Magyar Nemzet, 1969. október (25. évfolyam, 228-254. szám)

1969-10-10 / 236. szám

4 „ Egy szobrászo­t második fordulója Vucsetics arcképét mintázza Kisfalud! Stróbl Kisfaludi Stróbl Zsigmond Népstadion úti műtermében két hét óta egy markáns fér­fiarc formálódik a könnyen forgó szobrászállványon. Az idős mester jó barátját, a mai szovjet szobrászat egyik leg­jelesebb alakját, Jevgenyij Viktorovics Vucseticset min­tázza. A portré már majdnem jel­esen elkészült, ez az utolsó „ülés”-nap, amelyen végleges formát kap az erős homlok, az orr és a száj, s a szobor meg-­­­élt struktúrája mögül telje­sen­­kibontakozik az ember. Vucsetics szuggesztív erővel teli egyénisége. A két mestert, a művészt és modelljét aligha kell be­mutatnunk, hisz mindenki is­meri őket és alkotásaikat. Kisfaludi Stróbl Zsigmond Felszabadulási emlékművét, íjászát, elegánsan mintázott szoborcsoportjait, emlékmű­veit és remek portréit, és J. V. Vucsetics kompozícióit, a második világháború szovjet tábornokainak arcmásait, a háborúban elesett szovjet ka­tonák berlini emlékművét, a Kovácsoljunk ekevasat a kar­dokból lendülettel teli férfi­alakját és a legújabb monu­mentális kompozíciót, a hősök győzelmét megörökítő emlék­műve Volgográdban, a Ma­­majev kurgánon, végül pedig a Kisfaludi Stróbl Zsigmond­­ról készített portrét, amely a brüsszeli világkiállítás egyik aranyérmét kapta.. Két évtizedes barátság A két szobrászt régi jó ba­rátság fűzi össze. Még 1947- ban ismerkedtek meg, s azóta is állandó levelezéssel és a személyes találkozások soro­ztával tartják fenn és mélyí­tik kapcsolataikat. J. V. Vu­­setics erről beszélt először, amikor — szobrász, művész­ember számára bizonyosan­­ szokatlan helyen, a modell székében ülve — magyaror­szági útjának élményeiről kérdeztük. — Először találkozom most jó barátommal, Kisfaludi Stróbl Zsigmonddal saját ha­zájában, s ez, hogy végre megszokott környezetében lát­hatom őt viszont, rendkívüli élményt jelent a számomra, és mintegy megsokszorozza a jelentőségét mindannak, amit öthetes látogatásom alatt itt Magyarországon láttam. Jevgenyij Vucsetics sokfelé járt ez alatt a két hét alatt. Megfordult Visegrádon, Esz­tergomban, járt Aquincum­ban, Gorsiumban, Fehérvárott és Tihanyban, s végignézte természetesen a budapesti múzeumok kiállításait is, számos helyre elkísértek. Min­dennap utaztam és segítsé­gükkel olyan dolgokat láttam, amiről nem is álmodtam. Sok emberrel találkoztam, és bol­dog vagyok, hogy megismer­hettem őket. Barátaimmá let­tek, s remélem megtartanak emlékezetükben. Hiszem, hogy kapcsolataink nem fognak megszakadni elutazásom után sem. Szeretnék velük még sokszor találkozni, de ezeken túl nagyon szeretném, ha gyakrabban láthatnánk Moszk­vában és az egész Szovjet­unióban, a magyar művészet kiállításait is, hogy népeink még jobban megismerhessék egymást Lenin-szobor és győzelmi emlékmű Beszélgetésünk végén, a bú­csúzáskor terveiről kérdeztük J. V. Vucseticset. —■ 1970-ben, Lenin születé­sének centenáriumán egész népünk Lenin emlékének szenteli munkáját. Mi, művé­szek, műveinkkel veszünk részt az évforduló megünnep­lésében. Éli Lenin szobrát mintázom meg, és munkámat a Volga—Don csatorna első zsilipjénél fogjuk felállítani. — Második nagy munkám­hoz, a Moszkvában felállítan­dó Hősi emlékműhöz most fo­gok hozzá. A tervek, a model­lek már készen állnak, csak a munka megkezdésére várjuk az utasítást. Hosszú évek óta dolgozom ezeken a terveken, miután egy három fordulóban lezajlott öss­z - s­zövetségi pá­lyázat eredményeként meg­kaptam a megbízást kidolgo­zásukra. Az emlékmű a Kreml mö­gött, a Moszkva folyó szigetén áll majd, s 