Magyar Nemzet, 1967. július (23. évfolyam, 153-178. szám)

1967-07-26 / 174. szám

4 Szegedi Szabadtéri Játékok HAMLET Minden mellette szól, hogy ezt a Shakespeare-tragédiát egyszer meg kell próbálni sza­bad ég alatt eljátszani, »az éjnek rémjáró szakában«, csil­lagfényben, "midőn ama csil­lag, mely a saroktól nyugatra ég, a mennynek épp azon a részén viágol«. A Hamlet te­temes része nyílt tereken ját­szódik: bástyákon, szirtfokon, temetőkertben, partokon, sötét tenger­morajban. A minden­­ségnek ezt a hatalmas léleg­zését, az élet neszeit és zúgá­sát, kakasszót, ágyúdörejt, láncok csörgését, és a halál sóhajait és sikolyait az ember nagy dimenziókban várja et­től a műtől, akkora kiterjedé­sekben, mint amekkora maga a dráma. Még azt a nyugati csillagot is keresné a magas­ban, amelyről az őrtálló kato­na beszél, szívesen megkeres­né a szemével a milliárdnyi ragyogás és hunyorgás között, a párás végtelenben. Mert az ember mindent lát­ni akar ebben a műben, még a környezetét is, még a mellé­keset is — ha van benne egy­általán mellékes. Látni akarja még azt a felhőt is, amelyre Hamlet fölmutat s amellyel Poloniussaal a bolondját já­ratja: a teve-formájú, a me­­nyét-formájú, a cethal-formá­­jú felhőt. S érezni akarja az arcán, a haja közt a dán szél­járást, a nyirkos, hűvös lehe­letet — mindent, ami ezt a borús királyfit, ezt a magá­nyos gondolkodót, ezt a min­den emberben élő, legbenső embert körülveszi. Mindent tudni akar róla, tudni akarja, milyen felhők, milyen szellők, milyen sziklák, milyen füvek illata, milyen csillagok sugall­ják a gondolatait, amelyekben ekkora tökéllyel mondja ki a világot, a társadalmat, az em­bert Csillagokban, felhőkben, sze­lek szabad járásában, az ég alatt visszamorajló ágyúdör­gésben, fától fáig, háztól há­zig, dombtól dombig verődő, halkuló kakas-kiáltásban egy zárttéri, színházi előadás sze­gény. A Hamlet színtere a vi­lág. Min­den, amellett szól, hogy ezt a Shakespeare-tragé­diát meg kell próbálni egyszer szabad ég alatt eljátszani. És minden ellene szól, hogy ezt a Shakespeare-tragédiát szabadtéren eljátsszák. »Az éjnek rémjáró szakában, a ré­mek nem nyitott tereken lép­kednek, nem várfalakon, nyál­kás köveken, kongó folyosó­kon. Az igazi rémekkel, a szörnyekkel, a szellemekkel, a maga riadalmaival, sejtelmei­vel, tétovázásaival, eltökéltsé­geivel és megtorpanásaival, a maga tilos vonzalmaival, anyához, lányhoz vonzó érzéki vágyaival az embernek önma­gán belül van baja és elszá­­m­olnivalója. A világgal, a ko­rával, a társadalmával, a zsar­nokságokkal, barátaival és árulóival, a csalódásaival nem nyílt tereken ütközik meg, ha­nem legbelül. Amikor négy­szemközt marad a gondolatai­val, tudja csak meg, hogy "ki­zökkent az idő", s mert az idő mindiuintalan és mindenkiben, mióta ember az ember, kizök­ken, tudja csak meg, hogy az ember dolga, mindenkié, nem­csak Hamleté, x­ helyretolni azt*. Még a csillagok is az em­berben legbelül kelnek s nyu­­gosztak, még a mindenség légzése és szel­lőj­árása is ben­ne kerekedik és benne ül el — a Hamlet színtere a leges­­legelzártabb