Magyar Nemzet, 1969. december (25. évfolyam, 280-303. szám)

1969-12-21 / 297. szám

Vasárnap, 1969. december 11. Fehér folt helyett Mindnyájan azt hittük, hogy a Pannónia rajzfilmstúdió leg­újabb termését láthatjuk majd. Pedig a meghívóból sejthettük volna, hogy ezúttal nem a fil­mek állnak az érdeklődés kö­zéppontjában, hanem a filmek is a közönség találkozása, a találkozás helye, vagyis a mo­zi. Egy új mozi, pontosabban egy meglevő mozinak az a vál­lalkozása, hogy állandó ott­hont ad a rajzfilmeknek, a rajzfilm barátainak. Mégis, mert gondolataiban arra ké­szült föl, hogy az új rajzfil­mekről írjon, egyikünk tréfál­kozott: most fehér folt jelenik majd meg az újságban. Fehér folt helyett íródnak hát ezek a sorok. A mozi hivatása Filmkultúránkban egyébként még elég sok a fehér folt; ezek közül egy most eltűnik. A fő hiba az, hogy a film nem egyenértékű, nem egyenrangú része a kultúrának, a népmű­velésnek, sokkal inkább tö­­megszórak­oztatás. Minden fe­hér folt ebből támadt, a mozi feladatának, mondhatni hiva­tásának félreismeréséből. Emiatt szenved a magyar rö­­vidfilm-művészet is, holott esztendőkön át lelkesen ta­pasztalhattuk előretörését. A riport- és dokumentumfilmek körében a szakemberek vissza­esést tapasztalnak, a népszerű­tudományos filmek — udva­riasan szólva — elért magas színvonalukon állnak, s nyug­talanság tapasztalható a rajz­­filmművészek között is. Ez a nyugtalanság náluk talán in­kább a továbbfejlődés útját kereső vitákban nyilatkozik meg és, szerencsére, nem a fil­meken érezhető. A látszat, persze, ellene szól annak, hogy a nyugtalanságot jogosnak véljük. A fővárosi mozivállalat vezetői a hét de­rekán tartott sajtóértekezleten elmondták, hogy több rajzfil­met kérnek a stúdiótól, első­­sorban gyermekfilmeket, de nemcsak ezeket. A jól végzett munka derűs magabiztosságá­val adtak számot — igen sok számot — arról, mennyire eredményes a rövidfil­m­ek for­galmazása. A híradómozi né­zőinek száma például jóval több, min­t a Corvin mozié. Készségesen felajánlották, hogy filmről-filmre köztik a statisztikai adatokat, hány né­ző látott egy-egy rövidfilmet. Végül, a problémákkal vívódó hozzászólásokat az egyik je­lenlevő leintette: ne a gon­dokról beszéljünk most, ami­kor végre megnyílik Budapes­ten az első rajzfilmmozi. A műsor és a siker Ez valóban nagy eredmény még akkor is, ha talán nem a legszerencsésebb a mozi kivá­lasztása, s ha a mozi egész na­pi programjának csupán más­fél órája lesz is rajzfilmműsor. Nagy eredmény, mert végre a gyakorlatban bizonyítható, hogy az önálló rajzfilmműsor igazi sikert arathat. Igaz, persze, hogy már né­hány év óta ezt bizonyította a Pannónia rajzfilmstúdió esz­tendőnként összeállított műso­ra, a Jó mutatást felnőttek. Az örömbe viszont éppen ezért aggodalom is vegyül, mert a sikerhez még több, jó propa­ganda és reklám kell, s nem utolsósorban még jobb, még alkalmasabb válogatású mű­sor. Amikor évekkel ezelőtt a fővárosi mozivállalat egyszer már rövidfilmmozival kísérle­tezett, sok kifogás hangzott el a „minden műsorban mindenki kedvére­” szerkesztési elve el­len. Félő, hogy a rajzfilmmozi műsorának hatékonyságát is rontja ez az elv, amely sokkal inkább a kudarc veszélyét hordozza magában, semmint a sikerét.. Minden műsorban le­gyen viccesebb film is, meg filozófikusabb, modernebb és hagyományosabb, egyszerűbb és bonyolultabb, hogy a néző­tábor minden tagja megkapja a saját ízlésének megfelelő fil­met, s elégedett legyen. A ta­pasztalat viszont az, hogy az efféle „mindenki kedvé­re” összeállítás végül is a „mindenki