Magyar Nemzet, 1969. december (25. évfolyam, 280-303. szám)
1969-12-21 / 297. szám
VASÁRNAPI KÖNYVESPOLC Magyar rajzművészet 1890-1919 Szabó Júlia könyve Szabó Júlia szép könyve,igazi örömet szeret a modern magyar művészet, azon belül a rajz barátainak. Értéke jelentős, hatásában, fontos (kell hogy legyen!), hiszen esztétikai irányzatosságán túl politikai tett, mert egy műfaj felívelésének történetét, s egyúttal a Tanácsköztársaság művészetpolitikájának szocialista nagyvonalúságát mutatja meg. Az igazi haladó hagyományt — nemzeti és egyetemes, művi és társadalmi értelemben haladót — állítja reflektorfénybe. Azt bizonyítja, hogy itthon is van forrás, van gyökér, ahonnan a mai modern eredhet, sarjadhat. Erre figyelmeztetni nagyon aktuális. A puritán szöveg, ami hatvan egész táblás képet, közte sok színest, és jól tördelt szövegközi illusztrációt értelmez, a három évtized stílustörténetét rajzolja fel európai összefüggéseivel. Vagyis, nem az a sokat hánytorgatott „lemaradás” a központi kérdés,,hanem az, hogy itt, nálunk másképpen jelentkezett egy-egy stílus és ez a másképpen, éppen a nemzeti sajátosság, földnek, nyelvnek, kultúrának, történelmi meghatározottságnak, stb.-nek az összessége. Így például századunk első évtizedének fordulóján dívott — több forrásból táplálkozva — az úgynevezett szecesszió. Erről így szól a szerző: „Az art nouveau, a Jugend-stil, a szecesszió — az elnevezések helyi és időbeli különbségeket jelölnek — a többi országhoz viszonyítva józanabb formában, tömörebb testiséggel, körülhatároltabb tartalmi-formai kiterjedésekkel jelentkezik Magyarországon.” Itt Rippl-Rónaira hivatkozik, aki ugyan magát impresszionistának vélte és vallotta — valójában a posztimpresszionisták második nemzedékéhez, a Fauves-okhoz tartozott, s nem csupán a véletlen, de tudatos választás révén —, de akinek hullámzó, táncos vonalritmikája vaskosan, nádfoklból csorduló tussal rajzolva, a tömörebb testiséggel, körülhatároltabb formaitartalminak tiszta megjelenése. (A szecesszióban rejlő, mindent átható szándékot Rippl a díszítőművészetben bőségesen realizálhatta.) Az a tény, hogy a századforduló táján a rajz önálló műfajként lépett a színre, az aktualitások tudomásul vételének, s az önkifejezésnek a festészetnél és szobrászatnál spontánabb módja és eszköze lett. Segítette a művészeket az alkotás megmerevedett dogmáiból kilépni, lehetővé tette a lelki nyújtózkodást Persze, volt nekünk Zichy Mihályunk is, aki már a XXX. században talpra állított egy pompás rajzi oeuvre-t, s bár a századforduló után halt meg, ha morálisan igen, formailag nem fér az avant garde fogalmába. Van még néhány plusz-mínusz a bemutatott mesterek és művek sorában, hogy például Fényes Adolf nem és különösen Csontváry nem volt pár excellence rajzoló, hogy Ferenczy Károly a Kiss József-illusztrációk egy jó részét grisalle-ban (szürke, monochróm, olaj aláfestés) készítette el stb. De minden vonatkozás és művi, reprodukcióval támogatott ismeret és érv csak hasznára lehet az olvasónak, általában, s a tudománynak különösen. A szerző tömören bemutatja az egyedi és csoportos törekvéseket, a Miénk, a Nyolcak, az Aktivisták, valamint Egry, Gulácsy, Mednyánszky, mint csoporthoz nem tartozók szerepét a