Magyar Nemzet, 1969. december (25. évfolyam, 280-303. szám)
1969-12-21 / 297. szám
Vasárnap, 1969. december 11. Fehér folt helyett Mindnyájan azt hittük, hogy a Pannónia rajzfilmstúdió legújabb termését láthatjuk majd. Pedig a meghívóból sejthettük volna, hogy ezúttal nem a filmek állnak az érdeklődés középpontjában, hanem a filmek is a közönség találkozása, a találkozás helye, vagyis a mozi. Egy új mozi, pontosabban egy meglevő mozinak az a vállalkozása, hogy állandó otthont ad a rajzfilmeknek, a rajzfilm barátainak. Mégis, mert gondolataiban arra készült föl, hogy az új rajzfilmekről írjon, egyikünk tréfálkozott: most fehér folt jelenik majd meg az újságban. Fehér folt helyett íródnak hát ezek a sorok. A mozi hivatása Filmkultúránkban egyébként még elég sok a fehér folt; ezek közül egy most eltűnik. A fő hiba az, hogy a film nem egyenértékű, nem egyenrangú része a kultúrának, a népművelésnek, sokkal inkább tömegszórakoztatás. Minden fehér folt ebből támadt, a mozi feladatának, mondhatni hivatásának félreismeréséből. Emiatt szenved a magyar rövidfilm-művészet is, holott esztendőkön át lelkesen tapasztalhattuk előretörését. A riport- és dokumentumfilmek körében a szakemberek visszaesést tapasztalnak, a népszerűtudományos filmek — udvariasan szólva — elért magas színvonalukon állnak, s nyugtalanság tapasztalható a rajzfilmművészek között is. Ez a nyugtalanság náluk talán inkább a továbbfejlődés útját kereső vitákban nyilatkozik meg és, szerencsére, nem a filmeken érezhető. A látszat, persze, ellene szól annak, hogy a nyugtalanságot jogosnak véljük. A fővárosi mozivállalat vezetői a hét derekán tartott sajtóértekezleten elmondták, hogy több rajzfilmet kérnek a stúdiótól, elsősorban gyermekfilmeket, de nemcsak ezeket. A jól végzett munka derűs magabiztosságával adtak számot — igen sok számot — arról, mennyire eredményes a rövidfilmek forgalmazása. A híradómozi nézőinek száma például jóval több, mint a Corvin mozié. Készségesen felajánlották, hogy filmről-filmre köztik a statisztikai adatokat, hány néző látott egy-egy rövidfilmet. Végül, a problémákkal vívódó hozzászólásokat az egyik jelenlevő leintette: ne a gondokról beszéljünk most, amikor végre megnyílik Budapesten az első rajzfilmmozi. A műsor és a siker Ez valóban nagy eredmény még akkor is, ha talán nem a legszerencsésebb a mozi kiválasztása, s ha a mozi egész napi programjának csupán másfél órája lesz is rajzfilmműsor. Nagy eredmény, mert végre a gyakorlatban bizonyítható, hogy az önálló rajzfilmműsor igazi sikert arathat. Igaz, persze, hogy már néhány év óta ezt bizonyította a Pannónia rajzfilmstúdió esztendőnként összeállított műsora, a Jó mutatást felnőttek. Az örömbe viszont éppen ezért aggodalom is vegyül, mert a sikerhez még több, jó propaganda és reklám kell, s nem utolsósorban még jobb, még alkalmasabb válogatású műsor. Amikor évekkel ezelőtt a fővárosi mozivállalat egyszer már rövidfilmmozival kísérletezett, sok kifogás hangzott el a „minden műsorban mindenki kedvére” szerkesztési elve ellen. Félő, hogy a rajzfilmmozi műsorának hatékonyságát is rontja ez az elv, amely sokkal inkább a kudarc veszélyét hordozza magában, semmint a sikerét.. Minden műsorban legyen viccesebb film is, meg filozófikusabb, modernebb és hagyományosabb, egyszerűbb és bonyolultabb, hogy a nézőtábor minden tagja megkapja a saját ízlésének megfelelő filmet, s elégedett legyen. A tapasztalat viszont az, hogy az efféle „mindenki kedvére” összeállítás végül is a „mindenki