Magyar Nemzet, 1969. szeptember (25. évfolyam, 203-227. szám)
1969-09-13 / 213. szám
4 » NAPLÓ | Szeptember 2 aj Az idén körülbelül 700 képző- és iparművészeti munka keletkezését és elhelyezését támogatja és finanszírozza a Képző- és Iparművészeti Lektorátus. A Lenin-évfordulóra az ország több városa kíván szobrot állítani Leninnek: Eger Makrísz Agamemnont, Dunaújváros Kiss Istvánt, Pécs Mikus Sándort bízta meg Lenin-szobor készítésével. A megalósulás útján van többek között Kerényi Jenő, Somogyi József, Somogyi János, Barcsay Jenő, Bernáth Aurél egy-egy fontosabb munkája is különböző intézmények, székházak számára. A Budapesti Művészeti Hetek alkalmából éremtani kiállítás nyílik meg a Nemzeti Múzeumban. A II. világháború óta ez az első ilyen kiállítás, amely az éremtár csaknem negyedmillió darabos gyűjteményének legszebb példányait, 2500 év pénzeit, emlékérmeit mutatja majd be. Az érdekes kiállítást szeptember 21-én nyitják meg. •1* Hazaérkezett franciaországi turnéjáról a Rádió és Televízió szimfonikus zenekara. Az együttes Nizzában és a La Chaise Dieu-i fesztiválon adott nagy sikerű hangversenyt, ezenkívül hanglemez-felvételeket készített Párizsban a Pathé-Marconi cég számára. A zenekart ifjú Ciffra György vezényelte, közreműködött édesapja, Ciffra György, a világhírű zongoraművész. A varsói kulturális napok alkalmából hétfő este a Lengyel Kultúrában dr. Csapláros István, a varsói egyetem docense Varsó magyar szemmel címmel tart előadást. Az irodalmi est verseit és prózai részleteit Sólyom Ildikó és Bodor Tibor tollmácsolják. Szeptember 14—18 között Prágában nemzetközi pantomimfesztivált rendeznek, amelyen nyolc ország vesz részt.4'MOi' , Az Életünk,'' Győr'-Sopron, Vas, Veszprém és Zala megye irodalmi mvészeti antológiája október elejétől folyóiratként jelenik meg. A négy megye képviselőiből álló szerkesztő bizottság ezután is Szombathelyen állítja össze a kéthavonként megjelenő folyóiratot, amelynek létrehozásához januártól kezdve Fejér megye is társul. * Két szegedi alkotó, Pintér József festő- és Tóth Sándor szobrászművész munkáiból rendeznek kiállítást Szabadkán. A tárlat szeptember 14-én nyílik meg. + Kamarazene-estet rendez a Hazafias Népfront VI. kerületi bizottsága szeptember 29-én, hétfő este 7 órakor VI., Népköztársaság útja 94. szám alatti helyiségében. 100 A tatai Kuny Domokos Múzeumban megnyílt Lenhardt György festőművész gyűjteményes kiállítása. A kiállítást Szombathy Viktor nyitotta meg. NEMZETI SZÍNHÁZ KATONA JÓZSEF SZÍNHÁZ ÉVADNYITÓ ELŐADÁSOK: SZEPTEMBER 18-ÁN ESTE 7 ÓRAKOR MADÁCH: NÉMETH LÁSZLÓ: MÓZES SZÉCHENYI Műsoron: Műsoron: BŰNBEESÉS UTÁN HUNCUT KÍSÉRTET TÉVEDÉSEK KEGYELMESVÍGJÁTÉKA ASSZONY PORTRÉJA A FELKEGYELMÜ VARSÓI MELÓDIA SZERELMEM FÖSVÉNY ELEKTRA ÜVEGCSAPDA AZ EMBER TRAGÉDIÁJA Madar Nemzet Az első francia nyelvű magyar irodalomtörténet és írójának históriája Hazánkfia, Besse János kalandos élete A nyíregyházi Jósa András Múzeum nemrég megrendezte a „Szép francia könyv” kiállítást, amelynek egyik szervezője a múzeum fiatal munkatársa, Magyar Kálmán volt. Budapesti egyetemi kiküldetéssel Franciaországban — főként Párizsban és a Provence-ban — folytatott kutatómunkát s ennek eredményei is jelentkeztek a kiállításon. M. Dumontet, a budapesti Francia Intézet titkára az elmúlt napokban köszönetét fejezte ki a kiállítás megrendezéséért s egyben a múzeumnak értékes, művészeti és történeti vonatkozású könyveket adott át, köztük olyanokat, amelyek érdekes dokumentumai és gyűjteményei a sokévszázados magyar—francia kapcsolatoknak. A kapcsolatok egyik vonzóan mozgalmas fejezete az első francia nyelvű magyar irodalomtörténet