zsörtölődésére” ve­zet, mert senki sem azt mond­ja: „a műsor fele ugyan nem érdekelt, de az egyik film iga­zán tetszett”, hanem ellenke­zőleg: „az egyik film tetszett ugyan, de a műsor fele egyál­talán nem érdekelt”. Ezt a rossz hatást még fokozza az a vetítési módszer, hogy egyik film úgy követi a másikat, amint a játékfilmeknél, ahol a nézők nagy része észre sem veszi, hogy két géppel vetíte­nek. A rövidfilm hatására tör ez a módszer. A rövidfilmek előtt a szokásosnál hosszabb „befutó”, végén még hosszabb „kifutó” kellene, vagyis a han­gulatteremtő zene jóval előbb kezdődjék meg, mint az első kép megjelenik, s a „vége” felirat után még hallatsszék zene, amíg az élmény elrende­ződik, meggyökeresedik a né­zőben. Rajzfilmklubokat Éles vita keletkezett a sajtó­­tájékoztatón, hogy mi a rövid­­filmek és a közönség találko­zásának legjobb alkalma és le­hetősége. Néhányan kétségbe vontuk, hogy a statisztikai adatok a film valóságos hatá­sát tükrözhetik. Ezek az ada­tok — ha valóban pontosak — azt közük, hány jegyet váltot­tak ahhoz a játékfilmhez, amely előtt, kísérőfilmként,­­ a szóban forgó rövidfilmet vetí­tették. De a számokból nem derül ki, hányan jöttek a rö­vidfilm után, az sem, hányan fészkelődtek, beszélgettek köz­ben, hányan lesték a perecest. Még kevésbé derül ki, hányan bosszankodtak a rövidfilm miatt, mert ennek tartalma, hangulata sehogyan sem illett a műsoron vetített játékfilm­hez. Világszerte egyre inkább a rövidfilmek és közönségük közvetlen és zavartalan talál­kozására törekszenek. Magya­rán: a rövidfilmeknek kísérő­­filmként való előadása mellett mind gyakrabban önállóan, filmklubokban vetítik a rövid­filmeket, mozikban is és mű­velődési házakban is. Ezeket a műsorokat aztán végképp nem „mindenki kedvére” állítják össze, hanem téma, stílus, ér­deklődési kör szerint, s a kö­zönség eszerint jön egyik vagy másik alkalommal. Egészében ez a közönség visszatérő kö­zönség, így a rövidfilm-klubok valóban klubszerű szervezet­ben működnek, a mozik rövid­­filmműsorait pedig, legalább részben, bérletrendszerben szervezik meg. Saját mozit Masar Nemzet Filmkultúránk fehér foltjai között talán a legvakítóbb ép­pen a rövidfilmek mostoha sorsa, mert a rövidfilm külö­nösen is alkalmas arra, hogy művelődési célokat betöltsön, a népművelés korszerű, szóra­koztató és nagyon hatásos esz­köze legyen. Ezen belül is igen fontos feladatot teljesítenek magas színvonalon a rajz- és bábfilmek. Ezek ugyanis talán minden másnál inkább képe­sek arra, hogy járható hidat verjenek a modernebb művé­szeti törekvések és a hagyo­mányosabb megoldások, a mo­dern film hívei és a filmtől, a mozitól csak kikapcsolódást, szórakozást várók között. A Pannónia kitűnő rajzfilmjei is ezt bizonyítják. Grafikai kivi­telük modernsége az egyszerű és ezért közérthető előadás­móddal egyesülve a modern művészet szálláscsinálója azok között, akik a modern képző­művészet alkotásaitól idegen­kednek. A műveltség fehér foltjait csökkenti és kisebbíti tehát ez a kitűnő filmműfaj valóban a legfőbb ideje volt, hogy a rajzfilm saját mozit kapjon. Hátha valóban ez lesz az a pont, ahol a célszerű filmforgalmazás megkezdődik, ahol a művelődés érdekében dolgozó filmművészet megvet­heti lábát, és sorra-rendre el­foglalhatja a többi fehér fol­tot is. Zay László EgersiketA­mikor az ungur császárság tűzrózsa rendjének átvéte­lére indulván megbotlottam a szőnyegen, felfigyelt rám a te­levízió. Egyszerre két ajánla­tot is kaptam. Ez tulajdonképp rendjénvaló, ugyanis különle­ges adottságok folytán két pá­lyán működöm. Mind a