Magyar Nemzet, 1968. augusztus (24. évfolyam, 179-204. szám)

1968-08-11 / 188. szám

1 3 VASÁRNAPI KÖNYVESPOLC Csak annyi meleget Devecseri Gábor versei Hogy egy költő világa mekkora, azt az esetek nagy részé- ben nem érdemes méricskélni. Hogy milyen, az rendszerint lényegesebb. A költői világ ilyetén felmérése viszont meghaladja egy recenzió terjedelmét és feladatát. Ilyenkor (és máskor is, de hányszor) meg kell elégednünk a legfőbb égtájak kijelölésével, azzal a néhány kulcsszóval, melyektől eligazítást remélhetünk. Földközi tenger — talán ez lehetne a kötet atmoszférikus kulcsszava. Felötléséről nyilván az antikok tehetnek elsősorban, de az asszociáció nem csupán tematikai. Az óceán tombolása, az eget ostromló hullámverés ide nem ér el, a fékevesztett, a mértéktelen szenvedély nem érinti Devecseri Gábor költészetét. A Földközi-tenger meghitt és otthonos, nem óceán, ki lehet rajta igazodni, be lehet rendezni éppen embersíbbású méretei, arányai miatt. Az erő, mely teremtette, talán ugyanolyan művész volt, mint a firenzei dombok megmintázója. A determinizmus — a tehetetlenség — a Véletlen és az Idő. Soha ravaszabb istenek nem születtek, mint ezen a tájon. Soha azelőtt, sem azóta vallás, szemlélet, meggyőződés ilyen mosolygósan, ilyen szelíd alapúsággal, a fölényt soha nem lázadásra késztetően éreztetve meg nem kötözte hívét. Devecseri Gábor költészete a játékosságon, a naiv rácsodálkozásokon túl lépten-nyomon erről a nyájasan kérlelhetetlen determinizmusról vall. Nem a közöny, tehát az oka tartózkodásának, a közönynél mi sem áll távolabb tőle, alig van magatartás, ami ellen hevesebben ■tiltakozna, amit jobban megvetne, elítélne. (Harci dal.) Amikor hol értetlenül, hol szinte szemrehányóan állapítjuk meg, hogy Devecseri „távol tartja magát”, hogy nem eléggé „vesz részt”, ennek okát mindig ebben a determináltságban találhatjuk meg. Legvilágosabban A sors arcai, Egy hangya, Kényelmes szorgalom, Az idő udvarán és Retten című verseiben fogalmazza meg a Sorsnak, az Időnek való feltétlen és engedelmes alárendeltségét. Akinek állandóan a fülébe kattog az idő fogaskerekeinek robaja, aki húsában, vérében, tudatában, minden eszmélésében mindig ott érzi ennek a félelmetes fogazatnak szüntelen őrlését, aki több ezer évben él természetes magától értetődőséggel, az nyilván elveszti a jelen fontosságérzetét. Hiszen ebből az aspektusból, ebben az erőviszonylatban a nyomasztó általános, egyetemes és örök alól kibúvót csak a Véletlen adhat az egyénnek. (Oda, Paripa). Csodálatos kis versek őrzik a Csak annyi meleget című kötetben ezeket az egy sóhajtásra is elszánó pillanatokat, libegnek a könnyed verssorokon, létük nincs betonmaradandóságba zárva, hiszen csak attól vannak — mint a zöld árnyék egy impresszionista képen —, hogy a művész meglátta őket. Ez a szubjektivitás érdekes módon csak legszemélyesebb verseiben torpan meg, s vált át szinte érthetetlen szemérmességbe. Devecseri Gáborból, úgy látszik, majdnem tökéletesen hiányzik az alanyi költők kötelező exhibicionizmusa. (Önéletrajz, Ecsetrajzok.) A jelen izgalmának elvesztéséért cserébe az idő közel hozta hozzá a múltat. Ma már lehetetlen kideríteni, hogy e szemlélet- és lelkialkatbeli sajátossága miatt lett-e az antik költészet szerelmese, vagy ez a vonzalom alakította ki meggyőződését. Egészen különleges, egyedülálló az a bizalmas pertuviszony, amiben Devecseri a görög—római kultúrával él. Nem szavakat, még csak nem is műveket tolmácsol, hanem mindig a teljes mentalitást is, azt a bizonyos földközi-tengeri szellemet. Devecseri Gábor úgy ír hexametert, olyan anyanyelvi folyékonysággal versel, hogy