Magyar Nemzet, 1968. augusztus (24. évfolyam, 179-204. szám)
1968-08-04 / 182. szám
10 VI. PÁL PÁPA NEMET MOND Az új enciklika is tiltja a születésszabályozási Képek Lengyelországból Róma locuta... S felbolydult a világ. VI. Pál pápa enciklikája „Az emberi életről” nagy megrázkódtatásnak tette ki az egyházat. Eltávolítja a modern világtól, amelyhez pedig közeledni akart. Erősítést ad az egyház ultrakonzervatív szárnyának, s ezzel a reformerek ellenállásának is, akik hangsúlyozzák, hogy „causa non finita”, vagyis hiába beszélt Róma, az ügy nem zárult le. Az engedelmesség krízise tehát súlyosbodott, s a pápai döntés — mint ezt protestáns főpapok hangsúlyozzák — az egyházak közeledését is akadályozza. Még mindig a tridenti zsinat Az enciklika előzményei igen messzire nyúlnak. VI. Pál immáron a negyedik pápa, akitől azt várják, hogy meghaladottnak minősítse a tridenti zsinaton elfoglalt álláspontot, amely mind a fogamzás megakadályozását, mind a terhességmegszakítást „gyilkosságra való elvetemült szövetkezés”-nek tekinti. Igaz, akkoriban még azt hitték, hogy a férfi, akár a magvető, icikepicike emberkét szór el, amely a nő testében talál termékeny talajra. A petesejt felfedezése, majd a védekezés elterjedése után azonban legalább azt várták el a katolikus egyháztól, hogy különbséget tegyen fogamzásgátlás és magzatelhajtás között. Különösen tarthatatlannak bizonyult ez a tilalom, amikor a fejlett országok nagymértékben leküzdötték a csecsemő- és gyermekhalandóságot és nem kellett már öt-hat gyereket a világra hozni, hogy kettő-három felcseperedjen. Az első és eddig legnagyobb lépést a tridenti álláspont megújítására 1930-ban, XI. Pius tette, a Casti connubii című enciklikájában, elismerve, hogy lehetnek olyan körülmények, amelyek nem kedveznek a gyermek világrahozatalának, és ezért hozzájárult a fogamzás megelőzésének természetes módszereihez. A természetes módszer a nemi érintkezést a terméketlen napokra korlátozza. E módszer jóváhagyásával a pápa lényegében elismerte, hogy a nemi kapcsolatnak nem a gyerek az egyetlen célja. XII. Pius megerősítette elődje enciklikáját és kiegészítette a szülői felelősség elvével, amelynek egyrészt abban kell megnyilvánulnia, hogy a maximális gyermekszámot vállalja, másrészt abban, hogy indokolt esetben, de csakis természetes úton korlátozza a család növekedését. XXIII. János pápa Mater et magistra kezdetű enciklikájában már bővebben beszél a társadalmi ellentétekről, a nyomorról, a tudatlanságról. Ám hangsúlyozza, hogy ezeket a problémákat nem szabad emberhez méltatlan módszerek és eszközök igénybevételével megoldani. 1965-ben az ENSZ közgyűlésén VI. Pál pápa is foglalkozott azzal a súlyos helyzettel, amit a demográfiai robbanás előidézhet. De kijelentette: „Az önök feladata az, hogy gondoskodjanak: elegendő kenyér kerüljön a világ asztalára és nem az, hogy mesterséges születésszabályozást követeljenek és így csökkentsék az élet asztalához meghívottak számát.” Ám eljutnak-e az élet asztalához, akiket oda meghívnak? Amikor VI. Pál pápa enciklikája megjelent, a lapokat megtöltötték a biafrai gyerekek tragédiájáról szóló hírek, akik apatikusan várják az éhhalált. Hajuk vörös arany színt kapott, fekete bőrüket piros foltok színezik, hasuk felfúvódott; ezek a quasiorkor nevezetű hiánybetegség tünetei. Lassú elmúlásra vannak ítélve, holott hét liter tej elég lett volna egy-egy élet megmentéséhez. De nemcsak Biafrában, az Egyesült Államokban is vannak quastorkórban és más hiánybetegségben szenvedő menthetetlen gyerekek, mint