Magyar Nemzet, 1967. augusztus (23. évfolyam, 179-205. szám)
1967-08-13 / 190. szám
12 A Magyar Nemzet napirendjén: A LAKÁS A félkész házak Ama közmondást megszívlelve, hogy »minden út az OTP-hez vezet«, országjárásomat ott, pontosabban dr. Gordon Lászlónál, a hitelezési főosztály vezetőjénél kezdtem. Az a hír járta ugyanis, hogy a legújabb "lakás-szaporítási mozgalomban —amelyet már az új gazdasági mechanizmus szelei hajtanak előre, a lakásépítésben soha nem tapasztalt sebességgel — az OTP is részt vesz. — Mi a lényege a félkész háznak? — Az, hogy a fő vállalkozó az üzem vagy a tanács. Ő adja ki a munkát az építőipari vállalatnak, amely felhúzza a falakat, tető alá hozza a házat, mindent elkészít, ami kívülről látható és semmit se a belső munkálatokból. Azokat az üzem — ha van szakmunkaereje — maga végzi el, vagy kiadja alvállalkozónak. Itt tehát választóvonal van az építési és a szakipari munka között. — Pénzügyileg hogyan bonyolítják az építkezést? — Kivitelezői költségvetést készítenek, összegyűjtik a dolgozóktól az indulási összeget — az üzem esetleg megtetézi a maga hozzájárulásával —, a takarékpénztár kölcsönt ad nekik és kifizeti a vállalkozókat. — Hol épülnek félkész házak? — Budapesten, az Egyesült Izzó vállalkozásában öt épületben 95 lakás készül. Egyik házukban már laknak, a többi is jól áll. A Ganz-MÁVAG 114 lakást épít hat házban. A Csepel Vas- és Fémművek öt épületben 158 lakást produkál, az egyik házuk befejezés előtt áll, a másikban a munkálatok felét végezték el, a többi kezdeti stádiumban van. És tárgyal már a Csepel Autógyár is 400 lakás építéséről. A házakhoz a telket mi adjuk, lehetőleg a gyár közelében. Vidéken Kecskeméten állítanak elő félkész házakat és így építkezik a szombathelyi tanács is — de ez OTP-n kívüli vállalkozás. A Ganz-MÁVAG kész lakást ad át A fővállalkozó a Ganz- MÁVAG Energia- és Karbantartó Gyáregysége. Vezetője, Bán Sándor az egész akciót irányítja. E két mondatból már nyilvánvaló, hogy a gyár adja a legfontosabbat, ami kell, a szakipari munkát — mert ez a gyáregység erreképes — és a vezérkart. S közben az üzem politikai szervezetei is mozgásban vannak. A pártszervezet részt vett a koncepció kidolgozásában, a KISZ tereprendezéssel segíti az építkezést, a szakszervezet azzal foglalkozott, hogy az arra érdemesek jussanak lakáshoz. A lakásokat a dolgozók a szokott feltételekkel megvásárolják. Van előnyük más építőközösség tagjaival szemben? Van. Nem kell telek után nyomozniuk, építési engedélyt szerezniük, a hatóságokkal, az OTP-vel tárgyalniuk és kivitelezőt keresniük. Mindezt elvégezték helyettük. A gyáregység bízta meg a Budapesti Lakásépítő Vállalatot, hogy a félkész házakat kohósalakblokkokból szerelje össze. Bán Sándor küldte ki a dolgozóit, hogy felépítsék a válaszfalakat, berakják az ajtókat, lerakják a kőburkolatot és fel a csempét, üvegezzenek, bevezessék a villanyt és a vizet, ő állapodott meg a Gázművekkel, amely nagy erőkkel vonult fel és a gázfűtés szerelését is vállalta, ő rendelte meg egy ktsz-nél a festést és a mázolást. A lakó készen kapja kézhez a lakást és gyorsan. A Ganz-MÁVAG-ban tavaly kezdtek beszélni erről az elképzelésről. 