Magyar Nemzet, 1968. augusztus (24. évfolyam, 179-204. szám)

1968-08-04 / 182. szám

10 VI. PÁL PÁPA NEMET MOND Az új enciklika is tiltja a születésszabályozási Képek Lengyelországból Róma locuta... S felboly­­dult a világ. VI. Pál pápa en­­ciklikája „Az emberi életről” nagy megrázkódtatásnak tette ki az egyházat. Eltávolítja a modern világtól, amelyhez pe­dig közeledni akart. Erősítést ad az egyház ultrakonzervatív szárnyának, s ezzel a reforme­rek ellenállásának is, akik hangsúlyozzák, hogy „causa non finita”, vagyis hiába be­szélt Róma, az ügy nem zárult le. Az engedelmesség krízise tehát súlyosbodott, s a pápai döntés — mint ezt protestáns főpapok hangsúlyozzák — az egyházak közeledését is aka­dályozza. Még mindig a tridenti zsinat Az enciklika előzményei igen messzire nyúlnak. VI. Pál immáron a negyedik pápa, akitől azt várják, hogy meg­haladottnak minősítse a tri­denti zsinaton elfoglalt állás­pontot, amely mind­ a fogam­zás megakadályozását, mind a terhességmegszakítást „gyil­kosságra való elvetemült szö­­vetkezés”-nek tekinti. Igaz, akkoriban még azt hitték, hogy a férfi, akár a magvető, icike­­picike emberkét szór el, amely a nő testében talál termékeny talajra. A petesejt felfedezése, majd a védekezés elterjedése után azonban legalább azt várták el a katolikus egyház­tól, hogy különbséget tegyen fogamzásgátlás és magzatel­hajtás között. Különösen tart­­­hatatlannak bizonyult ez a ti­lalom, amikor a fejlett orszá­gok nagymértékben leküzdöt­ték a csecsemő- és gyermek­halandóságot és nem kellett már öt-hat gyereket a világra hozni, hogy kettő-három fel­cseperedjen. Az első és eddig legnagyobb lépést a tridenti álláspont megújítására 1930-ban, XI. Pius tette, a Casti connubii cí­mű enciklikájában, elismerve, hogy lehetnek olyan körülmé­nyek, amelyek nem kedveznek a gyermek világrahozatalának, és ezért hozzájárult a fogam­zás megelőzésének természetes módszereihez. A természetes módszer a nemi érintkezést a terméketlen napokra korlátoz­za. E módszer jóváhagyásával a pápa lényegében elismerte, hogy a nemi kapcsolatnak nem a gyerek az egyetlen célja. XII. Pius megerősítette előd­je enciklikáját és kiegészítette a szülői felelősség elvével, amelynek egyrészt abban kell megnyilvánulnia, hogy a maxi­mális gyermekszámot vállalja, másrészt abban, hogy indokolt esetben, de csakis természetes úton korlátozza a család növe­kedését. XXIII. János pápa Mater et magistra kezdetű enciklikájá­ban már bővebben beszél a társadalmi ellentétekről, a nyomorról, a tudatlanságról. Ám hangsúlyozza, hogy ezeket a problémákat nem szabad emberhez méltatlan módszerek és eszközök igénybevételével megoldani. 1965-ben az ENSZ közgyűlé­sén VI. Pál pápa is foglalko­zott azzal a súlyos helyzettel, amit a demográfiai robbanás előidézhet. De kijelentette: „Az önök feladata az, hogy gondoskodjanak: elegendő ke­nyér kerüljön a világ asztalára és nem az, hogy mesterséges születésszabályozást követelje­nek és így csökkentsék az élet asztalához meghívottak szá­mát.” Ám eljutnak-e az élet aszta­lához, akiket oda meghívnak? Amikor VI. Pál pápa encikli­­kája megjelent, a lapokat megtöltötték a biafrai gyere­kek tragédiájáról szóló hírek, akik apatikusan várják az éh­halált. Hajuk vörös arany színt kapott, fekete bőrüket piros foltok színezik, hasuk felfúvódott; ezek a quasiorkor nevezetű hiánybetegség tüne­tei. Lassú elmúlásra vannak ítélve, holott hét liter tej elég lett volna egy-egy élet meg­mentéséhez. De nemcsak Biafrában, az Egyesült Államokban is van­nak quastorkórban és más hiánybetegségben szenvedő menthetetlen gyerekek, mint ezt