Magyar Nemzet, 1969. szeptember (25. évfolyam, 203-227. szám)

1969-09-13 / 213. szám

4 » NAPLÓ | Szeptember 2 aj Az idén körülbelül 700 képző- és iparművészeti mun­ka keletkezését és elhelyezé­sét támogatja és finanszírozza a Képző- és Iparművészeti Lektorátus. A Lenin-évfordu­­lóra az ország több városa kí­ván szobrot állítani Leninnek: Eger Makrísz Agamemnont, Dunaújváros Kiss Istvánt, Pécs Mikus­­ Sándort bízta meg Lenin-szobor készítésével. A megalósulás útján van töb­bek között Kerényi Jenő, So­mogyi József, Somogyi János, Barcsay Jenő, Bernáth Aurél egy-egy fontosabb munkája is különböző intézmények, szék­házak­ számára.­­ A Budapesti Művészeti He­tek alkalmából éremtani kiál­lítás nyílik meg a Nemzeti Múzeumban. A II. világháború óta ez az első ilyen kiállítás, amely az éremtár csaknem ne­gyedmillió darabos gyűjtemé­nyének legszebb példányait, 2500 év pénzeit, emlékérmeit mutatja majd be. Az érdekes kiállítást szeptember 21-én nyitják meg. •1* Hazaérkezett franciaországi turnéjáról a Rádió és Televí­zió szimfonikus zenekara. Az együttes Nizzában és a La Chaise Dieu-i fesztiválon adott nagy sikerű hangversenyt, ezenkívül hanglemez-felvéte­leket készített Párizsban a Pathé-Marconi cég számára. A zenekart ifjú Ciffra György vezényelte, közreműködött édesapja, Ciffra György, a vi­lághírű zongoraművész.­­ A varsói kulturális napok­ alkalmából hétfő este a Len­gyel Kultúrában dr. Csapláros István, a varsói egyetem do­cense Varsó magyar szemmel címmel ta­rt előadást. Az iro­dalmi est verseit és prózai részleteit Sólyom Ildikó és Bo­­­dor Tibor tollmácsoljá­k.­­ Szeptember 14—18 között Prágában nemzetközi panto­mimfesztivált rendeznek, ame­lyen nyolc ország vesz részt.­­4'­­MOi' , Az Életünk,'' Győr'-Sopron, Vas, Veszprém és Zala megye irodalmi m­­­vészeti antológiá­ja október elejétől folyóirat­ként jelenik meg. A négy me­gye képviselőiből álló szer­kesztő bizottság ezután is Szombathelyen állítja össze a kéthavon­ként megjelenő folyó­iratot, amelynek létrehozásá­hoz januártól kezdve Fejér megye is társul. * Két szegedi alkotó, Pintér József festő- és Tóth Sándor szobrászművész munkáiból rendeznek kiállítást Szabad­kán. A tárlat szeptember 14-én nyílik meg. + Kamarazene-estet rendez a Hazafias Népfront VI. kerületi bizottsága szeptember 29-én, hétfő este 7 órakor VI., Nép­­köztársaság útja 94. szám alat­ti helyiségében. 1­00 A tatai Kuny Dom­okos Mú­zeumban megnyílt Lenhardt György festőművész gyűjtemé­nyes kiállítása. A kiállítást Szombathy Viktor nyitotta meg. NEMZETI SZÍNHÁZ KATONA JÓZSEF SZÍNHÁZ ÉVADNYITÓ ELŐADÁSOK: SZEPTEMBER 18-ÁN ESTE 7 ÓRAKOR MADÁCH: NÉMETH LÁSZLÓ: MÓZES SZÉCHENYI Műsoron: Műsoron: BŰNBEESÉS UTÁN HUNCUT KÍSÉRTET TÉVEDÉSEK KEGYELMES­­VÍGJÁTÉKA ASSZONY PORTRÉJA A FELKEGYELMÜ VARSÓI MELÓDIA SZERELMEM FÖSVÉNY ELEKTRA ÜVEGCSAPDA AZ EMBER TRAGÉDIÁJA Madar Nemzet Az első francia nyelvű magyar irodalomtörténet és írójának históriája Hazánkfia, Besse János kalandos élete A nyíregyházi Jósa András Múzeum nemrég megrendezte a „Szép francia könyv” kiál­lítást, amelynek egyik szerve­zője a múzeum