magyar rajzművészet csaknem megteremtésében. És vitathatatlanul megadja a történelmileg igazolt tiszteletet a Nyolcaknak, mint újítóknak, mint a monumentális közösségi művészet alapvetőinek, mégis úgy véljük, kissé elfogult az Aktivisták szerepét illetően. A Ma című lap körül csoportosult művészek között kétségkívül Uitz Béla a vezető mester, éppen ezért nem ártott volna megvizsgálni, ki mivel gazdagította az utánuk következő nemzedékeket? Nem Mattis- Teutsch (bár figyelemre méltó) és nem is Moholy Nagy (a fehérvári kiállítás bizony nem volt érv jelentősége mellett), de igenis Bortnyik és Kmetty, s nem csupán azért, mert, egy időt leszámítva itthon alkottak és hatottak, hanem a mindenkor következetes, korszerű művészetük által. Kmetty János itt közölt önarcképe, vagy a gyorsan felejtett Perírott Csaba Fák című színes kréta rajza, valamint Nemes Lampert Akt-ja, egyazon szemléleti tőről fakadt, vagyis Uitz művészetével egyetemben az uralkodó tendencia. Itt kell keresni a kontinuitást, innen, mintegy alagúton áramlik át a szerkesztő elvű, érzékien formagazdag rajzművészetünk a következő nemzedékhez, Aba Novák, Korb Erzsébet, Patkó Károly és Szőnyi István korai (Róma előtti) művészetébe. Jóval később bár, de felragyog még Hincz Gyula rajzain, karcain és nem kevésbé gobelinjein. Igazság, tisztaság, intellektualizmus: ez volna az avantgarde vezér princípiuma, amit, úgy véli a szerző, még az aktivisták sem töltöttek be, mert — úgymond: — „Vizuális kultúránkban az érzékek közvetlen tájékozódása, az érzelmek robbanásszerű kitörése mindig nagyobb szerepet játszott, mint a racionális logikai megismerések. A kompozíciók egységét is inkább a mindent összefogó érzelmi áradás, mint az átgondolt, világos konstrukció teremti meg.” De hát felvetődik a kérdés: feladata a művészetnek „a racionális logikai megismerés?” A fenti fogalmazás éppen a tudományra vonatkoztatható! A könyv kiemelkedő értéke éppen az a két mondat, amiből kiviláglik, hogy a magyar művészettől idegen a hűvös spekuláció. Érzelemmel, indulattal telve nemzeti és osztálygondok tették súlyossá, így jelentékennyé a magyar rajzművészetet. Baj ez? Dehogy! Ilyenek vagyunk, „másfajta raj”. Szabó Júlia kiváló alkalmat teremtett művészekkel és publikummal megismertetni a magyar művészet egy olyan szakaszát, ami determináló volt még akkor is, ha a fehérterror útját szegte az egyenletes fejlődésnek. Mint mondtam, alagúton és búvó patakként eljutott oda, ahová kellett: a haladást óhajtó és munkáló ifjabb nemzedékhez. S bár a két világháború között (s még azután is) ezek a rajzok nemigen voltak publikusak, de a Tanácsköztársaság e pompás szerzeményeit megőrizte a közgyűjtemény, amelyben csipkerózsika álmukat álmodták, míg fel nem ébresztette őket a kor parancsa. Oelmacher Anna A magyar népművészetet ismertető összefoglaló klasszikus művek (Malonyai öt kötete és Ortutay két kötete) már régen antikváriumi ritkaságok, nem kaphatók a kisebb részletmunkák sem. Nagyon ideje volt tehát, hogy magyarul is kiadják a németül, franciául és angolul egy évtizeddel ezelőtt, a brüsszeli világkiállításra megjelent összefoglaló könyvet, A magyar népművészet című testes, gazdagon illusztrált kötetet, Fél Edit, Hofer Tamás és K. Csilléry