1966 decemberében elkészült a megállapodás és egy esztendőre három házba már beköltözhetnek a lakók. A gyár dolgozói más helyütt már három esztendeje építenek egy társasházat, de még nem állnak ilyen jó. A különbség a két építkezés között az, hogy a félkész házakhoz a vállalat nagy erőket koncentrál állandóan, a társasháznál pedig csak az érdekelt magánépíttetők dolgozgatnak időnként. Kecskemét folyamatosan építkezik A kecskeméti pártbizottság és a tanács úgy határozott, hogy a harmadik ötéves tervben az ezer állami bérlakást megtoldja kétezer, magánerőből, OTP-kölcsönnel épülő, személyi tulajdonú lakással. Bene Géza, a városi tanács elnöke már két esztendeje "házalt" a félkész házak elképzelésével, míg végre idén el tudta adni a portékáját Ez a legnagyobb ilyen vállalkozás az országban. Folyamatosan építkeznek és 1970-ig 500 lakást adnak át. A fővállalkozó ezúttal politikai testület, a Hazafias Népfront városi bizottsága. Ő kötött szerződést a megyei építőipari vállalattal, a hitelt az OTP, a garanciát a városi tanács adja. Reile Géza tanácselnök arra a legbüszkébb, hogy létrehozták az állami építőipar és a magánépítkezők házasságát. A magánépítkező eddig nem volt képes anyaghoz jutni, az állami építő vállalatoknak pedig nem volt elegendő szakipari kapacitása. Most az állami építőipar nagyüzemi módszerekkel termeli a magánlakásokat. Nagyon gyorsan, 1967 áprilisában láttak az építkezéshez és 100 lakásba már novemberben beköltözhetnek a lakók. A házak kétszintesek, nyolclakásosak, egy lakás 46 négyzetméter alapterületű és 100 000 forintba került. A tanács a kecskeméti üzemeknek keretet ad és azok jelölik ki az építőközösség tagjait. A szakipari munkát az építőközösség végezteti el, de a parkettagyár munkásai, akik szintén lakásokhoz jutottak, nyilván nem adják ki másnak a padlóburkolást, sem a megyei építőipari vállalat dolgozói a válaszfal építést. Az az építőközösség, amely maga fejezi be a házat, természetesen kevesebbet fizet a lakásért. A félkész házak a városrendezést is szolgálják, a Méheslaposon a csinos társasházakból új lakónegyed alakul ki. Szombathely bérlakásokat állít elő Alcímnek adhattam volna azt is: egy tanácselnök közérdekű manipulációi. A félkész házak "diszpécsere", Gyurácz János városi tanácselnök. A fővállalkozó a tanács községfejlesztési osztálya. Itt is a történelemmel kezdjük. Két esztendeje annak, hogy a Vas megyei tanácselnök, Gonda György javasolta ezt az építkezési formát. (Hogy ki volt a hazai feltalálója, azt nem én döntöm el. Azt gyanítom, hogy a szakipari kapacitáshiány, az állami építőipar nehézkessége inspirálta több helyütt ezt az elgondolást.) Ez év januárjában a városi tanácselnök a következő üzleti ajánlatot tette Gonda Györgynek. Juttasson 18 lakásra 1 800 000 forintot a városnak. Ez "engedményes" ajánlat volt, tekintve, hogy az Országos Tervhivatal 174 000 forintot ad lakásonként (alapterület 49—50 négyzetméter). A megyei tanácselnök még januárban beleegyezett. Erre februárban még egy levelet kapott Gyurácz Jánostól, hogy ne 1 800 000 forintot adjon 18, hanem 3 600 000-rel 36 lakásra. Március 2-án megjött a hozzájárulás. (3 600 000 forintból tervhivatali áron 20 és kétharmad lakásra telne.) A fővállalkozó ezek után a típustervet házilag alkalmazta a körülményekhez és elkészítette a költségvetést. Eszerint a kétszobás 63 négyzetméteres lakás 144 000 és az egyszobás, hálófülkés 47,3 négyzetméteres, 119 000 forintból kiállítható. Természetesen, összkomforttal. A félkész házakat az Építőipari Ktsz készíti el. A befejezésrőla diszpécserüzemekkel