Magyar Nemzet, 1970. május (26. évfolyam, 101-126. szám)

1970-05-28 / 123. szám

Alkotó Két irodalmi esemény kö­zött egy harmadik. Néhány nappal ezelőtt ért véget ha­zánkban a nemzetközi költő­találkozó, s néhány nap múlva megkezdődik az ün­nepi könyvhét; az Írószövet­ség közgyűlése köti most össze a kettőt. A nemzetkö­zi költőtalálkozó a világ el­ismerése költészetünk iránt, a könyvhét irodalmunk vizs­gája az olvasók előtt, s a kettő között az írószövetség közgyűlése az írók önvizsgá­lata. Az írók tanácskozását két­féle fenntartás is fogadhat­ja. Mindenekelőtt az­­ olva­sóé, aki azt mondhatja: az írók ne tanácskozzanak, ne ülésezzenek, hanem írjanak. Ami azt illeti, nem lehet pa­nasz íróinkra, hiszen a ta­nácskozást nem az írás he­lyett művelik. Darvas József elnöki előadásában talán egy kis jogos büszkeséggel is említette, hogy mutálunk minden kézirat, amelyik er­re érdemes, megjelenik, ná­lunk nincsen „kéziratos iro­dalom”. Másrészt bizonyos fenn­tartás előzheti meg, ha az írók tanácskozásra készül­nek, nehogy túlértékeljék az irodalom szerepét a világ sorsának intézésében. Ná­lunk most nem volt ilyen je­lenség: a közgyűlésen töb­ben is szóltak az írói hiva­tásról, az irodalom társadal­mi szerepéről, s mind, egy­behangzóan azt vallották, hogy az írók nem valamifé­le látnokok; munkájuk a tu­datformálás, az emberfor­málás. Ez persze nem kis feladat, hiszen ebben volta­képp minden benne van, s ezen keresztül az irodalom az emberiségért, a történe­lemért felelős. Realizmus jellemezte te­hát az írók tanácskozását, az eddigi munka helyes ér­tékelése és a feladatok he­lyes felismerése. A közgyű­lés a felszabadulás negyed­­százados évfordulójának esz­tendejében ülésezett, ezért érthető, hogy megvizsgálta, elemezte, bírálta, értékelte nemcsak a­­ legutóbbi köz­gyűlés óta eltelt időszakot, hanem ezt a történelmi ne­gyedszázadot is. Reálisan vizsgálta az írótársadalom ezt a huszonöt évet, szenve­délyesen, de sem méltatlan borúlátásba, sem túlzott lel­­kendezésbe nem csapott eközben. A nyílt és őszinte beszélgetéshez alapul szol­gált hazánk politikai életé­nek, s ezen belül is a kultu­rális politikának az össz­hangja az irodalmi és a mű­vészeti élettel, s kifejeződött benne az ország vezetőinek és az íróknak közös meggyő­ződése közös dolgainkról. Az írók kétségkívül érzékeny emberek, s ez teszi, hogy az irodalom mindig fölborzoló­­dik, valahányszor a politikai életben hibák ütköznek ki, de a jó alkotó légkörben jó irodalmi fejlődés tapasztal­ható olyankor, amikor a tár­sadalom politikai élete is jó; jó nemcsak az íróknak, ha­nem elsősorban a népnek. A realizmus mai irodalmi életünknek fő jellemvonása olyan értelemben is, hogy légkör életünket, fejlődésünket, ezen belül problémáinkat higgadtan, őszintén, belső bírálattal, együttműködésre készen szemléli és ábrázolja irodalmunk. Szóba került ugyan a közgyűlésen is az indokolt aggodalom, hogy irodalmunkban elszürkül, háttérbe húzódik a munkás­élet ábrázolása. Elismeréssel említették viszont azt a ki­bontakozóban levő törek­vést, mondhatni irodalmi mozgalmat, amely az élet sokrétű, együttérző, őszinte és nagyon alapos föltárásá­ra vállalkozik, vagyis a Ma­gyarország megismerése so­rozatban