Magyar Nemzet, 1968. október (24. évfolyam, 230-256. szám)

1968-10-13 / 241. szám

10 Magor Nemrat MEXIKÓ A olimpiai érem másik oldala Mexikó alaposan felkészült az olimpiai játékok rendezé­sére, de nem készült fel a tulajdon belső problémáinak megoldására, ez általában a nemzetközi megfigyelők véle­ménye az ünnepi nyitány után. Nem tudjuk, hogy megzavar­ja-e újabb tüntetés a játéko­kat, amelyek most két héten át a világ sportkedvelő közön­sége érdeklődésének közép­pontjában állnak — a lázon­gó diákság vezetői fegyelmet és nyugalmat ígértek —, az eddigi események azonban azt tanúsítják, hogy a­ nagy vál­lalkozás mexikói szempontból nem érte el eredeti célját, mi több: balul ütött ki. A mexi­kói kormány ugyanis az olim­piai játékok rendezésével de­monstrálni akarta a világnak az ország stabilitását és fel­lendülését. Kirakatot szeretett volna állítani, hogy íme: egy latin-amerikai állam, ahol rend uralkodik, nincsenek problémák és a háromféle kultúra — az indián, spanyol és amerikai — szerencsés mó­don ötvöződött államalkotó elemmé. A rendezés valóban felülmúl minden eddigi rekordot, e te­kintetben méltán illeti az or­szágot az első aranyérem. 119 ország­ több mint hétezer ver­senyzője méri össze erejét az elkövetkező napokban, négy évvel ezelőtt Tokióban 94 or­szág ötezer és néhány száz fia­talja versengett, ami akkor ugyancsak „csúcsnak” számí­tott. A költségek meghaladják a 150 millió dollárt, ami ugyancsak fölülmúl minden eddigi kiadást. A sport szem­pontjából tehát a lelkes me­xikóiakat nemigen lehet el­marasztalni. Mexikó mi­ndezek ellenére, akaratán kívül, másik arcula­tát is a világ elé tárta. A pla­kátokon hirdetett jelszó mel­lett feltűnt a nép hangadóinak a jelszava is. „1968 — az Olimpia éve”, ez a hivatalos szólam. „1968 — az elnyomatás éve”, hirdetik a látogatóknak a diákok és a munkások pla­kátjai. Miért? Hiszen tényleg az egyik legrendezettebb latin­amerikai államról van szó, amely bizonyos szociális re­formokat mutathat fel, ahol földosztás történt, ahol ipar­kodnak megszüntetni az írás­­tudatlanságot, és az is figye­lemre méltó, hogy a mexikói kormány az egyetlen a föld­részen, amely diplomáciai kapcsolatot tart fenn — az Egyesült Államok szomszéd­ságában­ — a szocialista Ku­bával. Mexikó kezdeményezé­sére írták alá 1967-ben Tlate­­lalcóban a szerződést, amely atomfegyvermentes övezetnek nyilvánítja Latin-Amerikát. Nyár elején Carillo Flores külügyminiszter kulturális szerződést írt alá Moszkvában. Számos jel vall tehát arra, hogy a kormány valóban „bé­kére és barátságra törekszik minden országgal” — ami ugyancsak jelszava az olim­piai játékoknak. Miért nem tud mégsem megbirkózni a belső problémáival? A magyarázat részben az or­szág múltjában, sajátos hely­zetében és adottságaiban, pon­tosabban hiányosságaiban ke­resendő. 44 millió lakosával a harmadik legnépesebb or­szág az Egyesült Államok és Brazília után az amerikai kontinensen. Majdnem 2 mil­lió négyzetkilométer nagyságú területen tropikus az éghajlat és dzsungel övezi a partokat, az ország belsejében azonban örök hó szikrázik a hegyek csúcsain. Mexikóváros — a fő­város, a játékok színhelye —, mint ismeretes, magasabban fekszik, mint bármely sípara­dicsom az Alpokban (2300 méteren a tenger szintje fe­lett) és majdnem 8 millió la­kosával, Londont és Moszkvát kivéve, túlszárnyalja az euró­pai metropoliszokat. Mexikó — nemcsak földraj­zi adottságait tekintve — az ellentmondások hazája. Spa­nyolok hódították meg, spa­nyol a hivatalos nyelv is — itt többen beszélik ezt a nyel­vet, mint Spanyolországban —, de a lakosság megvet mindent, ami spanyol. Az előkelőség