tárgyalt, amelyek vállalták, hogy az első bérlő kijelölésének jogáért pénzt és munkát adnak. A Gázművek például (amely előzőleg kivezette a félkész házakig a vezetéket 700 000 forint értékben) 100 000 forintért két lakást kapott, amelybe ő szerelteti be a gázt. A Remix kilenc lakásért 500 000 forintot utalt át és vállalta, hogy azokban a festést és mázolást elvégzi és a jövendő lakók két hétig segédmunkásként dolgoznak az építkezésen. Munkájukat az építőipari szövetkezet természetesen megfizeti, azaz — és itt a turpisság — befizeti a tanács lakásfejlesztési alapjába. Az Autóközlekedési Vállalat 50 000 forint értékben fuvarozta az építőanyagot. Ennek fejében egy lakást kapott. A fuvardíjat a szövetkezet átutalta a lakásfejlesztési alapba. A Járműjavító hat lakásért 200 000 forintot adott. A lakásait parkettázza, kifesti és kimázolja. Hat leendő főbérlő plusz hat családtag egy hétig dolgozik az építkezésen. Munkabérük a tanácshoz kerül. Az Építőipari Ktsz három lakáshoz jutott. Ezeket befejezi és nem fizet A Vízvezeték- és Csatornaépítő Vállalat vízvezetéket és csatornát épít a tanácsnak másutt is, és ezért öt lakást érdemelt Az Észak-Dunántúli Áramszolgáltató három lakásért 200 000 forintot és a leendő bérlők munkáját adja és még terven felül fejleszti a városi közvilágítást. A maradék lakásokkal a tanács rendelkezik. Íme, levezettük, hogyan lehet 20 lakásból 36-ot csinálni és még keresni is az üzleten (azt gyanítom, hogy már a megye is keresett, amikor 174 000 helyett 100 000 forintot adott lakásonként), és a haszonból újabb lakásokat építeni. — Mennyi pénz van a lakásfejlesztési alapban? — 3 600 000 forint.Ez az alap sok mindenből táplálkozott. Hogy egyet említsek: az egyik minisztérium egy intézményt építtetett. A telken levő épületet lebontatta és a tanácsnak fizetett érte. A bontást elvégezték társadalmi munkában, a bontási anyagot eladták a magánépítkezőknek. Ebből is pénz és lakás született. De a lenti ügyeskedéshez további fenti segítség is kellene. Egy panelüzem például. Mert mindenfajta ügyeskedésnek határt szab az építőanyagipar kapacitása. — Mi a félkész házak sikerének az oka? — Az érdekazonosság. Közös nevezőre hoztuk a központi, a helyi, az üzemi és a munkásérdeket. Kommentár Korántsem az volt a célom, hogy a félkész házat, mint egyedül üdvözítő megoldást mutassam be. De ez is egy forma, amely lakásépítési tartalékokat mobilizál. Megjelenik a színen a vállalat, mint építtető. A gazdasági irányítás új rendszerében az üzem sokat tehet azért hogy arra érdemes dolgozóit lakáshoz juttassa. S akár a tanács, és létrehozhat egy lakásépítési alapot (a részesedési alapon belül). Építtethet bérházat, támogathatja a magánépítkezéseket , típustervvel, szakipari munkával, fuvarral, hulladékanyaggal, sőt adhat kölcsönt is a dolgozóinak. Mert nem mindenkinek van elég pénze ahhoz, hogy egy építőközösségbe belépjen. A vállalat is folytathat lakáspolitikát. Kialakíthatja a törzsgárdáját, letelepítheti az ingázókat, segítheti a fiatal házas és a sokgyerekes dolgozóit. Az is elképzelhető, hogy aki 10—15 évi munkát vállal, annak elengedik a kölcsön egy részét és hozzájárulhatnak a sokgyerekesek lakásépítkezéséhez anyagilag is. Rengeteg megoldást találhatnak. Mert a vállalatok lehetőségei és munkaerő-problémái sem azonosak. Éppen ezért remélem, hogy szabad kifutásuk lesz a