tudo­mány, mind a művészet terén megalapoztam szakmai hírne­vemet. Botlásom, amely egy filmkamera lencséjének fóku­szában zajlott le, felkeltette személyem iránt a szélesebb körű érdeklődést. A televízió képviselője kö­zölte: portréfilmet készítenek művészpályámról. Előbb azon­ban felhasználják a tudomá­nyos életben megszerzett nép­szerűségemet. Egy szerkesztő felszólított: vegyek részt a szürreális ipartelepítés szociog­rafikus és aritmetikus ténye­zőiről rendezett vitaműsorban. Tekintettel a kérdés közérdekű voltára és rendkívüli időszerű­ségére, a televízió — mondot­ta a szerkesztő — a legneve­sebb szakértőket hívja meg a beszélgetésre. A szereplők mi­nimum két állami vagy Kos­­suth-díjjal rendelkeznek. Ke­rekasztalhoz ülnek. Sötét ruha, kemény gallér, nyakkendő kö­telező. Kifejeztem aggályomat. Az aritmetikában nem nyertem még el a legmagasabb tudomá­nyos képesítést. Továbbá attól tartottam, fejtegetéseimet eset­leg valaki nem fogja megérte­ni. Legyintettek. Azt mondták, ez a kérdés annyira izgalmas és jelentős, hogy csak a leg­magasabb szinten tárgyalható. Az aritmetikáról egyébként nem nekem kell beszélni. Tö­rekedjek a teljes szakszerű­ségre és óvakodjak a gyakor­lati példáktól. Az efféle popu­láris vulgarizálás ugyanis le­rontaná a vita színvonalát Két próbabeszélgetés után lezajlott az adás. A vita na­gyon érdekes volt. Számomra. Különösen Stux professzor fej­tette ki elegánsan Hübman ne­vezetes tételét — amelyet egyébként az Akadémián min­den levelező tag ismer —, a szürreális együtthatók fenome­nális ellentmondásairól. Az én korreferátumom is hibátlan volt. Csak kissé elhúzódott. Az asszisztens ugyanis, akinek a stúdióban három perccel a műsoridő vége előtt inteni kel­lett volna, elaludt. Éjfél felé azért lekevertek bennünket a képernyőről. , O­tthon várt a másik szer­kesztő üzenete: állítsam össze műsoromat olyan zene-_ darabokból, amelyeket már felvettek magnószalagra vagy hanglemezre. Ez nem jelentett számomra akadályt. Amióta húsz évvel ezelőtt megnyertem a világ legjobb hárfásainak versenyét, sokfelé készítettek felvételeket játékomról. Nem­rég tértem vissza Londonból és Moszkvából. A Royal Festi­­val Hallban és a Csajkovszkij­­teremben adott koncertjeimről hasábos cikkekben számolt be a világsajtó. A magyar lapok hírrovatában is szerepeltem. A televízióban barátságosan fogadtak. A szerkesztő és a rendező, aki egyébként az én filmemben kapta egyik első nagy feladatát, közölte: reme­kelni fog. Az alkotók elképze­léseiket érkezésem előtt már csaknem összehangolták. Pom­pás, igen látványos filmet akarnak készíteni. Mindent át­gondoltak, csak azt nem tud­ják még, mit csináljanak a hárfával. Miután a hangszer fellépésemhez nélkülözhetet­lennek bizonyult, új forgató­­könyvet kellett írni. Bevallot­tam: néhány számot s£retnék kedvenc hangszeremen a stú­dióban előadni. E javaslatot képtelennek találták, így a né­ző nem értené meg a műve­ket. A budapesti Svéd Intézet Mihalik Sándor tanulmányá­val tavaly indította meg a dr. Mezey István szerkesztői gya­korlatára, gondozására bízott könyvsorozatát. A most meg­jelent második kötetben Bar­tók Imre a svéd—magyar or­vosi kapcsolatok több évszá­zados törénetét dolgozta fel. A szöveghez simuló, szép képek­kel díszített, nemes ízlésű könyvecske érdekes, tanulsá­gos tudományos munka. Benjámin Britten az Állami Bábszínház következő bemuta­tójának zeneszerzője. A pago­dák hercege című balett-pan­tomimjét adják elő, Szőnyi Kató rendezésében. Műsoromat Handel Vizizené­jének egy különleges, hárfá­ra írt változatával