színtér: egy em­ber gondolatvilága. Minden az ellen szól, hogy ezt a Shakespeare-tragédiát szabadtéren játsszák el. Az ellentmondás feloldását akkor keresi az ember a leg­­buzgóbba­n, amikor reményte­len. Amikor meghallottam, hogy az idei Szegedi Szabad­téri Játékok egyik műsorda­rabja a Hamlet lesz, játszani kezdtem az ötletekkel, hogyan lehetne ezt az expanzivitásá­­ban a mindenség betöltésére hivatott, de a maga ritka lé­lekszámú "­kis-emberisé­gével­­nyílt téren elszaporodni kép­telen drámát mégis a szabad­ba vinni? Egy szűk kis trupp­­pal valahogy mégis benépesí­teni a világot? Tudtam, hogy a Hamlet világa különös faj: a szabadban érzi fogolynak magát s a nyílt tér rácsai kö­zött nem tenyészthető, nem szaporodóik, mint a nemes, nagy, magányos vadak. Min­den gazdag dekoráció csak el­szegényíti, mindennel, amit a szemnek ad, kiszúrja a sze­met Minden, ami kívülről megnöveszti, belülről fojto­gatja, mint a strúma a nyakat Mivel lehetne mégis úgy da­gasztani, hogy ne idegen, ne mohó sejtektől dagadjon? A Hamlet, mint egyetlen szóló­szám, hogyan fejezhetné ki magát — de csakugyan önma­gát — egy óriás zenekarban? Akkorában, amekkorát sza­badtéri játék kénytelen igény­be venni? Egyik elképzelésemet egy részletéről baráti körben ak­­kor elmondtam, elmondom most is. A mű egy-egy jelene­tének néhány sora, sőt az egyiknek csak néhány szava adta a gondolatot, hogy a Hamlet­nek mégiscsak van egy személyisége, aki szapo­rítható talán: a Szellem, Ham­let atyjának szelleme. A drá­ma folyamán négyen látják: Hamlet, Horatio és két őr­katona: Marcellus és Bernar­­do. Az ötödik, a királyné, no­ha találkoznia kellene vele, nem látja s ezt mondja róla a fiának: "­Hiú koholmány ez hevült agyadtól, anyagtalan teremtés, aminőben nagy mes­ter a rajongás.* Horatio azon­ban és Bernardo a helsingöri bástyán e kiáltásokkal veszik űzőbe a káprázatot: "Itt van!" — mondja az egyik, "Itt van!­" — mondja a másik. A Szelle­met tehát nem látják a kö­zömbösök, mint amilyen a ki­rályné, nem is csak a rajon­gók látják, mint amilyen Hamlet, hanem látják a zakla­­tottak. Mindazok, akik Dánia sorsát változni, akik a zsar­nokság nyomását növekedni érzik, akik gyötörtnek tudják az alattvalót, akiknek gyanús, "mért öntik e réz árgyukat na­ponta s veszik külföldön a sok harci szert?" Négyen látják hát szorongásuk rém­alakját, miért ne láthatnák négy-, sőt többféleként »az éjnek rémjá­ró szakában"? Miért ne lát­hatnák teli az éjszakát a kép­zelet „koholmányával­, a zsar­nokság támadásának idősza­kában, amikor a valóság iszo­nyúbbakat kohol minden kép­zeletnél? Rémek a bástyákon, rémek a várfokokon, látomá­sok ,m­inden fordulóban, min­den folyosóvégen, minden ho­mályos zugban. A szorongás nehéz, anyagszerű káprázattal. Így képzeltem valahogy saját anyagából, a kor valódi rém­­látásaiból véve, a felháborult Szellem megtöbbszörösítésével benépesíteni ennek a kisnépű kamaradrámának egy-egy részletét, hogy a kísértetjárás a szabadtéri színpad irdatlan dimenzióiban talán a saját le­hetőségeitől legyen dekoratív. A túldíszítés kísértése és