kétségbe vonjuk, beszél-e egyáltalán prózában, mint ahogy hellén illetőségét is hajlamosabbakvagyunk elhinni, mint a pestit. Rusznyák Márta / I Párbeszéd az idővel Vihar Béla válogatott versei Van a mai magyar költészetnek egy halkszavú, csöndes munkása, akiről nemrég kiderült, hogy már hatvan éves. Születésnapi összegezésül a Szépirodalmi kiadta válogatott és újabb verseit, Párbeszéd az idővel címmel. összegezés maga a cím is, hiszen Vihar Béla szinte minden versében a szárnyas idővel folytat dialógust. Műveltsége, olvasottsága megadja neki azt a lehetőséget, hogy a történelem nagy eseményeit és kis epizódjait is vallatóra fogja, velük szembesítse a mát és a holnapot. Látszólag egyéni bánat, sajátosan, körülhatárolt gond vonja keretbe e verseket, de tehetsége éppen abban van, értékei éppen azzal emelik fel e verseket, hogy a költő a magános bánatot és a magányos csöndet közös emberivé képes alakítani. Ciklusai a kötetben lírájának különféle gondolati ágait jelzik; e ciklikus felosztás azonban kevés költőnél oly önkényes, mint Vihar Bélánál, őt ugyanis éppen az jellemzi — ha bármely írót sommásan jellemezni lehet —, hogy mindig önmaga, a szó emberi és költészeti értelmében. A magány béklyóit hordozó ember ő, aki e béklyókat az emelkedett humánum erejével szeretné széttörni. „Albérleti szerzetes vagyok, egyszerű mondatokkal beszélek” — írja egyik korai versében, és ez az egyszerű mondatokkal való szelíd közlési vágy átlengi szinte egész líráját. De a csönd nem megbékélés a rosszal az ő esetében; kevesen írtak az utóbbi években oly erőteljes verset a második világháborúról, a fasizmusról, mint Vihar Béla; az Egy katona megy a hóban, Az isten halája című versekre gondolunk. És ha bárki is úgy vélekednék, hogy Vihar Béla szerény költői attitűdje valami időtlenül lebegő, a mától elvont világot tükröz, figyeljen fel azokra a hitvallásaira, amelyek a mát, a jelent és ezt a hazát nemcsak áhítják, hanem igenük is. „Nem hivalkodó zene kell ide, / amidőn a lélek esdekel, / hanem vérben fogant tanúságtétel...” — olvashatjuk e sorokat a Lengyel Józsefnek ajánlott Verssorok a hűségről című versében, amely így folytatódik: „ha dolgom van a földön, / enyém is ez legyen." Mint minden válogatásban, amely jószándékúan bőséges, bizonyára ezúttal is fölvetődhet a gondolat, hogy talán nem minden vers csiszoltsága, művessége, szellemi tartalma egyforma rangú. A tudatosan vállalt darabosság mellett akad néhány nyersebben megmunkált vers is, gyöngébb gondolati töltéssel. Az összkép azonban mégiscsak az, hogy egy érdemes, humanista költő négyévtizedes működésének jó foglalata a Párbeszéd az idővel című születésnapi kötet. (B. I.) EDUARD VILDE Aki eladta a feleségét Történelmi szatírának is mondhatnék a klasszikus észt író, Eduard Vilde regényét. Aki eladta a feleségét címmel — Kálmán Béla kitűnő fordításában — a századfordulót körülölelő három-három évtizedben élt szerző gyermekkori élményeit olvashatjuk, művészi földolgozásban, szórakoztató stílusban, gúnyosan. A történet: a földesúr zsarolással, tejgazdaságát kínálva csalétkük szeretőül kölcsönveszi zsellérjének feleségét. Az elbeszélést fölváltva a földesúr, s a zsellér oldaláról figyelhetjük; ez a módszer — a részletes lélektani jellemzéssel együtt — modernné teszi az észt irodalom legjobbjaként ismert, valóban kitűnő, világhírű regényt. (Európa Könyvkiadó.) Henri Matisse illusztrációja Az első este című verseskötetből, amely a Helikon Csillag Könyvek sorozatában jelent meg Shakespeare, Brecht és a többiek Kéry László kötete Bevezetőjében Kéry László mentegetődzik: a botcsinálta kritikusnak érzi