ezt nemrég az USA-ban egy bizottság nyilvánosságra hozta. Szabad-e ilyen körülmények között a tridenti zsinat tanait hirdetni? Az ég madarai A születésszabályozás körüli vitákat egyházon belül és kívül két új momentum szélesítette és élezte ki. Az egyik az ENSZ demográfiai prognózisa, amelynek alapján kiszámították, hogy ha a mai tendenciák továbbra is érvényesülnek, akkor évről évre mennyivel nő az éhezők száma a világban; a másik a hormonális hatáson alapuló fogamzásgátló, az úgynevezett antibébi pirula feltalálása volt, ammely biztonságossá tette a családtervezést. Kezdjük az utóbbival. A családtervezést a XI. Pius propagálta „természetes módszerek” és a XII. Pius meghirdette szülői felelősség alapján a plébániákon és katolikus egyesületekben hosszabb ideje oktatják már. Ám a természetes módszerek nem bizonyultak vajmi hatékonyaknak, és természetesnek sem voltak mondhatók. Hogy is volna az a naptárra alapozott házasélet? Ezért sok hívő hátat is fordított mind e tanfolyamoknak, mind e módszereknek és orvossal oktatta ki magát, vállalva azt, hogy a fogamzásgátlás tiltott eszközeivel élve megtagadják tőle a szentségeket. Úgy tűnt, a pirula véget vet a hívők lelkiismereti konfliktusainak, visszatereli a tévelygő nyájat pásztorához. A pirula egyik feltalálója, a hithű katolikus John Rock nőgyógyász fejtegetése szerint e készítmény utánozza a természetet, amennyiben késlelteti a peteérést. Nem védekezőszer, hiszen eleve nem lehet szó fogamzásról, mert nem kerül pete a petevezetékbe. Az egyház mérsékelt és haladó szárnya megnyugvásának és örömének, amellyel a természet új ajándékát fogadta, a konzervatívok kemény támadása vetett véget. Angliában nem engedtek megáldozni egy hívő hétgyermekes orvosnőt, aki súlyos betegsége óta pirulát szedett és fel is írta azt a rászorulóknak. E botrány után honosodott meg az a gyakorlat, hogy gyónáskor nem firtatják, ki milyen módszerekkel vet gátat a gyermekáldásnak. A születésszabályozási vitán belül — amely akörül folyt, hogy az egyház ismerje-e el bizonyos esetekben a terhességmegszakítást, vagy sem — kialakult a pirula-vita is a katolikus morálteológusok, szociológusok és nőgyógyászok között. Ki propagálta, ki tagadta a valláserkölcs nevében. Akik védték, egyebek közt azzal érveltek, hogy Latin-Amerika katolikus országaiban, ahol tilos a terhességmegszakítás, és nem kaphatók fogamzásgátló szerek, igen sok aszszony hal meg tiltott műtét következtében és se szeri se száma a csecsemőgyilkosságoknak. Az ellenpárt azt fújta, hogy a félelem nélküli szerelmi élet az oka az ifjúság erkölcsi romlásának. A konzervatívokat igen felháborította az, hogy a segélyprogramokba is bevonult a pirula és a többi fogamzásgátló. Provokációként hatott Johnson elnök ama kijelentése — amelylyel az ENSZ 20 éves évfordulóját „ünnepelte” —, nevezetesen: „Ha a fejlődő országoknak 5 dollárt adunk születésszabályozásra, ugyanannyit, ha nem többet érünk el, mintha 100 dollárt dugnánk gazdaságukba.” A különböző állami születésszabályozási tervekre Ottaviani bíboros, a vatikáni ultrakonzervatívok vezetője így reagált: „A madarak sem vetnek és aratnak, az égi atya mégis táplálja őket.” Bízzuk tehát rá a segélyprogramot? Második Galilei-per? Az egyházon belüli vita élességére jellemző, hogy Louis Janssenst, a louvaini egyetem teológia tanárát — mert egy folyóiratban helyesléssel fogadta a pirulát — második Luther Mártonnak nevezte el az ellenpárt. Luc Dominique slágerénekes apáca éppenséggel egy dalban adott hálát az istennek, hogy „megadatott a pirula és halad a biológia”. E szélsőséges hangok hatására, de legfőképp azért, hogy az egyházat a további presztízsveszteségtől megóvja, Suenens belga bíboros, aki addig a természetes módszerek tökéletesítéséért szállt síkra, hajlani kezdett a pirula elismerése felé és szorgalmazta, hogy a pápa revideálja az egyház korszerűtlen állásfoglalását. A második vatikáni zsinaton, ahol VI. Pál nem akart vitát rendezni e témáról, a bíboros kijelentette: „Egy Galilei-ügy elég volt az egyháznak, nincs szüksége egy másodikra is.” Ezzel utalt arra, itt az ideje, hogy az egyház a tudomány eredményeinek megfelelően újraértékelje a természet fogalmát Az optimisták azt hitték, hogy a pápa hallgat Suenens bíboros figyelmeztetésére és különösen bizakodóvá vált a hangulat, amikor megtudták, hogy abban az egyházi személyekből álló grémiumban, amelynek el kellett bírálnia egy szakértő bizottság javaslatát (ezt a bizottságot már XXIII. János pápa hívta életre és VI. Pál csak megerősítette megbízását) a konzervatívok — állítólag 70:5 arányban — kisebbségben maradtak, így történt azután, hogy két szakvélemény került a pápa asztalára. Döpfner kardinális fogalmazta meg a többség álláspontját; eszerint az egyháznak el kell fogadni az aktív fogamzásgátlást. (A passzív az önmegtartóztatás.) A kisebbség vélekedését Ottaviani bíboros foglalta írásba. S mit is mondhatott volna mást, mint hogy meg kell erősíteni XI. és XII. Pius tanításait e kérdésben, mert ha nem ezt teszik, akkor félő, hogy az egyház tekintélye minden morális és dogmatikus kérdésben komoly sérelmet szenved. Akár Suenens, Ottaviani is az egyház presztízsére hivatkozott. VI. Pál Ottaviani bíborost nyugdíjba küldte , és megfogadta a tanácsait Aktualizálás Hosszú hónapok óta fekszik a két javaslat a pápa előtt és hosszú hónapok óta halogatta a döntést. Nyilván azt mérlegelte, hogy mi használ jobban az egyház tekintélyének: a hűség a dogmához, vagy a megújulás képességének bizonyítása. Tudatában lehetett annak, hogy a kontinuitás egyoldalú hangoztatásával nem egészen a második vatikáni zsinat szellemében szól és azt a meggyőződést erősíti, hogy az egyház nem tud alkalmazkodni a modern világhoz. Ezért éppen korunk ellentmondásaira hivatkozva állt ki a korszerűtlen tanok mellett. De az aktualizálás nem tette elfogadhatóbbá azokat. Az enciklika ismét a régi módon értelmezett természeti törvény normáinak megtartására hív fel. A házasság egyetlen aktusát úgymond sem szabad megfosztani az élet továbbadásának lehetőségétől, s a szerető egyesülést önhatalmúlag elválasztani a szaporodástól. Ezért aprólékos részletességgel eltiltja a fogamzásgátlás minden metódusát, s az időleges és tartós sterilizációt és a terhességmegszakítást. A családtervezést azonban a természetes módszer alapján engedélyezi. A fő érvei: a mesterséges születésszabályozás kényelmes és széles utat nyit a házastársi hűtlenségnek, a nők iránti kíméletlenségnek és az erkölcsi hanyatlásnak általában. Mert ha a házaséletben nem tekintik bűnnek, akkor házasságon Varsó a virágok városa, nem úgy, mint Firenze a Karnevál idején, vagy Hollandia, amikor a tulipánok a legkülönbözőbb — még fekete —, színekben is szőnyegként uralják a tájat, s a Riviéra, amelynek rózsa- és szegfű ligeteiről repülőgépen szállítják a világ egyik legnélkülözhetőbb kincsét az európai országokba télen és nyáron. Itt, a lengyel fővárosban valóban kultusza van minden évszakban a virágnak. Nem is férfi az olyan, aki egy találkozóra, meghívásra, ebédre vagy vacsorára csokor nélkül