igazi jele, ha valakiben indián vér csöregedez. (A lakosság 75 százaléka mesztic, 15 szá­zaléka indián és 10 százaléka fehér.) Az olimipai lángot is indián származású sportoló­nő gyújtotta meg megnyitó ünnepségen. A mexikóiak leg­nagyobb ellenségüknek az észak-amerikaiakat tekintik, „gringóknak” nevezik őket, az Egyesült Államokat pedig „Gringolandiá”-nak. Ennek ellenére az amerikai befekte­tésekből és a „gringo-turiz­­musból” élnek. A spanyolok a múltban min­dent kiirtottak és elraboltak ezen a földön. Utánuk diktá­torok kormányozták az orszá­got. Azután jöttek az ameri­kaiak 1846-ban, akik az ország felét elrabolták, a mai Texas, Kalifornia, Új-Mexikó, Arizo­na, Utah és Nevada területét. („Szegény Mexikó — mondot­ta Diaz a múlt század végén —, az Úristen oly messze van, Amerika pedig olyan közel. ”) A múlt század 72 kormánya és diktátora közül alig került né­hány törvényesen hatalomra. És aztán jött a forradalom ebben a században, amely több mint egymillió emberéle­tet követelt. Azóta a nép ret­teg minden változástól, hiszen a változás a mexikói nép tör­ténetében mindig egyet jelen­tett a katasztrófával. Ez a belenyugvás a megmá­­síthatatlanba átmenetileg tág teret nyitott a sógor-komaság­­nak és a korrupciónak. A me­xikóiak ezt már-már erény­ként fogják fel... Már a játékok megkezdése előtt megmutatkozott a rende­zés aranyérmének másik ol­dala, Mexikó igazi arca. A dolog tulajdonképpen közép­­iskolás diákok, gimnazisták veszekedésével kezdődött, amelybe­n ez év júliusában — váratlanul beavatkozott a rendőrség. Gumibottal és fegy­verekkel iparkodtak rendet te­remteni. Egy diáklány meg­halt, sokan súlyosabban vagy könnyebben megsebesültek. A mexikói sajtó — éppen az olimpiai játékokra való tekin­tettel — elhallgatta az esetet. Az ezt követő tüntetést azon­ban már nem tussolhatta el, amikor 150 000 diák vonult fel a főváros utcáin és követelte: 1. a szükségállapot-törvény el­törlését; 2. a letartóztatott diá­kok szabadon bocsátását; 3. a rendőrfőnök, a belügyminisz­ter és a polgármester eltávo­lítását; 4. a készenléti rend­őrség, a „gravindero” feloszla­tását; 5. a halott lány és a sebesültek szüleinek kártalaní­tását; 6. az oktatás reformját. E követelések alapjában véve nem mentek túl a megengedett határon. Rudi Dutschke, a nyugat-berlini és Cohn-Bendit a párizsi diákok lázadásának vezetője lenézően mosolygott volna e program hallatán, Mexikóban azonban ez már forradalomnak számí­tott, a hadsereg vonult fel a tüntetők ellen, s több mint harminc diákot agyonlőttek! Azóta az utóbbi napokig egy­mást követték a tüntetések. A halálos áldozatok, a sebesül­tek és a börtönbe zárt diákok száma lassan megközelíti az olimpiai játékokon részt vevő ifjúság számát! A diákokhoz csatlakoztak a professzorok, majd az üzemek munkásai. Augusztus végén például 250 000 ember tüntetett az or­szág fővárosában! A seb föl­szakadt, egyszeriben az or­szág szociális problémái kerül­tek előtérbe. Mert igaz, hogy Mexikóban stabilnak mondható a pénz­egység, a peso, s az is igaz, hogy a nemzeti jövedelem évente hat-hét százalékkal emelkedik, de ebből a lakos­ság túlnyomó többsége nem sokat lát. Körülbelül 25 mil­lióra tehető azoknak a száma, akik a szó kimondott értel­mében ínségben és nyomorú­ságban tengődnek, továbbá azok a parasztok, akik föl­det kaptak, tulajdonukat idő­közben ismét elveszítették hi­tel és gazdasági felszerelések hiányában, elnyelte őket a nagybirtok. A munkaerő olcsó Mexikóban, az élelmiszer és az ipari termék viszont drá­ga, amiből a vezető réteg és főként az Egyesült Államok profitálnak. Ordaz, éppen úgy, mint elődei, kemény kézzel