nemrég az USA-ban egy bizottság nyilvánosságra hoz­ta. Szabad-e ilyen körülmények között a tridenti zsinat tanait hirdetni? Az ég madarai A születésszabályozás körüli vitákat egyházon belül és kí­vül két új momentum szélesí­tette és élezte ki. Az egyik az ENSZ demográfiai prognózisa, amelynek alapján kiszámítot­ták, hogy ha a mai tendenciák továbbra is érvényesülnek, ak­kor évről évre mennyivel nő az éhezők száma a világban; a másik a hormonális hatáson alapuló fogamzásgátló, az úgy­nevezett antibébi pirula felta­lálása volt, amm­ely biztonsá­gossá tette a­ családtervezést. Kezdjük az utóbbival. A csa­ládtervezést a XI. Pius propa­gálta „természetes módszerek” és a XII. Pius meghirdette szülői felelősség alapján a plé­bániákon és katolikus egyesü­letekben hosszabb ideje ok­tatják már. Ám a természetes módszerek nem bizonyultak vajmi hatékonyaknak, és ter­mészetesnek sem voltak mond­hatók. Hogy is volna az a nap­tárra alapozott házasélet? Ezért sok hívő hátat is fordí­tott mind e tanfolyamoknak, mind e módszereknek és or­vossal oktatta ki magát, vál­lalva azt, hogy a fogamzásgát­lás tiltott eszközeivel élve megtagadják tőle a szentsége­ket. Úgy tűnt, a pirula véget vet a hívők lelkiismereti konflik­tusainak, visszatereli a tévely­gő nyájat pásztorához. A piru­la egyik feltalálója, a hithű katolikus John Rock nőgyó­gyász fejtegetése szerint e ké­szítmény utánozza a termé­szetet, amennyiben késlelteti a peteérést. Nem védekezőszer, hiszen eleve nem lehet szó fo­gamzásról, mert nem kerül pete a petevezetékbe. Az egy­ház mérsékelt és haladó szár­nya megnyugvásának és örö­mének, amellyel a természet új ajándékát fogadta, a kon­zervatívok kemény támadása vetett véget. Angliában nem engedtek megáldozni egy hívő hétgyermekes orvosnőt, aki súlyos betegsége óta pirulát szedett és fel is írta azt a rá­szorulóknak. E botrány után honosodott meg az a gyakor­lat, hogy gyónáskor nem fir­tatják, ki milyen módszerek­kel vet gátat a gyermekáldás­nak. A születésszabályozási vitán belül — amely akörül folyt, hogy az egyház ismerje-e el bizonyos esetekben a terhes­ségmegszakítást, vagy sem — kialakult a pirula-vita is a ka­tolikus morálteológusok, szo­ciológusok és nőgyógyászok között. Ki propagálta, ki ta­gadta a valláserkölcs nevében. Akik védték, egyebek közt az­zal érveltek, hogy Latin-Ame­­rika katolikus országaiban, ahol tilos a terhességmegsza­kítás, és nem kaphatók fogam­zásgátló szerek, igen sok asz­­szony hal meg tiltott műtét következtében és se szeri se száma a csecsemőgyilkossá­goknak. Az ellenpárt azt fúj­ta, hogy a félelem nélküli szerelmi élet az oka az ifjúság erkölcsi romlásának. A kon­zervatívokat igen felháborítot­ta az, hogy a segélyprogra­mokba is bevonult a pirula és a többi fogamzásgátló. Provo­kációként hatott Johnson el­nök ama kijelentése — amely­­lyel az ENSZ 20 éves évfor­dulóját „ünnepelte” —, neve­zetesen: „Ha a fejlődő orszá­goknak 5 dollárt adunk szüle­­tésszabályozásra, ugyanannyit, ha nem többet érünk el, mint­ha 100 dollárt dugnánk gazda­ságukba.”­­ A különböző állami születés­szabályozási tervekre Ottavia­­ni bíboros, a vatikáni ultra­konzervatívok vezetője így reagált: „A madarak sem vet­nek és aratnak, az égi atya mégis táplálja őket.” Bízzuk tehát rá a segélyprogramot? Második Galilei-per? Az egyházon belüli vita éles­ségére jellemző, hogy Louis Janssenst, a louvaini egyetem teológia tanárát — mert egy folyóiratban helyesléssel fo­gadta a pirulát — második Luther Mártonnak nevezte el az ellenpárt. Luc Dominique slágerénekes apáca éppenség­gel egy dalban adott hálát az istennek, hogy „megadatott a pirula és halad a biológia”. E szélsőséges hangok hatá­sára, de legfőképp azért, hogy az egyházat a további presz­tízsveszteségtől megóvja, Sue­­nens belga bíboros, aki addig a természetes módszerek töké­letesítéséért szállt síkra, haj­lani kezdett a pirula elismeré­se felé és szorgalmazta, hogy a pápa revideálja az egyház korszerűtlen állásfoglalását. A második vatikáni zsinaton, ahol VI. Pál nem akart vitát rendezni e témáról, a bíboros kijelentette: „Egy Galilei-ügy elég volt az egyháznak, nincs szüksége egy másodikra is.” Ezzel utalt arra, itt az ide­je, hogy az egyház a tudomány eredményeinek megfelelően újraértékelje a természet fo­galmát Az optimisták azt hitték, hogy a pápa hallgat Suenens bíboros figyelmeztetésére és különösen bizakodóvá vált a hangulat, amikor megtudták, hogy abban az egyházi szemé­lyekből álló grémiumban, amelynek el kellett bírálnia egy szakértő bizottság javasla­tát (ezt a bizottságot már XXIII. János pápa hívta élet­re és VI. Pál csak megerősítet­te megbízását) a konzervatí­vok — állítólag 70:5 arányban — kisebbségben maradtak, így történt azután, hogy két szak­­vélemény került a pápa aszta­lára. Döpfner kardinális fogal­mazta meg a többség állás­pontját; eszerint az egyháznak el kell fogadn­i az aktív fo­gamzásgátlást. (A passzív az önmegtartóztatás.) A kisebbség vélekedését Ottaviani bíboros foglalta írásba. S mit is mond­hatott volna mást, mint hogy meg kell erősíteni XI. és XII. Pius tanításait e kérdésben, mert ha nem ezt teszik, akkor félő, hogy az egyház tekinté­lye minden morális és dogma­tikus kérdésben komoly sérel­met szenved. Akár Suenens, Ottaviani is az egyház presz­tízsére hivatkozott. VI. Pál Ottaviani bíborost nyugdíjba küldte , és megfo­gadta a tanácsait Aktualizálás Hosszú hónapok óta fekszik a két javaslat a pápa előtt és hosszú hónapok óta halogatta a döntést. Nyilván azt mérle­gelte, hogy mi használ jobban az egyház tekintélyének: a hű­ség a dogmához, vagy a meg­újulás képességének bizonyí­tása. Tudatában lehetett an­nak, hogy a kontinuitás egyol­dalú hangoztatásával nem­ egészen a második vatikáni zsinat szellemében szól és azt a meggyőződést erősíti, hogy az egyház nem tud alkalmaz­kodni a modern világhoz. Ezért éppen korunk ellentmondásai­ra hivatkozva állt ki a korsze­rűtlen tanok mellett. De az ak­tualizálás nem tette elfogad­­hatóbbá azokat. Az enciklika ismét a régi módon értelme­zett természeti törvény nor­máinak megtartására hív fel. A házasság egyetlen aktusát úgymond sem szabad meg­fosztani az élet továbbadásá­nak lehetőségétől, s a szerető egyesülést önhatalmúlag elvá­lasztani a szaporodástól. Ezért aprólékos részletességgel el­tiltja a fogamzásgátlás min­den metódusát, s az időleges és tartós sterilizációt és a terhes­ségmegszakítást. A családter­vezést azonban a természetes módszer alapján engedélyezi. A fő érvei: a mesterséges szü­letésszabályozás kényelmes és széles utat nyit a házastársi hűtlenségnek, a nők iránti kí­méletlenségnek és az erkölcsi hanyatlásnak általában. Mert ha a házaséletben nem tekin­tik bűnnek, akkor házasságon Varsó a virágok városa, nem úgy, mint Firenze a Kar­nevál idején, vagy Hollandia, amikor a tulipánok a legkü­lönbözőbb — még fekete —, színekben is szőnyegként ural­ják a tájat, s a Riviéra, amely­nek rózsa- és szegfű ligeteiről repülőgépen szállítják a világ egyik legnélkülözhetőbb kin­csét az európai országokba té­len és nyáron. Itt, a lengyel fő­városban valóban kultusza van minden évszakban a virágnak. Nem is férfi az olyan, aki egy találkozóra, meghívásra, ebéd­re vagy vacsorára csokor