érkezik. Százszámra látni férfiakat a nap minden szakában, csokorral a kézben. És különös gonddal ügyelnek a nemzetközi szertartásra. Tíz szálig — szegfűt vagy rózsát — csak páratlan számban szabad ajándékozni. Ezen felül a születés- vagy névnapi ünnep jellege, vagy a család nőtagjainak száma szerint vásárolnak. Varsóban, azt hiszem, a legtöbb üzlet: virágüzlet. De ha valaki zárás után megy látogatóba, ott találja a bolt előtt a magánárusokat, s nem kell tartania attól, legalábbis ami a virágot illeti, hogy nem tekintik majd illemtudó férfinak. Pedig a virág nem olcsó. Nyolc—tíz zlotyt is elkérnek egy szál — valóban hosszú és egyenes szárú — rózsáért. A lengyelek mégis önnön megbecsülésüknek tekintik, ha virággal tisztelhetnek meg egy lányt vagy egy családot Nem kaptam helyjegyet a Varsó—Gdansk között közlekedő repülőgépre, a nyári idény miatt természetesen mindenki, aki tehette, a tengerpartra iparkodott, s vonaton utaztam. A fülkében tilos volt a dohányzás, többnyire tehát kint álltam a folyosón, s érdeklődéssel szemléltem az ablakon keresztül a tájat, a paraszti gazdaságokat, a feketefehér teheneket és a rengeteg erdőket, majd elfáradván az ötórás út alatt, a helyemre tértem. Amint az szokásos, útitársaimmal társalogni kezdtünk. ők Gdansk előtt szálltak ki. Segítettem nehéz bőröndjeiket levenni a csomagtartóról, s a folyosón végigvinni és a hordár kocsijába tenni. Számos családtag várta őket, óriási rózsacsokorral. És amikor búcsút intettünk egymásnak, egyikük odalépett az ablakhoz és átnyújtott egy szép szál sárga rózsát. Kis csomagomon kívül ez volt egyetlen útitársam Lengyelországban. * A közvélemény, mint általában mindenütt, Lengyelországban sem érti meg mindig ama objektív tényezőket, amelyek egy szocialista ország gazdasági életét, s ezáltal életszínvonalát, közvetve vagy közvetlenül befolyásolják. Például a nagyszabású beruházásokat, az iparosítást (amelynek itt megvannak az adottságai, főként ami a nyersanyagot és a villamos energiát illeti), vagy a hajóépítésre előirányzott milliókat, ami mind csak esztendők múltán amortizálódik. Vagy gondoljunk a nemzetközi kötelezettségekre, a vietnami népnek nyújtott segítségre. Mindez együttvéve közrejátszik természetesen abban, hogy Lengyelországnak is, amely egyébként gazdag ország, megvannak még mindig a maga gazdasági problémái. Ettől függetlenül ama eredményeket sem szabad figyelmen kívül hagyni, amit ez a testvéri ország az elmúlt időszakban felmutathatott Éppen ott-tartónkívül még kevésbé tekinthető annak. (A Vatikán szóvivője, aki egy sajtókonferencián az enciklikát ismertette, ismét különös nyomatékkal szólt az ifjúság szexuális zabolátlanságáról.) Elítéli a pápa a születésszabályozási programokat is, mondván: az államhatalom nem avatkozhat be ily módon az emberek magánéletébe. A kormányok ne engedjék meg a népek erkölcsének a károsodását és inkább szociális és gazdasági reformokkal siessenek a családok segítségére. Az enciklika két valóságos problémára utal tehát, amely a nyugati világot foglalkoztatja, s ez a szerelem eldologiasodása, a sex fogyasztási cikké válása, valamint a demográfiai robbanás a fejlődésben levő országokban. Ám a forrongásban levő nyugati ifjúság, irotlásom idején fejeződött be a LEMP Központi Bizottságának plénuma, amelyen megállapították, hogy például a mezőgazdasági termelés 16 százalékkal magasabb, mint a korábbi ötéves időszakban volt. Az ipari termelés 47 százalékkal (!) haladja meg az 1963. évit! Az ipari fejlesztés során egy sor energetikai és nyersanyagbázis