próbálkozásoknak és nem szabályozzák keresztül-kasul a vállalat lakásépítkezését sem. S akárcsak a többi tevékenységében, itt is szabad mozgást kap. Kovács Judit □ Megérkezni egy nagyvárosba — jelen esetben Budapestre —, avval a szándékkal, hogy az ember szállást keres magának, majd munkát vállal, hogy magának és családjának megszerezze a polgárjogot a végleges letelepedéshez — a vállalkozás első szakaszában rendkívül könnyű. Az ember egy távoli vasútállomáson felszáll a személyvonatra — via Budapest —, s egy nap, lehetőleg a reggeli órákban, megérkezik a fővárosba, ahol nem fogadják barátságtalanul. Sehogysem fogadják. A Nyugatiban elbúcsúzva útitársaimtól, a bejáró gumigyári munkásoktól, a beszivárgás második s már lényegesen nehezebb szakaszához érkeztem. Csomagomat elhelyeztem a megőrzőben, amelynek derűs alaptermészetű gondozója idős bácsika volt, az öreg vasutasok napszítta nyári egyenruhájában s az elszívogatott pipáktól sárga bajusszal — Meddig orozzuk a cuccot? — kérdezte nyájasan, beszédében jóízűen vegyítve a vidéki zamatot és a pesti tájszólást. — Gondolom, estig elviszem — mondtam kissé zavartan, mert az jutott eszembe, hogy mi lesz, ha estig nem találok szállást magamnak?Legfeljebb hazamegyek — gondoltam, de aztán elkergettem a könnyű megoldás ötletét. A játékot végig kell játszani.) — Aha — mondta elkomorodva az öreg vasutas, majd egykedvűen az állványra lökte viharvert bőröndömet. — Jó is lesz estig elvinni, mert a rendőrség néha megnézi, ki hagyogatja itt a holmiját s mit keres erre, mifelénk? ... Ez a "mifelénk" úgy hangzott, mint a csöndes fenyegetés. Tudomásul kellett vennem, hogy nem tartozom ide, az első hivatalos közeg felismert és tudtomra adta, nem kívánatos elem vagyok, különösképpen az ő szemében, akiről az állampolgári megbízhatóság szobrát lehetne megmintázni. Eltettem a megőrző cédulát és nyomban eszembe jutott, hogy még nem reggeliztem. Megvettem tehát a reggeli lapokat és besétáltam a Marx téri Tejvendéglőbe, amely helyiség módfelett alkalmasnak látszott arra, hogy pohár joghurtomat elfogyasztva a lapok hirdetési rovatát szemügyre vegyem. A Tejvendéglőben a magamfajta, megállapodott korú reggelizőn kívül néhány tarkainges suhanc hangoskodott. (Most értettem meg, miért látni a Tejvendéglő körül gyakran a kék-fehér rendőrautót és igazoltató rendőröket.) De hát ők "nem az én asztalom" voltak, nem sokat törődtem velük. Elfogyasztottam a joghurtot egy zsömlével, majd teljes figyelemmel az apróhirdetési rovatokra vetettem magam. Sajnálatos módon majdnem minden hirdetés lakást keresett, cserére, megvételre, járadék és magas összegű készpénz ellenében, csábító hangú fogalmazványokban, amelyek azért nem nélkülözték a tömörséget és a szűkszavúságot. Több mint kétszáz hirdetés mákszem betűit böngésztem végig, s mindössze két ajánlatot sikerült kihalásznom az apróhirdetés szürke patakjából. Az egyik középiskolás diák részére kínált albérleti szobát, a másik kifejezetten vidéki egyetemi hallgató részére, macskakörmökkel is hangsúlyozva a vidékit, ami fölébresztette a gyanúmat. Mindenesetre följegyeztem a megadott telefonszámokat, amikor mellém lépett egy alacsony ember és megszólított: — Albérletek címei nagy választékban... — Parancsol? — kérdeztem udvariasan, mert hirtelen nem jól értettem a szavait, s egyúttal alaposan szemügyre vettem. Arra az öreg fehérvári