nél­kül érkezik. Százszámra látni férfiakat a nap minden szaká­ban, csokorral a kézben. És különös gonddal ügyelnek a nemzetközi szertartásra. Tíz szálig — szegfűt vagy rózsát — csak páratlan számban sza­bad ajándékozni. Ezen felül a születés- vagy névnapi ünnep jellege, vagy a család nőtag­jainak száma szerint vásárol­nak. Varsóban, azt hiszem, a legtöbb üzlet: virágüzlet. De ha valaki zárás után megy lá­togatóba, ott találja a bolt előtt a magán­árusokat, s nem kell tartania attól, legalábbis ami a virágot illeti, hogy nem tekintik majd illemtudó férfi­nak. Pedig a virág nem olcsó. Nyolc—tíz zlotyt is elkérnek egy szál — valóban hosszú és egyenes szárú — rózsáért. A lengyelek mégis önnön megbe­csülésüknek tekintik, ha vi­rággal tisztelhetnek meg egy lányt vagy egy családot Nem kaptam hely­jegyet a Varsó—Gdansk között közle­kedő repülőgépre, a nyári idény miatt természetesen mindenki, aki tehette, a ten­gerpartra iparkodott, s vona­ton utaztam. A fülkében tilos volt a dohányzás, többnyire tehát kint álltam a folyosón, s érdeklődéssel szemléltem az ablakon keresztül a tájat, a pa­raszti gazdaságokat, a fekete­fehér teheneket és a rengeteg erdőket, majd elfáradván az ötórás út alatt, a helyemre tér­tem. Amint az szokásos, úti­társaimmal társalogni kezd­tünk. ők Gdansk előtt szálltak ki. Segítettem nehéz bőrönd­jeiket levenni a csomagtartó­ról, s a folyosón végigvinni és a hordár kocsijába tenni. Számos családtag várta őket, óriási rózsacsokorral. És ami­kor búcsút intettünk egymás­nak, egyikük odalépett az ab­lakhoz és átnyújtott egy szép szál sárga rózsát. Kis csoma­gomon kívül ez volt egyetlen útitársam Lengyelországban. * A közvélemény, mint általá­ban mindenütt, Lengyelország­ban sem érti meg mindig ama objektív tényezőket, amelyek egy szocialista ország gazdasá­gi életét, s ezáltal életszínvo­nalát, közvetve vagy közvet­lenül befolyásolják. Például a nagyszabású beruházásokat, az iparosítást (amelynek itt meg­vannak az adottságai, főként ami a nyersanyagot és a villa­mos energiát illeti), vagy a hajóépítésre előirányzott mil­liókat, ami mind csak eszten­dők múltán amortizálódik. Vagy gondoljunk a nemzetkö­zi kötelezettségekre, a vietnami népnek nyújtott segítségre. Mindez együttvéve közreját­szik természetesen abban, hogy Lengyelországnak is, amely egyébként gazdag ország, meg­vannak még mindig a maga gazdasági problémái. Ettől füg­getlenül ama eredményeket sem szabad figyelmen kívül hagyni, amit ez a testvéri or­szág az elmúlt időszakban fel­mutathatott Éppen ott-tartón­kívül még kevésbé tekinthető annak. (A Vatikán szóvivője, aki egy sajtókonferencián az enciklikát ismertette, ismét különös nyomatékkal szólt az ifjúság szexuális zabolátlan­­ságáról.) Elítéli a pápa a születés­szabályozási programokat is, mondván: az államhatalom nem avatkozhat be ily módon az emberek magánéletébe. A kormányok ne engedjék meg a népek erkölcsének a károsodá­sát és inkább szociális és gaz­dasági reformokkal siessenek a családok segítségére. Az enciklika két valóságos prob­lémára utal tehát, amely a nyugati világot foglalkoztatja, s ez a szerelem eldologiasodá­sa, a sex fogyasztási cikké vá­lása, valamint a demográfiai robbanás a fejlődésben levő országokban. Ám a forron­gásban levő nyugati ifjúság, irotlásom idején fejeződött be a LEMP Központi Bizottságá­nak plénuma, amelyen megál­lapították, hogy például a me­zőgazdasági termelés 16 száza­lékkal magasabb, mint a ko­rábbi ötéves időszakban volt. Az ipari termelés 47 száza­lékkal (!) haladja meg az 1963. évit! Az ipari fejlesztés során egy sor energetikai és