Magyar Nemzet, 1969. október (25. évfolyam, 228-254. szám)
1969-10-10 / 236. szám
Péntek, 1969. október 10-Magyar Nemzet KAZAHSZTÁNI NAPOK Csimkent: Északról délre tart a repülőgép, alig másfél órás az út, de mintha kicserélték volna a világot, elcsitulnak a hideg szelek, lágyan süt a nap, a növényzet dúsan burjánzik — Csimkentben még tart a nyár. Huszonhat fokos melegre számíthatunk, mondta a stewardess — most, hogy itt kóborolunk a város utcáin, hőségnek érezzük ezt a huszonhat fokot Celinográd és Karaganda kemény, hűvös levegője után. Az első pillanatban még valami hiányzik, az a lázas lüktetés, ami jellemző volt az új városokra; itt nagyobb a csend, otthonosabbak az utcák és terek — talán a dús növényzet miatt érezzük így, talán elringatott bennünket a napsütés. A piacon dinnye- és gyümölcshalmok, hatalmas szőlőfürtök, a délszaki táj ajándékai. Öreg kazah heverészik kifeszített sátorponyva alatt, tüdeteskát visel a fején, hosszú szakálla a mellét verdesi. Talán nyolcvan esztendős lehet, a gyermekkorát — gondolom — jurtában tölthette el, most itt ül a dinnyevásár kellős közepén, gondolataiban elmélyedve, kicsit fáradtan, kicsit közönyösen. Megszólítom, mondom, hogy magyar vagyok, meltére tett kézzel meghajol, csak annyit mond: ugye, a messziről jöttnek is kedves ez a város? Hatalmas dinnyét vesz elő egy földbevájt gödörből, kettészeli, a felét nekem nyújtja — vérvörös belű görögdinnye, hűvös és édes, a kései napsugár ízeit őrzi. Az otthonom távol van innen — mondja az öreg —, falusi ember vagyok, mással nem kínálhatom meg, Ugye úgy, mintha az én házamban lenne, nagyon örülök, hogy magyarokkal találkozhattam, barátaink. Nem szól többet, faladinynyéből, aztán felém nyújt még egyet, vigyem magammal, higgyem el, a világon a legjobb gyümölcs itt terem ezen a tájon. Többen is köröm gyűlnek, öregek, gyerekek, kíváncsiság és mosolygós jóindulat van a szemükben, olyasfajta közelséget és elérzékenyülést érzek, amit nagygyűléseken sohasem éreztem. Egy férfi hirtelen Magyarországról kezd beszélni, ismerős városneveket említ, Fehérvár, Veszprém, Szombathely, ott harcolt a világháborúban, végighaladt ezen a tájon, nagyon jól emlékezik. Mondjam meg, hol éltem én akkor. Kőszegen éltem, felelem, de egészen kisgyerek voltam még, az utolsó napokat a hegyekben töltöttük. Morzsolgatom fogyatékos emlékeimet, arról, hogy féltem a katonáktól, de aztán az egyik az ölébe vett és megnyugodtam. A férfi mosolyogva hallgat, aztán megkérdezi: Kőszeg, ugye közel van. Szombathelyhez? Közel, felelem. Én is vettem ölembe kisgyereket — mondja —, mert akkor a fiam 4 éves volt és vágyakoztam utána. Lehet, hogy téged vettelek az ölembe. Csodálkozva és mosolyogva néz rám, Csimkent piacán. 