kezdtem. Ezt a számot a Sportuszodában vették fel. Először fürdőruhá­ban próbáltunk, de köpcös termetem nem felelt meg a rendező elképzeléseinek. Für­dőköpenyt öltöttem fel tehát. Sárga-kékcsíkosat. E színkom­bináció, úgy mondták, izgal­mas hatást kelt a képernyőn. A hárfát a medence szélére ál­lítottuk, én ott ültem, ahonnan a versenyzők ugranak. A jel­kép így érvényesült. A víz mellett játszottam a Vízizenét, és jelképesen, elkezdtem mű­vészpályámat a „startnál”. A portréfilmben ugyanis rö­viden beszámoltam pá­lyámról. A Lánchídnál kezd­tem ismertetni az életemet. Bal kezemeben a mikrofont tartottam, jobbommal a kő­oroszlán sörényét simogattam. Debussy egyik darabját az Ál­latkert pálmaházában vették fel. A zene mediterrán hangu­lata erre ihlette a film alko­tóit. Sárga pizsama volt raj­tam, a fejemet turbán fedte. Diákéveimről az egyetem jogi karán beszéltem. Igaz, hogy sohasem voltam jogász, viszont az épület aulája kitűnően be­világítható, misztikus hatású környezet. Az én tehetségem pedig titokzatosan tört utat. Utcaseprőnek készültem, ami­kor felfedezték, hogy abszolút hallásom van, azután... De ezt már megint a Lánchídnál súgtam a kőoroszlán fülébe, majd eljátszottam a Lammer­­moori Lucia hárfaszólóját. A Vérmezőn. A zeneértők tudják, hogy a boldogtalan Lucia le­szúrja hitvesét a nászágyon. A Vérmezőhöz is véres képzetek fűződnek. Azért vittük ide a számot, hogy az egyszerű néző a vérre asszociálva, könnyeb­ben érthesse meg a zenemű­vet. A film összeállításinál kide­rült, hogy a Lánchídon elmon­dott szövegem nagyobb része hasznavehetetlen. Az autóbu­szok elnyomták a hangom, és idegességemben, kétszer, kija­víthatatlanul, belesültem a cse­vegésbe. Pótfelvételt készítet­tünk tehát. A Bugyula-eszp­­res szóban Ültem és beszéltem. Egyedül körülöttem minden felé ültek emberek, de úgy tet­tek, mintha nem látnának és nem hallanának. A terem sar­kában tánczene szólt. Bizonyí­tanunk kellett ugyanis, hogy három Kossuth-díjam és aka­démiai tagságom ellenére sem lettem magamba zárkózott in­tellektuel. Elmondtam, hogy szeretem a fiatalok verseit és a jó beatzenét, majd egy beat­­számot hárfáztam papagályos mintájú ingben és farmer nad­rágban. M­ég egy pótfelvételt készí­tettünk. A film alkotói szerint a portréból addig tel­jesen hiányoztak magánéletem vonásai. Ezen a felvételen, amelyet az utolsó hárfaszám elé iktattak, fehér szmoking­­ban vagyok­ és egereket ete­tek a fürdőszobában. Hobbym a fehéregér tenyésztés. Kedves állatkáimat egyébként a hat­éves tréningruhámban szoktam etetni, de így még sem állhat­tam a televízió nyilvánossága elé. A felvételek alatt két kilót adtam le. Amikor a képernyőn megláttam magam fürdőkö■ penyben hárfázni a sportuszo­da startkövén, gyomorgörcsöt kaptam. A harmadik nyugtató után már gondolkoztam. Azon, melyik szerkesztőnek volt iga­za? Annak, aki altatót, vagy annak, aki pojácát csinált be tőlem? Kollégáim másnap az ar­comba mosolyogtak. Egyikük komoly képpel félrehívott. Se­gítséget és tanácsot kért. Sze­retne szerepelni a televízió­ban. Vilcsek Anna GONDOZTASSA SZERETTEI SÍRJÁT! A sírgondozás már január 1-től, változatlan ára­kon befizethető a temetőirodákban, vagy át­utalható postán Postai befizetési lapok a temetők portáin kap­hatók Postai befizetés esetén: az elhalt nevét, pontos nyugvóhelyét (temető, parcella, sor, sírszám), va­lamint a kívánt szolgáltatások feltüntetését kér­jük! IDEJÉBEN BEFIZETETT SÍRGONDOZÁS BIZTOSÍTJA SZERETTEI SÍRJAINAK JÓLÁPOLTSÁGÁT 11 ZGIMII KIM és a Zeneélet Zeneszociológusok, esztéták kedvelt témája manapság a