Magyar Nemzet, 1967. augusztus (23. évfolyam, 179-205. szám)
1967-08-09 / 186. szám
4 Fábry Zoltán hetven éves Ma tölti be hetvenedik évét egy szlovákiai magyar író, aki mindnyájunk eszmei irányítású magyar írástudója lett: a stászi Fábry Zoltán. Nevében két ország barátságát s a magyar irodalmi kultúra jelképét érezzük. Az első világháború után, mint leszerelt katonatiszt s a pesti egyetem bölcsészkarának Eötvös-kollégista hallgatója, kényszerűen s betegen visszavonult szülőfalujába, a Kassa alatti völgyek egyikében megbúvó, fenyvesekkel övezett Stószra. Neve csakhamar sajátosan formált könyvkritikák alatt volt olvasható. Az irodalom értékét és embernevelő tudatát terjesztették ezek a cikkek. De a háború utáni izmusok hullámverésében, a magyar expresszionizmus képviselőjeként, Fábry is avantgardista módon írt. Stílusa a zaklatott mondanivalóhoz igazodott, görcsös, nehéz közlésmód volt, szinte modern versmondatokban fejezte ki magát Azóta, csaknem félszázadon át lankadatlanul magyarázta s bíráló megjegyzésekkel kísérte nemcsak szűkebb szülőföldje magyar irodalmát hanem az irodalom és társadalom összeszövődését, s a magyar irodalom minden számottevő művét és alkotóját Stílusa kibontakozó magyar irodalmi értéktudatával együtt simult ki. Szocializmust és nemzeti hagyományokat ötvözött egybe kivételesen hűséges, s eljárásáért felelősséget vállaló ötvösként Ma azt a magyar publicistát köszöntjük Fábry Zoltánban, aki telibetaláló feleletekkel, igazságosztó válaszokkal, pozitív könyvek esetében örömmel és lelkesedéssel, negatív esetekben társadalmi igazságot követelő kritikával emelkedett nemzeti műveltségünk egyik őrzőjévé. Nem mozdult ki Szászról, ősei házában él, mint Kölcsey és Kazinczy, nagy könyvtárral a háta mögött, leveleket váltva az egész magyar nyelvterülettel, időnként gyengélkedve, mégis erősen és szívósan, tervszerűen végezve munkáját. Valaha csak irodalmárok olvasmánya volt, ma tanító és érvelő írásai belekerültek társadalmunk vérkeringésébe. Fábry Zoltán nem az esztétikai, hanem az erkölcsi meggyőződés irodalmi publicistája. Két világháború alatt és között nemcsak a háborút gyűlölte meg, s tudott és mert izgatni és vádolni a háború s a militarista magatartás ellen, hanem vállalta azt a radikális meggyőződést, mely a háborúk alapvető okaira világít rá, a politikai gyűlöletre, nemzeteket egymás ellen, gerjesztő féltékenységre és irigységre. Fábry Zoltán a legjobb magyar antifasiszta íróvá nőtt fel a szemünk láttára. Ragyogó elemzésekkel leplezte le a német horogkereszt gyilkos ösztöneit, nihilizmusát, a megfélemlítést, a valóság érzékelvetését, népek gáncstalan megtizedelését. -j-,ábry elolvasta mind a 111 számbajövő német könyveket, s olvasmányairól könyörtelen élességű cikkekben számolt be. Ezt teszi ma is a poszt-fasizmussal, ugyanolyan csalhatatlan szimattal, mint tette az elsővel virulens korszakában. A felrázó és bizonyító Fábry-cikkek tizenkét könyvben sorakoznak ma elénk, a magyar antifasizmus s az irodalmi magatartás legerkölcsibb kifejezéseként. Egy humanista ellenállásáról, a szocializmust éppen emberségéért vállaló erőről szólnak Fábry cikkei. A humanizmus: artuifasizmus. Ez Fábry írásainak jelszószerű summája, életének értelme és fáradhatatlanságának titka. Szalatnai Rezső Antonin Novotny köztársasági elnök megbízásából kedden Vasil Bilak, Szlovákia Kommunista Pártja elnökségének tagja. Kassa melletti otthonában átnyújtotta Fábry Zoltánnak 70. születésnapja alkalmából a Munkaérdem- ÜGETŐVERSENY szerda du, fél 5 órakor Magwi Nemzet. NORMA A bolognai Városi Színház operaelőadása a Margitszigeten. A KORAI OLASZ ROMANTIKA egyik leghíresebb darabjával, a Normá-val mutatkozott be a bolognai Teatro Comunale együttese — öt év után (az Olasz Állami Stagione 1962-es látogatása óta) az első teljes olasz társulat Magyarországon. Olyan művel jöttek, amely elsősorban