megszületése több mint másfél évszázaddal ezelőtt. Szerzője egy kalandos életű lelkes magyar, Besse János, akinek emlékét — mint az egyik kutató tudós, dr. Tardy Lajos történészkandidátus megjegyezte — csaknem jóvátehetetlenül elnyelte az idő mind Magyarországon, mind pedig Franciaországban. Pedig élete és tevékenysége tele van érdekességgel, tanulsággal s ma is eleven élményt jelent mindazoknak, akik a magyar kultúrának kívánnak elismerést szerezni messzi országokban, távoli világrészeken. A marseille-i temetőben... A marseille-i temetőben egy síron a következő név áll: Charles de Bérony. A sir Besse János földi maradványait őrzi; ő írt ezen a néven Franciaországban s az ő tolla alól került ki az első francia nyelvű magyar irodalomtörténet. 1765-ben született a Komárom megyei Ógyallán. A nagyszombati gimnázium és a pesti egyetem után — ahol jogot tanult — külföldi vándorútra határozta el magát. Családja heves ellenzését legyűrve, bejárta egész Nyugat- Európát. Esztendőkig nem hall róla semmit a család (csak barátjával, Janukovics Miklóssal levelez), míg végül is kiderül, hogy az 1795—96. évi hollandiai hadjáratban egy angol lovasezred segédtisztjeként működik. Amikor a franciák elfoglalják Hollandiát, ismét eltűnik, aztán egyszercsak, mint a szicíliai királyság hadseregének kapitánya jelenik meg. Csata csatát követ, Persanónál súlyosan megsebesül. Felgyógyulva Palermóba siet, az odamenekült királyi családhoz. A király bizalmas futárjaként Bécsbe küldi, útközben kiszáll Korfu szigetén és tanúja lesz Usakov tengernagy rohamának. A sziget elfoglalása után Usakov admirális találkozik a magyar diplomatával, megtetszik neki, meghívja a zászlóshajóra s végül rábízza Bécsbe küldendő bizalmas leveleit. A napóleoni hadjáratok Európájának helyzete egyre zavarosabb; Besse János az 1302. évi luneville-i béke után hajóra száll és Keletindiába megy. Rövid idő múlva Mauritius szigetén a gyarmat kormányzójának titkára lesz s megbízást kap, hogy szerkessze a helyi francia nyelvű lapot. Ebben az időben már mindegyik nyugateurópai nyelvet beszéli. Nyolc esztendőt tölt az exotikus szigeten — amely egyébként világhíres lesz majd az első bélyegéről. Hatalmas poggyászokkal, mauritiusi működésének páratlanul gazdag gyűjteményével indul haza, Magyarországra. Poggyásza elvész, de valami megmarad: most már tökéletesen beszéli a perzsa és a török nyelvet is. A nyugtalan világvándornak az itthoni élet „olyan, mint az állóvíz”. Párizsba megy, ahol megismerkedik az ott időző Alexander von Humboldttal. Ebben az időben indul meg a francia fővárosban a „Mercure Etranger, ou Annales de la litterature étrangère” című folyóirat. Kiváló tudósok szerkesztik és írják és Besse csakhamar feladatul kapja, hogy „rendszeresen és módszeresen, folytatásokban ismertesse a magyar irodalom történetét”. Első cikke Besse de Bérny (a következő pedig már Charles de Bérony) név alatt jelenik meg. „A francia és a külföldi írók — állapítja meg Besse János — eddig keveset foglalkoztak a magyarok nyelvével és irodalmával. Ezt a közömbösséget csak annak lehet tulajdonítani, hogy a magyar nyelvet, amely Európában csak igen kevéssé terjedt el, nem ismerik; innen a mély hallgatás, amelybe a francia és más írók burkolóztak egy megismerésre érdemes országról. Pedig a magyar nemzet a nagy európai családhoz tartozik. Az irodalomban tudós és kiváló férfiai vannak, a költészetet sok sikerrel művelik; nyelve gazdag s valamennyi európai nyelv között csak ő bír azzal az előnnyel, hogy olyan prozódiával rendelkezik, amely a göröghöz és a latinhoz hasonlít.” D'Alembert és Voltaire... A továbbiakban a magyar nép