Magyar Nemzet, 1967. augusztus (23. évfolyam, 179-205. szám)

1967-08-09 / 186. szám

4 Fábry Zoltán hetven éves Ma tölti be hetvenedik évét egy szlovákiai magyar író, aki mindnyájunk eszmei irányítású magyar írástudója lett: a stászi Fábry Zoltán. Nevében két ország barátsá­gát s a magyar irodalmi kul­túra jelképét érezzük. Az első világháború után, mint leszerelt katonatiszt s a pesti egyetem bölcsészkarának Eötvös-kollégista hallgatója, kényszerűen s betegen vissza­vonult szülőfalujába, a Kassa alatti völgyek egyikében meg­búvó, fenyvesekkel övezett Stószra. Neve csakhamar sa­játosan formált könyvkritikák alatt volt olvasható. Az iroda­lom értékét és embernevelő tudatát terjesztették ezek a cikkek. De a háború utáni iz­musok hullámverésében, a magyar expresszionizmus kép­viselőjeként, Fábry is avant­gardista módon írt. Stílusa a zaklatott mondanivalóhoz iga­zodott, görcsös, nehéz közlés­mód volt, szinte modern vers­­mondatokban fejezte ki ma­gát Azóta, csaknem félszáza­don át lankadatlanul magya­rázta s bíráló megjegyzések­kel kísérte nemcsak szűkebb szülőföldje magyar irodalmát hanem az irodalom és társa­dalom összeszövődését, s a magyar irodalom minden szá­mottevő művét és alkotóját Stílusa kibontakozó magyar irodalmi érték­tudatával együtt simult ki. Szocializmust és nemzeti hagyományokat öt­vözött egybe kivételesen hűsé­ges, s eljárásáért felelősséget vállaló ötvösként Ma azt a magyar publicis­tát köszöntjük Fábry Zoltánban, aki telibetaláló fe­leletekkel, igazságosztó vála­szokkal, pozitív könyvek ese­tében örömmel és lelkesedés­sel, negatív esetekben társa­dalmi igazságot követelő kriti­kával emelkedett nemzeti mű­veltségünk egyik őrzőjévé. Nem mozdult ki Szászról, ősei házában él, mint Kölcsey és Kazinczy, nagy könyvtárral a háta mögött, leveleket váltva az egész magyar nyelvterülettel, időnként gyengélkedve, mégis erősen és szívósan, tervsze­rűen végezve munkáját. Vala­ha csak irodalmárok olvasmá­nya volt, ma tanító és érvelő írásai belekerültek társadal­munk vérkeringésébe. Fábry Zoltán nem az eszté­tikai, hanem az erkölcsi meg­győződés irodalmi publicistá­ja. Két világháború alatt és között nemcsak a háborút gyűlölte meg, s tudott és mert izgatni és vádolni a háború s a militarista magatartás ellen, hanem vállalta azt a radikális meggyőződést, mely a hábo­rúk alapvető okaira világít rá, a politikai gyűlöletre, nemze­teket egymás ellen, gerjesztő féltékenységre és irigységre. Fábry Zoltán a legjobb ma­gyar antifasiszta íróvá nőtt fel a szemünk láttára. Ragyogó elemzésekkel leplezte le a né­met horogkereszt gyilkos ösz­töneit, nihilizmusát, a megfé­lemlítést, a valóság érzék­el­vetését, népek gáncstalan megtizedelését. -j-,ábry elolvasta mind a 111 számbajövő német köny­veket, s olvasmányairól kö­nyörtelen élességű cikkekben számolt be. Ezt teszi ma is a poszt-fasizmussal, ugyanolyan csalhatatlan szimattal, mint tette az elsővel virulens kor­szakában. A felrázó és bizo­nyító Fábry-cikkek tizenkét könyvben sorakoznak ma elénk, a magyar an­ti­fasizmus s az irodalmi magatartás leg­erkölcsibb kifejezéseként. Egy humanista ellenállásáról, a szocializmust éppen embersé­géért vállaló erőről szólnak Fábry cikkei. A humanizmus: artuifasizmus. Ez Fábry írá­sainak jel­szószerű summája, életének értelme és