Klára munkáját. Bevezető közös tanulmányuk a legújabb tudományos eredmények hasznosításával elemzi a népművészet szerepét a parasztság életében, a díszes használati tárgyak hétköznapi és ünnepi alkalmazását, majd társadalmi rétegek (szegények-gazdagok), alkotók, stílusok, történeti korok és az ország tájai szerint csoportosítva ismertetik a ma már jóformán csak múzeumokban látható tárgyakat. A parasztság a mai generáció során búcsúzott el végleg ezektől, mint használati tárgyaktól, ezért kétszeres öröm és gyönyörűség az összegyűjtött legszebb bútorok, ruhák, edények, cserepek, csont- és fafaragások, szerszámok, kézimunkák, szőttesek és a paraszti építészet műemlékei több mint 250 fekete és színes fényképét végignézni. A könyv a Corvina gondos kiadásában jelent meg. A magyar népművészet Szántó ►iroska Illusztrációja Iszaak Bábel: „Odesszai történetek” novelláihoz Agnus Dei Egry Viktor új regénye Isten báránykájának — Agnus Dei-nek — csúfolják Jankót abban a kis felvidéki faluban, amelyről új könyvében Egry Viktor megragadó, eleven képet fest. A környezet rajza, a problémák, köre sokban emlékeztet Illés Béla híres regényére, a Kárpáti rapszódiára. Ott is szegények és gazdagok, különféle nemzetiségek együttéléséről és békétlenségéről esik szó, és főképp arról, hogyan uszítják egymásra ezeket a nemzetiségeket. Egry Viktor regényének színhelye valamivel nyugatabbra van, az időpont is későbbi és sokkal vészterhesebb. A fasizmus uralomrajutásának korszaka ez, és a könyv nagyon pontos képet rögzít arról, hogy egy származása, sorsa szerint az elnyomottakhoz tartozó fiú hogyan kerül mind közelebb a fasiszta téveszmékhez, és miképpen süllyed egyre mélyebbre abban a hínárban, amely végül őt is megfojtja. Jankó sajátosan egyedi típus a fasizmust leleplező irodalomban : nem az eleve elrendeltetett sorsú gazember és gátlástalan gyilkos mintája ő. Egry Viktor éppen azt ábrázolja meggyőzően, hogy a különféle nacionalista, antiszemita, soviniszta eszmék hogyan ejtik rabul egy gyönge akaratú, társainál, korlátoltabb fiatalember gondolatvilágát. Alapjában véve tragikus sors jut osztályrészül Jankónak, aki zsidó gyerekek barátjából nácik besúgójává, végül pedig a fasizmus torz áldozatává válik. Ahhoz, hogy a portré élesebb, a környezet rajza pontosabb és a mélyre süllyedés minden állomása is érthetőbb legyen. Egry Viktor ügyes módszert használ Egyfelől Jankót belülről ábrázolja, szubjektíven és önjellemzésszerűen, másrészt viszont annak az ellenfélnek, Jankó egykori barátjának szemén át, aki majdnem életével fizet, régi barátságáért. Az elvakult gyűlöletnek, az ostoba frázisok félelmetes hatásának szenvedélyes hangú leírását találjuk ebben a könyvben, amelynek minden lapját áthevíti a csehszlovákiai magyar író, Egry Viktor világos állásfoglalása a népek, nemzetek, felekezetek egyetértése és barátsága mellett. Az Agnus Dei-t a pozsonyi Madách Könyvkiadó gondozta, és a kötet a Magyar Népköztársaság és a Csehszlovák Szocialista Köztársaság közös könyvkiadási egyezménye alapján jelent meg. (g. i.) ValamiWvv*sIStJ |BIZTOSíTóKvjpv*TM3| ^felhívja figyelmét, hogy a KÖTELEZŐ GÉPJÁRMŰ SZAVATOSSÁGI BIZTOSÍTÁS IWt. évi dija január hó 1-én esedékes. A magánautók biztosítási dija