táncmesterre emlékeztetett, akinél kisdiák koromban laktam. Feltűnő fehér pikémellénye fölött babos nyakkendő fonnyadozott. Lakk cipője néhány repedést tükrözött, viszont széles barna krétacsíkokkal ékes sárga flanellnadrágja megfelelt a legújabb divatnak. — Albérletek címei nagy választékban — ismételte és szalmakalapját megbillentette. — Honnan gondolja, hogy albérleti címekre van szükségem? Finom, titkolt mozdulattal a kiteregetett lapokra mutatott, majd zakóját félrebillentve, a pikémellény zsebéből névjegy alakú kártyákat húzott elő s megsodorta őket. Volt egy játszmára való. — Kitűnő címek... Darabja húsz, harminc, ötven forint. Így ismerkedtem meg a címkereskedővel, aki egymaga több kiadó albérlet címét közvetítette, mint a napilapok és a hirdetési táblák, s nem is kért sokat, egy-egy címért, mindössze húsz, harminc, ötven forintot. Közöltem vele, hogy kitűnő címek és ajánlások birtokában vagyok, bőven ellátva lehetőségekkel. — Gondoltam! — bólintott enyhe gúnnyal. — Azért böngészte uraságod olyan gonddal a reggeli lapok hirdetéseit. Ha nem veszi rossz néven, egy jó tanáccsal szolgálhatok: ne fáradjon avval a két telefonszámmal, nem érik meg a villamospénzt ... — Gondolja? — kérdeztem gyanútlanul, mert a pikémellényes emberke megtetszett nekem sima társalgási modorával és a lényéből áradó fölénynyel. — Tudom — mondta s megkérdezte, milyen cigarettát szívok. — Az a két telefonszám csupán kukac. — Micsoda? — Kukac... A kukacot a horgászok tűzik a horgaikra, hogy a halat megfogják ... Ha uraságod könnyű halacskának érzi magát, csak rajta... Én a déli órákban ismét itt leszek ... — Várjon — mondtam. — Honnét veszi, hogy azok a számok csalétek számok? — Korántkelő ember vagyok, uram, azon felül ismerőit a közelben egy telefonkészüléket, amely hetek óta rossz: egy érme bedobásával korlátlanul lehet rajta telefonálni... Ez azonban már üzleti titok. Fölhívtam azt a számot, amely középiskolás diák számára kínált albérleti szobát. Érdes női hang vette fel a kagylót, az a hang, amely mögé könnyű odaképzelni egy belső-terézvárosi előszobát, az előszobából függönnyel elválasztott konyhát, ahol örökké párolog a leveses fazék az évszaknak megfelelő levesek illatával. Az érdes és kissé fulladt női hang, amelynek tulajdonosát látatlanban száztíz kilóra becsültem, köszönésemet így fogadta: — A lakrész már ki van adva. — Lakrész? ... Albérleti szobáról volt szó... — Nem érdekes... Ki van adva ... Egyébként alkóv volt, amely az én szobámból nyílik... De akkora, hogy szobának is nevezhető__ — Ilyen gyorsan kiadta? ... — erőltettem a beszélgetést —, hiszen még messze van a szeptember, még nem jönnek fel a vidéki diákok. Ki vette ki? — Nem tudom ... Telefonon jelentkezett az illető ... Lehet, hogy nem is diáknak kell... De kedvező ajánlatot tett... Pardon, alighanem megjött az az úr ... A kagylót egy pillanatra a készülék mellé tette és valakinek ajtót nyitott. A harsány udvariassággal érkező hangja egy pillanatra a pikémellényes címkereskedő hangjára emlékeztetett. A második telefonnal több szerencsém volt. Közölték a címet, ahol »vidéki« egyetemi hallgató részére szoba kiadó lenne. Én viszont nem közöltem, hogy nem vidéki egyetemi hallgató részére, hanem nekem kéne a lakás. A Keletitő nem messze, egy szűk mellékutcában, öreg bérkaszárnya harmadik emeletén találtam meg a lakást. Középkorú, tisztán