fáradha­tatlanságának titka. Szalatnai Rezső Antonin Novotny köztársa­sági elnök megbízásából ked­den Vasil Bilak, Szlovákia Kommunista Pártja elnöksé­gének tagja. Kassa melletti otthonában átnyújtotta Fábry Zoltánnak 70. születésnapja alkalmából a Munkaérdem- ÜGETŐVERSENY szerda du, fél 5 órakor Magwi Nem­zet. NORMA A bolognai Városi Színház operaelőadása a Margitszigeten. A KORAI OLASZ ROMAN­TIKA egyik leghíresebb da­rabjával, a Normá-val mutat­kozott be a bolognai Teatro Comunale együttese — öt év után (az Olasz Állami Sta­gi­one 1962-es látogatása óta) az első teljes olasz társulat Magyarországon. Olyan művel jöttek, amely elsősorban az „övék*, amelynek mai élete, népszerűsége, szinte játszha­tósága is az olasz operajátszá­si tradíciókhoz van kötve. Amiért elsősorban elismerés­sel tartozunk nekik: ízelítőt tudtak adni e hagyomány ere­jéből, s fogalmat a műnek azokról a belső energiáiról, amelyek — sajátos feltételek között — máig is életben tart­ják az olasz bel canto-korszak egyik legnevezetesebb alkotá­sát. A korai olasz romantikus opera nagy triászának, Rossi­­ninek, Bellininek, Donizetti­nek életművéből éppen Bel­linié lett a legjellegzeteseb­ben olasz ügy. Vígoperát nem írt rövid életpályája folya­mán; romantikus tragédiáinak színpada — a kortárs művek döntő többségével együtt — ma elavult színpadnak számít­hatna, ha a stílus ereje, s mindenekfölött Bellini melo­dikus tehetségének gazdagsá­ga nem tartaná életben leg­jobb darabjait. Stílusának tit­kát, s dallamosságának sajá­­­­tos varázsát azonban olasz előadói hagyományok őrzik elsődlegesen. AZ 1800-AS, 1830-AS ÉVEK tájékán, a romantikus átme­net idején még teljes fényük­ben ragyogtak a XVII—XVIII. századi nagy olasz bel canto­­kultúra tradíciói, világhírű énekes-sztárok egész sora gondoskodott róla — ma már legendás nevek, mint Maria Malibran, Giulia Grisi, Giu­­ditta Pasta és mások —, hogy az elmúlt századok nagy elő­adói hagyományai tovább él­jenek. A bel canto nagy má­sodvirágzása, második „arany­kora” volt az a néhány évti­­zed, amely Verdi fellépését megelőzte. S ennek a dallam­hagyománynak­ talán legna­­gobb tehetségű alakítója — továbbfejlesztője Bellini —, az ő művészetében máig is a me­lódia vegetációszerű bőségét, s a nagy énekszerepek csodáit tiszteli és áhítja vissza az olasz operaízlés. Ura volt különben a teljes mesterség minden mozzanatá­nak, a formaalkotásnak, az operaszerkesztés korabeli kö­vetelményeinek; igényesen szőtt, finoman hangszerelt partitúráinak tanúsága szerint nem hiányzott belőle a fogé­konyság a zenekari (ma így mondanánk: •szimfonikus*) háttérfestés választékosabb árnyalatai iránt sem — mind­ez szintén stílusának szigorú összetevői közé tartozik, amely a mai előadóktól is pontos reprodukálást követel. A Norma is példája lehetne az ilyen mesterségbeli kvali­tásoknak. A kor egyik minta­darabja, romantikus miliőjé­vel, egzotikus, sőt, sejtelmes háttér­rajzával, nagy kórus­jeleneteivel, kibontakozó új ária- és együttestípusaival, amelyek majd már a követke­ző nemzedékben, Verdi művé­szetében fognak mélyebb visszhangra találni. S egy­szersmind még az­­aranykor* operája is: a nagy dallamvo­nalak és parádés énekszere­­pek operája. •Hosszú-hosszú, nagy dalla­mok vannak műveiben, ami­lyeneket soha senki nem írt