esélye egyébként a szabadtéri terv első pillanatától megvolt — és kísértett — a Hamlet Dóm téri előadásában. Meg­vallom, Vámos László rende­zését féltettem is tőle. Mohó, szertelen, dekoratív hajlamú, nem is mindig stílustartó kép­zelet az övé, egy ötletért néha elcseréli a gondolatát — volt már rá példa, és éppen a Dóm téren De most a másik Vá­mos László, a szemfényvesztő eszközeiről, a tűzijátékairól, a színpadi blöffjeiről lemondó rendező munkája látható a Szabadtéri Játékokon. Egy rendezőé, aki az artisztikumot nem kizárólag a maga fantá­ziájából akarja előállítani és nem színpadtechnikai, szceni­kai segítségekkel, hanem tud­ja a műből is, az ízléséből is, a tehetsége mélyrétegeiből Nagy örömet szerzett és visszaadta a hitemet a rende­zőnek nemcsak a teátrális, ha­nem csakugyan a színpadmű­­vészi tehetségében például az, ahogyan e­­népség, katona­ság­ nélküli műben mégis népséget, katonaságot tud te­remteni. Szerepet, feladatot, mondandót ad egy tömegnek, amely Shakespeare instruk­ciójában szerepel ugyan­­urak, úrnők, tisztek, katonák, színészek, hajósok, híradók és kísérete­kén­t, de valódi funk­ciója nincs. Vámos viselkedést juttat nekik s viselkedésük egy frissen csírázó önkény­uralmat jellemez, a testvér­gyilkos, asszony- és trónbitor­ló Claudiusét. Ezek a felvonu­lások, ezek az alabárd- és cí­mer­erdők, ezek a fáklyák nem azért vannak, hogy moz­gás és látnivaló legyen a szín­padon, hanem arra szolgál­nak, hogy egy kamaszodó zsarnokság hencegjen velük; a lándzsák csillogó hegye di­csekvésre is, fitogtatásra is való, de arra is, hogy az ön­kény, amely mindig gyanak­szik és mindig retteg, véde­kezni, döfni, irtani is tudjon velük. A taps, amely Claudius mondataira ezektől az uraktól, úrnőktől, tisztektől, katonák­tól, színészektől, hajósoktól, híradóktól és kísérőktől híze­legve kicsattan, a gyávaság, a törleszkedés, a meghunyász­­kodás tapsa, hazug taps é s a rendező meg tudja éreztetni, hogy az. Tenyerek szavazata a zsarnokság mellett, s nem a gondolatoké. Magánhasználatra szánt el­képzelésemet a Szellem meg­sokszorozására bizonyos ön­elégültséggel láttam megvaló­sulni Vámos rendezésében. Ő pusztán színpadtechnikai meggondolásból — és jó meg­gondolásból — szerepelteti több kiadásban ugyanazt a Szellemet, hogy a nagy, sza­badtéri háttérben gyorsan el­suhanni látsszék. Én a több szereplővel talán mondanék is valamit a rémek elburjánzá­sáról egy korban, amikor­­ro­hadt az államgépben valami". Lehet, hogy a színpadtechni­kával neki van igaza, lehet, hogy a mondanivalóval ne­kem. Mindenesetre a nagy színpadi térben, amelyet ugyancsak Vámos László dísz­letterve szerint hatalmasan ható, gyorsan mozgatható ha­sábrendszer oszt meg s ame­lyet Vámos, a rendező, mindig képzőművészetileg is szépen tölt ki alakokkal, csoportok­kal, ez a sokszorosító eljárás jó hatást tesz és kisebb tér­ben, zárt színpadon is haszno­sítható. A Madách Színház előadása, ez az immár világelismerésre jutott előadás valósul meg lé­nyegileg a szegedi szabadtéren is színészi összetételben: Gá­bor Miklós, és a többiek. S ha az