megtestesülő új szociografikus irányzatot, amely talán a munkásábrá­zolásnak új, a szocialista fej­lődés mostani szakaszához illő formájának a csírája. Miközben a közgyűlés reálisan és felelősségteljesen foglalkozott a huszonöt év fejlődésével, s különöskép­pen is e negyedszázad iro­dalmi életének a történeté­vel, néhányan a kritika sze­mére vetették, hogy adós még e negyedszázad iroda­lomtörténetével. A kritika az irodalmi életnek szerves része, s ezért érthető, ha az írók tanácskozásán reálisan fölmérik a kritikai élet eredményeit és problémáit is. Előfordul persze, ha eközben vita is keletkezik, vagy vitatható gondolatok is megszólalnak. Így például aligha indokolt a negyedszá­zad irodalmi mérlegének hiányolása. Először is a kri­tika ezt a tanulságkereső te­vékenységet folyamatosan űzi; másrészt a negyedszá­zad tanulságait különféle kritikai munkák vizsgálták mostanában is; végül: vala­miféle végleges, lezáró, ösz­­szegező értékelést már azért sem lehet hiányolni, mert ilyent a kritika csak befeje­zett, véget ért folyamatok után kereshet, a mi irodal­munk pedig most nem le­zárt, hanem éppen útkere­ső, fejlődő szakaszát éli. Ilyenkor nem a megfelleb­bezhetetlen végső szó ki­mondására van szükség, ha­nem a termékeny vitára. Ezt a vitát pedig az Írószövetség közgyűlése nemcsak kíván­ta, nemcsak szorgalmazta, hanem maga is gyakorolta. Ez a vitajelleg, vagyis az egymásra tett hatások lük­tetése jellemzi irodalmi éle­tünket a stílusok, irányza­tok, műfajok sokszínűsége tekintetében is; a realizmus társadalmi igénye a mi iro­dalmi életünkben elsősorban az eszmére, a gondolatokra, a cselekedetekre érvényes. Kulturális politikánk nem valamiféle megalkuvásból veszi tudomásul a különféle irányzatokat, hanem azért, mert a szocialista irodalom csak a másokkal és saját magával vívott versenyben fejlődhet, teremthet egyre jobb műveket, s töltheti be társadalmi szerepét. Ez a társadalmi szerep pedig a gondolkodó, együttérző, együttcselekvő hozzájárulás ahhoz, hogy a szocialista élet valóban olyan legyen, ami­lyennek az ember­iség meg­­álmodtat Véget ért a NATO tanácsülése Rómában ismét megkerülték a biztonsági értekezlet kérdését­ ­ a külpolitikai helyzet­­ A NATO-TANÁCS kedden befejeződött és sok nézetkülönb­ségről tanúskodó általános vitája a szerdai kommentárok és tudósítások tárgya, míg a nap folyamán Rómában zárt ajtók mögött folyt a vita a tanácsülés záróközleményének szövegé­ről. Az olasz polgári lapok a „kiegyensúlyozott és kölcsönös haderőcsökkentésre” tett javaslatokat jelölik meg fő címeikben a keddi tanácskozás legfőbb eredményének. Az Unité abban látja a tanácskozás jellegét, hogy a nyugat-európai országokat a teljes tehetetlenség és politikai önállótlanság jellemzi, az amerikai vezető körök egyre veszélyesebb kezdeményezéseivel szemben. A lap szerint felettébb jellemző, hogy a tavaly ősz óta oly gyakori kelet-nyugati tanácskozások ellenére egyetlen nyugat-európai kormány sem javasol konkrét időpontot az európai biztonsági értekezlet egybehívására, vagyis nem tudott, vagy nem akart szembehelyezkedni a hivatalos amerikai állás­ponttal. Washingtoni politikai megfigyelők szerint — írja az MTI tu­dósítója , Rogers Rómában az eddiginél