zsörtölődésére” vezet, mert senki sem azt mondja: „a műsor fele ugyan nem érdekelt, de az egyik film igazán tetszett”, hanem ellenkezőleg: „az egyik film tetszett ugyan, de a műsor fele egyáltalán nem érdekelt”. Ezt a rossz hatást még fokozza az a vetítési módszer, hogy egyik film úgy követi a másikat, amint a játékfilmeknél, ahol a nézők nagy része észre sem veszi, hogy két géppel vetítenek. A rövidfilm hatására tör ez a módszer. A rövidfilmek előtt a szokásosnál hosszabb „befutó”, végén még hosszabb „kifutó” kellene, vagyis a hangulatteremtő zene jóval előbb kezdődjék meg, mint az első kép megjelenik, s a „vége” felirat után még hallatsszék zene, amíg az élmény elrendeződik, meggyökeresedik a nézőben. Rajzfilmklubokat Éles vita keletkezett a sajtótájékoztatón, hogy mi a rövidfilmek és a közönség találkozásának legjobb alkalma és lehetősége. Néhányan kétségbe vontuk, hogy a statisztikai adatok a film valóságos hatását tükrözhetik. Ezek az adatok — ha valóban pontosak — azt közük, hány jegyet váltottak ahhoz a játékfilmhez, amely előtt, kísérőfilmként, a szóban forgó rövidfilmet vetítették. De a számokból nem derül ki, hányan jöttek a rövidfilm után, az sem, hányan fészkelődtek, beszélgettek közben, hányan lesték a perecest. Még kevésbé derül ki, hányan bosszankodtak a rövidfilm miatt, mert ennek tartalma, hangulata sehogyan sem illett a műsoron vetített játékfilmhez. Világszerte egyre inkább a rövidfilmek és közönségük közvetlen és zavartalan találkozására törekszenek. Magyarán: a rövidfilmeknek kísérőfilmként való előadása mellett mind gyakrabban önállóan, filmklubokban vetítik a rövidfilmeket, mozikban is és művelődési házakban is. Ezeket a műsorokat aztán végképp nem „mindenki kedvére” állítják össze, hanem téma, stílus, érdeklődési kör szerint, s a közönség eszerint jön egyik vagy másik alkalommal. Egészében ez a közönség visszatérő közönség, így a rövidfilm-klubok valóban klubszerű szervezetben működnek, a mozik rövidfilmműsorait pedig, legalább részben, bérletrendszerben szervezik meg. Saját mozit Masar Nemzet Filmkultúránk fehér foltjai között talán a legvakítóbb éppen a rövidfilmek mostoha sorsa, mert a rövidfilm különösen is alkalmas arra, hogy művelődési célokat betöltsön, a népművelés korszerű, szórakoztató és nagyon hatásos eszköze legyen. Ezen belül is igen fontos feladatot teljesítenek magas színvonalon a rajz- és bábfilmek. Ezek ugyanis talán minden másnál inkább képesek arra, hogy járható hidat verjenek a modernebb művészeti törekvések és a hagyományosabb megoldások, a modern film hívei és a filmtől, a mozitól csak kikapcsolódást, szórakozást várók között. A Pannónia kitűnő rajzfilmjei is ezt bizonyítják. Grafikai kivitelük modernsége az egyszerű és ezért közérthető előadásmóddal egyesülve a modern művészet szálláscsinálója azok között, akik a modern képzőművészet alkotásaitól idegenkednek. A műveltség fehér foltjait csökkenti és kisebbíti tehát ez a kitűnő filmműfaj valóban a legfőbb ideje volt, hogy a rajzfilm saját mozit kapjon. Hátha valóban ez lesz az a pont, ahol a célszerű filmforgalmazás megkezdődik, ahol a művelődés érdekében dolgozó filmművészet megvetheti lábát, és sorra-rendre elfoglalhatja a többi fehér foltot is. Zay László EgersiketAmikor az ungur császárság tűzrózsa rendjének átvételére indulván megbotlottam a szőnyegen, felfigyelt rám a televízió. Egyszerre két ajánlatot is kaptam. Ez tulajdonképp rendjénvaló, ugyanis különleges adottságok folytán két pályán működöm. Mind