őstörténetével, irodalmának, művészetének eredeteivel és kialakulásával foglalkozik. Kinyomozza, hogy az első nyomtatott magyar könyv 1484-ben jelent meg Nürnbergben: „beszédeket és Szent Istvánnak, Magyarország királyának jobbja tiszteletét zengő dicsőítő énekeket tartalmaz, mindazonáltal csak a XVI. században gondoltak a magyarok arra, hogy több, már létező kéziratot kinyomassanak”. A magyar irodalom kezdeteit ismertetve kitér arra, hogy milyen kapcsolatok voltak a franciák és a magyarok között. „A franciák valaha rendkívül erősen érdeklődtek Magyarország iránt, de fokozatosan megfeledkeztek róla s végül is csupán Ausztria egyik tartományának tekintették. Mintegy ötven év óta a francia írók semmi említést nem tesznek Magyarországról, kivéve Lacy-t, aki az Histoire générale de Hongrieban elég részletes tájékoztatást nyújt az ország történelméről. Sok téves iromány mellett végül d’Alembert és Voltaire elismeréssel írnak Magyarországról anélkül azonban, hogy közelebbi részletekbe bocsátkoznának.” ben haza kíván térni, mint ahogy barátjának írta, és Metternich birodalmába aligha teheti be a lábát, ha „a háta mögött Batsányi teljes munkáit s azok dicséretét zengő írása marad”. Nem is térhet haza. Svájcba utazik, de azután újra Párizsba tér vissza. Nemsokára Wellington herceg közvetlen környezetébe kerül; angol szolgálatban fontos diplomáciai küldetéseket hajt végre, majd 1818-ban először Németországba, azután Lengyelországba utazik. Innen Törökországba, majd Algírba visz az útja, ismét csatákban vesz részt, diplomáciai missziókat teljesít. Végül 1821-ben hazatérhet. Ötvenhat éves, de ifjúkori nyugtalansága még most sem hagyja pihenni. Eladja itthoni kicsiny birtokait és a Kaukázusba indul „keresni a magyarok őshazáját”. Körösi Csoma Sándor már elindult Tibet felé. Besse a kaukázusi expedíció megvalósítása érdekében mozgósítja a mecénásokat. Jankovics Miklós közbenjárására Reviczky főkancellár is támogatja anyagilag az utat, csak Széchenyi István szkeptikus, nem hisz Besse elképzelésének helyességében. 1829-ben indul el Besse János a magyarok őseit kutatni a Kaukázusba. Részt vesz az Elbrusz meghódítását célzó orosz expedícióban, amelynek Emánuel György orosz altábornagy, Mária Terézia egykori magyar nemes testőre a vezetője. Besse itteni tevékenységéről részletes beszámolót közöl feljegyzéseiben Iván Keppen orosz tudós akadémikus. Az Angyalvár foglya Véget ér a kaukázusi „adventure” is; Besse hazajön, majd Olaszországba távozik. Itt — minden jel arra mutat — számon tartották franciaországi működését: „szabadgondolkodó” mivolta miatt az Angyalvár tömlöcébe zárják. Amikor néhány hónap múlva kiszabadul, azt írja Jankovics Miklósnak: „Ő szentsége úgy bánt velem, valamint a barbarusok bántak Szent Péterrel, kinek kulcsait olly érdemesen viseli, hogy az ártatlant is be tudja zárni.” Az út vége ismét Párizs. Az 1810-ben folytatásokban megjelent magyar irodalomtörténet azóta egyetlen kötetben is napvilágot látott s most megírja a Kaukázusról szóló könyvét „pour servir á l’histoire de Hongrie”, hogy a magyar történelemnek szolgáljon vele. Állandó levelezésben marad Jankovics Miklóssal, leveleiből szerez tudomást az itthoni ügyekről. „Örülök, hogy a tudomány s a szép mesterség hazánkban előmenetelt kap, de a világ arról semmit se tud.” Az Országos Levéltárban megmaradt s talán mind,, a mai napig fel sem deríthető mennyiségű leveleinek utolsója néhány nappal a halála előtt indult el Párizsból. Megírja, hogy közelinek érzi az elmúlását s mint a száműzött Ovidius, ő is honi földben kíván pihenni, bízik abban, hogy ,.csontjait a hazában teheti le”. Ahogy Ovidiusnak nem, úgy neki