valamivel pozitívab­ban foglalt ugyan állást a kelet—nyugati kapcsolatok norma­lizálásának kérdésében, ám változatlanul képviselte azt az amerikai elgondolást, hogy a jelen pillanatban nem valósítható meg az európai biztonsági értekezlet. A módosulás a megfigye­lők szerint annyiban határozható meg, hogy az Egyesült Álla­mok most bizonyos mértékig szabadabb kezet ad egyes NATO- országoknak a közvetlen tárgyalásokra, de fenntartja magának a döntés jogát arról: mikor és miben hajlandó támogatni az átfogóbb megbeszéléseket. A csapatok említett visszavonásának javaslatával pedig — éppen, mert a feltételek korántsem adot­tak — eleve újabb féket szerel a tárgyalási mechanizmusra. A New York Times azt írja, hogy Rogers beszédében túlment­ ugyan a Nixon-kormány eddigi álláspontján, de nem volt haj­landó reagálni a közvetlen kapcsolatfelvételt előirányzó javas­latokra. A közel-keleti válság is szerepel a NATO-tanács ülésén és a kairói Al Ahram szerint a francia, török, olasz és holland külügyminiszter azonos álláspontra helyezkedett. Indokína és a Közel-Kelet köti le az amerikai kormány figyelmét és ezért sem hajlandó komolyan foglalkozni az euró­pai kérdéssel. Az amerikai szenátusban folyik a huzavona a Kambodzsával kapcsolatos határozat körül. A hivatalos kö­rök az ominózus június 30-i csapatkivonási határozatot emle­getik, ám nem zárják ki, hogy a határidő után is Kambodzsá­ban maradó saigoni, thaiföldi és „egyéb” ázsiai csapatok nem szárazföldi amerikai támogatást kapjanak. Washingtonban örömmel fogadták Phnom Penh és Saigon megegyezését a dip­lomáciai kapcsolatokról és biztatják a két rezsimet a katonai megállapodásra. Az indokínai népeknek az imperializmussal szemben folytatott harcával foglalkozik a Norodom Szihanukot Hanoibem üdvözlő Nhan Dán szerdai vezércikkében. Hangsú­lyozza a lap, hogy a látogatás a két nép közötti testvéri kap­csolatok politikai jelentőségű fejleménye és megállapítja, hogy a vietnami nép a háború kezdete óta élvezhette Szihanuk államfő és a kambodzsai nép támogatását. Még mindig elemzik Európa-szerte a kasseli találkozót. A bonni Bundestagban szó szerint lezajlott a külpolitikai vita a kereszténydemokrata ellenzék heves támadásai közepette. A vita tükrözte azt, hogy a CDU—CSU most mindent a nacio­nalista kártyára tesz fel, így próbálva megnyerni a soron levő tartományi választásokat. Az MTI tudósítója — megfigyelők egybehangzó véleményére hivatkozva — megállapítja, hogy a szerdai vitában az ellenzék vereséget szenvedett, mert sem­miféle alternatívát nem tud nyújtani a kormány keleti politi­kájával szemben és csak a hidegháborús szólamokat ismétel­geti. A Pravda bonni tudósítója szerdai kommentárjában meg­állapította, hogy a kasseli találkozó egyik pozitív jelentősége abban rejlik, hogy Nyugat-Németországban a valósággal szá­moló irányzatok további fejlődése várható, mivel Kasselban is demonstrálódott a két német állam létezésének megcáfolha­tatlan valósága. Kérdés, hogyan tükröződik ez a kormány poli­tikájában? Fr»«fl»oin»ág tortótkoJurt « nifg«yat»M»aUor Régi NATO-javaslatok megismétlése, a kétoldalú tárgyalások helyeslése Magyar Péter, az MTI ki­küldött munkatársa jelenti Rómából. Az atlanti tanács­ülés