72 méter magas fő-, és arányos méretű mel­lékfiguráival, csoportjaival az egész szigetet betölti. — Az emlékmű a győzelem himnusza lesz — mondta, be­fejezésül J. V. Vucsetics — amelyben megtestesül hazánk proletár internacionalizmusa, a népek barátsága és a fasiz­mus barbár erői fölött aratott győzelem. Kompozíciója a szobrászat, az építészet, a fes­tészet és a városi környezet­alakító munka eredményeit egyesíti majd környezetében. Tervezése és felépítése rend­kívül felelősségteljes feladat, hiszen fővárosunk központjá­ban, a Kremllel szemben fog­lal majd helyet, s nem sza­bad, hogy zavarja környeze­tét, másrészt mélyrehatóan be kell mutatnia művészetünk és modern városépítészetünk eredményeit. H. Gy. Lelkes elismerés — önöknek itt Magyaror­szágon hihetetlen értékeik vannak múzeumaikban és vá­rosaikban. De az az érzésem­ néha, hogy maguk sem isme­rik eléggé, milyen kincseik vannak, mert nem csinálnak nekik elég propagandát, nem értesítik róluk a világot. Az emberek ezért azután nagyon sok országban csak másodren­dű szerepet tulajdonítanak a magyar művészetnek és kul­túrának. Most azonban, hogy végignéztem alkotásaikat, ki kell jelentenem, szó sincs ilyesmiről; sőt, szerintem a magyar művészetnek Európa élvonalában van a helye, hi­szen a magyar művészek számtalan olyan művet alkot­tak, amely nemcsak nemzetü­ket, de az egész világot előbb­re vitte. — Ne értsen félre, nem aka­rok nagy szavakat használni, vagy frázisokat mondani, és nem akarom felmagasztalni Munkácsy Mihályt és Stróbl barátomat sem, akiknek mun­kásságát az egész világ jól is­meri. Rajtuk kívül még na­gyon sokan vannak, akik je­lentős értékeket adtak a vi­lágnak, erről tanúskodnak múzeumaik és műemlékeik is. — Ez alatt a két hét alatt, amit önöknél töltöttem, ven­déglátóim és barátaim — Gyi­­mesi Lajos festőművész, mű­vészettörténész és Szabó Ba­lázs hadiművészettörténész . Magyar Nemzet E­XUBERI Amerikai énekesnő a Carmenben REGINA RESNIK a Car­men címszerepét énekelte az Operaházban. Az amerikai alt­énekesnő nevének jó csengé­sét régebben metropolitan­­beli és bayreuthi fellépések mellett jó néhány hanglemez­­felvétel alapozta meg , amit ebből a rangból megőrzött és Budapesten is megmutatott, leginkább formaérzékében, stílusának választékosságában volt kitapintható. A teljesít­mény egésze alighanem sá­­padtabb visszfénye a régi kondíciónak. A forszírozott, kiélesedett magasságok ellene szólnak a hang­lemezfelvéte­lekről ismert egyenletességé­nek — az alakításból is hiány­zik az illúziókeltés varázsla­ta: forszírozás, „rájátszás”, bizonyos csináltság árulja el magát itt is. A szerep mozaik­ját (mert, sajnos, mozaiksze­rű, egyenetlen maradt) persze, tagadhatatlanul át-átszínezik az értékesebb mozzanatok, részletszépségek is: a mester­ségbeli tudás jelei kétségbe­vonhatatlanok. A hang nemes­ségét még tisztán őrzik a kö­zépfekvések, az énekes kul­túráját a gördülékeny pianók (a seguidillában él,másutt), az ízlést és formátumot a „nagy számok” (például a kártya­ária) formábaöntöttsége. Nél­külözhetetlen alkotórészei le­hetnének egy jelentékeny ala­kításnak. A többlet, amely egységbe foglalná ezeket az alkotóelemeket — akár az egyenletes és hibátlan tech­nikai fölény, akár az egyé­niség vonzóereje, meggyőző atmoszférája — sajnos, hiány­zott: az alakítást nem kísér­te igazi szerencse, a varázslat elmaradt. Kovács János A szlovák nemzeti színház holnap Pozsonyban bemutatja Az ember tragédiáját Az idei évad­ban ünnepli a pozsonyi szlovák Nemzeti Színház, saját nevén a Slo­­venské Národné Divaldo, fennállásának 50. évfordulóját. A jubileumi évad egyik ünne­pi eseményének