt, hogy feltétlenül hasonlítaniuk kell a területi kiállításoknak a budapestiekéhez, sőt, kívánatos, hogy eltérjenek azoktól, hogy egyéni színt, lokális zamatot is nyújtsanak. A pécsi kiállítás ezzel a sajátos ízű és igényes kulturáltsággal vált szerény méretei ellenére is — ha nem is súlyosabbá —, de színesebbé és változatosabbá, mint az utolsó műcsarnoki tárlat. Széles skálán mozog a kiállított művek hangja, a részletező ábrázolástól a dekoratív jellegű kompozíciókig, s a rendezés egyenrangú társakként mutatja be valamennyit. A táji látványból formált lírai képek sorában talán Szekeres Emil festményei hatnak a legszuggesztívebben. Kisméretű kompozícióin néhány ház és fa képe sűrűsödik romantikus látomássá — néha szinte ballada hangvételűek ezek a képek. Kevésbé feszültek, inkább a színek költői hangulatát, meseszerű harmóniáit dolgozzák fel Kele Sándor festményei. Gerő Kázmér nyugodt, összehangolt koloritú és szilárdan megszerkesztett Kaposi tája mértéktartó, eszközei dacára is kiemelkedik a kiállítás festményei közül. Tulajdonképpen a látványfestészet ösvényeit követi Soltra Elemér is, noha képei első rátekintésre erősen stilizáltnak hatnak. Soltra lendületes foltokból felépült Víz és kövek című festménye azt mutatja, hogy a Domanovszky féle tematikus kompozícióktól eltávolodva érdemes ezt a játékos és szabadon örvénylő természetfestést továbbfejlesztenie. A kiállítás nesztora és legnagyobb hatású művésze kétségtelenül Martyn Ferenc. Két kisméretű képe, a Madarak és a Tapolcai emlék, a párizsi iskola kultúráját és tradícióit ötvözi a magyar festészet örökségével. A Max Ernst-i értelemben vett szürrealizmus jelenik meg ezeken a kompozíciókon: a Balaton gyöngyházfényű panorámája, amint figurák és tárgyak szabadon alakított sziluettje vetül eléje. A külső természet és a belső gondolati világ összefonódása ez, a Dunántúl jellegzetes motívumaiból ötvözve — karcsú és áttetsző lírájával egy másik dunántúli művész, Takács Gyula verseire emlékeztetően. Martyn kristályszerű formáit Bizse János derűs és eleven hangulatú dekorativitássá oldotta fel. Mint egy kaleidoszkóp csillogó színfoltjai, úgy örvénylenek az Utazási emlék című festmény formái — de ez a cím és ez a tartalmi játékosság a többi műre is jellemző. Szigorúbban konstruált és mélyebb költői világot keres Lantos Ferenc. Két festménye, a Vízparti emlék és a Függőlegesek az elvontabb formálás ellenére is a nyári atmoszférában, vagy a vízparti világban lejátszódó tükröződések melegét és csillogását idézik. Martyn “iskolájának" legfiatalabb tagja Erdős János. Miniatúra nagyságú kompozíciói új utat keresnek, az építészet elemeiből, falak és ablakok architektonikájából formál súlyos, puritán módon szűkszavú szerkezeteiket. A grafikai anyag kevésbé szuggesztív, bár itt is megfigyelhető a bátor hangú változatosság. Soltra Elemér és Bizse János finom tollrajzhálóból felépített illusztrációi igényes munkák, de nem születhettek volna meg Martyn hasonló karakterű rajzjai nélkül. Szabados János lapjai — köztük a Kora tavasz — a rajz spontán lendületével születtek. Szeretnénk őt nagyobb lélegzetű munkákra biztatni. Perneczky Géza SZÍNHÁZAK MAI MŰSORA Alami Operaház: Párizs lángjai (Opera—Nemzeti II. sor. A—B. 7.) (7) — Erkel Színház: Hamupipőke (8. bér. 8.) (7) — Nemzeti Színház: Marat halála (7) Katona József Színház: Későn (7) — Madách Színház: Egy hónap falun (7) — Madách Kamara Színház: Szemenszedett igazság (7) — Vígszínház: A testőr (7) — Odry Színpad: León és Noel (fél 8) — Thália Színház: Virágozzanak az almatak (7) — József Attila Színház: Dr. Pepike (F. Kéri, S.) (7) — Fővárosi Operettszínház: My fair Lady (7) — Vidám Színpad: Mi ebből a tanulság? (fél 8) — Kis Színpad: Szegény kis betörő (7) — Irodalmi Színpad: Petőfi Mezőberényben: A fejedelem (P. bér. 4.) (7) Egyetemi Színpad: Szfinx: Egy szerelem három éjszakája (7) — Kamara Varieté: Nem nálunk történt (du. 6 és fél 9) — Állami Bábszínház: Fehérlóva (de. 11), Dani Bogárországban (du. 3) — Zeneakadémia: Gergely Ferenc orgonaestje (Közr. a Budapesti Madngájkórus) (fél 8).