második napját teljes egészében a közlemény és a hozzá kapcsolódó nyilatkozat megszövegezése, illetve a szö­vegezés kapcsán fellángolt viták töltötték ksi. A NATO miniszteri taná­csa kétnapos római ülésszaká­nak második napján mélyen tagozott erődrendszerhez ha­sonlított az örök város kong­resszusi palotája és környéke. A rend fenntartására kivezé­nyelt gépesített csendőrségi és készültségi rendőrségi egysége­ket az előző naphoz viszonyít­va nagymértékben megerősí­tették. A riadókészültséget fo­koztak a keddi utcai összetű­zések miatt, amelyek során — a legfrissebb adatok szerint — kilencven személyt tartóztat­tak le. Az őrizetbe vett fiata­lok közül tizenhármat kórház­ban ápolnak. Az egyiknek az állapota aggasztó, a rendőr­ség brutalitása folytán egy 24 éves egyetemista bordatörést szenvedett és belső vérzése van. A 15 NATO-szövetséges kö­zött több ponton is jelentős nézetkülönbségek mutatkoztak az előző napi felszólalások tanúsága szerint Az ellenté­tek három pont körül sűrű­södnek: 1. Az Egyesült Államok in­dokínai beavatkozása, amely­hez Nixon a NATO-országok „megértését és támogatását” kérte. A nyugat-európai szö­vetségesek ezt — különböző intenzitással — majd vala­mennyien vonakodtak kinyil­vánítani. Franciaország hatá­rozott formában elítélte­ az amerikaiak vietnami háború­ját (jól tájékozott források szerint, sokkal határozottab­ban, mint ez a hivatalos tá­jékoztatásokból kiderül). 2. A „kölcsönös és arányos haderőcsökkentés” a NATO és a Varsói Szerződés országai között. A NATO-országok Ró­mában ismét ezt a régi, két éve „futtatott” javaslatot erőltették és próbálták szem­beállítani a szocialista orszá­gok prágai napirendi javasla­tával 3. A Görögországba irányu­ló fegyverszállítások, amelyek gyakorlatilag hatalmon tart­ják az ezredesek fasiszta rendszerét. Az északi orszá­gok elítélő határozati javas­latát — elsősorban a közel­­keleti konfliktus rosszabbodá­sára és e rosszabbodás fel­idézte „veszélyekre” hivatkoz­va — egyszerűen figyelmen kívül hagyták a többiek. Zárók­­i/írmény és nyilatkozat Szerdán este befejeződött az ülésszak. A részvevők záró­közleményt és nyilatkozatot adtak­­ki. A nyilatkozat szöve­gét Franciaország tartózkodása mellett fogadták el. A két ok­mány szövegéből kitűnik, hogy a NATO elvben már nem zár­kózik el egy európai biztonsági értekezlet megtartása elől, de a gyakorlatban a NATO és a Varsói Szerződés szervezete közötti — elsősorban „a csa­patok kölcsönös visszavonásá­ra” vonatkozó — tárgyalásokat részesíti előnyben. A záróközlemény szerint az atlanti tanács „meg akarja sokszorozni a puhatolózó meg­beszéléseket a szocialista or­szágokkal, és esetleg a semle­ges és el nem kötelezett or­szágokkal is”. A puhatolózó megbeszélések eredményessége esetén a NATO-kormányok „készek minden érdekelt kor­mánnyal multilaterális kapcso­latot teremteni annak megha­tározására, hogy mikor válik lehetségessé biztonsági és együttműködési értekezlet, vagy értekezlet-sorozatok, meg­tartása”. A záróközlemény tanúsága szerint a miniszteri tanács részvevői elhatározták, hogy folyamatosan szemmel tartják a közel-keleti helyzetet és fel­kérték a NATO állandó bizott­ságát, részletesen tájékoztassa őket a helyzet alakulásáról. A