5000 kilométernyire Kőszeg városától, az őszülő, mandulaszemű férfi, aztán hirtelen elfordul, várj, hozok valamit, kell, hogy valamit adjak, ha már elvetődtél ide. Állunk a lágy napsütésben a dinnyehalmok között, aztán visszajön a férfi, egy faragott faedényt tart a kezében, minálunk ebből isszák a kumiszt, mondja, a mi nemzeti italunkat, két kézzel tartsd, ha iszol belőle, úgy szokás. Semmi sincs nálam, amivel viszonozhatnám az ajándékot, a férfi nevét sem tudom, csak megköszönöm, amit adott, és indulnunk is kell tovább, de nekem most már valamiképpen Csimkent a legkedvesebb, legközelebbi város Kazahsztánban. És nem sokkal később egy apró faluban emlékmű előtt állunk, a márványoszlopon kétszáz férfinév, a születés és az elmúlás dátuma szerint a legtöbb közülük 20—22 éves korában halt meg, a háborúban, nem egy az utolsó időkben, 1945 tavaszán, így szűnnek meg a távolságok, így érezheti az emberszemélyesen is az egykor áldozatos barátság melegét. És ismét korszerű nagyüzemek, a fejlődés és a virágzás bizonyítékai, acéllemezgyár, ruhagyár, vegyikombinát, épülő házak, jól művelt földek, öntözőcsatornák. Kora reggel indultunk gépkocsival Csimikentből a nagy kazah dalnok szülőföldje, Dzsambul városa felé. A város szélén több ezer ember verődött össze, virághalmok borították el a kocsikat, a kazah népi hangszer, a dombra hangja búcsúztatott bennünket, s hatalmas pásztortülkök messzire hangzó süvöltése. Hegyek között vezetett az út, apró falvakon suhantunk keresztül, jobb kéz felől ismét a havasok magasodtak. Egy gyümölcsösben terített asztal állt. Karakas László, küldöttségünk vezetője elé, a barátság és a megbecsülés jeleként nemzeti szokás szerint főtt bárányfejet tettek. Ö, immár szakavatott mozdulatokkal végezte el a feldarabolás munkáját, végül körbehordta a tálat, a füllel a házigazdának kedveskedve — ismét csak a kazah etikett szerint. A hivatalos külsőségek immár lehámlottak, a magyar küldöttség vezetője ingujjra vetkőzve, kis köténykében teljesítette feladatát, s kiérdemelte az „aggszakáll” elnevezést amellyel Kazahsztánban a tiszteletre méltó idős, bölcs embereket illetik. Dzsambul megye határán 1000 méternyire a tengerszint fölött feldíszített jurták álltak, népviseletbe öltözött lányok kenyérrel és sóval köszöntötték küldöttségünket. Búcsúnkat Csimkenttől és Dzsambulba érkezésünket újból bárányfejjel, sült malaccal és kitűnő kazah borokkal ünnepeltük. Dzsambul, Kazahsztán legnagyobb szőlőtermő vidéke, s egyik legrégibb tájegysége. A várostól néhány kilométernyire sok évszázados építmények állnak, a Kara-Khán által épített híres síremlék gyönyörű maradványait hatalmas üvegkalitka védi az enyészettől. A cserépformák, a díszítések, a boltívek nemes hajlatai az iszlám kultúra emlékét őrzik. Maga a város azonban már messzire távolodott a múlttól, széles utcái, tágas terei korunkat idézik. Itt, ezen a tájon született Dzsambul Dzsabájev, a XX. század nagy kazah dalnoka, dalaiban a múlt formakincseit ötvözte össze a jelen szépségével. 99 esztendeig élt, sorsával mérhette mindazt, ami Kazahsztánban történt emberöltők alatt. Mi csak a jelent tapasztalhattuk, és ez a jelen hasonlítgatás és mérlegelés nélkül is sokat ér. Láttuk a Zsazs Urkon szovhoz hatalmas szőlő- és gyümölcsültetvényeit, ellátogattunk a vízügyi tudományos kutató intézetbe, megbizonyosodtunk arról, miféle küzdelem folyik a természettel Kazahsztán vízszegény tájain. Megértettük, hogyan váltak termővé a sivatagok, hogyan csikart el újabb és újabb földdarabokat az ember a semmire se