nyers­anyagbázis fejlődött, nemcsak azáltal, hogy új ipari létesít­mények alakultak ki, de a struktúrában is lényeges vál­tozások történtek. Növekedett például a gépipar és a vegy­ipar szerepe, ami az utóbbit illeti, Lengyelország a terme­lés részesedésének nagyságát véve figyelembe, a szocialista országokat illetően a második helyet foglalja el a Német De­mokratikus Köztársaság után. És amit hangsúlyozni kell: olyan iparágban, amelynek ko­rábban, a háború előtt, szinte semmi jelentősége nem volt. Ugyanez vonatkozik a hajó­építésre, amelyről egy korábbi beszámolómban már részlete­sen szóltam. A megtermelt nemzeti jöve­delem 37 százalékkal emelke­dett, átlag évi 6,5 százalékos ütem mellett, az előző időknek 5,4 százalékos ütemével össze­hasonlítva. A lakosság élet­­színvonalát illetően is pozitív a mérleg. Ez elsősorban a fog­lalkoztatottság növekedésének köszönhető. A foglalkoztatott­ság üteme az állami iparban gyorsabban növekedett, mint a népesség növekedésének az üteme. Ez lényeges tényező egy olyan országban, ahol — hazánkkal ellentétben — a népszaporulat jelenti az egyik legnagyobb problémát! Az el­múlt ötéves időszakban majd­nem másfél millió új munka­helyet biztosítottak, de még mindig több mint egymillióra becsülik azoknak a számát a most kikerülő új nemzedékből, amely ugyancsak munkahelyet igényel. Ez a lengyel népgaz­daságnak talán a legnagyobb problémája. A másik gazdasági kérdés, amit a plénum tézisei egyéb­ként nyíltan a lakosság elé tár­nak megvitatásul a novemberi kongresszusra az, hogy emel­kedett ugyan a lakosság fo­gyasztása az alapvető élelmi­szer és közhasználati cikkeket illetően, de ezt nem követte e cikkek termelésének megfele­lő arányú növekedése. Emiatt tapasztalható bizonyos hiány egyes közszükségleti ágakban. A lakáskérdés is gond még Lengyelországban, ugyanúgy, mint a legtöbb európai állam­ban. Igaz ugyan, hogy a most folyamatban levő ötéves terv­ben körülbelül kétmillió lakást építettek, 34 százalékkal töb­bet, mint az előző ötéves idő­szakban, de e 32 milliós or­szágban még ez sem elégítheti ki az igényeket. * Az idegenforgalom feltéte­leit Lengyelországban sem te­remtették meg egyelőre olyan mértékben, mint ahogy az or­szág adottságai ezt megkíván­nák. A városokban és üdülő­helyeken még mindig kevés a szálló. Fent, a Balti-tenger üdülőhelyein alig lehet szobát kapni a nyári idényben. A több kilométeres, gyönyörű ho­mokos strandon, még a leg­jobb szállók magánterületén (mint Sopotban a Grand Ho­tel) sincs vetkőző­kabin (ko­sarakkal próbálják pótolni őket), s kevés az étkezőhely is a turisták számára. Ennek az iparágnak a jelentőségét — egyéb, érthető objektív okok­nál fogva — általában lassan amely a tőkés társadalom minden intézményét tagadja, s mindinkább a társadalmi for­radalomban keres kiutat, eb­ben az enciklikában nem talál választ a kérdéseire. Abban azonban egyet kell értenünk a pápával, hogy a viszonylagos túlnépesedés egyedül születéskorlátozással nem oldható meg. Az egyen­súlyt nem úgy kell megte­remteni, hogy a mérleg egyik serpenyőjéről leemeljük az emberi életeket, hanem úgy, hogy a másik serpenyőjére munkát és kenyeret rakunk. Hogy a robbanást megakadá­lyozzuk, nemzetközi összefo­gásra van szükség, a fejlett or­szágok gazdasági és kulturális segítségére. De addig, amíg ez megvalósul, hozzá kell járul­nunk a születéskorlátozási programokhoz is, éppen a tö­meges éhhalált megelőzendő. I ismerjük fel, pedig itt valóban a legolcsóbb befektetésű üzlet előtt nyílhat távlat. Lengyel­­ország ugyanis nem csupán ki­vételesen szép tengerparttal rendelkezik, nem is csak tör­ténelmi városai vonzhatják ide a látogatókat, mint például Krakkó, vagy az újjáépített Gdansk, a korábbi Danzig, de a táj varázsa, a tavak és er­dők vidéke, a Mazuri paradi­csom, ahol lovak és bölények élnek a maguk természetes módján a nyír-, tölgy- és fe­nyőerdők között —, mindez varázslatként hat a külföldi látogatóra.