két rémlet ! Január 1-én és Július 1-én ls fizethető. Felvilágosítás, befizetőlap fiókjainknál. Visszapillantás a jelenbe Vészi Endre új versei Költői szójátéknak hihetnénk csupán a címet Vészi Endre új verskötetének élén: Visszapillantás a jelenbe. De mégsem érthetetlen, mégsem csak ellentmondásos ez, hiszen Vészi Endre ezekben az újhangú, erős lüktetésű, ingerülten békülő verseiben faggatni szeretné egy távoli elképzelt jövőből visszatekintve a jelent. Madách módszere ez — más előjellel — a falanszter-jelenetben: amiről a Tudós a jövőben oly magabiztosan ítélkezik, az nem más, mint a költő jelene. Első nagy címadó versében Vészi Endre együttesen vállalkozik Ádám és Lucifer szerepére; kétkedik és remél, csüggeszt és bátorít, mert vad indulattal és szelíd önvallatással tudni szeretné, hogy mit áshat majd ki az utókor „a feledés radioaktív hegysége alól”. A kor és önmaga kérdezése nagy erőket szabadít fel Vésziben. Nevelői, „a düh, a dac”, a pofon és a bot — ahogyan Nevelőim című versében olvashatjuk — elszánt haraggal fordítják szembe a költőt mindazokkal, akik és amik már a jelenben eltörölték az emberség, a hűség fogalmait. Keserűsége, amely néha féktelen zuhatagként zúdul elő, azért nem parttalan és céltalan, mert a költő — aki ezekben az új versekben új emelkedőhöz is ért — hűvös indulattal célozza meg haragvása tárgyait: a „neppereket”, „az alkalmi jósokat”, az álforradalmárt, meg az „e havi kirakatrendezőt”. Kétkedő keserűsége nyomban a hűség lágyabb hangjaira vált át, ha honáról, városáról, korának reménysugarairól szól. Indulatai megszelídülnek, amikor azokat leltározza költői eszközökkel, akikkel tart és akikhez tartozik. „Most is azokhoz tartozom ...” — írja Sovány arc, tiszta ing című versében — „kik emelkedő Utakon / mint hátizsákot gondjukat / cipelik mások gondjait... / s akik ma is a forradalmat / és szerény, csöndes magyarságuk / nem hígítják divat szerint." ‘Új versei természetesen önmagáról, a költőről szólnak elsősorban, nem is szólhatnának másról. De mégis, ezekben a nagy erejű, a saját hangját is állandóan megújító sorokban ott muzsikál és oldódik békülékenyen egy érzés, amely nagyobbnak tűnik a csüggedésnél. A közösséghez tartozás érzése ez; halk zeneiségű, szemérmes líra vall erről, és a szikár gyűlölet azokról, akik látszatsikerekkel, divatos jelszókkal elhódítanák. „Itt vagy honos” — írja szinte mániákus hittel többször is egyik vallomásos költeményében —, „egy vagy a születő napokkal / egy vagy a pusztuló napokkal, / sugarat hintesz és hamut”. Sugár és hamu, születő és pusztuló nap: ezek együtt Vészi Endre új versei. Ádám és Lucifer útját együtt járja végig, kétkedően és remélve. Reméli, hogy ez a „visszapillantás a jelenbe” csüggesztő költői víziónál eszméltetőbb lesz. Hisz abban, hogy a szavak nem „a halál kék cseppkövei”, hanem minden igaz, szép fogalom kivívja a maga színét, fényét, tartalmát. (Magvető Kiadó) (I- Z.) A szerb-horvát irodalom kistükr „A szerb-horvát irodalom kistükre” című, majdnem 900 oldalas kötetben, melyet az Európa adott ki, a közös budapesti és újvidéki szerkesztőbizottságnak — Csuka Zoltán, Hadrovics László, Bozsidar Kobacsek, Drasko Redep, Szeli István, Vujicsics D. Sztoján — sikerült megközelítenie