magát, tudósnak a színházban. Elsődleges hivatására nézve Kéry az angol irodalom kutatója, jelesen Shakespeare-é. És még ő is, aki a szigetország kritikai hagyományát oly jól ismeri, halkított szóra kényszerül, pusztán azért, mert ismeretei elmélyültebbek és alaposabbak némelyik csak színházzal foglalkozó, hivatásos színikritikusénál. Országokban, ahol nincs rangféltés, a tudományt, a szépirodalmat és a kritikát nem különíti el a hiúság vagy a beavatottság mítosza. Ott Lessing példája, akinek kritikáiból egész dramaturgiai rendszer nőtt ki. Ha valami, úgy a tudomány segíthet a színháznak, gondos elemzéssel, átható darabismerettel — hiszen az irodalomtörténet miként a színház: interpretáció. Az írott mű magyarázata, Kéry tehát, minden szerénysége ellenére avatott bíráló — s nemcsak a hivatása, személyes képessége is azzá teszi. De továbbá, az ideáljai is. Shakespeare-ből közelíti a színpad világát; jobb mesterre, eligazítóra nem is találhatott volna. Számára Shakespeare eleven író, akinek nem minden sorát kell bibliai igeként tisztelni. A Windsori víg nőkről Kéry — megannyi alapos tanulmány és két Shakespeare-ről szóló könyv után — már így kezdheti a kritikáját: „... a darab nem sorolható Shakespeare legjobb vígjátékai közé. Bizonyos vontatottság, elsietettség, felszínesség érződik benne.” Ez nem a romantika által talapzatra emelt Shakespeare, nem a sugallatra alkotó tévedhetetlen géniusz — emberalakot ölt, akinek hibái, gyarlóságai is mélyen emberiek, így kell közelhozni Shakespeare-t, ha vígjátékról van szó, vagy úgy, ahogy a Július Caesar kritikában Kéry teszi, amikor egy gyors történelmi visszapillantással vázolja fel a darabból szállóigévé rögzült mondások történetét s ezzel a mű közkedveltségére is magyarázatot ad. De hát Shakespeare-nél természetszerűleg otthonos Kéry, ez a szakmája. Mindenesetre, a tömörség, ahogy róla ír, újságírónak is dicséretére válna. Holott a stílusa nem színes, de nem is elnagyolt. Pontos, olykor szárazságra hajló, de mindig kifejező és plasztikus. Kéry szenvedélyeit inkább tájékozódásából, kíváncsiságából lessük ki, mint a túlfűtött hangból, az izgatottságból. Komolysága mindent átszűr, meggondoltsága mindent lehűt. De a ragaszkodásában — Shakespeare-hez, Brechthez — a hiúség elkötelezettségét megérezzük. A két nagy alkotó társítása szerencsés. Jelentős drámatörténeti ívet rajzol ki — a klaszszikus színpad megújulásának egyik legkorszerűbb lehetőségét. Brechtben Kéry nemcsak a színpad mesterét elemzi, hanem a politikai agitátort is, írjuk javára, hogy a német költő színpadi remekeinek boncolását már akkor kezdte, amikor ez még nem volt divat: a Kurázsi mama emlékezetes bemutatójánál, s most meghökkenve látjuk, milyen pontos, érzékletes leírását adja ennek az emlékezetes estének. Kéry semmit sem változtatott tanulmányain, úgy adja közre őket, ahogy egykoron folyóiratokban, szemlékben vagy hetilapokban. Itt csakugyan az irodalomtörténész győzött a publicistán; aki már egy újságolvasónak is elfeledett név, azt Kéry kritikája, részletesen dicséri vagy korholja. S ez a módszer már vitatható. Bármennyire hajlamosak vagyunk is kortörténeti dokumentumnak tartani Kéry László kritikáit, nem hiszünk olyan kortörténetnek, mely mindent megőriz. Amit a pillanat rakott rá ezekre a kritikákra, érdemes lett volna letörölni, átjavítani, kurtítani vagy módosítani. Sok öröme mellett egyetlen szomorúságot ébresztett Kéry kötete. Színházi leveleinek gyűjteményéből ijedten állapítja meg az olvasó, hogy számos kitűnő darab mellett mennyi talmi és múlandó salakot hordoz egy-egy évad. Ezer rendezők dolgoztak, színészek adták érte