ze­nei kultúra kettészakadásán, megosztottságán való elmélke­dés. Mert van — úgymond — a nagy tömegekhez szóló, po­puláris igényeket kielégítő kul­túra, a maga operett-, musi­cal- és beatzenéjével, és van egy vékonyabb rétegeket érin­tő, arisztokratikus kultúra, amelynek már a csúcsán he­lyezkedik el például a kama­razene. Az igazi gond ezzel a kettéosztottsággal főképp ab­ból adódik — és ez foglalkoz­tatja elsősorban a zeneszocio­lógusokat, is —, hogy mikép­pen vezethetne át az út az egyiktől a másikig, tehát az operettől és a magyar nótától a szimfonikus zenéig vagy az operáig. Néhány hónappal ezelőtt a Zeneműkiadó Vállalat érdekes sorozatot indított el Zeneélet címmel. A szakadékot, amely a zene két nagy birodalma kö­zött tátong, egyetlen sorozat­tal természetesen nem lehet át­hidalni. De ez a Zeneélet cí­mű kiadványsorozat legalább becsületes módon küzd az arisztokratizmus, az állítólago­san csak a kiválasztottaknak szóló muzsika egyed­ura Inja el­len, és már ez is jelentős fegy­vertény. Ha arra gondolunk, hogy a sorozat első négy kö­tete a harmincasok nemzedé­ke után a Pécsi Balettel, az­után az opera vélt válságával, majd a beatzenével foglalko­zik, már érezhető a szerkesz­tői törekvés: a zene minden területét frissen, sokoldalúan föltérképezni. Születési évszámot­ vajmi keveset mondhatnak el a zené­ről, ám a harmincasok nemzedéke, amelyet az első kötet mutat be, mégis egy Izmos zeneszer­zői generációvá szerveződött társaság alkotói gondjairól és kivívott eredményeiről ad hírt. A képzett szerző, Földes Imre, aki maga is zenetudós, tíz, vi­szonylag fiatal zeneszerzőt In­terjúvolt meg a nyilvánosság előtt. Ennek magnófelvétele lé­nyegében ez a kötet. És a tíz művész: Bozay Attila, Durkó Zsolt, Kocsár Miklós, Kurtág György, Láng István, Lendvay Kamilló, Papp Lajos, Petrovics Emil, Soproni József és Szo­­kolay Sándor. Imponáló elmé­leti felkészültséggel, riposztra készen nyilatkozik a komponá­lás műhelytitkairól. Irigylésre méltó szellemi fegyverzet bir­tokában provokálja őket Föl­des Imre, élcelődve és buz­dítva — és hogy ha kell, bí­rálva is őket —, és ez a tíz zeneszerző — akik mögött, mint a névsorból is kitűnik, rangos díjakkal, külföldi sike­rekkel fémjelzett bemutatók állnak — örömmel „veszi a lapot". Misztikusnak hitt kom­­pozíciós gondokról rántják le a leplet, miközben végigtekin­tenek azon az úton is, amelyet a magyar zene Bartókkal és Bartók után megtett ebben a században. A provincializmus­ból való kikerülés óhaja — ez talán a legjellemzőbb a nyilat­kozatokra, meg az a figyelő és átható tekintet, amellyel Európa mai zeneszerzői prob­lémáira pillant ez a tíz nagyon rokonszenves hazai művész. Nem véletlen, hogy állan­dóan viták kereszttüzében áll már megalakulása óta a Pécsi Balett, amelynek tízesztendős történe­tét az együttes egyik közeli is­merője és házi szerzője, Dallos Attila külön könyvben dolgoz­ta fel. A polémia körülöttük azért is érthető, mert ez a Pé­csett otthonra lelt lelkes tánc­csoport minden gondolatával és lélegzetvételével elszakadni kíván a megszokottól és a sablontól. (Más kérdés, hogy mindig sikerült-e ez, és hogy minden hagyomány ab ovo el­vetendő-e) A könyv, amelynek ezeket a törekvéseket kellene illusztrálnia, inkább pletyká­kat hord össze, attól kezdve, hogy Eck Imre kék Skodája megállt a pécsi Nádor Szálló előtt, egészen addig, hogy Eck Imre most már a Pécsi Ba­lett vezetőjeként zene nélkül, pusztán metronómmal koreog­­rafálja meg az új darab egyik kettősét. Amely tény roppant érdekes lehet, de némileg diszkreditálja is a