tarthatja fenn rendszerét. Az egyetlen ellenzéki laptól — a „Politica” című folyóirattól — megvonták a papírt, kény­telen volt megjelenését be­szüntetni. Ilyen körülmények között jelent meg a falakon a felirat: „Revolución si — olimpiada no” (forradalom igen — olimpia nem). Már­­már veszélybe került a játé­kok megrendezése, így mutat­kozott meg Mexikóban az ün­nepélyes megnyitó előtt — az érem másik oldala. Vámos Imre FIGYELEM! Azonnali megvételre felajánlunk EXPORT KIVITELŰ 1/4”, 5/16”, 3/8”, ÉS 1/2”-OS ÁTMÉRŐJŰ WITHWORTH MENETŰ, HATLAPŰ, NYERS ÉS TÖVIGMENETES, VALAMINT PÁNTCSAVAROKAT ANYÁVAL EGYÜTT nettó Áron, felár nélkül Csavaripari Vállalat Kereskedelmi Osztály BUDAPEST, XIII., VÁCI ÚT 168. Ügyintéző: KELEMEN FERENC .Vasárnap, 1968. október 13. Házasság helyett A Fiat és a Citroen tartás jegyessége Hetek óta tartotta izgalom­ban a nemzetközi autóipart, vajon mi lesz a Citroennel, létrejön-e a tervezett fúzió a Fiattal, avagy sem. A francia kormány pénteki nyilatkozata után eldőlt, hogy a frigyet nyélbe lehet ütni, amolyan „házasság francia módra” ala­pon. A kormány nem egyezik bele abba, hogy a Citroen ki­mondja a boldogító „igent”, mert „fenn kívánja tartani egy igen jelentős francia iparvál­lalat függetlenségét”, de elfo­gadja a két gépkocsigyár együttműködését. A nyilatko­zat tehát mégis megnyitja az utat a szorosabb, technikai és műszaki kooperáció előtt és mind gazdasági, mind politi­kai szempontból ez a fontos. Párizsi és bonni ,,nem” A Citroen—Fiat fúzió kisu­gárzása nemcsak a francia— olasz gazdasági viszonyokra vet fényt, hanem a francia Európa-politikára és világgaz­dasági összefüggésekre. De Gaulle elnöknek az európai ál­lamok összetartozásáról, közös érdekeiről vallott nézetei rég­óta ismeretesek, hiszen a fran­cia államfő és kormánya nem engedett — és ma sem enged — a már fogalommá vált koncepcióból, amelynek egyik alaptétele éppen az államközi kapcsolatok elmélyítése. Csak­hogy míg kelet-nyugati vo­natkozásban a szándékok őszintesége iránt kétség nem merült fel, a Közös Piacon belül ellenfelei de Gaulle elnö­köt éppen azzal vádolják, hogy útját állja az együttműködés kiszélesítésének. A Közös Piac nagyszabású vállalkozásának ígérkező Citroen—Fiat társulás francia részről fontos ellenérv lehet ezzel szemben, annál is inkább, mivel ez esetben a francia fél, a Citroen a gyen­gébb, amely az egyesüléstől gazdasági megerősödést remél. A Citroen rózsásnak nem mondható helyzete azért kap külön hangsúlyt, mert javá­ban folyik a kötélhúzás a fran­cia—nyugatnémet olajegyez­mény körül A legnagyobb francia olajtársaság, a Com­­pagnie Francaise des Pétroles a hatalmas nyugatnémet olaj- és szénmonopóliummal, a Gelsenkirchners Bergwerk AG-vel szeretne „házasságra lépni”, de itt Bonn nem akar egyelőre „igent” mondani, mert a francia társaság gaz­dasági hatalma jóval nagyobb, mint a nyugatnémeté. A fran­ciáknak éppen az van — fölös­leges mennyiségben is —, ami a nyugatnémeteknek nincs, nevezetesen nyersolaj. (Az idén 50 millió tonnát megha­ladó termelésre számítanak.) Ha Párizs előmozdítja a fran­cia—nyugatnémet egyesülést, s ezzel egyidejűen megakadá­lyozza a Fiat—Citroen fúziót, óhatatlanul, olyan gyanúba ke­veredik, hogy csak anyagias „érdekházasságot” hajlandó kötni. Támogatja az erősebb francia vállalatok behatolását, de a külföldieket elzárja a gyengébb franciák elől. A nemzeti érdekeket szem előtt tartó francia politika feltehe­tően középúton marad, meg akarja őrizni a Citroen fran­­ciaságát, de szabadulni szeret­ne annak gazdasági gondjaitól. Visszaesett a Citroen Az elmúlt években vissza­esett a Citroen termelése, a