szánták Ma­dách Imre drámai költemé­nyének, Az ember tragédiá­jának bemutatóját. Az ünnepi eseményre, amely természetesen a magyar iro­dalomnak is ünnepe, holnap este kerül sor a szlovák Nem­zeti Színházban. A mű Tibor Rakovsky rendezésében kerül színre, díszleteit pedig La­­disla­v Vychodil állami díjas érdemes művész tervezte. NAPLÓ október 10 Pátzay Pál készíti el a deb­receni páncélos csata emlék­művét. A második világhábo­rú egyik legnagyobb páncélos csatája Debrecen közelében zajlott le, s a többnapos üt­közetben a náci hadsereg megsemmisítő vereséget szen­vedett. Az emlékművet jövő év április 4-én avatják fel. ‡$› A kolozsvári Magyar Szín­házban október 11-én Petőfi­­műsort rendeznek, amelynek zenei anyagát Bartók és Ko­dály műveiből állították ösz­­sze. Major Tamás rendezi, vendégként, Kolozsvárott Shakespeare Téli regéjét. A próbák október végén kez­dődnek meg, ugyanakkor mu­tatják be Molnár Ferenc Já­ték a kastélyban című vígjá­tékát. oo A VI. kerületi Népfront Klub balettfórumán október 13-án a Spartacus című tánc­játékról rendeznek vitát. A beszélgetés mottója „Seregi László Spartacus balett-drá­mája Baalbek-ben és Párizs előtt.” A találkozóra több ki­váló táncművészt is meghív­tak. Rembrandt halálának 300. évfordulója alkalmából szom­baton emlékkiállítás nyílik meg a Szépművészeti Mú­zeumban. A kiállításon a Rembrandt-tanítványok ke­véssé ismert 35 rajzát is be­mutatják. ‹?› Az újabb Berzsenyi kutatá­sok eredményeiről tart előa­dást dr. Merényi Oszkár, , az irodalomtudományok kandidá­tusa, hétfőn Marcaliban a já­rási könyvtárban. Európai kerámiaművészet címmel nyílik meg kiállítás október 18-án az Iparművé­szeti Múzeumban. A megnyitó ünnepségen Gönyei Antal a Művelődésügyi Minisztérium m­úzeumi főosztályának veze­tője mond beszédet.­­ A Rigolettóban Gilda szere­pét ma énekli először Lehocz­­ky Éva az Erkel Színházban. Hétfőn pedig kéthetes ven­dégszereplésre az NDK-ba uta­zik koncertkörútra. 4* A Fészek Művész Klubban is megrendezik Békés Itala estjét A nő címmel ma este. Ezt a műsort a művésznő ta­vasszal az Egyetemi Színpadon mutatta be, sikeres estjéről an­nak idején beszámoltunk. Devecseri Gábor mond beve­zetőt, közreműködik Fellegi Ádám zongoraművész és Fehér András főiskolai hallgató. © Móra Ferenc—Móricz Lili: Négy apának egy leánya című vígjátékát október 11-én, Hu­­nyady Sándor: Feketeszárú cseresznye című színművét 12- én, Aszlányi Károly—Ka­rinthy Ferenc—Gyulai-Gaál János—Romhányi József: Hét pofon című revüoperettjét 13- án mutatja be a Szegedi Nemzeti Színház. adton. segm*. Eotoat­­­tEötemal wnjjét mert egy kg tiszta, háztartási pamutrongyért, vagy öt kg vegyes háztartási rongyért az ellenértéken felül ajándéksorsjegyet is ad a (MÉM) a rongygyűjtő hetek alatt, október 1-től november 9-ig. EZERNÉL TÖBB ÉRTÉKES NYEREMÉNS1 Főnyeremény: SKODA 1000 MB SZEMÉLYGÉPKOCSII SZÍNHÁZAK mai műsora Állami Operaházi Manon Les­­caut (Körn­yei bért. 1.) (7) — Er­kel Színház: Rigoletto (Szemere bért. 1. és Főisk. bért. XI. sor. 1.) (7) — Nemzeti Színház: Athéni Timon (Bemutató: A. bért. 1.) (7) — Katona József Színház: Mozai­kok (7) — Madách Színház: A Waterlooi csata (7) — Madách Ka­mara Színház: Rakéta (Bemutató) (7) — Vígszínház: Solness építő­mester (E­béri. 1.) (7) — Pesti Színház: Szekrénybe zárt szere­lem (7) — Thélia Színház: Kale­vala (7) — József Attila Színház: Két úr szolgája (7) — Fővárosi Operettszínház: West Side Story (7) — Bartók Gyermekszínház (a Főv. Operettszínházban): A kőszí­vű ember fiai (du. 3) — Kis Szín­pad: Titkárnők lázadása (fél 8) — Kamara Varieté: vonk­ós né­gyes (du. 6 és fél 9) — Mikrosz­kóp