fejlődött, nemcsak azáltal, hogy új ipari létesítmények alakultak ki, de a struktúrában is lényeges változások történtek. Növekedett például a gépipar és a vegyipar szerepe, ami az utóbbit illeti, Lengyelország a termelés részesedésének nagyságát véve figyelembe, a szocialista országokat illetően a második helyet foglalja el a Német Demokratikus Köztársaság után. És amit hangsúlyozni kell: olyan iparágban, amelynek korábban, a háború előtt, szinte semmi jelentősége nem volt. Ugyanez vonatkozik a hajóépítésre, amelyről egy korábbi beszámolómban már részletesen szóltam. A megtermelt nemzeti jövedelem 37 százalékkal emelkedett, átlag évi 6,5 százalékos ütem mellett, az előző időknek 5,4 százalékos ütemével összehasonlítva. A lakosság életszínvonalát illetően is pozitív a mérleg. Ez elsősorban a foglalkoztatottság növekedésének köszönhető. A foglalkoztatottság üteme az állami iparban gyorsabban növekedett, mint a népesség növekedésének az üteme. Ez lényeges tényező egy olyan országban, ahol — hazánkkal ellentétben — a népszaporulat jelenti az egyik legnagyobb problémát! Az elmúlt ötéves időszakban majdnem másfél millió új munkahelyet biztosítottak, de még mindig több mint egymillióra becsülik azoknak a számát a most kikerülő új nemzedékből, amely ugyancsak munkahelyet igényel. Ez a lengyel népgazdaságnak talán a legnagyobb problémája. A másik gazdasági kérdés, amit a plénum tézisei egyébként nyíltan a lakosság elé tárnak megvitatásul a novemberi kongresszusra az, hogy emelkedett ugyan a lakosság fogyasztása az alapvető élelmiszer és közhasználati cikkeket illetően, de ezt nem követte e cikkek termelésének megfelelő arányú növekedése. Emiatt tapasztalható bizonyos hiány egyes közszükségleti ágakban. A lakáskérdés is gond még Lengyelországban, ugyanúgy, mint a legtöbb európai államban. Igaz ugyan, hogy a most folyamatban levő ötéves tervben körülbelül kétmillió lakást építettek, 34 százalékkal többet, mint az előző ötéves időszakban, de e 32 milliós országban még ez sem elégítheti ki az igényeket. * Az idegenforgalom feltételeit Lengyelországban sem teremtették meg egyelőre olyan mértékben, mint ahogy az ország adottságai ezt megkívánnák. A városokban és üdülőhelyeken még mindig kevés a szálló. Fent, a Balti-tenger üdülőhelyein alig lehet szobát kapni a nyári idényben. A több kilométeres, gyönyörű homokos strandon, még a legjobb szállók magánterületén (mint Sopotban a Grand Hotel) sincs vetkőzőkabin (kosarakkal próbálják pótolni őket), s kevés az étkezőhely is a turisták számára. Ennek az iparágnak a jelentőségét — egyéb, érthető objektív okoknál fogva — általában lassan amely a tőkés társadalom minden intézményét tagadja, s mindinkább a társadalmi forradalomban keres kiutat, ebben az enciklikában nem talál választ a kérdéseire. Abban azonban egyet kell értenünk a pápával, hogy a viszonylagos túlnépesedés egyedül születéskorlátozással nem oldható meg. Az egyensúlyt nem úgy kell megteremteni, hogy a mérleg egyik serpenyőjéről leemeljük az emberi életeket, hanem úgy, hogy a másik serpenyőjére munkát és kenyeret rakunk. Hogy a robbanást megakadályozzuk, nemzetközi összefogásra van szükség, a fejlett országok gazdasági és kulturális segítségére. De addig, amíg ez megvalósul, hozzá kell járulnunk a születéskorlátozási programokhoz is, éppen a tömeges éhhalált megelőzendő. I ismerjük fel, pedig itt valóban a legolcsóbb befektetésű üzlet előtt nyílhat távlat. Lengyelország ugyanis nem csupán kivételesen szép tengerparttal rendelkezik, nem is csak történelmi városai vonzhatják ide a látogatókat, mint például Krakkó, vagy az újjáépített Gdansk, a korábbi Danzig, de a táj varázsa, a tavak és erdők vidéke, a Mazuri paradicsom, ahol lovak és bölények élnek a maguk természetes módján a nyír-, tölgy- és fenyőerdők között —, mindez varázslatként hat a külföldi látogatóra.