a teljességet. „A kezdetektől 1945-ig”, így jelzi az időhatárokat a hozzáillő gazdagsággal illusztrált könyv alcíme. A „kezdet” közelebbi meghatározására nincs mód; bizánci krónikások már a VI— VII. században megemlékezett a délszláv népdalról. A XIX. század első felében Vuk Karadzsics kezdte meg a délszláv népdalok gyűjtését, Kazinczy Goethe nyomán, német fordításból ismerte meg és tette át magyar nyelvre a szerb népköltészet első gyöngyszemét, később ő, Vörösmarty és Kölcsey már nemcsak fordított, hanem a szerb-horvát epikus költészet versformáit is alkalmazta. A török elleni harc a délszláv költészet állandó tárgya. Hunyadi Jánost Szibinjan Jankó néven saját néphősei között emlegeti a régi szerb ballada. Dojcsin Petar Mátyás Dóczy Péterével, de talán elcsapott érsekével, Várdai Péterrel azonos, Gubec Máté parasztfelkelését, amit délszláv szomszédaink nem ok nélkül állítanak a Dózsa-felkelés mellé, Zrínyi Miklós Alapi Gáspárja — a délszláv irodalomban Alapics — fojtotta vérbe, ő ültette tüzes trónra Gubecet. A kötet neves íróink és költőink fordításában mutatja be a szerb-horvát hősi éneket, a népballadákat, népdalokat, majd történelmi korszakokra bontva a középkor, a reneszánsz és barokk, a XVIII— XIX-XX. század legjelentősebb prózai és költői alkotásaiból ad szemelvényeket, rövid magyarázatokat a korról és azokról az írókról, költőkről, akik már név szerint azonosíthatók voltak. (Közöttük a mi Zrínyi-Frangepán összeesküvésünkből ismert Frangepánt, az óriási vagyonú horvát főurat Fran Krsto Frankopan néven, mint költőt ismerjük meg.) A könyv persze — nagy terjedelme ellenére — csak keresztmetszetet, áttekintést, gyöngyszemeket nyújt át nekünk déli szomszédaink irodalmi kincsestárából, mégis mostani könyvkiadásunk egyik jelentős terméke, kulcs a szerbek és horvátok szellemi fejlődésének, számos mai nagy kulturális erőfeszítésének megismeréséhez, értéséhez, szépségével és gazdagságával tiszteletet ébreszt (dkl) A HÉT KÖNYVEI EUOPA KIADÓI Mihail Bulgakov: A mester és Margarita Énekek Éneke Bernard Mandeville: A méhek meséje John Milton: Mveszett Paradicsom Kavarna Margit: Reptameron GONDOLAT KIADÓ: Hedtrich Béli: Mifelénk Rudolf Broby—Johansen: Az Öltözködés története Gábori Miklós: Régészeti kalandozások Fred Hoyle: A fekete felhő A középkori művészet világa KOSSUTH KIADÓ: Art Buchwald: Zemululuban minden csendes Buzási János: Napfényes Itália A kommunista és munkáspártok nemzetközi tanácskozása. — Moszkva. — 1969 Mattyasovszky Jenő: A B. 112-es ügynök MAGVETŐ KIADÓ: Illés Endre: Szakadékok Kassák Lajos Összes Versei, I., n. Kalász Márton: viola d’amour Kortársak Bajcsy-Zsilinszky Endréről MŰSZAKI KIADÓ: Fürge Ujjak Könyve Villamos gépek szerkezettana Dr. Bendefy László—Dr. V. Nagy Imre: A Balaton évszázados partvonalváltozásai Hardy József: Vadászfegyverekről a vadászoknak SZÉPIRODALMI KIADÓ I Juhász Ferenc: Anyám Kaffka Margit: Csendes válságok Komlós János: Nyitott szemmel költők egymás közt. — Antológia Vas Zoltán: Őfelsége szárnysegéde, Horthy Miklós TÁNCSICS KIADÓ: Bajzáth Ferencnél Női ruhák, gyermekruhák Botond-Bolics György: Redivivus tüzet kér Ewen Montagu: A sosemvolt ember Sebes Tibor: Buddha lábnyomában Tömöry Tamás: Az én otthonom