fiatal munka­társa, Magyar Kálmán volt. Budapesti egyetemi kikülde­téssel Franciaországban — főként Párizsban és a Pro­­vence-ban — folytatott kutató­munkát s ennek eredményei is jelentkeztek a kiállításon. M. Dumontet, a budapesti Francia Intézet titkára az el­múlt napokban köszönetét fe­jezte ki a kiállítás megrende­zéséért s egyben a múzeum­nak értékes, művészeti és tör­téneti vonatkozású könyveket adott át, köztük olyanokat, amelyek­ érdekes dokumentu­mai és gyűjteményei a sok­évszázados magyar—francia kapcsolatoknak. A kapcsolatok egyik von­zóan mozgalmas fejezete az első francia nyelvű magyar irodalomtörténet megszületése több mint másfél évszázaddal ezelőtt. Szerzője egy kalandos életű lelkes magyar, Besse János, akinek emlékét — mint az egyik kutató tudós, dr. Tardy Lajos történészkandidá­tus megjegyezte — csaknem jóvátehetetlenül elnyelte az idő mind Magyarországon, mind pedig Franciaországban. Pedig élete és tevékenysége tele van érdekességgel, tanul­sággal s ma is eleven élményt jelent mindazoknak, akik a magyar kultúrának kívánnak elismerést szerezni messzi or­szágokban, távoli világrésze­ken. A marseille-i temetőben... A marseille-i temetőben egy síron a következő név áll: Charles de Bérony. A sir Bes­se János földi maradványait őrzi; ő írt ezen a néven Fran­ciaországban s az ő tolla alól került ki az első francia nyel­vű magyar irodalomtörténet. 1765-ben született a Komá­rom megyei Ógyallán. A nagyszombati gimnázium és a pesti egyetem után — ahol jogot tanult — külföldi ván­dorútra határozta el magát. Családja heves ellenzését le­gyűrve, bejárta egész Nyugat- Európát.­ Esztendőkig nem hall róla semmit a család (csak barátjával, Janukovics Miklós­sal levelez), míg végül is ki­derül, hogy az 1795—96. évi hollandiai hadjáratban egy angol lovasezred segédtisztje­ként működik. Amikor a franciák elfoglalják Hollan­diát, ismét eltűnik, aztán egy­­szercsak, mint a szicíliai ki­rályság hadseregének kapitá­nya jelenik meg. Csata csatát követ, Persanónál súlyosan megsebesül. Felgyógyulva Pa­­lermóba siet, az odamenekült királyi családhoz. A király bi­zalmas futárjaként Bécsbe küldi, útközben kiszáll Korfu szigetén és tanúja lesz Usakov tengernagy rohamának. A szi­get elfoglalása után Usakov admirális találkozik a magyar diplomatával, megtetszik ne­ki, meghívja a zászlóshajóra s végül rábízza Bécsbe külden­dő bizalmas leveleit. A napóleoni hadjáratok Európájának helyzete egyre zavarosabb; Besse János az 1302. évi luneville-i béke után hajóra száll és Kelet­­indiába megy. Rövid idő múl­va Mauritius szigetén a gyar­mat kormányzójának titkára lesz s megbízást kap, hogy szerkessze a helyi francia nyelvű lapot. Ebben az idő­ben már mindegyik nyugat­európai nyelvet beszéli. Nyolc esztendőt tölt az exotikus szi­geten — amely egyébként vi­lághíres lesz majd az első bé­lyegéről. Hatalmas poggyá­szokkal, mauritiusi működésé­nek páratlanul gazdag gyűj­teményével indul haza, Ma­gyarországra. Poggyásza el­vész, de valami megmarad: most már tökéletesen beszéli a perzsa és a török nyelvet is. A nyugtalan világvándor­nak az