elején arról volt szó, hogy Hamletról, a dán királyfiról, erről a magányos gondolkodóról, erről a minden emberben élő legbenső Ember­ről a néző mindent tudni akar, akkor ezúttal is elmondható, hogy Gábor Miklóstól min­dent meg is tud róla. Tudja, hogy az ő Hamletjának milyen felhők, milyen sziklák, szel­lők, milyen füvek illata, mi­lyen csillagok sugallják a gon­dolatait. Gábor Miklós — meg kell ismételni és mindig újra meg, valahányszor ezt a szere­pet eljátssza akárhol, szabad ég alatt, színpadon, pódiumon, vagy akár könyvben éli végig — tökéletesen mondja ki a vi­lágot, a társadalmat, az em­bert, önmagát. Hamletet. Mindig újra a világra hozza ezt az alakot, a születés nagy gyötrelmével és gyönyörűsé­gével. A zárttéri és annyiszor mél­tatott Hamlet-előadáshoz ké­pest Bessenyei Ferenc Clau­­diusa mintha erőben és erő­szakban, rettegésben és elve­temültségben, pánikban és lel­kifurdalásban, a zsarnoki jel­lemzőkben mintha növekedett volna a szegedi szabadtéren, részben attól a megnövelt kör­­­nyezettől, amelyet a rendezés teremt köréje, részben a saját átsültségétől. Ugyanilyen gya­rapodást érezni Vass Éva Ophéliáján, kivált a téboly megejtő és megrendítő jelene­teiben, és Ajtay Andor Polo­­niusán. Hangtechnikailag is, művé­szileg is nagyszabásúan megol­dott jelenség szólal meg Basi­­lides Zoltán szavaiban a Szel­lem szerepében s megnőtt a jelentősége az Első sírásóéban Kőm­ives Sándornak, Rosen­­crantzéban Árva Jánosnak és a vele együtt lépő Guildens­­teinében Tallós Endrének. Ugyanilyen elismerés illeti Újlaki László Színészkirályát, Kelemen Éva Színészkirálynő­jét, Garics János Fortinbrasát. A színpad hatalmas méretei, az oszloprendszer sziklasúlya, a végtelenség arányai mintha egy kicsit nyomasztóan hatná­nak Tolnay Klári nagyon ben­sőséges, félénk és törékeny lé­nyére. Gertrúdja elsápad eb­ben az óriás térfogatban s ha nem rettentette is zárt színpa­don a szerep mélysége, most megrettenni látszik a környe­zet, a mennybolt magasságá­tól. Egy árnyalattal ugyancsak erőtlenebb Madách Színház­beli alakításánál Avar István Horatiója s még mindig nem leli Laertes valódi hangját Lőte Attila. Színekben éppúgy, iránt stí­lusban, hangulatban és har­móniában a színpadi képhez és az alakok jelleméhez, rend­kívül szépek Mialkovszky Er­zsébet jelmezei. A Hamlet a Szegedi Játéko­kon mindent összevéve eddigi legnagyobb szabadtéri színhá­zi élményeim közé tartozik. S hogy a közönség is így gon­dolkodik, észrevehető volt a nagy csenden, amely az első előadást kísérte és a nagy tap­son, amely olyan szokatlanul hosszan ünnepelte a végén. Mátrai-Betegh Béla Hamlet a rémekkel teli éjszakában (Szlovák György rajza) A magánautók kötelező szavatossági biztosításának MÁSODIK FÉLÉVI DÍJÁT JÚLIUS 31-IG LEHET PÓTLÉKMENTESEN BEFIZETNI Felvilágosítást, befizetőlapot, az Állami biztosító fiókjai adnak ik­ear Nemzet Rádióvásár rádiócserével 1967. JÚLIUS 17-TŐL AUGUSZTUS 5-IG AR 612 VILÁGVEVO CSÚCSSZUPER RÉGI AR: 2800,— CJ AR. 2300.