Színpad: Tessék továbbmen­ni (fél 9) — Állami Bábszínház: A gyáva kistigris (de. XO); Gul­liver Liliputban (du. 3) — Zene­­akadémia: Gerard Souzay dalest­je (Mesteriért, 3.) (fél 8) .Péntek, 1969. október 10. FOLYÓ­IRATSZEMLE Eksztázis és katarzis A modern író, a modern művész sokat vitatott fogal­mával kapcsolatban új mon­danivalója van Király István tanulmányának, amely a Kritika 9-es számában jelent meg. Király szerint az irodalmi műszóként és magatartási mo­dellként is jelentkező modern­ség atyja Baudelaire volt, aki­nek fellépése óta a modern művész „a nagyváros, a ro­hanó, modern technika, a gyorsult élettempó elkötele­zettje”, aki „az új gépi civili­zációval kötötte egybe életét”. Baudelaire-től és az ő nyomán például Babitstól is „végleg idegen volt már a korai pol­gárság — és a nyárspolgárság — problémamentes haladás­mítosza: tragédiát, idegensé­­get, titkot sejtett mindenütt a modernség művésze”. A ka­pitalista társadalom mélyén feszülő elidegenedettség érzés az „individuális jellegű, szub­­jektivista kiútkeresés” felé hajtotta e művésztípus képvi­selőit, akik Balázs Béla sza­vával „fordított forradalmá­rok”, Gorkij híressé lett ki­fejezésével pedig „érzelmi bombavetők”. Király szerint „szűken polgárinak” tekinthe­tő az olyan nézet, „amely a huszadik századi irodalmi fejlődésnek mintegy a fő út­ját kívánja láttatni a moder­nizmusban”. (Hiszen az anti­kapitalista művészi attitűdű, ám a kapitalista világ igazi meghaladásához el nem jutó modernizmus a polgári társa­­dalom válságának egyik tar­tozéka, s nem „irányt szabó művészi eredmény”.) Egyolda­lú azonban Király szerint az a szemlélet is, amely egysze­rűen azonosítja a dekaden­ciát és a modernséget. „Hol­­ott nem lehet feledni, hogy hozzátartozik ehhez a törté­nelmi jelenséghez, hol kisebb, hol nagyobb mértékben, hol elvontabban, hol közvetleneb­bül: a társadalmi tiltakozás, a protest jellege is." A tanulmány leszögezi: a kritikai realizmus és a mo­dernség között „nemcsak el­lentét van, de összefüggés is”, így a század első évtizedei­ben, s különösen a már ka­pitalizálódó, de még nem elég­gé fejlett közép- és kelet­európai országokban voltak meglehetősen erős kapcsola­taik. „Ha szintézisről nem is, de meghaladásról, megszün­tetve megőrzésről lehet be­szélni. Legalábbis a magyar fejlődés reprezentatív művé­szi tényei erről tanúskodnak.” Ady is, József Attila is „az individuális kiútkeresés vála­­szát adták eleinte a társadal­mi valóság kérdéseire: mo­dernistaként kezdték pályáju­kat. Ady Endre a művészt tet­te meg eszménynek, a szim­bolizmus vonzásában élt, s az egyéni életnek értelmet ke­resve nem volt idegen tőle a transzcendencia utáni só­várgás, az istenkeresés, a neo­­misztika sem. József Attila pedig az expresszionizmus és a szürrealizmus hívének val­lotta magát, minthogy lom­bikban — önmagába zártan, bent a lelki mélyben — kí­vánta megteremteni az álmo­dott kollektív individuumot, a vágyott új embert...” Mű­vészi pályájuk további szaka­szán mindkét nagy költőnk a társadalmi kiút szószólója lett. ..De megszüntetve is tovább­vitték annak nem egy mozza­natát, mégpedig nemcsak for­mai, de tartalmi vonatkozás­ban is. Nem utolsósorban en­nek jeleként, az individuum problémáit jobban felölelő, mélyebben átélő lett realiz­musuk ... Realizmusukhoz nemcsak a hitet, s öntudatot­­adó emberiségélmény, de a magányos én vívódó kétsége, a nihil félelme is hozzátar­tozott.” Baudelaire-t is, Adyt is idé­zi Vitálussy József „Eksztázis és katakízis” című tanulmá­nya a szórakozási lehetőségeket (és rítusokat) igényelnek a mai fiatalok. Nem lehet azonban mellőzni egy ilyen