régi típusok veszítettek vonz­erejükből, újakat pedig nem dobtak piacra. A múlt eszten­dőt 280 millió frank veszteség­gel zárták, a vállalat április­ban már nem kapott többlet­­támogatást a francia kormány­tól, s kasszáját megviselték a májusi-júniusi események. Nem sokat segítettek az át­szervezések sem, így néhány hónappal ezelőtt Michelin, a Citroen részvényeinek fő tulaj­donosa elkezdte a tapogató­zást. Kölcsönös „vonzalom" Az egyesülés általános je­lenség a világgazdaságban. A gyakori fúziók egyik oka, hogy a termelés javítására ösztönző verseny sarkallja, szorítja, vagy máskor — mint a Citroen esetében is — kényszeríti a vállalatokat az összeolvadásra. Legalább ennyire fontos a má­sik ok is: a magasan fejlett technika nem tűri, szétfeszíti a kisszerű kereteket, a mind nagyobbá váló tömegtermelés sokkal kifizetődőbb, mint a kisipari üzem. Michelin előtt több út is kínálkozott. Már az első pillanatban sem kecseg­tetett sok reménnyel a francia Renault-Peugeot gyárral való egyesülés, túl nagy ugyanis a szakadék az államosított Re­nault és a magánkézben levő Fiat között, más részről még az egyesült francia autógyártás sem állná hosszabb ideig a versenyt európai és amerikai vetélytársaival. A franciák mindenképpen el akarták ke­rülni, hogy amerikai cég tár­suljon, hiszen az elmúlt tíz év alatt két mammutvállalat amúgy is megvetette lábát francia földön: a General Electric a Bull és a Chrysler a Simca irányításába szól bele. A nyugatnémet Volkswagen­nek pedig különösebb érdeke nem fűződött volna a „házas­sághoz”. Így került a Fiat elő­térbe, s az olasz autógyár nem is rossz partner: adóssága nincs, márkái népszerűek, ami tartós fellendülést biztosít a torinói cégnek. A „vonzalom” azonban nem egyoldalú. A Fiat belső piaca már nagyrészt telített, s érde­ke az export növelése. Az olasz autógyár már ma is 28 százalékkal részesedik a fran­cia behozatalban. Gianni Agnelli a részvények 25 szá­zalékának gazdája — nagyapja volt az alapító —, a Fiat mos­tani elnöke a gyár külföldi orientációját világosan kifeje­zésre juttatta, mondván, „kül­földön többet nyerhetünk, mint amennyit itthon elveszí­tünk”. A francia—olasz együtt­működés már csak azért is ka­póra jön Olaszországnak, mert biztosíték arra, hogy továbbra is sikerül az amerikai tőkét feltartóztatni, az olasz félsziget autóiparában a külföldi cégek közül csak az angol Austin­ Morris befolyása jelentős. Japán és az Egyesült Államok között A Fiat-Citroen dosszié az európai összefüggéseken ke­resztül világgazdasági jelensé­gekhez is elvezet. A Citroen a második legnagyobb francia autógyár, a lyoni Berlict cég­gel a francia tehergépkocsi­gyártás felét tartja kezében, ötvenezer munkást foglalkoz­tat. A Fiat Olaszországban a piac 70 százalékát uralja, vi­lágszerte nagy lerakatai van­nak, így például Spanyolor­szágban évente 200 ezer gép­kocsit állítanak elő, és — köz­tudomásúan — a Fiat közre­működésével épül a Szovjet­unióban az új szovjet—olasz autógyár. Torinóban naponta hat-hétezer kocsit állítanak elő. A valóban európai formá­tumú vállalat a kontinensen a Volkswagen-művek mögött a második helyen áll. Ha meg­valósul a tervezett együttmű­ködés, Európa versenyképes­sége javulhat, jelenleg ugyanis az amerikai Forddal, a General Motors-szal és a Chryslerrel meg a japán Toyotával csak a nyugatnémet gyár állja a ver­senyt. A GM október elején bejelentette, hogy 1970-re új modellt dob piacra, mert még mindig túl nagy az amerikai import, szeptemberben nap mint nap 3917 Volkswagent vittek be az Egyesült Álla­mokba. Az új amerikai autó­márka is a konkurrencia-har­cot fogja növelni Európa