— MINDEN ÜZEMKÉPES RÁDIÓT VISSZAVÁLTUNK fc^ERAVIL^ RÉSZLETES FELVILÁGOSÍTÁS BOLTJAINKBAN t­elevízió műsoráról Mit bír el a képernyő ? Egy-egy tévé­játékot sze­rény számítás szerint húsz­­harminc népstadionnyi közön­ség lát, bár lakásonként csak négyen-öten nézik a képer­nyőt. Miért van az, hogy oly­kor úgy játszanak a képer­nyőn, olyan széles gesztusok­kal, akkora lélegzettel, oly harsányan, monstre mimiká­val, mintha a stadion gyepén állna a színész, s a lelátó ka­rimájáról figyelnék játékát? Mint most is, Turgenyev egyfelvonásos komédiáját vet­te elő a televízió, hogy az orosz irodalom újabb tájait fedeztesse föl nézőivel. A komédiának nem hiába szokványos jelzője a­­fergete­ges­, friss, sodró iramot vá­runk tőle még akkor is, ha — mint a Reggeli a marsallnál — a tunya, ostoba vidéki nemesi életet figurázza ki. A tévé­já­ték bemutatója előtt azon tré­fálkoztunk, hogy a filmeknek egyre jobb és érdekesebb a­­ címkép-sorozatuk, szaknyel­ven szólva a főcímük.­­Sze­retnék már egyszer egy más­fél órás főcímet látni* — mondta egyikünk, s akkor megkezdődött a Turgenyev­­komédia bemutatója. Szelle­mes képekből állt ez a főcím is — de mintha félreértette volna az előző tréfát: hosszú­ra nyúlt, minden mulatságos mozzanata lelassult. A film is. Alighanem félreértés áldo­zata lett Turgenyev: műve sok tekintetben hasonlít ugyan a mai atmoszférikus-lé­lektani ábrázolásokhoz, de részben el is tér azoktól. A televízióváltozat készítői e kü­lönbségekről elfeledkeztek, így a darab sem gondolatköz­lőnek, sem gondolatébresztő­nek nem bizonyult, inkább lassúnak és unalmasnak. Talán ezt ellensúlyozandó, a terjengősséget leplezendő, han­golták az előadást harsányra. Már a fordítással kezdődött ez a törekvés: ízetlen szójátéko­kat hallottunk, pesties­­kiszó­lásokat* (­no ne mondja!*). S a színészi játék! Egyedül Me­zei Mária alkalmazkodott a darabhoz és a képernyőhöz egyaránt: ő játszott visszafo­gottan, szolid, groteszk eszkö­zökkel. A többiek a némafilm korszakát idéző arcjátékkal, hangsúlyos mozgásokkal, vá­rakozást keltő szem­méregeté­­sekkel, a vándorszínészet ko­rában dívott mimikával he­lyettesítették a jellemábrázo­lást és a komikumot. Alig hiszem, hogy (a paro­­dizálás kivételével) az efféle játékstílus ma bárhol is elvi­selhető volna, még kevésbé az a televízióban, a képernyőn. A kamera valóban gondolat­közelbe férkőzik a színészhez, a gondolatot azonban soha nem pótolhatja az ágálás. Meglehet, valaha — az akko­­ri technikai adottságok miatt — a gondolatot a színészi já­téknak föl kellett nagyítania. De ma már a színész dolga, hogy a gondolatot éreztesse, ő maga pedig mögéje rejtőzzön, szinte észrevétlen maradjon. Ez az előadás kiváló színé­szeink hitelét rontotta. S Tur­­genyevét is. Z. L. A Mojszejev együttes megkezdte vendégszereplését Szegeden Kedden este Szegeden, a Dóm téri színpadon mutatta be Út a tánchoz című, nagy érdeklődéssel várt műsorát a Mojszejev együttes. Az elő­adáson, amelyen megjelent Molnár János művelődésügyi miniszterhelyettes és F. J. Tyitov, a Szovjetunió buda­pesti nagykövete, tucatnyi európai és dél-amerikai ország lakóinak népi táncait elevení­tették meg. Az előadás