társulat mű­vészi koncepcióját. Rosszul megírt, nagyképűen és „vidé­kien” intimpistáskodó könyv ez, amelyben a bensőséges részletek nem annyira a ba­lettművészet, mint Inkább a művészek magánéletének „tit­kai” iránt keltik fel a figyel­met. Egyetlen szempontból ér­dekes mégis ez a különösebb műgond nélkül megírt, a fel­színnek is csak a felszínén úszkáló könyv: megfogni más — persze rosszul — egy igényt, hogy jó lenne a bonyolultnak hitt, vagy valójában is bonyo­lult műhelyproblémákról köz­vetlen hangon szólni. Még a­­zenében kevésbé jártas embe­rekben is él ugyanis bizonyos vágy, hogy a muzsika, a kotta­fejek mögé tekintsenek, és hogy meglessék a mű szüle­tésének pillanatát is. Miután ez a könyv többnyire a vajú­dásnak kevésbé ízléses motí­vumairól szól, ezért nem se­gítheti sem a balettművészet kibontakozását, sem a laikus érdeklődés kielégítését. Részletesen beszámoltunk annak idején lapunkban arról a szinte extatikus hangulatú vitáról, amelyet a világhírű karmester és komponista, Pierre Boulez nyilatkozata vál­tott ,ki a mai opera válságáról. Kötete rímében Fábián Imre megkérdőjelezi a problémát! Válságban az opera? Miután Boulez nyilatkozatát is közzéteszi („A legdrágább megoldás az volna, ha az ope­raházakat a levegőbe röpíte­nék. De nem gondolja, hogy egyben a legelegánsabb is?” — mondta Boulez a Spiegel munkatársának­, a zenei világ reflexióit is ismerteti, végül egy hazai kerekasztal-beszél­­getést rögzít Mi, magyarok ebben a kér­désben különleges álláspontot foglalhatunk el, hiszen isme­retes az Operaház igazgatójá­nak az a bejelentése, miszerint a budapesti dalszínház minden évadban új magyar operát kí­ván bemutatni. És mivel ez nemcsak ígéret hanem Szoko­­lay és Petrovics egy-egy új műve alapján már példamuta­tó tett is, érthető, hogy a Fá­bián Imre asztalához ült szak­emberek: Mihály András, Mi­kó András és Petrovics Emil ugyancsak bizakodóak. Az ope­ra válsága vagy újjászületése persze nem hit és bizalom, ha­nem művek és közönség kér­dése. A probléma egyik fele részben adott, a bemutató és premierre váró néhány új mű, most már a közönség szélesí­tésére lenne szükség. Erről persze nem szólhat bővebben a könyv, a probléma feltárása jobbára zeneszociológiai fel­adat A demokratikus kiadói-szer­kesztői politika jegyében né­hány szerző — Bácskai Erika, Makara Péter, Manchin Ró­bert, Váradi László és Vitányi Iván — a beatmuzsika tömeghatását kísérük meg föl­kutatni. Munkájukhoz a riport a zenei elemzés, a részletes le­írás és a szociológia néhány korszerű módszere is egyfor­mán társul. „Szerintem az életben meg lehet lenni a beatzene nélkül is, de ha én nem hallgathatnám, nagyon hiányozna” — mondja az egyik beatrajongó, és a könyv megpróbálkozik a válasszal, hogy miért több ez a rajon­gás, mint furcsa kortünet és múlékony divat és hogy mi­lyen társadalmi mélységekben munkál ez a hangos, csöröm­pölő, közvetlen reagálást kívá­nó és kiváltó zene. Megértés, tárgyilagosság és tudományos elemzőkészség jellemzi a köny­vet, még ha némely fejezeté­nek színvonala ingadozó is, és a bennük tárgyalt problémák köre is helyenként szűknek látszik. Fontos törekvések felé mu­tat a Zeneélet című sorozat; mai kulturális életünknek egy ritkábban ábrázolt és jellem­zett területét minden nagyké­pűség nélkül, népszerűen és gyors reagálások segítségével közelíteni a fogyasztóhoz, a zenehallgatók táborához. Táv­latokat nyithatnak ezek a kö­tetek, nemcsak az ismeretter­jesztés új, modernebb útjai, hanem az egész zenei élet ki­tágítása és demokratizálása fe­le­tt (Gábor Istvánfl

Next