az „övék*, amelynek mai élete, népszerűsége, szinte játszhatósága is az olasz operajátszási tradíciókhoz van kötve. Amiért elsősorban elismeréssel tartozunk nekik: ízelítőt tudtak adni e hagyomány erejéből, s fogalmat a műnek azokról a belső energiáiról, amelyek — sajátos feltételek között — máig is életben tartják az olasz bel canto-korszak egyik legnevezetesebb alkotását. A korai olasz romantikus opera nagy triászának, Rossininek, Bellininek, Donizettinek életművéből éppen Bellinié lett a legjellegzetesebben olasz ügy. Vígoperát nem írt rövid életpályája folyamán; romantikus tragédiáinak színpada — a kortárs művek döntő többségével együtt — ma elavult színpadnak számíthatna, ha a stílus ereje, s mindenekfölött Bellini melodikus tehetségének gazdagsága nem tartaná életben legjobb darabjait. Stílusának titkát, s dallamosságának sajátos varázsát azonban olasz előadói hagyományok őrzik elsődlegesen. AZ 1800-AS, 1830-AS ÉVEK tájékán, a romantikus átmenet idején még teljes fényükben ragyogtak a XVII—XVIII. századi nagy olasz bel cantokultúra tradíciói, világhírű énekes-sztárok egész sora gondoskodott róla — ma már legendás nevek, mint Maria Malibran, Giulia Grisi, Giuditta Pasta és mások —, hogy az elmúlt századok nagy előadói hagyományai tovább éljenek. A bel canto nagy másodvirágzása, második „aranykora” volt az a néhány évtized, amely Verdi fellépését megelőzte. S ennek a dallamhagyománynak talán legnagobb tehetségű alakítója — továbbfejlesztője Bellini —, az ő művészetében máig is a melódia vegetációszerű bőségét, s a nagy énekszerepek csodáit tiszteli és áhítja vissza az olasz operaízlés. Ura volt különben a teljes mesterség minden mozzanatának, a formaalkotásnak, az operaszerkesztés korabeli követelményeinek; igényesen szőtt, finoman hangszerelt partitúráinak tanúsága szerint nem hiányzott belőle a fogékonyság a zenekari (ma így mondanánk: •szimfonikus*) háttérfestés választékosabb árnyalatai iránt sem — mindez szintén stílusának szigorú összetevői közé tartozik, amely a mai előadóktól is pontos reprodukálást követel. A Norma is példája lehetne az ilyen mesterségbeli kvalitásoknak. A kor egyik mintadarabja, romantikus miliőjével, egzotikus, sőt, sejtelmes háttérrajzával, nagy kórusjeleneteivel, kibontakozó új ária- és együttestípusaival, amelyek majd már a következő nemzedékben, Verdi művészetében fognak mélyebb visszhangra találni. S egyszersmind még azaranykor* operája is: a nagy dallamvonalak és parádés énekszerepek operája. •Hosszú-hosszú, nagy dallamok vannak műveiben, amilyeneket soha senki nem írt előtte* — írja Belliniről majdnem hetven évvel később az öreg Verdi, s az ő szavában is az aranykorra emlékező nosztalgia csendül. Nagy dallamok — és egy Giuditta Pasta képességeire szabott, rendkívüli igényű sztár-címszerep, a virtuozitás és a bel cantodallamszövés minden bűvöletével, amely ma is kivételes formátumú énekesegyéniséget kíván. STÍLUS DOLGÁBAN beváltotta reményeinket a bolognaiak Norma-előadása. Azon a színvonalon mutatták meg a darabot ahogyan egyáltalán érdemes előadni, ahhoz, hogy fogalmat kapjunk sajátos értékeiről, melodikus erejéről, stílustisztaságáról, zenei-formai kiegyensúlyozottságáról. Magukkal hozták a jó értelemben vett énekesi és zenei tradíciókat, az előadási fegyelem komolyságát, a felületességet kerülő művészi igényt Hangkvalitásban talán nem érnek fel a Norma előadásához szerződtetett szólisták adottságai egy olasz vagy nemzetközi sztár-szereposztás kivételes képességeihez. A széphangzás érzéki varázsából valamennyivel kevesebbet kaptunk, mint amennyi a Norma elbűvölő szólamaiban, parádés nagy szerepeiben benne rejlik. Az olasz énekstílus kultúrájával és fegyelmével mégis hívek maradtak Bellinihez: az olasz szereplők, Bianca Maria Casoni, Ferruccio Mazzoli és a többiek éppúgy, mint a produkcióhozolasszá, asszimilálódó két főszereplő: Margaret