előtte* — írja Belliniről majd­nem hetven évvel később az öreg Verdi, s az ő szavában is az aranykorra emlékező nosztalgia csendül. Nagy dal­lamok — és egy Giuditta Pas­ta képességeire szabott, rend­kívüli igényű sztár-címszerep, a virtuozitás és a bel canto­­dallamszövés minden bűvöle­tével, amely ma is kivételes formátumú énekesegyénisé­get kíván. STÍLUS DOLGÁBAN be­váltotta reményeinket a bo­lognaiak Norma-előadása. Azon a színvonalon mutatták meg a darabot ahogyan egy­általán érdemes előadni, ah­hoz, hogy fogalmat kapjunk sajátos értékeiről, melodikus erejéről, stílustisztaságáról, zenei-formai kiegyensúlyo­zottságáról. Magukkal hozták a jó értelemben vett énekesi és zenei tradíciókat, az elő­adási fegyelem komolyságát, a felületességet kerülő művészi igényt Han­gk­valitásban talán nem érnek fel a Norma előadásá­hoz szerződtetett szólisták adottságai egy olasz vagy nemzetközi sztár-szereposztás kivételes képességeihez. A széphangzás érzéki varázsá­ból valamennyivel kevesebbet kaptunk, mint amennyi a Nor­ma elbűvölő szólamaiban, pa­rádés nagy szerepeiben benne rejlik. Az olasz énekstílus kul­túrájával és fegyelmével még­is hívek maradta­k Bellinihez: az olasz szereplők, Bianca Ma­ria Casoni, Ferruccio Mazzoli és a többiek éppúgy, mi­nt a produkcióhoz­­olasszá, asszi­milálódó két főszereplő: Mar­­garet Tynes és Charles Craig. Tynes művészegyénisége, ki­fejezőkészsége és kifinomult muzikalitása még a diszpozí­ció apróbb ingadozásain túl is meggyőzően érvényesül; a hí­res •Castá dívát* az első fel­vonásban, s szerepének többi kényes, igényes énekszámát a művészi megoldás gondossá­gával és választékosságával tette számunkra rokonszen­vessé. Charles Craig egy •hő­si* hangvolumenű és kiforrott tudású énekes képességeiről adott számot Bellini tenor-fő­szerepében, Bianca Maria elá­som­ kellemes szopránja és énektechnikai biztonsága mel­lett, megnyerő lírai egyéniség­ről. Ferruccio Mazzoli fényes, erőteljes basszusa ismét hiá­nyainkra emlékeztetett ebben az olyannyira fontos hangfaj­ban. IGEN SOKAT KÖSZÖN­HET az előadás színvonala, stílusfegyelme a kórusnak és zenekarnak, a bolognai szín­ház „állandó­ művészi sze­mélyzetének. A tömör hang­zású, jó színházi kórus, s a jó képességű zenekar, amely a technikai fegyelem mellett a stílusban való otthonosságot is erényei közé sorolhatta, élet­tel töltötte meg a partitúra színeit és ritmusait. Az együt­tes élén pedig egy jó opera­­karmester állt: Alfredo Gar­zonéni, alapon és pontos par­titúraismerettel, a széphang­zás igényességével, biztos szakmai felkészültséggel és rátermettséggel. Precíz, sőt kissé preciez irányító, akit ta­lán csak az a veszély fenye­get, hogy néhol túl aprólékos­sá válik, s hajlamos rá, hogy belefeledkezzék a részletek szépségeibe. A rendezés — Enrico Frieg­­lio és Aldo Carboni munká­ja — és a színpadkép nem tartogatott különösebb felfe­dezéseket: szokványos volt és megbízható. Nem kívánt több lenni, mint kerete egy olyan előadásnak (s ebben a hival­kodás nélküli önismeretben van valami rokonszenves is), amelyben amúgy is az éneké, a zenéé a döntő szó. Az előadás összképét végül is valóban a zenei produkció határozta meg elsősorban. S ez a kép eléggé jól körvonala­zott volt ahhoz, hogy a meg­közelítő hitelesség benyomá­sát adja a közönségnek a