itthoni élet „olyan, mint az állóvíz”. Párizsba megy, ahol megismerkedik az ott időző Alexander von Hum­boldttal. Ebben az időben in­dul meg a francia fővárosban a „Mercure Etranger, ou An­nales de la litterature étran­­gère” című folyóirat. Kiváló tudósok szerkesztik és írják és Besse csakhamar feladatul kapja, hogy „rendszeresen és módszeresen, folytatásokban ismertesse a magyar irodalom történetét”. Első cikke Besse de Bérny (a következő pedig már Charles de Bérony) név alatt jelenik meg. „A francia és a külföldi írók — állapítja meg Besse János — eddig keveset foglalkoztak a magyarok nyel­vével és irodalmával. Ezt a közömbösséget csak annak le­het tulajdonítani, hogy a ma­gyar nyelvet, amely Európá­ban csak igen kevéssé terjedt el, nem ismerik; innen a mély hallgatás, amelybe a francia és más írók burkolóztak egy megismerésre érdemes ország­ról. Pedig a magyar nemzet a nagy európai családhoz tar­tozik. Az irodalomban tudós és kiváló férfiai vannak, a költészetet sok sikerrel mű­velik; nyelve gazdag s vala­mennyi európai ny­elv között csak ő bír azzal az előnnyel, hogy olyan prozódiával ren­delkezik, amely a göröghöz és a latinhoz hasonlít.” D'Alembert és Voltaire... A továbbiakban a magyar nép őstörténetével, irodalmá­nak, művészetének eredetei­vel és kialakulásával foglalko­zik. Kinyomozza, hogy az első nyomtatott magyar könyv 1484-ben jelent meg Nürn­­bergben: „beszédeket és Szent Istvánnak, Magyarország ki­rályának jobbja tiszteletét zengő dicsőítő énekeket tar­talmaz, mindazonáltal csak a XVI. században gondoltak a magyarok arra, hogy több, már létező kéziratot kinyo­massanak”. A magyar irodalom kezde­teit ismertetve kitér arra, hogy milyen kapcsolatok vol­tak a franciák és a magya­rok között. „A franciák vala­ha rendkívül erősen érdeklőd­tek Magyarország iránt, de fokozatosan megfeledkeztek róla s végül is csupán Auszt­ria egyik tartományának te­kintették. Mintegy ötven év óta a francia írók semmi em­lítést nem tesznek Magyaror­szágról, kivéve Lacy-t, aki az Histoire générale de Hongrie­­ban elég részletes tájékoztatást nyújt az ország történelmé­ről. Sok­ téves iromány mel­lett végül d’Alembert és Vol­taire elismeréssel írnak Ma­gyarországról anélkül azon­ban, hogy közelebbi részletek­be bocsátkoznának.” ben haza kíván térni, mint ahogy barátjának írta, és Met­ternich birodalmába aligha te­heti be a lábát, ha „a háta mögött Batsányi teljes mun­káit s azok dicséretét zengő írása marad”. Nem is térhet haza. Svájcba utazik, de azután újra Párizs­ba tér vissza. Nemsokára Wel­lington herceg közvetlen kör­nyezetébe kerül; angol szolgá­latban fontos diplomáciai kül­detéseket hajt végre, majd 1818-ban először Németország­ba, azután Lengyelországba utazik. Innen Törökországba, majd Algírba visz az útja, ismét csatákban vesz részt, diplomáciai missziókat telje­sít. Végül 1821-ben hazatér­het. Ötvenhat éves, de ifjú­kori nyugtalansága még most sem hagyja pihenni. Eladja itthoni kicsiny birtokait és a Kaukázusba indul „keresni a magyarok őshazáját”. Kö­rösi Csom­a Sándor már elin­dult Tibet felé. Besse a kau­kázusi expedíció megvalósí­tása érdekében mozgósítja a mecénásokat. Jankovics Mik­lós közbenjárására Reviczky főkancellár is támogatja anya­gilag az utat, csak Széchenyi István szkeptikus, nem hisz Besse elképzelésének helyes­ségében. 