a tudomány, mind a művészet terén megalapoztam szakmai hírnevemet. Botlásom, amely egy filmkamera lencséjének fókuszában zajlott le, felkeltette személyem iránt a szélesebb körű érdeklődést. A televízió képviselője közölte: portréfilmet készítenek művészpályámról. Előbb azonban felhasználják a tudományos életben megszerzett népszerűségemet. Egy szerkesztő felszólított: vegyek részt a szürreális ipartelepítés szociografikus és aritmetikus tényezőiről rendezett vitaműsorban. Tekintettel a kérdés közérdekű voltára és rendkívüli időszerűségére, a televízió — mondotta a szerkesztő — a legnevesebb szakértőket hívja meg a beszélgetésre. A szereplők minimum két állami vagy Kossuth-díjjal rendelkeznek. Kerekasztalhoz ülnek. Sötét ruha, kemény gallér, nyakkendő kötelező. Kifejeztem aggályomat. Az aritmetikában nem nyertem még el a legmagasabb tudományos képesítést. Továbbá attól tartottam, fejtegetéseimet esetleg valaki nem fogja megérteni. Legyintettek. Azt mondták, ez a kérdés annyira izgalmas és jelentős, hogy csak a legmagasabb szinten tárgyalható. Az aritmetikáról egyébként nem nekem kell beszélni. Törekedjek a teljes szakszerűségre és óvakodjak a gyakorlati példáktól. Az efféle populáris vulgarizálás ugyanis lerontaná a vita színvonalát Két próbabeszélgetés után lezajlott az adás. A vita nagyon érdekes volt. Számomra. Különösen Stux professzor fejtette ki elegánsan Hübman nevezetes tételét — amelyet egyébként az Akadémián minden levelező tag ismer —, a szürreális együtthatók fenomenális ellentmondásairól. Az én korreferátumom is hibátlan volt. Csak kissé elhúzódott. Az asszisztens ugyanis, akinek a stúdióban három perccel a műsoridő vége előtt inteni kellett volna, elaludt. Éjfél felé azért lekevertek bennünket a képernyőről. , Otthon várt a másik szerkesztő üzenete: állítsam össze műsoromat olyan zene-_ darabokból, amelyeket már felvettek magnószalagra vagy hanglemezre. Ez nem jelentett számomra akadályt. Amióta húsz évvel ezelőtt megnyertem a világ legjobb hárfásainak versenyét, sokfelé készítettek felvételeket játékomról. Nemrég tértem vissza Londonból és Moszkvából. A Royal Festival Hallban és a Csajkovszkijteremben adott koncertjeimről hasábos cikkekben számolt be a világsajtó. A magyar lapok hírrovatában is szerepeltem. A televízióban barátságosan fogadtak. A szerkesztő és a rendező, aki egyébként az én filmemben kapta egyik első nagy feladatát, közölte: remekelni fog. Az alkotók elképzeléseiket érkezésem előtt már csaknem összehangolták. Pompás, igen látványos filmet akarnak készíteni. Mindent átgondoltak, csak azt nem tudják még, mit csináljanak a hárfával. Miután a hangszer fellépésemhez nélkülözhetetlennek bizonyult, új forgatókönyvet kellett írni. Bevallottam: néhány számot s£retnék kedvenc hangszeremen a stúdióban előadni. E javaslatot képtelennek találták, így a néző nem értené meg a műveket. A budapesti Svéd Intézet Mihalik Sándor tanulmányával tavaly indította meg a dr. Mezey István szerkesztői gyakorlatára, gondozására bízott könyvsorozatát. A most megjelent második kötetben Bartók Imre a svéd—magyar orvosi kapcsolatok több évszázados törénetét dolgozta fel. A szöveghez simuló, szép képekkel díszített, nemes ízlésű könyvecske érdekes, tanulságos tudományos munka. Benjámin Britten az Állami Bábszínház következő bemutatójának zeneszerzője. A pagodák hercege című balett-pantomimjét adják elő, Szőnyi Kató rendezésében. Műsoromat Handel Vizizenéjének egy különleges, hárfára írt változatával