Nor­máról, szerzőjéről s egy zenei korszakról. " Kovács János MARGARET TYNES CHARLES CRAIG (Rózsahegyi György rajzai) Ferenczy Károly emlékkiállítás Szentendrén ötven esztendővel ezelőtt, 1917-ben hatalmas veszteség érte a magyar művészetet. Egyik legnagyobb alkotója, a nagybányai festőiskola vezető mestere, a Képzőművészeti Főiskola tanára. Ferenczy Ká­roly meghalt, ötvenöt éves volt, alkotóereje teljében. Mű­vészete már rég elérte a ki­­teljesedést, s új csúcsokhoz közeledett, klasszikus hangú, nagy erejű művei további ki­bontakozást ígértek, amikor a halál félbeszakította gazdag pályáját. E fájdalmas évfor­dulóról — névadója haláláról — emlékezik meg most a szentendrei Ferenczy Károly Múzeum. A Magyar Nemzeti Galéria hathatós segítségével összegyűjtötte, kiválogatta és bemutatja a mester korai, e városhoz fűződő alkotásainak legjavát, kép­et adva Ferenczy Károly pályájának legelső, bontakozó szakaszáról. A tárlat néhány év termését fogja össze csupán. Az anyag egyetlen termet tölt meg: a múzeum kis földszinti kiállító helyiségét, ám ezt a szűksza­vúságot a tények diktálják. Ferenczy négy esztendőt töl­tött a városban, s ez alatt az idő alatt csak néhány fest­mény és rajz került ki keze alól — a szentendrei évek még nem tartoznak a termékeny esztendők közé. Jelentőségük azonban hatalmas Ferenczy Károly pályáján, határkövet jelentenek felkészülésének el­ső és második szakasza között. Az olaszországi magára talá­lás, a müncheni és párizsi ta­nulóévek után Ferenczy idej­e csendes, sajátos levegőjű kis városba húzódott vissza töp­rengeni, összegezni mindazt, amit megtanult és megértett, hogy az összefoglalás folya­matának befejezésével ismét Münchenibe menjen, majd vé­gül Nagybányán, teljes kibon­takozásának helyén telepedjék le. A szentendrei múzeum em­lékkiállításán felsorakoztatott művek — a tizenegy festmény és a tizennégy grafika — szűk­szavú, de pontos kalauznak bizonyulnak Ferenczy Károly művészetének e fontos kor­szakában. Sorukban helyet ka­pott minden lényeges alkotás, amely a mester keze alól ezek­ben az években kikerült, a grafikák pedig pontos hátteret állítanak a festmények mögé, behelyezve őket Ferenczy mű­vészetének fejlődési folyama­tába. Az általuk felvázolt kör­kép 1878-ban indul, ez az első kisméretű akvarell, a Fehér ló dátuma. A lap­­ társaival, a Hátasló­val és a Barna ló­val együtt még az iskolázat­lan, de már sokat ígérő kéz vonásait őrzi — akárcsak a később, Olaszországban kelet­kezett ceruzarajzok, a Pompe­­ji részlet és a Nápolyi rész­­let­ek, a Kecskék és a Lova­s­­kocsi, a művésszé válás első, elhatározó lépései. Utánuk a tanulóévek első periódusának emlékei következnek: az öreg fák és a Tengerész, majd a szentendrei korszakból a Ker­tészek 1890-ből származó váz­latát látjuk. A sort a felesé­géről készült portré és a Kiss József-illusztrációk sorába tartozó Nápolyi emlék — már szecessziós hatásokat mutató — kompozíciója zárja le, meg­mutatva a, Szentendre utáni periódus új hangok, új kibon­takozás felé vezető útját. A festmények, amelyek ez előtt a háttér előtt felsorakoz­nak, teljes képet adnak Fe­renczy művészi fejlődésének első nagy korszakáról. Színeik lágy, pasztelles tónusai, az at­moszféra és a fények vissza­adására törekvő festésmódjuk még őrzi a hatásokat — első­sorban Puvis