Tynes és Charles Craig. Tynes művészegyénisége, kifejezőkészsége és kifinomult muzikalitása még a diszpozíció apróbb ingadozásain túl is meggyőzően érvényesül; a híres •Castá dívát* az első felvonásban, s szerepének többi kényes, igényes énekszámát a művészi megoldás gondosságával és választékosságával tette számunkra rokonszenvessé. Charles Craig egy •hősi* hangvolumenű és kiforrott tudású énekes képességeiről adott számot Bellini tenor-főszerepében, Bianca Maria elásom kellemes szopránja és énektechnikai biztonsága mellett, megnyerő lírai egyéniségről. Ferruccio Mazzoli fényes, erőteljes basszusa ismét hiányainkra emlékeztetett ebben az olyannyira fontos hangfajban. IGEN SOKAT KÖSZÖNHET az előadás színvonala, stílusfegyelme a kórusnak és zenekarnak, a bolognai színház „állandó művészi személyzetének. A tömör hangzású, jó színházi kórus, s a jó képességű zenekar, amely a technikai fegyelem mellett a stílusban való otthonosságot is erényei közé sorolhatta, élettel töltötte meg a partitúra színeit és ritmusait. Az együttes élén pedig egy jó operakarmester állt: Alfredo Garzonéni, alapon és pontos partitúraismerettel, a széphangzás igényességével, biztos szakmai felkészültséggel és rátermettséggel. Precíz, sőt kissé preciez irányító, akit talán csak az a veszély fenyeget, hogy néhol túl aprólékossá válik, s hajlamos rá, hogy belefeledkezzék a részletek szépségeibe. A rendezés — Enrico Frieglio és Aldo Carboni munkája — és a színpadkép nem tartogatott különösebb felfedezéseket: szokványos volt és megbízható. Nem kívánt több lenni, mint kerete egy olyan előadásnak (s ebben a hivalkodás nélküli önismeretben van valami rokonszenves is), amelyben amúgy is az éneké, a zenéé a döntő szó. Az előadás összképét végül is valóban a zenei produkció határozta meg elsősorban. S ez a kép eléggé jól körvonalazott volt ahhoz, hogy a megközelítő hitelesség benyomását adja a közönségnek a Normáról, szerzőjéről s egy zenei korszakról. " Kovács János MARGARET TYNES CHARLES CRAIG (Rózsahegyi György rajzai) Ferenczy Károly emlékkiállítás Szentendrén ötven esztendővel ezelőtt, 1917-ben hatalmas veszteség érte a magyar művészetet. Egyik legnagyobb alkotója, a nagybányai festőiskola vezető mestere, a Képzőművészeti Főiskola tanára. Ferenczy Károly meghalt, ötvenöt éves volt, alkotóereje teljében. Művészete már rég elérte a kiteljesedést, s új csúcsokhoz közeledett, klasszikus hangú, nagy erejű művei további kibontakozást ígértek, amikor a halál félbeszakította gazdag pályáját. E fájdalmas évfordulóról — névadója haláláról — emlékezik meg most a szentendrei Ferenczy Károly Múzeum. A Magyar Nemzeti Galéria hathatós segítségével összegyűjtötte, kiválogatta és bemutatja a mester korai, e városhoz fűződő alkotásainak legjavát, képet adva Ferenczy Károly pályájának legelső, bontakozó szakaszáról. A tárlat néhány év termését fogja össze csupán. Az anyag egyetlen termet tölt meg: a múzeum kis földszinti kiállító helyiségét, ám ezt a szűkszavúságot a tények diktálják. Ferenczy négy esztendőt töltött a városban, s ez alatt az idő alatt csak néhány festmény és rajz került ki keze alól — a szentendrei évek még nem tartoznak a termékeny esztendők közé. Jelentőségük azonban hatalmas Ferenczy Károly pályáján, határkövet jelentenek felkészülésének első és második szakasza között. Az olaszországi magára találás, a müncheni és párizsi tanulóévek után Ferenczy ideje csendes, sajátos levegőjű kis városba húzódott vissza töprengeni, összegezni mindazt, amit megtanult és megértett, hogy az összefoglalás folyamatának befejezésével ismét Münchenibe menjen, majd végül Nagybányán, teljes kibontakozásának helyén telepedjék le. A szentendrei múzeum emlékkiállításán felsorakoztatott művek — a tizenegy festmény és a tizennégy grafika — szűkszavú, de pontos kalauznak bizonyulnak Ferenczy Károly művészetének e fontos korszakában. Sorukban