1829-ben indul el Besse Já­nos a magyarok őseit kutatni a Kaukázusba. Részt vesz az Elbrusz meghódítását célzó orosz expedícióban, amelynek Emánuel György orosz altá­bornagy, Mária Terézia egyko­ri magyar nemes­ testőre a ve­zetője. Besse itteni tevékeny­ségéről részletes beszámolót közöl feljegyzéseiben Iván Keppen orosz tudós akadé­mikus. Az Angyalvár foglya Véget ér a kaukázusi „ad­­venture” is; Besse hazajön, majd Olaszországba távozik. Itt — minden jel arra mutat — számon tartották franciaor­szági működését: „szabadgon­dolkodó” mivolta miatt az An­gyalvár tömlö­cébe zárják. Amikor néhány hónap múlva kiszabadul, azt írja Jankovics Miklósnak: „Ő szentsége úgy bánt velem, valamint a bar­­barusok bántak Szent Péter­rel, kinek kulcsait olly érde­mesen viseli, hogy az ártatlant is be tudja zárni.” Az út vége is­mét Párizs. Az 1810-ben folytatásokban meg­jelent magyar irodalomtörté­net azóta egyetlen kötetben is napvilágot látott s most megírja a Kaukázusról szóló könyvét „pour servir á l’his­­toire de Hongrie”, hogy a magyar történelemnek szol­gáljon vele. Állandó levele­zésben marad Jankovics Mik­lóssal, leveleiből szerez tudo­mást az itthoni ügyekről. „Örülök, hogy a tudomány s a szép mesterség hazánkban előmenetelt kap, de a világ arról semmit se tud.” Az Országos Levéltárban megmaradt s talán mind,, a mai napig fel sem deríthető mennyiségű leveleinek utolsó­ja néhány nappal a halála előtt indult el Párizsból. Meg­írja, hogy közelinek érzi az elmúlását s mint a száműzött Ovidius, ő is honi földben kíván pihenni, bízik abban, hogy ,.csontjait a hazában te­heti le”. Ahogy Ovidiusnak nem, úgy neki sem adta meg ezt a végzet: egy marseille-i sírban pihen, „ott rendelt a sors neki temetőt...” Maron Ferenc A Batsányi-töredék Rendkívül érdekes Besse cikkeinek további része: is­merteti a korai hazai írók önálló műveit és fordításait, a XVIII. században már „nagy hírű magyar fordítók vannak, akik a hazai közön­séggel behatóan megismerte­tik a messzi országok irodal­mát”. Saját korának íróit „nagy részletességgel” sora­koztatja fel; saját maga lefor­dítja Batsányi „Tűnődés” cí­mű versének egyik részletét és megjegyzi: „Sajnáljuk, hogy nem közölhetjük teljes egé­szében az óda eredeti szöve­gét” ... Az ok nyilvánvaló:­­franciaországi működése köz­ Maurice Chevalier 81. szüle­tésnapját ünnepli. A híres francia sanzonénekes tisztele­tére Reims város polgármes­tere ünnepséget adott. ÜGETŐVERSENY szombat dé. fél 3 órakor KÉTÉVESEK NAGYDÍJA KRÚDY GYULA EMLÉKVERSENY (amatőr verseny) .Szombat, 1969. szeptember 16. Tevék a háttérben Félmeztelen, a szaharai nap hevétől megizzadt fér­fiak, néger teherhordó, és — hogy a kép teljes legyen — homokban baktató, fáradt tevék látványa díszíti Vik­tor Fink „Idegenlégió” című (az Európa kiadásában most magyarul is megjelent) re­génye címoldalát. A mon­tázs az