* Az ország sokat szenvedett, a Szovjetunió után a legtöb­bet, a hitlerista megszállás kö­vetkeztében. Itt több százezer lakosú városokat kellett a há­ború után újjáépíteni. A láto­gatót meghatja a történelmi múlthoz való ragaszkodás. Kü­lönösen, amikor Varsó óváro­sában jár, vagy Gdanskban iparkodik a tudósító rekonst­ruálni, hogy miként is történt valamikor? Minden olyan, mint a középkorban lehetett. Ott a tökéletesen helyreállított városkapu, amelyen keresztül a lengyel királyok egykor Gdanskba vonultak, azután a börtön, majd a reneszánsz Aranykapu, és hirtelen festői kilátás nyílik a gótikus, rene­szánsz és barokk homlokzatú házakból álló főutcára — már­­már a régmúltban érzi magát az ember, ha nem tudná, hogy mindez kegyes utánzata a ha­gyománynak, mert a nácik an­nak idején — immár majdnem egy negyed százada —, mind­ezt lerombolták, fölégették és fölrobbantották, s most már csak a lengyel nép történelmi hagyományokhoz való ragasz­kodása őrzi meg a mi nemze­dékünk és az utókor számára. * Bach-hangversenyt hallga­tok az olivai kora-gótikus szé­kesegyházban. Valaki a híres, XVIII. századból való barokk­orgonán játszik. A templom zsúfolásig tömve turistákkal Néma csendben, hallgatják a zenét. A hangverseny végén két fiatal pap perselyez, illet­ve tányéroz. Gyorsan tele a tányér. Egyébként az egyház szere­péről és helyzetéről az állam­ban még mindig vita folyik, noha a politikai katolicizmus távol tartotta magát a márciu­si egyetemi eseményektől, csu­pán az írószövetségben hallat­ta hangját némely képviselője Legutóbb egy kitűnő könyv je­lent meg a két háború közötti lengyel katolikus egyház tör­ténetéről, szerzője, dr. Wieslaw Myslek, nemcsak óriási doku­mentum-anyagot dolgoz fel benne, d­e a jelenig ható kö­vetkezményekre is jut a­ múlt vizsgálatakor. A múlt súlyos örökségétől sok tekintetben a lengyel egyház sem tud szaba­dulni, ez az oka, hogy időn­ként vita támad az egyház és az állam egyébként rendezett kapcsolatában. Ez érthető, hi­szen Lengyelországban évszá­zadokon keresztül konzerváló­dott a múlt, és hosszú időn át az egyház szabta meg a társa­dalom életét és művelődését. A szocializmust építő Lengyel­­országban természetesen he­lyük van a közös jövőért mun­kálkodó hívőknek is. Azoknak pedig, akik még mindig téve­sen ítélnék meg az egyház „politikai szerepvállalásának” lehetőségeit, mielőbb figyelem­be kell venniük korunk reali­tásait Vámos Imre Az enciklikát világszerte óriási tiltakozás fogadta. Egye­sek olyan egyházpolitikai meg­gondolást fedeznek fel benne, hogy a pápa lényegében a ka­tolikusok, s általában a keresz­tények számának fogyását akarja megakadályozni, hiszen eleve tudja, hogy szavainak nem nagy hatása lehet a fej­lődő országok jobbára moha­medán, buddhista és drámán lakosságára. A teológusok többségének az a véleménye, hogy a pápa elhatározása nem csalatkozhatatlan és visszavon­hatatlan. A vita ha lehet, még élesebben, mint" annak előtte, tovább folyik. S már most lát­ható, hogy az enciklika nem érte el célját, nevezetesen az erkölcsi és teológiai relativiz­mus megfékezését. Sőt, inkább szabadjára en­gedte azt. Kovács Judit ma Epilógus szerelmese­kről és bajtársakról Jugoszláv film * Bemutató: augusztus 8 __Misflvar Nemzet _ Vasárnap, 1968. augusztus 4

Next