művészeti veze­tője és rendezője Igor Mojsze­jev Lenin-díjas, a Szovjetunió népművésze volt, a­ki éppen ennek a műsornak összeállítá­sáért, illetve koreográfiájáért kapta meg a Lenin-díjat. A vezető karmester N. Nyekra­­szov, koncertmesterei 3. Uszi­­kin és M. Parfjonova voltak. Az együttes zenekarát Sz. Ko­­lobkov vezényelte. NAPLÓ Magyar—kambodzsai kultu­rális és tudományos egyez­ményt írt alá kedden a Kul­turális Kapcsolatok Intézeté­nek székházában dr. Bognár József, a KKI elnöke és Koun Wick, a Kambodzsai Király­ság Budapestre akkreditált nagykövete. A megállapodás értelmében Magyarország és Kambodzsa együttműködését elsősorban a tudományos te­rületeken és az oktatásban szerzett tapasztalatok kicseré­lésével szorgalmazzák. Ezen kívül kölcsönösen műsorokat cserélnek a két ország rádió-, televízió- és filmszervei. Tolna megyei születésű, vagy a megyével kapcsolatban álló költők, írók és művészek emléktárgyaival, életének do­kumentumaival bővítik a szek­szárdi Babits-emlékház kiállí­tásait. A tárlaton helyet kap­nak többek között Petőfi Sán­dor, Vörösmarty Mihály, Vas­ Gereben, Garay János, Liszt Ferenc, Hegedűs Gyula és má­sok dokumentumai. Kassák Lajos temetése jú­lius 28-án, pénteken délután három órakor lesz a Farkas­réti temetőben. 18. Quadriennálé 1967 címmel Prágában megrendezik a szín­padi díszletek és kosztümök fesztiválját. Vasárnap Zágrábban meg­kezdődött a jugoszláv népek népzenei és népi tánc feszti­válja. A jugoszláv együttese­ken kívül olasz, magyar, nor­vég osztrák, bolgár, csehszlo­vák és lengyel népi együttesek is fellépnek a szemlén. József Attila válogatott ver­seskötete jelenik meg rövide­sen dán nyelven. A könyvet a koppenhágai Borgerts Forlag adja ki. Július 26 A prágai nemzetközi dzsessz­­fesztivált október 18 és 25 között tartják. Eddig csehszlo­vák, szovjet, lengyel, bolgár, dán, angol és nyugatnémet együttesek jelentették be rész­vételüket.­ Ingres halálának 100-ik év­fordulója alkalmából Párizs­ban a Louvrre Múzeumban ősz­szel nagy retrospektív kiállí­táson mutatják be a nagy francia művész alkotásait. Elő­zőleg szülővárosa, Mortauban emlékezik meg nagy fiáról, a szeptemberig tartó emlékkiál­lítással, amelynek címe: Ingres és kora­ is Román—német—francia ko­produkcióban viszik filmre Mark Twain két klasszikus if­júsági regényét, a Tom Saw­­yert és a Huckleberry Finnt. Carlo Ponti produkciójában csehszlovák film készül: Milos Formán, Iván Passer és Ja­­roslav Papousek rendezi A tűzoltók címmel. .Szerda, 1961. július 26. Felrobbant a szélmalom, vége a filmnek Felrobbantották a díszlet­szélmalmot kedden a pákozdi Szúnyog-szigeten, s ezzel vé­get ért Az utolsó csapat című nyugatnémet—olasz koproduk­ciós film magyarországi for­gatása. A film a napóleoni időkben játszódik. Hazánkban a jénai csata felvételeit ké­szítették. A film főszereplője egy kis csapat élén a jénai szélmalomból fedezi társainak visszavonulását, míg végül is felrobbantják a fedezékül használt malmot. SZÍNHÁZAK MAI MŰSORA Budai Parkszínpad: Tanéra hív a nóta (a Budapest Táncegyüttes műsora) (fél 9).

Next