olvasóban — ponto­sabban, az olvasó­jelöltben — azt a képzelet kelti fel, hogy itt nem légiós regény paródiát kap, mint a kari­katúrákkal ékített címlapé P. Howard-könyvekben, ha­nem valódi légiós regényt. Nos, az olvasóvá átalakuló olvasó-kandidátus meglepve tapa­sztalhatja, hogy Szaha­ráról és tevéről szó sincs a nem Afrikában, hanem a Champagne-ban, Reims kör­nyékén és Párizsban, az el­ső világháború német—fran­cia csatározásainak front­jain és front mögötti terüle­tein játszódó regényben. És ebben az „Idegenlégió” cí­mű regényben nemcsak ká­nikuláról nincs szó — Vik­tor Fink hősei inkább fax­nak —, hanem sem szabá­lyos, sem parodisztikus ér­telemben vett „légiós” mű­fajról sem. Nem állítjuk, hogy a műve szövetébe sa­ját ifjúkori élményeit is beledolgozó szovjet szerző könyve minden vonatkozás­ban nagy értékű. De azt igen, hogy Fink a „légiós” romantika valódi tartalmát kívánja megrajzolni, a ha­mis hősiesség- és borzalom­­halmozás mögé igyekszik (társadalmi-történelmi és lélektani meghatározók áb­rázolásával) nyúlni. És én irodalmi, művészi törekvet. Ha talán nem is légiónyi, de nem kis számú példát hozhatnánk fel arra, hogy egy könyv „fülszövege”, de egész tipográfiai tálalása is vagy — egy színház vezető­jének, dramaturgjának, egy színmű szerzőjének, fordító­jának a Pesti Műsorban megjelent nyilatkozata — miként próbált irodalmi, művészi értéknek feltüntet­ni nem értékeket, sikerült vagy kevésbé sikerült szó­rakoztató termékeket. S ol­vashattunk kritikákat is, amelyek áldozatul estek az ilyenféle sugallatoknak. El­gondolkodtató , hogy ez­úttal egy irodalmi törekvé­sű könyvet ponyvaként kí­nálnak. Nem tartozunk azok közé, akik a szórakoztató, a „kommersz” könyvekben — ha azok nem „nevelnek” ki­fejezetten brutalitásra — nemzeti veszedelmet látnak. Abból indulunk ki, hogy a magyar olvasók ízlése és igénye erősen differenciált. De azt is tudjuk, valljuk, hogy az egyelőre még nem nívós olvasmányokat kereső olvasók is felnőtt emberek. És ahogy nemcsak erkölcs­telen, hanem felesleges is ponyvát, vagy akár lektűrt is irodalomként eladni, olyan helytelen a „légiós sztori” kedvelőjét — háttér­ben kocogó tevékkel, vagy bármi más sugalmazással — félrevezetni. A. Gu Magyar remekművek a Budavári Palotában A világ legkiválóbb művé­szettörténészei szeptember 15- től 30-ig Magyarországon tart­ják nemzetközi kongresszusu­kat. Művészettörténészeink és múzeumaink két éve készül­nek erre a nevezetes esemény­re, és igyekeznek bemutatni majdnem ezer esztendő műemlékeiből mindazt, ami túlélte a vészter­hes évszázadokat, és mindazt a műalkotást, amelynek bemu­tatását a kiállítótermi adottsá­gok lehetővé tesznek. A kongresszus tiszteletére rendezett kiállítássorozat egyik kiemelkedő eseménye a Ma­gyar Nemzeti Galéria és a Szépművészeti Múzeum közös kiállítása a Budavári Palotá­ban. Képzőművészetünk XI. századtól a XIX. század végéig alkotott remekműveinek egy része kerül itt bemutatásra, az Iparművészeti Múzeumtól és a Magyar Nemzeti Múzeumtól kölcsönkért műtárgyaikkal ki­egészítve. A mostani kiállítás anyagához hasonlóan még nem