de Chavannes és Bastien Lepage befolyását — a képek kivágása, a formák rendje azonban már egyéni hangot mutat az első kompo­zíción. Kallós Ede 1899-ben készült portréján is, és ez fej­lődik tovább a következő mű­veken, az időtlen hangulatú Kavicsot hajigáló fiúk­on, az 1891-es Kertészek­en, a Lá­nyok virágot gondoznak cí­mű kompozícióin, és Ferenczy Ferenc arcképén, vagy az 1893-as önarcképen és Csók István egy évvel később fes­tett arcmásán , amelyek már a Szentendre utáni korszakot reprezentálják az Ádám­mal és a már szecessziós hatásokat is mutató Királyok hódolása című kompozícióval együtt. h. gy. A táncdalfesztivál harmadik elődöntőjének közönségszavazatai A táncdalfesztivál harmadik elődöntőjére érkezett szavaza­tok száma becslések szerint közel jár a háromszázezerhez. A kedd estig átnézett szava­zatokból már látni, hogy a kö­zönség nagy része döntött Pe­tő István •Jöjj vissza hoz­zám** című dala mellett, mely a zsűri által meghatározott utolsó helyről az élre ugrott, Tomsics—Halmágyi •Utánam a vízözön* és Aldobolyi—Sze­nes •Bocsánat, hogyha kér­dem** című táncdala elé ke­rülve. A döntőbe várhatók esélyességi sorrendben még a következő dalok: •Annál az első .. .**, •Drága bakter úr**, „Nem várok holnapig*,, »Rö­vid az élet**, „Tranzisz sztory**, •Lassan bandukolva**, •Ko­pogj az ajtón*,, továbbá még három-négy dal. A döntő szá­mait hivatalosan 15-én köztik a nyilvánossággal. Az Erkel Színházban tartandó 20-i dön­tőn a végső sorrendet a Szine­­tár Miklós elnökletével mű­ködő 30 tagú nemzetközi zsűri állapítja meg. A zsűribe az In­­tervízió, a szovjet, svéd, oszt­rák és svájci tévé, valamint több külföldi hanglemez- és zeneműkiadó vállalat képvise­lőit hívták meg. Szerda, 1967. augusztus 9. A Televízió műsoráról uiiiiiiiiiuiiiiiiiiiiiiiiiiimiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiuiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiimiiiiiiiiiitiiiiiiiiiiiima Ez az én otthonom A televízió igazi otthona Clive Exton drámájának. Annyi adaptáció után jóleső élmény, hogy a képernyő nem Prokrustes-ügy egy másik mű­faj számára, s nem kell töp­rengeni rajta, vajon elbírja-e a vaskos regény, vagy a klasz­­szikus színpad igényei szerint írt szöveget. Az öreg­ember elhagyatott­­sága visszatérő téma az iro­dalomban. Exton drámájában ez az elhagyatottság nem pusztán anyagi természetű. A köznapi életben ugyanis haj­lunk e konfliktus leszűkítésé­re, a gyermeki hálátlanság pusztán financiális oldalának hangsúlyozására. A tévé­drámában az apa gondozása körüli vita régebbi eredetű, bonyolult konfliktust robbant ki a két testvér között. A vita alapja: az öreg ember nyűg, gyermekei nem akarják vál­lalni, lelketlen gyermekek. Ez így banális alaptörténet. Attól lesz érdekessé, hogy az író a „kinél legyen a papa, családi összeütközésének tükrében tel­jes sorsokat, kitűnően megraj­zolt karaktereket, lelki válsá­gokat éreztet meg, öt olyan jól megírt figurát mutat be, akik mögött a környezet, a széle­sebb valóság is jelen van. Kicsit szomorú tulajdon­képpen, hogy Exton darabja ennyire feltűnik a műsorban. Valamikor, néhány magyar tévédráma, s Reginald Rose, Alfonso Paso darabjai után azt képzeltük, ez lesz a hazai drámai műsor átlagszínvona­la, s hetente legalább egyszer megkapjuk azt a különleges televíziós