és az Egyesült Államok között. A Fiat-Citroen fúzió jelen­tőségét tanúsítja, hogy Párizs­ban is, Rómában is kormány­­szinten foglalkoztak az üggyel. Az „igennel” felérő francia „nem” nyitva hagyja a kér­dést, hogy az együttműködés milyen formákban valósuljon meg. A korábbi tervek szerint Michelin a részvények harminc százalékát átadta volna a Fiat­nak. A párizsi „nem” most valószínűleg másfajta együtt­működés felé tereli a gyárakat, s arra készteti a vezetőséget, hogy kiskapukat, kibúvókat keressenek. A forma azonban csak másodrendű, a párizsi kormány döntése és az érdekek összecsengése alapján való­színű, hogy a Fiat és a Citroen — ha „házasságot” nem is köt —, de tartós jegyességre lép. Martin József A világgazdaság hírei­ ­ 1966-ban az egész világon 2,8 billió cigarettát szívtak el. Az Élelmezésügyi Világszerve­zet (FAO) római jelentése sze­rint a cigarettafogyasztásban évi 2—3 százalékos növekedés tapasztalható, az orvosoknak világszerte csupán annyit sike­rült elérniük, hogy a dohányo­sok inkább filteres cigarettát szívnak.­­ A Világbank washingtoni közgyűlésén Schiller profesz­­szort, az NSZK gazdasági mi­niszterét egy évre a Tizek Klubjának elnökévé választot­ták. Az elmúlt egy év alatt az elnöki tisztséget a svéd gazda­sági tárca tulajdonosa töltötte be. Koren osztrák pénzügy­­miniszter, aki a Világbank közgyűlésén az osztrák kül­döttséget vezette, kijelentette, hogy hazája a jövőben erőfe­szítéseket tesz a külföldi tőke megszerzésére. Az osztrák pénzügyminiszter kapcsolatba lépett vezető nyugati bankok képviselőivel.­­ A Deutsche Bank A. G. 120 millió dollár kölcsönt nyújt a francia vasutaknak, az SNCF-nek. A jelenlegi tárgya­lások szerint a kamatláb 6,5 százalékos lesz, a kölcsönt 12 év alatt kell visszafizetni.­­ A kairói ipari kiállítás megnyitását tíz nappal elha­lasztották. Az október 10-re tervezett megnyitót 20-án tart­ják meg.­­ Három vonatszerelvényt vásárolt Csehszlovákia Svájc­tól. A Magas-Tátrában levő, Strbát és Strabske-Pleso-t (Csorba-tó) összekötő fogaske­­rekűhöz vásárolt szerelvénye­kért Csehszlovákia 38 millió koronát fizet. Az üzletet a prá­gai Strojexport külkereskedel­mi vállalat és a svájci Brown- Boveri kötötte meg. Az első két szerelvényt a jövő év vé­gén szállítják.­­ Az Arab-félszigeten talál­ható Bahrainben aluminium­­kohót építenek, amely a tervek szerint 1971-re készül el. A bahraini kormány a szükséges pénztőke 28 százalékát adja, 25—25 százalékát egy angol és egy svéd cég finanszírozza. A gyár 57 ezer tonna évi terme­léssel indul.­­ Bécsben nemzetközi se­lyemkongresszust tartottak, amelyen elhatározták, hogy tovább növelik a világ selyem­termelését. Az elmúlt évben 32 000 tonna selymet gyártot­tak, a főtermelő Japán, 19 000 tonnával. A selyem ára kilón­ként mintegy 20 dollár.­­ Jugoszláv—nyugatnémet gazdasági tárgyalások fejeződ­tek be Belgrádban. A két or­szág képviselői új árulistában állapodtak meg, ennek alapján Jugoszlávia és az NSZK növeli kereskedelmét a mezőgazdasá­gi termékek, a textíliák és ru­házati cikkek terén. ­ Uránérc-lelőhelyek kiak­názására kötött egyezményt a francia atomenergia bizottság és az afrikai Bakouma. A Kö­zép-afrikai Köztársaságban 1972-ig felépül francia segéd­lettel az urángyár, amely éven­te 500 tonna uránfémet állít majd elő. A LŐRINCI SZALAGSZÖVŐ­­ÉS CSIPKEGYÁR Árusítással egybekötött klöpli függöny bemutatót rendez a DIVATCSARNOK és az OTTHON ÁRUHÁZ FÜGGÖNYOSZT­ÁLYÁN OKTÓBER 14—26-IG Nagy választék modern és klasszikus mintákból Dekoratív, tartós, jól kezelhető A BEMUTATÓ IDEJE ALATT VÁSÁROLT FÜGGÖNYT KÍVÁNSÁGRA A HELYSZÍNEN DÍJTALANUL MEGVARRJUK

Next