jó pusztaságból. Ezen a tájon tudják, a víz az életet jelenti, hatalmas csatornákban, több ezer kilométeres föld alatti csővezetékekben kering az élet vize, a modern, speciális öntözőberendezések a növényültetvények minden négyzetcentiméterére, eljuttatják a sok száz kilométerről érkezet vizet. Gondos, pontos, hihetetlenül aprólékos munka ez, de nyomában valóban sokszázados álmából ébred, s dúsan terem a föld. Az estét a szovház területén, egy gyors folyású csatorna partján álló jurtában töltöttük. A jurta favázra feszített, félgömb alakú hatalmas bőrsátor. Az, amelyben vendégül láttak minket, valamely népvándorlás korabeli nagykán rezidenciájára emlékeztetett. A padlótól a tetőzetig színes szőnyegek borították, s drága prémek. őszintén mondom, életemben nem fordultam meg ehhez hasonló pompás helyen. Behallatszott odakintről a szél dúdolása, a víz csöndes zúgása, egy mandulaszemű, szép, fekete lány dombjáján régi kazah dalokat játszott, kicsit úgy éreztük magunkat, mintha őseink sátrában ülnénk — az ezer esztendővel ezelőtt megtett út a semmibe veszett, s távolinak tűnt a mostani, hazafelé vezető repülőút valósága is. Ott a jurtában nagyon közelről érintett meg bennünket ennek a távoli népnek, távoli tájnak a hangulata, éreztük a múltat, és tudtuk a jelent. Mindez jó érzés volt, a barátság és együvé tartozás érzése. Kristóf Attila A szocialista együttműködési szerződés eredménye 1950 új lakás A második budapesti házgyár termékeiből összeszerelt lakások építésének támogatására tavasszal kötött hároméves szocialista együttműködési szerződést a 43-as építőipari és az Országos Szakipari Vállalat. Október 1-ig 938 Larsen-Nielsen épületszerkezetű házgyári lakást adtak át, és remélhető, hogy a hátralevő hónapokban a szerződésben erre az évre vállalt 1950-nél több lakás építését fejezik be. A két vállalat dolgozói egyeztették a felszabadulás negyedszázados évfordulója tiszteletére tett felajánlásaikat is. Vállalták, hogy jövőre az ideinél kétszázzal több, vagyis összesen 2200—2250 lakást építenek. Ezenkívül elhatározták, hogy a Füredi téri lakótelepenahol most kezdték meg egy 264 lakásos ház építését, nyolc helyett hat hónap alatt fejezik be a munkálatokat, s így április 4-re átadják az épületet. Meghatározták a távolabbi feladatokat is, amelyek szerint 1971-ben 2500—2600 új lakást építenek a szocialista együttműködési szerződés alapján. V ' ') C %r‡ ^ 200 LENGYEL VÁLLALAT MUTATJA BE FOGYASZTÁSI CIKKEIT \ k A DIVATCSARNOKBAN NLv\^\ — elektromos és gáz háztartási \\ készülékek 1CS) ¡z * — rádió- és tévékészülékek — elemek, alkatrészek t\s`/ / — világítótestek j £ — hangszerek xj/' TEKINTSE MEG ÖN IS ! A VILÁG SZÁZ ORSZÁGÁBAN ISMERT ja/ LENGYEL VÁLLALATOK CIKKEIT! EXPORTÁLJA AZ AA aranyniBSAEL jgg| LENGYEL KÜLKERESKEDELMI VÁLLALAT ^ .vmvivmvnvwittwwiiiwsteijw^ J' 41 A KIÁLLÍTÁS NYITVA: OKTÓBER 6-18 KÖZÖTT DÉLELŐTT 10 ÓRÁTOL DÉLUTÁN 7 ÓRÁIG (SZOMBAT DÉLUTÁN 5 ÓRÁIG) _és Munkaruha Úgy hallottuk, a Fővárosi Kertészeti Vállalat dolgozói nagy örömmel fogadták a vállalatvezetésnek azt az elhatározását, hogy ezután ízléses formaruhákat kapnak majd, amelyeknek