öltözött, nagyon fáradt és szomorú arcú asszony fogadott. A nyitott konyhából a vasalás friss, forró vászonszaga jött elő. — A szoba miatt — mondtam udvariasan, mire leültetett. Lakása egy nagyobb szobából s egy kisebből áll. Ez utóbbit szánta egy vidéki egyetemi hallgatónak, lehetőleg olyannak, aki ebben az évben végzős lesz. — Ez miért fontos? — kérdeztem. — A kislányom miatt — mondta és elpirult. — A kislányom most érettségizett, nem sokkal utóbb megtörtént a baj. Arra gondoltam, hogyha akadna egy jóravaló, vidéki egyetemi hallgató, kinek Pesten lenne lakása, akinek majd a diploma után az elhelyezkedés terén számítana valamit, hogy van pesti lakása és esetleg... — Értem — mondtam —, és esetleg kapcsolatai is vannak. Családi kapcsolatai? ... Sajnos, asszonyom, így az albérlet nem érdekel... Az udvaron a házfelügyelő a keramitát mosta gumicsővel. Az ördög Incselkedni kezdett s én megkérdeztem tőle, miféle "baleset" történt a szomorú arcú asszony lányával, a harmadik emelet kettőjében? — Nem tetszett hallani? ... Felugrott a villamosra, elcsúszott és a bal lába tőből... Tetszik érteni? Délben visszatértem a Tejvendéglőbe, hátha megtalálom a pikémellényest, de a fehérvári táncmesterre emlékeztető címkereskedő nem bukkant fel szalmakalapjával és repedezett lakkcipőjével. Alig kezdtem azonban fogyasztani szerény ebédemet, letelepedett mellém egy frissen beretvált egyén, alá szép hosszú spanyol barkókba növesztette a haját, hátul viszont felnyiratta s így a frissen lekopasztott tarkó fehéren világított, éles ellentétben a napsütötte arccal. — Van lakás? — érdeklődött közvetlenül s egy fogpiszkálót kezdett ropogtatni hiányos fogazatával, látható élvezettel és derültséggel fogadva meglepetésemet. — Honnan tudja, hogy lakás kell? — A füle mögé van írva, neonbetűkkel... Közelebb hajolt, kiköpte az abroszra a fogvájó szilánkjait és bizalmasan folytatta: — Reggel az egyik kolléga foglalkozott magával... Tudtuk, hogy lebeg és délre le lesz lombozva, azért foglalkozom én magával... "Tudtuk* és "foglalkozom* __Többes szám és egyes szám szabadon keveredik, tehát a matador-szakállú valamiféle szervezet nevében beszél. Tisztában voltam vele, hogy ez a szervezet nem szerepel az állami vállalatok, vagy kátéeszek sorában, legfeljebb a bűnügyi nyilvántartó őriz róluk sok érdekes és megbízható adatot. De hát ezeknek az áldozatai többnyire magamfajta beszivárgók, érdemes velük megismerkedni. — Halljuk — mondtam s ő folytatta: — Van három jó kégli ... Tizenötezer beugróval bármelyik kapható. A beugrón kívül havonta nyolc kiló a bér, értem? Ha kell, délután háromkor legyen a Petőfi Sándor utcában, a színházzal széen balra szemközt a második kapu előtt__A szekszet borítékban kérem, előre, mivel a tulaj bizalmatlan ... Stimmt? — Stimmt__ Miután meggyőződtem róla, hogy a Szimatom jó, a megadott időpontban taxivállással elhajtottam a Petőfi Sándor utcában. A megjelölt kapuban ott állt a matador-szakállú és fogpiszkálót rágott. Kinyújtottam az ablakon a borítékot, amelyben némi újságpapír lapult. — Itt a szeksz — mondtam a tagnak s ő sietve zsebrevágta. — Hol találkozunk? — kérdezte roppant udvariasan — mert én a góréval öt perc alatt lerendezem az ügyet. — A másik kapunál — mondtam —, mivel ez átjáróház ... Baróti Géza Beszivárogtam Budapestre Főbérlők és albérletek Magyar Nemzet .Vasárnap, 1967. augusztus 13.