sem adta meg ezt a végzet: egy marseille-i sírban pihen, „ott rendelt a sors neki temetőt...” Maron Ferenc A Batsányi-töredék Rendkívül érdekes Besse cikkeinek további része: ismerteti a korai hazai írók önálló műveit és fordításait, a XVIII. században már „nagy hírű magyar fordítók vannak, akik a hazai közönséggel behatóan megismertetik a messzi országok irodalmát”. Saját korának íróit „nagy részletességgel” sorakoztatja fel; saját maga lefordítja Batsányi „Tűnődés” című versének egyik részletét és megjegyzi: „Sajnáljuk, hogy nem közölhetjük teljes egészében az óda eredeti szövegét” ... Az ok nyilvánvaló:franciaországi működése köz Maurice Chevalier 81. születésnapját ünnepli. A híres francia sanzonénekes tiszteletére Reims város polgármestere ünnepséget adott. ÜGETŐVERSENY szombat dé. fél 3 órakor KÉTÉVESEK NAGYDÍJA KRÚDY GYULA EMLÉKVERSENY (amatőr verseny) .Szombat, 1969. szeptember 16. Tevék a háttérben Félmeztelen, a szaharai nap hevétől megizzadt férfiak, néger teherhordó, és — hogy a kép teljes legyen — homokban baktató, fáradt tevék látványa díszíti Viktor Fink „Idegenlégió” című (az Európa kiadásában most magyarul is megjelent) regénye címoldalát. A montázs az olvasóban — pontosabban, az olvasójelöltben — azt a képzelet kelti fel, hogy itt nem légiós regény paródiát kap, mint a karikatúrákkal ékített címlapé P. Howard-könyvekben, hanem valódi légiós regényt. Nos, az olvasóvá átalakuló olvasó-kandidátus meglepve tapasztalhatja, hogy Szaharáról és tevéről szó sincs a nem Afrikában, hanem a Champagne-ban, Reims környékén és Párizsban, az első világháború német—francia csatározásainak frontjain és front mögötti területein játszódó regényben. És ebben az „Idegenlégió” című regényben nemcsak kánikuláról nincs szó — Viktor Fink hősei inkább faxnak —, hanem sem szabályos, sem parodisztikus értelemben vett „légiós” műfajról sem. Nem állítjuk, hogy a műve szövetébe saját ifjúkori élményeit is beledolgozó szovjet szerző könyve minden vonatkozásban nagy értékű. De azt igen, hogy Fink a „légiós” romantika valódi tartalmát kívánja megrajzolni, a hamis hősiesség- és borzalomhalmozás mögé igyekszik (társadalmi-történelmi és lélektani meghatározók ábrázolásával) nyúlni. És én irodalmi, művészi törekvet. Ha talán nem is légiónyi, de nem kis számú példát hozhatnánk fel arra, hogy egy könyv „fülszövege”, de egész tipográfiai tálalása is vagy — egy színház vezetőjének, dramaturgjának, egy színmű szerzőjének, fordítójának a Pesti Műsorban megjelent nyilatkozata — miként próbált irodalmi, művészi értéknek feltüntetni nem értékeket, sikerült vagy kevésbé sikerült szórakoztató termékeket. S olvashattunk kritikákat is, amelyek áldozatul estek az ilyenféle sugallatoknak. Elgondolkodtató , hogy ezúttal egy irodalmi törekvésű könyvet ponyvaként kínálnak. Nem tartozunk azok közé, akik a szórakoztató, a „kommersz” könyvekben — ha azok nem „nevelnek” kifejezetten brutalitásra — nemzeti veszedelmet látnak. Abból indulunk ki, hogy a magyar olvasók ízlése és igénye erősen differenciált. De azt is tudjuk, valljuk, hogy az egyelőre még nem nívós olvasmányokat kereső olvasók is felnőtt emberek. És ahogy nemcsak erkölcstelen, hanem felesleges is ponyvát, vagy akár lektűrt is irodalomként eladni, olyan helytelen a „légiós sztori” kedvelőjét — háttérben kocogó tevékkel, vagy bármi más sugalmazással — félrevezetni. A. Gu Magyar remekművek a Budavári Palotában A világ legkiválóbb művészettörténészei szeptember 15- től 30-ig Magyarországon tartják nemzetközi kongresszusukat. Művészettörténészeink és múzeumaink két éve készülnek erre a nevezetes eseményre, és igyekeznek bemutatni