* Az ország sokat szenvedett, a Szovjetunió után a legtöbbet, a hitlerista megszállás következtében. Itt több százezer lakosú városokat kellett a háború után újjáépíteni. A látogatót meghatja a történelmi múlthoz való ragaszkodás. Különösen, amikor Varsó óvárosában jár, vagy Gdanskban iparkodik a tudósító rekonstruálni, hogy miként is történt valamikor? Minden olyan, mint a középkorban lehetett. Ott a tökéletesen helyreállított városkapu, amelyen keresztül a lengyel királyok egykor Gdanskba vonultak, azután a börtön, majd a reneszánsz Aranykapu, és hirtelen festői kilátás nyílik a gótikus, reneszánsz és barokk homlokzatú házakból álló főutcára — mármár a régmúltban érzi magát az ember, ha nem tudná, hogy mindez kegyes utánzata a hagyománynak, mert a nácik annak idején — immár majdnem egy negyed százada —, mindezt lerombolták, fölégették és fölrobbantották, s most már csak a lengyel nép történelmi hagyományokhoz való ragaszkodása őrzi meg a mi nemzedékünk és az utókor számára. * Bach-hangversenyt hallgatok az olivai kora-gótikus székesegyházban. Valaki a híres, XVIII. századból való barokkorgonán játszik. A templom zsúfolásig tömve turistákkal Néma csendben, hallgatják a zenét. A hangverseny végén két fiatal pap perselyez, illetve tányéroz. Gyorsan tele a tányér. Egyébként az egyház szerepéről és helyzetéről az államban még mindig vita folyik, noha a politikai katolicizmus távol tartotta magát a márciusi egyetemi eseményektől, csupán az írószövetségben hallatta hangját némely képviselője Legutóbb egy kitűnő könyv jelent meg a két háború közötti lengyel katolikus egyház történetéről, szerzője, dr. Wieslaw Myslek, nemcsak óriási dokumentum-anyagot dolgoz fel benne, de a jelenig ható következményekre is jut a múlt vizsgálatakor. A múlt súlyos örökségétől sok tekintetben a lengyel egyház sem tud szabadulni, ez az oka, hogy időnként vita támad az egyház és az állam egyébként rendezett kapcsolatában. Ez érthető, hiszen Lengyelországban évszázadokon keresztül konzerválódott a múlt, és hosszú időn át az egyház szabta meg a társadalom életét és művelődését. A szocializmust építő Lengyelországban természetesen helyük van a közös jövőért munkálkodó hívőknek is. Azoknak pedig, akik még mindig tévesen ítélnék meg az egyház „politikai szerepvállalásának” lehetőségeit, mielőbb figyelembe kell venniük korunk realitásait Vámos Imre Az enciklikát világszerte óriási tiltakozás fogadta. Egyesek olyan egyházpolitikai meggondolást fedeznek fel benne, hogy a pápa lényegében a katolikusok, s általában a keresztények számának fogyását akarja megakadályozni, hiszen eleve tudja, hogy szavainak nem nagy hatása lehet a fejlődő országok jobbára mohamedán, buddhista és drámán lakosságára. A teológusok többségének az a véleménye, hogy a pápa elhatározása nem csalatkozhatatlan és visszavonhatatlan. A vita ha lehet, még élesebben, mint" annak előtte, tovább folyik. S már most látható, hogy az enciklika nem érte el célját, nevezetesen az erkölcsi és teológiai relativizmus megfékezését. Sőt, inkább szabadjára engedte azt. Kovács Judit ma Epilógus szerelmesekről és bajtársakról Jugoszláv film * Bemutató: augusztus 8 __Misflvar Nemzet _ Vasárnap, 1968. augusztus 4