kihordási idejét lerövidítik, két évről egy évre. E bejelentésnek úgy gondoljuk a főváros valamennyi lakója és vendége is örülhet. A vállalat dolgozói parkokban, sétautakon, a nagyközönség szeme előtt végzik munkájukat és valóban nem lehet senkinek közömbös, hogy milyen öltözékben. A szebb, az ízlésesebb munkaruhára fordított összeggel a vállalat legalább annyira javíthatja a városképet, legalább akkora hatást gyakorolhat az emberek szépérzékére, mintha rózsákra, muskátlikra, díszbokrokra, füvesítésre fordította volna. Mégis olyan érzésünk van, hogy ez az anyagi áldozat sem hozza meg azt a javulást, amely pedig elvárható lenne. Mert az egyéves kihordási idő is hosszú, ha azt nézzük, hogy ezek a ruhák — a kertészeti munka jellegéből adódóan — milyen hamar elkoszolódhatnak, elszakadhatnak. Néha ki is kellene mosni, vasalni, esetleg megvarrni némelyiket —, ami azonban már nem kötelező, nincs „intézmény elsítve”. Pedig jóra intő, okulásra alkalmas lehetne a dolgozók számára egyik-másik munkájuk is. Például a pázsitápolás. Az is csak akkor szép, ha rendszeresen nyírják, locsolják. k. e. Sértő általánosítás Új politikai könyvet népszerűsít a Könyvtájékoztató, az Állami Könyvterjesztő Vállalat havi közlönye. De mielőtt rátérne a részletes ismertetésre, hangot ad a Névtelen Olvasó véleményének. „Megint egy újságíró — dohog magában a megidézett láthatatlan —, aki néhány hetes külföldi tartózkodás után az illető országról mindent jobban tud, s nem adja alább egy többszázlapos riportkönyvnél.” Majd miután idézte ezt a szerkesztőségben, íróasztal mellett kiagyalt véleményt, még hozzá is teszi: „Elképzelt Olvasónk előítélete nincs minden alap nélkül.. ” Nem tagadható, hogy néhány kiadónk nyomtatott ki olyan riportkönyvet, amelynek apropója valóban a szerző véletlen utazása volt, és éppen eléggé bosszantotta is az elképzelt és az igazi olvasót. De éppen a Könyvtájékoztató szerkesztőségében ne tudnák, hogy politikai könyv nemcsak ilyen lehet? Megjelentek könyveink az illető országban több esztendőt eltöltött hivatásos tudósítók tollából, és a szerzőknek alkalmuk volt érdekes emberekkel találkozniuk, államférfiakkal érdekes beszélgetéseket folytatniuk. Megjelentek olyan könyvek is, amelyeknek szerzői több évtizeden át tanulmányozták az illető ország történelmét, politikai viszonyait, és esetleg több hosszabb-rövidebb utazás segítette őket a helyszíni ismerkedésben. Mindkét műfaj eléggé hiteles ahhoz, hogy az Érdeklődő Olvasónak újat és érdekeset mondhasson. Műfaja, témája és természetesen szerzője válogatja. De kinek használ a sértő általánosítás, a fülbe csempészett rágalom? Különösen olyanlapban, amelynek elsőrendű hivatása a népszerűsítés. (v. ti Ecsetelem a festést Jól megjártam a festékessel. Már csak így mondom, ahogyan egykor nevezték Pesten és Budán azokat az üzleteket, ahol festéket," padlóviaszt, " kenőszappant, lakk- és kenceárut, s még annyi mindenfélét beszerezni lehetett. Később ezeket a festékkereskedéseket elnevezték háztartási boltoknak, ami akkor fenemód előkelően hangzott. Volt nekem is egy kedvenc háztartási boltom, mígnem az üzletet egyszer csak