kezdtem. Ezt a számot a Sportuszodában vették fel. Először fürdőruhában próbáltunk, de köpcös termetem nem felelt meg a rendező elképzeléseinek. Fürdőköpenyt öltöttem fel tehát. Sárga-kékcsíkosat. E színkombináció, úgy mondták, izgalmas hatást kelt a képernyőn. A hárfát a medence szélére állítottuk, én ott ültem, ahonnan a versenyzők ugranak. A jelkép így érvényesült. A víz mellett játszottam a Vízizenét, és jelképesen, elkezdtem művészpályámat a „startnál”. A portréfilmben ugyanis röviden beszámoltam pályámról. A Lánchídnál kezdtem ismertetni az életemet. Bal kezemeben a mikrofont tartottam, jobbommal a kőoroszlán sörényét simogattam. Debussy egyik darabját az Állatkert pálmaházában vették fel. A zene mediterrán hangulata erre ihlette a film alkotóit. Sárga pizsama volt rajtam, a fejemet turbán fedte. Diákéveimről az egyetem jogi karán beszéltem. Igaz, hogy sohasem voltam jogász, viszont az épület aulája kitűnően bevilágítható, misztikus hatású környezet. Az én tehetségem pedig titokzatosan tört utat. Utcaseprőnek készültem, amikor felfedezték, hogy abszolút hallásom van, azután... De ezt már megint a Lánchídnál súgtam a kőoroszlán fülébe, majd eljátszottam a Lammermoori Lucia hárfaszólóját. A Vérmezőn. A zeneértők tudják, hogy a boldogtalan Lucia leszúrja hitvesét a nászágyon. A Vérmezőhöz is véres képzetek fűződnek. Azért vittük ide a számot, hogy az egyszerű néző a vérre asszociálva, könnyebben érthesse meg a zeneművet. A film összeállításinál kiderült, hogy a Lánchídon elmondott szövegem nagyobb része hasznavehetetlen. Az autóbuszok elnyomták a hangom, és idegességemben, kétszer, kijavíthatatlanul, belesültem a csevegésbe. Pótfelvételt készítettünk tehát. A Bugyula-eszpres szóban Ültem és beszéltem. Egyedül körülöttem minden felé ültek emberek, de úgy tettek, mintha nem látnának és nem hallanának. A terem sarkában tánczene szólt. Bizonyítanunk kellett ugyanis, hogy három Kossuth-díjam és akadémiai tagságom ellenére sem lettem magamba zárkózott intellektuel. Elmondtam, hogy szeretem a fiatalok verseit és a jó beatzenét, majd egy beatszámot hárfáztam papagályos mintájú ingben és farmer nadrágban. Még egy pótfelvételt készítettünk. A film alkotói szerint a portréból addig teljesen hiányoztak magánéletem vonásai. Ezen a felvételen, amelyet az utolsó hárfaszám elé iktattak, fehér szmokingban vagyok és egereket etetek a fürdőszobában. Hobbym a fehéregér tenyésztés. Kedves állatkáimat egyébként a hatéves tréningruhámban szoktam etetni, de így még sem állhattam a televízió nyilvánossága elé. A felvételek alatt két kilót adtam le. Amikor a képernyőn megláttam magam fürdőkö■ penyben hárfázni a sportuszoda startkövén, gyomorgörcsöt kaptam. A harmadik nyugtató után már gondolkoztam. Azon, melyik szerkesztőnek volt igaza? Annak, aki altatót, vagy annak, aki pojácát csinált be tőlem? Kollégáim másnap az arcomba mosolyogtak. Egyikük komoly képpel félrehívott. Segítséget és tanácsot kért. Szeretne szerepelni a televízióban. Vilcsek Anna GONDOZTASSA SZERETTEI SÍRJÁT! A sírgondozás már január 1-től, változatlan árakon befizethető a temetőirodákban, vagy átutalható postán Postai befizetési lapok a temetők portáin kaphatók Postai befizetés esetén: az elhalt nevét, pontos nyugvóhelyét (temető, parcella, sor, sírszám), valamint a kívánt szolgáltatások feltüntetését kérjük! IDEJÉBEN BEFIZETETT SÍRGONDOZÁS BIZTOSÍTJA SZERETTEI SÍRJAINAK JÓLÁPOLTSÁGÁT 11 ZGIMII KIM és a Zeneélet Zeneszociológusok, esztéták kedvelt témája manapság