volt részük a látogatóknak. Önmagában jelentős már az is, hogy a kiállítás műtárgyai korban egyidősek a Palota történetével, sőt bizonyos mér­tékben a Budapesti Történeti Múzeum földszinti és alagsori kiállításaival is. A két múzeum Magyar re­mekművek című kiállításán a Szépművészeti Múzeum a Régi Magyar Gyűjtemény régebben, és az utolsó két évben restau­rált remekeit, a Nemzeti Galé­ria pedig XIX. századi gyűjte­ményének — festményeknek, szobroknak és grafikáknak — kiemelkedő darabjait mutatja be. Ezt az anyagot egészíti ki a kölcsön kapott ötvösművé­szeti anyag, és néhány bieder­meier garnitúra. A kiállítási terem kétharma­dát a Szépművészeti Múzeum anyaga foglalja el, románkori kőfaragványoktól késő barokk táblaképekig. Aki látta a Szépművészeti Mú­zeum Régi Magyar Gyűjtemé­nyének két kis terembe elhe­lyezett állandó kiállítását, már csak abból is fogalmat alkot­hat magának arról, mennyi rejtett, újonnan restaurált mű­kincset láthat majd a budavári kiállításon, hogy a régi magyar anyag áthelyezésére több mint 200 méter hosszú falfelület áll rendelkezésre. Szerencsés meg­oldásnak bizonyult az is, hogy a Szépművészeti Múzeum két szárnyasoltárt a terem közepén állított fel. A Nemzeti Galéria anyagá­ban is bőven akad újdonság, bár több is tenne a múzeum raktárba szorult, rejtett mű­remekekből. A XIX. századi anyagnak jutó rész határozottan kevés nemzeti művészetünk újjászü­letésének bemutatására. A festmények egy része a grafi­kai folyosóra szorult. De en­nek a kényszerhelyzetnek is megvan a haszna: XIX. száza­di festményben, szoborban és grafikában valóban a század művészetének gyöngyszemeit mutatja be a kiállítás, amelyen a szobrok és az Iparművészeti Múzeumtól kölcsön kapott két kis enteriőr nagyon szerencsé­sen szakítja meg, teszi ottho­nossá a festmények sorát. Az ebben a teremsorban ko­rábban rendezett kiállítások­kal szemben újdonság, hogy a műtárgyakat — a már említett két szárnyasoltár kivételével — a falon, vagy a fal mellett helyezték el. Semmi zsúfoltság, semmi előretolt állvány sem szakítja meg az áttekintést — végig az „U” alakú terem egy-egy 30 méteres szakaszán. Az installáció rendkívül egy­szerű, minden figyelmet a mű­tárgyak kötnek le. A vitrinek­ben ragyognak a bíbor, vagy óarany bársonyon elhelyezett ötvösművészeti remekek, fényük a rejtett belső világí­tástól szikrázik, és mégsem hat zavarólag a terem általános világításának a lezárt reluxa­­függönyök és a mennyezeti neoncsövek zöldes-fehér fény­hatásában. A látogatók szeptember 16- tól tekinthetik meg a kiállítást — az Erzsébet-híd felől a tera­szos parkon át, vagy a Dózsa György-szobor mögött jobbra kanyarodó szerpentinen jutva el a Budavári Palota belső udvarára nyíló Ferdinánd-ka­­pun át. A kiállítás — technikai okokból — az eddigi kijárati ajtó felől kezdődik és a te­rembe belépve először a János­­réti főoltárral, majd M. S. mester világhírű Vizitációjával találjuk magunkat szembe. A kiállítás a korábbi bejárati ajtónál ér véget, ahol Deák Ebner Lajos és Bihari Sándor egy-egy festménye köti le fi­gyelmünket búcsúzóul. Márffy Albin

Next