NATO-miniszterek — el­sősorban azokra a tárgyalások­ra utalva, amelyek egyfelől az NSZK, másfelől az NDK, Len­gyelország, illetve a Szovjet­unió között alakultak ki — „megelégedéssel” nyugtázták a NATO-tagállamok által meg­kezdett, vagy folytatott meg­­­­beszéléseket és tárgyalásokat. A miniszterek tudomásul vet­ték, hogy az 1968-as reykja­­víki és az 1969-es brüsszeli felhívások — a NATO és a Varsói Szerződés csapatainak kölcsönös visszavonására vo­natkozóan — nem találtak po­zitív visszhangra. Ennek elle­nére, a nyilatkozatban a NATO-tagállamok ismét „a csapatok kölcsönös közép­európai kivonásáról” folyta­tandó tárgyalások megkezdé­sére hívják meg „az érdekelt keleti államokat”. A tárgyalá­sok kiinduló pontjául a nyi­latkozat négy alapelvet sorol fel és bejelenti, hogy a minisz­teri tanácsülés részvevői az olasz kormányt kérték fel: tá­jékoztassa a Szovjetunió és a Varsói Szerződés szervezete többi országának kormányát a római NATO-értekezlet javas­latairól. NATO-ellenes tüntetés Rómában A római Szent János téren mintegy 50 000 ember részvé­telével nagyszabású tüntetés zajlott le szerdán a NATO mi­niszteri tanácsának ülésszaka és az imperialista agressziók ellen. A nagygyűlésen felszó­laltak: Mikisz Theodorakisz, Santiago Carrillo, a Spanyol KP főtitkára, valamint a viet­nami szabadságharcosoknak, az Al Pataknak és az angolai hazafiaknak a képviselői. Ilm­adt válasra Heves ellenzéki támadások a Bundestagban a kormány keleti politikája ellen Polgár Dénes, az MTI tudó­sítója jelenti Bonnból. A bon­ni Bundestag szerdán egész na­pos külpolitikai vitát rende­zett. A vita során a CDU- CSU szónokai rendkívül éles támadásokat intéztek a Bradt­­kormány keleti politikája el­len. Bartel, báró Guttenberg és Strauss nem fukarkodott a gyanúsításokkal, vádaskodá­sokkal és ferdítésekkel. Meg­gyanúsították Brandtot, hogy nem közli a közvéleménnyel az igazságot a szocialista orszá­gokkal folytatott tárgyalásai­ról, hogy „felborítja az euró­pai egyensúlyt”, amennyiben erősíti a Szovjetunió pozíció­ját. Az ellenzéki beszédek lát­ható fő célja az volt, hogy fé­lelmet keltsen az NSZK lakos­sága körében, amennyiben azt állították, hogy Brandt tevé­kenysége következtében a „szabadság” és az „önrendel­kezési jog” veszélybe kerül. A demagógia határát messze túl­lépő beszédek során az ellen­zék szónokai egyfajta „nem­zeti ellenállást” jelentettek be a kormány keleti politikája el­len. A kormánykoalíció részéről Dorn (FDP) és Apel (SPD) képviselő, majd Scheel kül­ügyminiszter visszautasította az ellenzék gyanúsításait és vádaskodásait. Hangoztatták, hogy a CDU—CSU nagyon ve­szélyes útra tévedt és leleplez­ték a kiáltó ellentmondásokat az ellenzéki állásfoglalások­ban. Az igazi választ azonban Brandt kancellártól kapta meg az ellenzék. Brandt hangoztatta, hogy egyszerűen nem igaz, misze­rint a kormány az NSZK ér­dekeit elhanyagolná a szocia­lista országokkal folytatott párbeszéd során. A bonni kor­mány azonban nem kísérelheti meg, hogy utólag megnyerje a második világháborút. A kan­cellár azt a tanácsot adta­­Straususnak, hogy beszédeiben k Ára 1 88 fillérMagyar Nemzet A HAZAFIAS NÉPFRONT LAPJA Csütörtök 1970. május 28 XXVI. árfolyam, 128. szám

Next