a zenei kultúra kettészakadásán, megosztottságán való elmélkedés. Mert van — úgymond — a nagy tömegekhez szóló, populáris igényeket kielégítő kultúra, a maga operett-, musical- és beatzenéjével, és van egy vékonyabb rétegeket érintő, arisztokratikus kultúra, amelynek már a csúcsán helyezkedik el például a kamarazene. Az igazi gond ezzel a kettéosztottsággal főképp abból adódik — és ez foglalkoztatja elsősorban a zeneszociológusokat, is —, hogy miképpen vezethetne át az út az egyiktől a másikig, tehát az operettől és a magyar nótától a szimfonikus zenéig vagy az operáig. Néhány hónappal ezelőtt a Zeneműkiadó Vállalat érdekes sorozatot indított el Zeneélet címmel. A szakadékot, amely a zene két nagy birodalma között tátong, egyetlen sorozattal természetesen nem lehet áthidalni. De ez a Zeneélet című kiadványsorozat legalább becsületes módon küzd az arisztokratizmus, az állítólagosan csak a kiválasztottaknak szóló muzsika egyedura Inja ellen, és már ez is jelentős fegyvertény. Ha arra gondolunk, hogy a sorozat első négy kötete a harmincasok nemzedéke után a Pécsi Balettel, azután az opera vélt válságával, majd a beatzenével foglalkozik, már érezhető a szerkesztői törekvés: a zene minden területét frissen, sokoldalúan föltérképezni. Születési évszámot vajmi keveset mondhatnak el a zenéről, ám a harmincasok nemzedéke, amelyet az első kötet mutat be, mégis egy Izmos zeneszerzői generációvá szerveződött társaság alkotói gondjairól és kivívott eredményeiről ad hírt. A képzett szerző, Földes Imre, aki maga is zenetudós, tíz, viszonylag fiatal zeneszerzőt Interjúvolt meg a nyilvánosság előtt. Ennek magnófelvétele lényegében ez a kötet. És a tíz művész: Bozay Attila, Durkó Zsolt, Kocsár Miklós, Kurtág György, Láng István, Lendvay Kamilló, Papp Lajos, Petrovics Emil, Soproni József és Szokolay Sándor. Imponáló elméleti felkészültséggel, riposztra készen nyilatkozik a komponálás műhelytitkairól. Irigylésre méltó szellemi fegyverzet birtokában provokálja őket Földes Imre, élcelődve és buzdítva — és hogy ha kell, bírálva is őket —, és ez a tíz zeneszerző — akik mögött, mint a névsorból is kitűnik, rangos díjakkal, külföldi sikerekkel fémjelzett bemutatók állnak — örömmel „veszi a lapot". Misztikusnak hitt kompozíciós gondokról rántják le a leplet, miközben végigtekintenek azon az úton is, amelyet a magyar zene Bartókkal és Bartók után megtett ebben a században. A provincializmusból való kikerülés óhaja — ez talán a legjellemzőbb a nyilatkozatokra, meg az a figyelő és átható tekintet, amellyel Európa mai zeneszerzői problémáira pillant ez a tíz nagyon rokonszenves hazai művész. Nem véletlen, hogy állandóan viták kereszttüzében áll már megalakulása óta a Pécsi Balett, amelynek tízesztendős történetét az együttes egyik közeli ismerője és házi szerzője, Dallos Attila külön könyvben dolgozta fel. A polémia körülöttük azért is érthető, mert ez a Pécsett otthonra lelt lelkes tánccsoport minden gondolatával és lélegzetvételével elszakadni kíván a megszokottól és a sablontól. (Más kérdés, hogy mindig sikerült-e ez, és hogy minden hagyomány ab ovo elvetendő-e) A könyv, amelynek ezeket a törekvéseket kellene illusztrálnia, inkább pletykákat hord össze, attól kezdve, hogy Eck Imre kék Skodája megállt a pécsi Nádor Szálló előtt, egészen addig, hogy Eck Imre most már a Pécsi Balett vezetőjeként zene nélkül, pusztán metronómmal koreografálja meg az új darab egyik kettősét. Amely tény roppant érdekes lehet, de némileg diszkreditálja