problema­tikájú tanulmányból Baude­­laire-t, aki annak­­ idején a valóságtól való elszakadásra — attól való „elutazásra” — biztatta önmagát és olvasóit, és akinek ma sok (a nagy köl­tő nevét talán nem is ismerő) követője van, annyiban, hogy nekik is az eksztatikus kielé­gülés, az önkívület kiváltá­sa a céljuk. „Talán nem téve­dünk — fogalmazza Ujfalussy —, ha a beat-rítusban is a ki­elégülést hajszoló álcselekvés egyik módját látjuk, és saját­ságait ebből próbáljuk megér­teni ... A dolog természetéből fakad, hogy a "meghiúsulás* (frusztráció) az egész rítus egyik alapélménye és forrása Innen a beatben és rokonai­ban az agresszió.” Értő, lel­kes műélvezők helyett „kibi­­cek” és „drukkerek” jelennek meg, akik „az élet minden­napos vereségeiért, legyőze­­téseiért azt várják, hogy vala­ki más győzzön helyettük”. Az eksztáziskeresés — a „Baudelaire-es magatartás — a későpolgári világ jellegzetes neurózisa”. „Mégis el kell gondolkozni azon, hogy a technikai forradalom, a belő­le eredő technicista egyol­dalúság, a társadalmunk gyors átrétegeződésével járó hullám­zás, a munka- és társadalom­szervezés kapitalista öröksé­gei, bürokratikus torzulásai nem adnak-e itt-ott időleges alapot — kicsiben — a kapi­talista talajon kinőtt közérze­tek és magatartások reprodu­kálására?” A szerzőtől távol áll, hogy „generációs ellentétek aposto­lává, szítójává” szegődjön. Mégis úgy látja, „ha van tár­sadalmunknak rétege, amely naphosszat absztrakt világban, absztrakt munkakörülmények között él és dolgozik”, az a tanuló ifjúság. „Absztrakt ez a világ már önmagában is, természete szerint. Még abszt­raktabbá teszi az, hogy ho­vatovább megfelezi a valósá­got, és a természettudomá­nyosan felmért, matematikai­­lag-technikailag manipulált, kvantitatíve kontrollált világ illúzióját építi fel neveltjei­ben”, megkímélve őket „a társadalmi — emberi viszony­latok konkrét élményeitől.” Egyáltalán nem csoda, hogy a fiatalokban „mohó vágy van az érzelemfakasztó közösségi lét után.” Az sem csodálatos, hogy sok fiatal — mert „úgy tapasztalja, hogy az öröklött értékrend már nem felel meg a napi élet gyakorlati tapasz­talatainak” — hajlamos min­denestül elvetni hagyományos értékeket. A beat-rítusoktól azonban nem lehet valóban új értékrendet kapni. „Éppen az a könnyűzene és a beat tragé­diája, hogy kommerciális ér­dekek áldozatául esik, árucik­ké, produkcióvá válik, így a benne élő eleven, lázadó és újító erők könnyen konfor­­mizálódnak. Mivel a kommer­ciális érdek éppen az árucikk használhatóságához fűződik, érdeke az is, hogy ne engedje a használati érték fölé emel­kedni. A technikai sokszorosí­tás milliója példányszáma annyival időli használható­ságának körét, amennyivel értékét, élettartamát csök­kenti. Legfőbb ártalma, hogy a használók passzivitását fo­kozza.” Ujfalussy idézi Ady End­rét is. „Hajtson a szentlélek vagy a korcsma gőze” — ál­lítja elénk Ady szavával az alternatívát: merre tovább? Válasza nem recept,­­de azért félreérthetetlenül az, hogy „hajtson a szentlélek”. Ujfa­­lussy szerint ugyanis „a leg­lényegesebb új élettényekből aszerint szűrődnek le, általá­nosodnak maradandó társadal­mi normák, emberi értékek, ahogyan az őket átélő és produkáló társadalmi réteg öntudatosodik, szervezett erő­vé rendeződik, ahogyan fel­nő, és vállalja a felelősséget elsősorban önmagáért, de ez­zel együtt az egész emberi­ségért” Olcsón ez nem me­het, „de ne is menjen, mert akkor eredménye is élesó lesz” A, G Nagyvilág szeptemberi számában. Nem a modern irodalom — és nem is csupán a modern művé­szet — problémáiról esik szó a kiváló zenetudós írásában, inkább arról, hogy milyen

Next