majdnem ezer esztendő műemlékeiből mindazt, ami túlélte a vészterhes évszázadokat, és mindazt a műalkotást, amelynek bemutatását a kiállítótermi adottságok lehetővé tesznek. A kongresszus tiszteletére rendezett kiállítássorozat egyik kiemelkedő eseménye a Magyar Nemzeti Galéria és a Szépművészeti Múzeum közös kiállítása a Budavári Palotában. Képzőművészetünk XI. századtól a XIX. század végéig alkotott remekműveinek egy része kerül itt bemutatásra, az Iparművészeti Múzeumtól és a Magyar Nemzeti Múzeumtól kölcsönkért műtárgyaikkal kiegészítve. A mostani kiállítás anyagához hasonlóan még nem volt részük a látogatóknak. Önmagában jelentős már az is, hogy a kiállítás műtárgyai korban egyidősek a Palota történetével, sőt bizonyos mértékben a Budapesti Történeti Múzeum földszinti és alagsori kiállításaival is. A két múzeum Magyar remekművek című kiállításán a Szépművészeti Múzeum a Régi Magyar Gyűjtemény régebben, és az utolsó két évben restaurált remekeit, a Nemzeti Galéria pedig XIX. századi gyűjteményének — festményeknek, szobroknak és grafikáknak — kiemelkedő darabjait mutatja be. Ezt az anyagot egészíti ki a kölcsön kapott ötvösművészeti anyag, és néhány biedermeier garnitúra. A kiállítási terem kétharmadát a Szépművészeti Múzeum anyaga foglalja el, románkori kőfaragványoktól késő barokk táblaképekig. Aki látta a Szépművészeti Múzeum Régi Magyar Gyűjteményének két kis terembe elhelyezett állandó kiállítását, már csak abból is fogalmat alkothat magának arról, mennyi rejtett, újonnan restaurált műkincset láthat majd a budavári kiállításon, hogy a régi magyar anyag áthelyezésére több mint 200 méter hosszú falfelület áll rendelkezésre. Szerencsés megoldásnak bizonyult az is, hogy a Szépművészeti Múzeum két szárnyasoltárt a terem közepén állított fel. A Nemzeti Galéria anyagában is bőven akad újdonság, bár több is tenne a múzeum raktárba szorult, rejtett műremekekből. A XIX. századi anyagnak jutó rész határozottan kevés nemzeti művészetünk újjászületésének bemutatására. A festmények egy része a grafikai folyosóra szorult. De ennek a kényszerhelyzetnek is megvan a haszna: XIX. századi festményben, szoborban és grafikában valóban a század művészetének gyöngyszemeit mutatja be a kiállítás, amelyen a szobrok és az Iparművészeti Múzeumtól kölcsön kapott két kis enteriőr nagyon szerencsésen szakítja meg, teszi otthonossá a festmények sorát. Az ebben a teremsorban korábban rendezett kiállításokkal szemben újdonság, hogy a műtárgyakat — a már említett két szárnyasoltár kivételével — a falon, vagy a fal mellett helyezték el. Semmi zsúfoltság, semmi előretolt állvány sem szakítja meg az áttekintést — végig az „U” alakú terem egy-egy 30 méteres szakaszán. Az installáció rendkívül egyszerű, minden figyelmet a műtárgyak kötnek le. A vitrinekben ragyognak a bíbor, vagy óarany bársonyon elhelyezett ötvösművészeti remekek, fényük a rejtett belső világítástól szikrázik, és mégsem hat zavarólag a terem általános világításának a lezárt reluxafüggönyök és a mennyezeti neoncsövek zöldes-fehér fényhatásában. A látogatók szeptember 16- tól tekinthetik meg a kiállítást — az Erzsébet-híd felől a teraszos parkon át, vagy a Dózsa György-szobor mögött jobbra kanyarodó szerpentinen jutva el a Budavári Palota belső udvarára nyíló Ferdinánd-kapun át. A kiállítás — technikai okokból — az eddigi kijárati ajtó felől kezdődik és a terembe belépve először a Jánosréti főoltárral, majd M. S. mester világhírű Vizitációjával találjuk magunkat szembe. A kiállítás a korábbi bejárati ajtónál ér véget, ahol Deák Ebner Lajos és Bihari Sándor egy-egy festménye köti le figyelmünket búcsúzóul. Márffy Albin