is a társulat művészi koncepcióját. Rosszul megírt, nagyképűen és „vidékien” intimpistáskodó könyv ez, amelyben a bensőséges részletek nem annyira a balettművészet, mint Inkább a művészek magánéletének „titkai” iránt keltik fel a figyelmet. Egyetlen szempontból érdekes mégis ez a különösebb műgond nélkül megírt, a felszínnek is csak a felszínén úszkáló könyv: megfogni más — persze rosszul — egy igényt, hogy jó lenne a bonyolultnak hitt, vagy valójában is bonyolult műhelyproblémákról közvetlen hangon szólni. Még azenében kevésbé jártas emberekben is él ugyanis bizonyos vágy, hogy a muzsika, a kottafejek mögé tekintsenek, és hogy meglessék a mű születésének pillanatát is. Miután ez a könyv többnyire a vajúdásnak kevésbé ízléses motívumairól szól, ezért nem segítheti sem a balettművészet kibontakozását, sem a laikus érdeklődés kielégítését. Részletesen beszámoltunk annak idején lapunkban arról a szinte extatikus hangulatú vitáról, amelyet a világhírű karmester és komponista, Pierre Boulez nyilatkozata váltott ,ki a mai opera válságáról. Kötete rímében Fábián Imre megkérdőjelezi a problémát! Válságban az opera? Miután Boulez nyilatkozatát is közzéteszi („A legdrágább megoldás az volna, ha az operaházakat a levegőbe röpítenék. De nem gondolja, hogy egyben a legelegánsabb is?” — mondta Boulez a Spiegel munkatársának, a zenei világ reflexióit is ismerteti, végül egy hazai kerekasztal-beszélgetést rögzít Mi, magyarok ebben a kérdésben különleges álláspontot foglalhatunk el, hiszen ismeretes az Operaház igazgatójának az a bejelentése, miszerint a budapesti dalszínház minden évadban új magyar operát kíván bemutatni. És mivel ez nemcsak ígéret hanem Szokolay és Petrovics egy-egy új műve alapján már példamutató tett is, érthető, hogy a Fábián Imre asztalához ült szakemberek: Mihály András, Mikó András és Petrovics Emil ugyancsak bizakodóak. Az opera válsága vagy újjászületése persze nem hit és bizalom, hanem művek és közönség kérdése. A probléma egyik fele részben adott, a bemutató és premierre váró néhány új mű, most már a közönség szélesítésére lenne szükség. Erről persze nem szólhat bővebben a könyv, a probléma feltárása jobbára zeneszociológiai feladat A demokratikus kiadói-szerkesztői politika jegyében néhány szerző — Bácskai Erika, Makara Péter, Manchin Róbert, Váradi László és Vitányi Iván — a beatmuzsika tömeghatását kísérük meg fölkutatni. Munkájukhoz a riport a zenei elemzés, a részletes leírás és a szociológia néhány korszerű módszere is egyformán társul. „Szerintem az életben meg lehet lenni a beatzene nélkül is, de ha én nem hallgathatnám, nagyon hiányozna” — mondja az egyik beatrajongó, és a könyv megpróbálkozik a válasszal, hogy miért több ez a rajongás, mint furcsa kortünet és múlékony divat és hogy milyen társadalmi mélységekben munkál ez a hangos, csörömpölő, közvetlen reagálást kívánó és kiváltó zene. Megértés, tárgyilagosság és tudományos elemzőkészség jellemzi a könyvet, még ha némely fejezetének színvonala ingadozó is, és a bennük tárgyalt problémák köre is helyenként szűknek látszik. Fontos törekvések felé mutat a Zeneélet című sorozat; mai kulturális életünknek egy ritkábban ábrázolt és jellemzett területét minden nagyképűség nélkül, népszerűen és gyors reagálások segítségével közelíteni a fogyasztóhoz, a zenehallgatók táborához. Távlatokat nyithatnak ezek a kötetek, nemcsak az ismeretterjesztés új, modernebb útjai, hanem az egész zenei élet kitágítása és demokratizálása felett (Gábor Istvánfl