erejüket, s nem utolsósorban kritikusok. Ungvári Tamás A sárkánykirály palotája A Népek meséinek Ortutay Gyula szerkesztette könyvsorozata A sárkánykirály palotája címmel kínai, tibeti, mongol, ujgur, koreai, japán és vietnami meséket közöl. Kevés híján száz mese: sokféle, sokszínű, ragyogó, csillogó világot, a képzelet világát idéző történetek, s bennük mégis e népek élete, történelme tükröződik. A kötetet Orosz János illusztrálta. (Móra Ferenc Könyvkiadó.) Napjaink szállóigéi Békés István könyve Kultúrhistóriánk régi tartozását törlesztette Békés István, midőn összegyűjtötte a napjainkban használatos szállóigéket. A „szállóige” vagy — a kezdeményező német Georg Bachman „geflügeltes Wort”ját magyarítva: — „szárnyasszó” (Békés váltogatva használja mindkettőt) laza megfogalmazás szerint: közszájon forgó, ismeretes eredetű szólásmód. A szállóige-gyűjteménynek hazai atyamestere Tóth Béla, aki Szájról szájra címmel hét évtizede adta ki klasszikus veretű, de már sok tekintetben elavult gyűjtését. Azóta csak egyjelentősebb kísérlet történt: Szécsi Ferencé a harmincas években. Az ő Szállóigék című könyve bőséges anyagú, de elnagyolt, felszínes, lexikális jellegű. Békés alaposan ismeri mindkettőt, s a többi sporadikus magyar előzményt is, nem kevésbé a hasonló jellegű külföldi gyűjteményeket De az ő műve több tekintetben eltér ezektől. Egy fájó negatívumot említsünk elsőnek. Csak a magyar nyelven használatos szállóigéket gyűjti össze, azok eredetét, történeti, kultúrhistóriai vonatkozásait, használatuk módját taglalja, őmaga is nosztalgiával említi ezt az „ádáz kényszerűséget”, ám igazat kell adnunk neki: az idők folyamán latinul, németül elfelejtettünk (görögül sohse tudtunk valami különösebben), s más nyelveken beszélni sem tanultunk meg alaposabban. Visszájára fordult Révai Miklós panasza: csak magyarul tudunk (úgy-ahogy), így azután előzőihez képest mintegy felére — kerek számban 2300-ra — csappan könyvének anyaga, amely viszont éppen ezért jóval homogénebb. „Ezzel szemben áll” (hogy stílszerűen egy ismert szállóige-fordulatot idézzünk) könyvének — több vonatakozásban is tapasztalható — újszerűsége. A beosztása egészen eredeti, eltér a hagyományostól (történelem és irodalmak, nemzetek szerint, biblia). Mindez nála is megvan, de nem ilyen sablonos, „protokollos” sorrendben. S amellett lényeges többletet is nyújt. Elsőnek szentel külön fejezetet „a szocializmus szárnyasszavainak” és a „nótaszóból lett szállóigéknek”, az irodalmi anyagot pedig nem száraz időrendiségben, hanem ciklusosan rendezi e. Az előbb említett fejezet azonban nem puszta betét; az egész könyv marxista szellemiségű, Lenin értelmezésében, aki szerint az igazi marxizmus az európai 2000 éves fejlődés minden értékét a magáévá tette, így aztán éppen nem meglepő, hogy a gyűjtemény „Könyvek könyve” összefoglaló cím alatt marxista szelleimben kommentált bibliai szállóigékkel kezdődik. Ezt követik „Hellasz és Róma” szállóigéi. (Milyen kár, hogy latin nyelvűsége miatt ki kellett maradnia a tacitusd „síné ira et stúdiódnak, pedig ez a fölényes elfogulatlanság jellemző Békés egész könyvére.) — Négy történelmi fejezet után két világirodalmi rész következik, majd a hazai irodalom nyolc fejezetben. Ezek a következők: „Irodalom és írás” (nem első élvonalbeli íróink szállóigéi Tinóditól napjainkig), „Hazai remekművekből" (klasszikusaink), „Gyöngyszemek a magyar prózából”, „Drámánk és tragédiánk” (Katona és Madách), „Milliók nevében emelt szavak” (Petőfi), „Ifjú szívek és fiatal életek” (Ady és József Attila), „A tegnapi holnap” (nyugatos írók). Irodalmunknak ilyen arányú szétszabdalása