élményt, amit ez a megnyugtató biztonsággal megírt tévéjáték nyújtott. Inkább örüljünk annak, hogy a televízió bemutatott egy jó tévédrámát, s a dráma rende­zője, Horvai István a régebbi színpadi — néhol színpadias — adaptációk után első igazi tévé­rendezésében már nem­csak a színházi művész eré­nyeit csillantotta meg, hanem a televízióeszközök kezelésé­ben is jeleskedett: a képsor megszerkesztésében, a kieme­lésekben, a képi hatások al­kalmazásában. Elkerülte a rendezés az ér­­zelgés veszélyét, azt az olcsó sikert biztosító leegyszerűsí­tést a tolmácsolásban, amely a meggyötört öreg és a lelket­len fiatalok képletét állította volna elő. A rendezésben és az apát alakító Páger Antal játékában tucatnyi felhang, árnyalat színezi az alaptó­nust. A papa korántsem an­gyal, hanem valóban nyűgös öregember, akivel nem köny­­nyű együtt lakni. Páger játé­ka időnként mosolyt is kivált, de ettől a mosolytól nem lesz komikus, csak teljesebb, em­beribb. A színészi bravúr leg­inkább a kettős jelentésű tra­gikomikus pillanatokban, szi­tuációkban van jelen. Amikor például a délutáni alvás után a papa kicsinosítva, büszkén kilép gyermekei közé, akik ad­dig nem éppen gyengéden tárgyaltak róla. Ennek a pil­lanatnak kettős töltése van, akárcsak a film elején a né­majátéknak, amikor a papa elfoglaltságot keres, a kony­hából kizavarták, nem találja helyét. Rendkívül kifejező, az elkövetkező drámát hatásosan előkészítő jelenet ez. A szerep megoldása mellett az egész előadás hasznát látja anna­k az iróniának, amit Tá­bori Nóra visz alakításába, szenvelgő közönyébe, az ön­telt kívülálló magatartásába. E világosabb pillanatok kont­rasztja emeli ki a másik fő­szereplő, Berek Kati játékát az agyongyötört, a robotba bele­fáradt, mindig ingerült Jessy szerepében. Gondos, a modellt mélyen értő, egységes alakítás ez, amely végig tartja az in­dításkor felerősített hangvé­telt. Molnár Tibor szerepében az alapjában nyugodt, szelíd, türelmes ember harcol a ki­buggyanó indulatokkal, a jó­zanság, a helyzet megmenté­sének igyekezete vész el egy­­egy percre a visszatarthatat­­lan, fojtott hangú kitörések­ben. Velenczei István a sarok­ba szorított, önző üzletember, a látszólag jó fiú árnyalt meg­formálásával kelt figyelmet. A jól sikerült felvétel vezető­operatőre Czabarka György. Nógrádi műsornapok A tizenkettedik megye­műsor zajlott le a héten. Nóg­­rádban jártak a tévé munka­társai, lebonyolították a szo­kásos programot, megszólal­tatták a megye vezetőit, meg­rendezték az interpellációs fil­met, bemutatták a Jelentés Magyarországról sorozat új filmjét, sőt ezúttal különleges­ségként a Telesport és a Fa­lusi dolgokról sorozat műsorát is Nógrád megyének szentel­ték. A kánikula is részes lehetett benne, tény, hogy ez a megyei műsor gyengébb volt a többi­nél. Különösen a Jelentés Magyarországról nógrádi film­je, s a balassagyarmati múzeu­mi közvetítés maradt a szo­kásos színvonal alatt. Vitatha­tó a megye­műsor új szerkeze­te is. Két napon egymásután három-négy program foglalko­zott a megyével. Ez így fá­rasztó, erőltetett. Ebben a cso­portosításban — hozzájárult ehhez a viszonylag kedvezőt­len benyomás egy-egy riport­ról — a valamivel jobb, pél­dául a Falusi dolgokról riport­­sorozata is, beleolvad az egész csokor szürkeségébe. Vilcsek Anna

Next