helyet kapott minden lényeges alkotás, amely a mester keze alól ezekben az években kikerült, a grafikák pedig pontos hátteret állítanak a festmények mögé, behelyezve őket Ferenczy művészetének fejlődési folyamatába. Az általuk felvázolt körkép 1878-ban indul, ez az első kisméretű akvarell, a Fehér ló dátuma. A lap társaival, a Hátaslóval és a Barna lóval együtt még az iskolázatlan, de már sokat ígérő kéz vonásait őrzi — akárcsak a később, Olaszországban keletkezett ceruzarajzok, a Pompeji részlet és a Nápolyi részletek, a Kecskék és a Lovaskocsi, a művésszé válás első, elhatározó lépései. Utánuk a tanulóévek első periódusának emlékei következnek: az öreg fák és a Tengerész, majd a szentendrei korszakból a Kertészek 1890-ből származó vázlatát látjuk. A sort a feleségéről készült portré és a Kiss József-illusztrációk sorába tartozó Nápolyi emlék — már szecessziós hatásokat mutató — kompozíciója zárja le, megmutatva a, Szentendre utáni periódus új hangok, új kibontakozás felé vezető útját. A festmények, amelyek ez előtt a háttér előtt felsorakoznak, teljes képet adnak Ferenczy művészi fejlődésének első nagy korszakáról. Színeik lágy, pasztelles tónusai, az atmoszféra és a fények visszaadására törekvő festésmódjuk még őrzi a hatásokat — elsősorban Puvis de Chavannes és Bastien Lepage befolyását — a képek kivágása, a formák rendje azonban már egyéni hangot mutat az első kompozíción. Kallós Ede 1899-ben készült portréján is, és ez fejlődik tovább a következő műveken, az időtlen hangulatú Kavicsot hajigáló fiúkon, az 1891-es Kertészeken, a Lányok virágot gondoznak című kompozícióin, és Ferenczy Ferenc arcképén, vagy az 1893-as önarcképen és Csók István egy évvel később festett arcmásán , amelyek már a Szentendre utáni korszakot reprezentálják az Ádámmal és a már szecessziós hatásokat is mutató Királyok hódolása című kompozícióval együtt. h. gy. A táncdalfesztivál harmadik elődöntőjének közönségszavazatai A táncdalfesztivál harmadik elődöntőjére érkezett szavazatok száma becslések szerint közel jár a háromszázezerhez. A kedd estig átnézett szavazatokból már látni, hogy a közönség nagy része döntött Pető István •Jöjj vissza hozzám** című dala mellett, mely a zsűri által meghatározott utolsó helyről az élre ugrott, Tomsics—Halmágyi •Utánam a vízözön* és Aldobolyi—Szenes •Bocsánat, hogyha kérdem** című táncdala elé kerülve. A döntőbe várhatók esélyességi sorrendben még a következő dalok: •Annál az első .. .**, •Drága bakter úr**, „Nem várok holnapig*,, »Rövid az élet**, „Tranzisz sztory**, •Lassan bandukolva**, •Kopogj az ajtón*,, továbbá még három-négy dal. A döntő számait hivatalosan 15-én köztik a nyilvánossággal. Az Erkel Színházban tartandó 20-i döntőn a végső sorrendet a Szinetár Miklós elnökletével működő 30 tagú nemzetközi zsűri állapítja meg. A zsűribe az Intervízió, a szovjet, svéd, osztrák és svájci tévé, valamint több külföldi hanglemez- és zeneműkiadó vállalat képviselőit hívták meg. Szerda, 1967. augusztus 9. A Televízió műsoráról uiiiiiiiiiuiiiiiiiiiiiiiiiiimiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiuiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiimiiiiiiiiiitiiiiiiiiiiiima Ez az én otthonom A televízió igazi otthona Clive Exton drámájának. Annyi adaptáció után jóleső élmény, hogy a képernyő nem Prokrustes-ügy egy másik műfaj számára, s nem kell töprengeni rajta, vajon elbírja-e a vaskos regény, vagy a klaszszikus színpad igényei szerint írt szöveget. Az öregember elhagyatottsága visszatérő téma az irodalomban. Exton drámájában ez az elhagyatottság nem pusztán anyagi természetű. A köznapi életben ugyanis hajlunk e konfliktus leszűkítésére, a gyermeki hálátlanság pusztán financiális oldalának hangsúlyozására. A tévédrámában az apa gondozása körüli vita régebbi eredetű, bonyolult konfliktust robbant ki a két testvér között. A vita alapja: az öreg ember nyűg, gyermekei nem akarják vállalni, lelketlen gyermekek. Ez így banális alaptörténet. Attól lesz érdekessé, hogy az író a „kinél legyen a papa, családi összeütközésének tükrében teljes sorsokat, kitűnően megrajzolt karaktereket, lelki válságokat éreztet meg, öt olyan jól megírt figurát mutat be, akik mögött a környezet, a szélesebb valóság is jelen van. Kicsit szomorú tulajdonképpen, hogy Exton darabja ennyire feltűnik a műsorban. Valamikor, néhány magyar tévédráma, s Reginald Rose, Alfonso Paso darabjai után azt képzeltük, ez lesz a hazai drámai műsor átlagszínvonala, s hetente legalább egyszer megkapjuk azt a különleges televíziós élményt, amit ez a megnyugtató biztonsággal megírt tévéjáték nyújtott. Inkább örüljünk annak, hogy a televízió bemutatott egy jó tévédrámát, s a dráma rendezője, Horvai István a régebbi színpadi — néhol színpadias — adaptációk után első igazi tévérendezésében már nemcsak a színházi művész erényeit csillantotta meg, hanem a televízióeszközök kezelésében is jeleskedett: a képsor megszerkesztésében, a kiemelésekben, a képi hatások alkalmazásában. Elkerülte a rendezés az érzelgés veszélyét, azt az olcsó sikert biztosító leegyszerűsítést a tolmácsolásban, amely a meggyötört öreg és a lelketlen fiatalok képletét állította volna elő. A rendezésben és az apát alakító Páger Antal játékában tucatnyi felhang, árnyalat színezi az alaptónust. A papa korántsem angyal, hanem valóban nyűgös öregember, akivel nem könynyű együtt lakni. Páger játéka időnként mosolyt is kivált, de ettől a mosolytól nem lesz komikus, csak teljesebb, emberibb. A színészi bravúr leginkább a kettős jelentésű tragikomikus pillanatokban, szituációkban van jelen. Amikor például a délutáni alvás után a papa kicsinosítva, büszkén kilép gyermekei közé, akik addig nem éppen gyengéden tárgyaltak róla. Ennek a pillanatnak kettős töltése van, akárcsak a film elején a némajátéknak, amikor a papa elfoglaltságot keres, a konyhából kizavarták, nem találja helyét. Rendkívül kifejező, az elkövetkező drámát hatásosan előkészítő jelenet ez. A szerep megoldása mellett az egész előadás hasznát látja annak az iróniának, amit Tábori Nóra visz alakításába, szenvelgő közönyébe, az öntelt kívülálló magatartásába. E világosabb pillanatok kontrasztja emeli ki a másik főszereplő, Berek Kati játékát az agyongyötört, a robotba belefáradt, mindig ingerült Jessy szerepében. Gondos, a modellt mélyen értő, egységes alakítás ez, amely végig tartja az indításkor felerősített hangvételt. Molnár Tibor szerepében az alapjában nyugodt, szelíd, türelmes ember harcol a kibuggyanó indulatokkal, a józanság, a helyzet megmentésének igyekezete vész el egyegy percre a visszatarthatatlan, fojtott hangú kitörésekben. Velenczei István a sarokba szorított, önző üzletember, a látszólag jó fiú árnyalt megformálásával kelt figyelmet. A jól sikerült felvétel vezetőoperatőre Czabarka György. Nógrádi műsornapok A tizenkettedik megyeműsor zajlott le a héten. Nógrádban jártak a tévé munkatársai, lebonyolították a szokásos programot, megszólaltatták a megye vezetőit, megrendezték az interpellációs filmet, bemutatták a Jelentés Magyarországról sorozat új filmjét, sőt ezúttal különlegességként a Telesport és a Falusi dolgokról sorozat műsorát is Nógrád megyének szentelték. A kánikula is részes lehetett benne, tény, hogy ez a megyei műsor gyengébb volt a többinél. Különösen a Jelentés Magyarországról nógrádi filmje, s a balassagyarmati múzeumi közvetítés maradt a szokásos színvonal alatt. Vitatható a megyeműsor új szerkezete is. Két napon egymásután három-négy program foglalkozott a megyével. Ez így fárasztó, erőltetett. Ebben a csoportosításban — hozzájárult ehhez a viszonylag kedvezőtlen benyomás egy-egy riportról — a valamivel jobb, például a Falusi dolgokról riportsorozata is, beleolvad az egész csokor szürkeségébe. Vilcsek Anna