talán némiképpen túlzottnak tűnhet fel, ám nem vitathatjuk el a szerző szuverén jogát, hogy a javarészt saját gyűjtésű anyagot a maga elgondolása és ízlése szerint csoportosítsa. Az pedig mindenképpen indokolt, hogy az utolsó fejezetben a nótaszóból és slágerszövegekből lecsapódott szállóigéket az értékesebb irodalmi anyagtól elkülönítve tárgyalja. Kicsinyesség lenne részünkről a 800 oldalas vaskos könyvben itt-ott felbukkanó kisebb hibákat, elírásokat felhánytorgatni; ezek egy — megérdemelten remélt — második kiadásban könnyen kiküszöbölhetők. Ehelyett inkább „hajtsuk meg elismerésünk zászlaját” a nagy tudású,széles látókörű, meleg kedélyvilágú szerző valóban impozáns teljesítménye előtt. (Kossuth Kiadó.) Kunszery Gyula Szeretem Brueghelt Bob Claessens esszéje Szokatlan címet választott műve számára Bob Claessens, a kitűnő művészettörténész, idősb Pieter Brueghel életének és munkásságának talán legjobb, legalaposabb ismerője. Szokatlan még akkor is, ha tudjuk, hogy könyve, amelyet most jelentetett meg magyar nyelven a Corvina Kiadó, nem „szabályos” elemzés, nem tanulmány, „csupán” előadás, amelyet szerzője nem szakemberek előtt tartott a brüsszeli Brueghel-emlékkiállítás alkalmából. De hadd adjuk át neki a szót egy percre: nála jobban ugyanis senki nem tudná megokolni előadása — esszéje — címét. „... nem tudok Pieter Brueghelről pusztán a művészettörténész szemszögéből beszélni. Flamand vagyok és mint minden flamand, mélységesen szeretem Brueghelt. Nem tudom hűvös tárgyilagosságra szorítani magam” — mondja előadásának első mondataiban. S így folytatja: „Egyetlen festő sem állt ilyen közel népünkhöz... Úgy tudom, egyetlen festő sem vett részt tevékenyebben, népünk harcaiban.” És ezután a személyes, szenvedélyes bevezetés után igazi, rég látott hevületű és alaposságú esszé következik. Bob Claessens nem kevésre vállalkozott benne. Be akarja bizonyítani és be is bizonyítja, hogy a „Vidám Péter” — ahogy idősb Pieter Brueghelt nevezték — nem létezik. Mert ez a festő nem a paraszti örömök krónikása, nem életképek pingálója volt, hanem korának harcos humanistája, Rotterdami Erasmus és köré méltó társa. Nem könnyű feladat. Ám Claessensnek nagy segítője van ebben a munkában: maga a festő, a zseniális Brueghel, aki valóban kora életét, népe tragédiáját, elnyomatását és harcát elevenítette meg vásznain. Idézhetnénk sorra képeit, mint ahogy Claessens, Brueghel művészetének szerelmese teszi. De nem akarjuk megismételni tanulmányát. Hisz a kort, amelyben a festő élt, dolgozott, s amelyet művei tükröznek, nehéz volna elevenebb színekkel lefesteni; a művek elemzésének megismétlése pedig éppenséggel reménytelen kísérletté válna. Kevés könyvről mondható el, ezt érdemes elolvasni! Bob Claessens műve e kevesek közé tartozik. Érdemes elolvasni a szakembernek, mint példát, hogyan lehet és kell az elfogult szeretetet a tökéletesen pontos tárgyismerettel egyeztetni, a kort és a műveket elemezni. És méltó ez a könyv arra, hogy mindenki kezébe vegye, mert Pieter Brueghel igazi arca néz ránk belőle, hogy. A HÉT KÖNYVEI KÖZGAZDASÁGI ÉS JOGI KIADÓ: Herbert Hax: Döntések koordinálása — Adalék az üzemgazdasági szervezéstanhoz. Vezetési ismeretek II. Tanulmányok a Borsodi Vezető Továbbképző Tanfolyam anyagából. ZENEMŰKIADÓ: IT Balassa Imre, Sándor Erzsi. GONDOLAT KIADÓ: Auguste Blanqui válogatott művei. Debreczeni István: Arany János hétköznapjai. Keresztényi József: Az olimpiák története Olümpiától — Mexikóig. G. H. R. von Koenigswald: Az ember története. MAGVETŐ KIADÓ: Olosz Goncsár: Kolomp. Szijjas Ferenc: Plebejusok. Németh László: Kiadatlan tanulmányok. I., II.