tatarozták. Ezután hosszú időre le kellett mondanom kedvenc boltom szolgáltatásairól. Amikor ugyanis vásárlás céljából ismét felkerestem a most már önkiszolgálóvá vedlett fényesre kenceficért boltot valami apróságért, a régi eladó fensőbbségesen, nem minden kioktató hangsúly nélkül megjegyezte, hogy ők szakosodtak, nem afféle közönséges háztartási bolt többé, hanem festékszaküzlet, úgyhogy a jövőben lehetőleg ilyen ügyekben keressem fel őket. Íme, a fejlődés spirális vonalja. Festékes újra az én festékesem, de immáron magasabb szinten. Milyen más is ez... De mennyire más. Évek óta vártam az alkalmat, hogy méltóvá legyek egykori kedvenc üzletemhez. . S íme, a sors kegyes volt hozzám, a nagy pillanat elérkezett. Elhatároztuk ugyanis, hogy — hallgatva a barkácsolás prófétáira — kifestjük lakásunkat. A barkácsszakirodalom tanulmányozása után végigböngésztük a háztartási boltokban található festési tanácsadókat is. Mindent összevetve, a legelőnyösebbnek az Emfix nevezetű, vízzel hígítható festék tűnt. Az útmutatókból pontos választ kaptunk úgyszólván minden szakmai kérdésünkre. Illetve egy kérdés megválaszolatlan maradt, az ugyanis, hogy hol lehet ezt a festéket beszerezni. Azt hittem, felvirradt végre az én napom, s régi kedvenc üzletemmel, a festékszaküzletté avanzsált bolttal ismét meghitté fűzhetem kihűlt kapcsolataimat De csalódnom kellett. Festékszaküzletem ugyanis régen nem látott már Emfix festéket, s idejét sem tudta, vajh, mikor jut hozzá. Nyakamba vettem hát a várost, addig jártam, míg nyomára nem leltem egyik festéküzletünk maradék Emfix-készletének, és az Emfix-hiány rejtélyének. Ugye szeretnék tudni, miért nincs ez a festékfajta a szaküzletekben. Azért, mert keveset szállítanak belőle. Az egyik nagyforgalmú önkiszolgáló üzletbe például 20 kilogrammot szállítottak legutóbb. (Pontosan ennyire volt szükség kisméretű szobám festéséhez.) És hogy mikor érkezik a következő szállítmány? Ki tudja? Addig mindenesetre várhat a következő festeni szándékozó, vagy nyakába veheti a várost. Mert járkálni, azt lehet, ha valaki barkácsolásra adja a fejét. S nemcsak festék után. A falat például — így tanítják a barkács-útmutatók — elő kell készíteni. Az egyenetlenségeket, a lyukakat, a szögek helyét gipsszel gondosan be kell tömködni, el kell egyengetni. És hol a gipsz? Sehol. Egyszerűen sehol. Sem kedvenc üzletemben, kivel gipsz-ügyben sem sikerült felmelegítenem egykor bensőséges kapcsolatunkat, sem a többiben. Kormányzati szerveink is kénytelenek foglalkozni a lakosság szolgáltatásainak fejlesztésével. Lapunk éppen ma ismerteti a Minisztertanács erről hozott határozatát, amelyben nyilván nem véletlenül intézkedik : „... a lakosság saját javító munkájának megkönnyítése érdekében — az anyag-, alkatrész- és szerszámellátás megjavítására.” Íme, a példa, a háztartási boltok (sem a közönségesek, sem a festékszaküzlet rangjára emeltek) nem látják el a lakosságot, az alapvető, lakásfestéshez szükséges cikkekkel sem. És ezen az sem segít, ha megannyi üzletüket nevezik el festékszaküzletnek. A lakosság nem a cégért kívánja átfestve látni, hanem a lakásat. (somorjai)