Magyar Nemzet, 1970. május (26. évfolyam, 101-126. szám)
1970-05-28 / 123. szám
Alkotó Két irodalmi esemény között egy harmadik. Néhány nappal ezelőtt ért véget hazánkban a nemzetközi költőtalálkozó, s néhány nap múlva megkezdődik az ünnepi könyvhét; az Írószövetség közgyűlése köti most össze a kettőt. A nemzetközi költőtalálkozó a világ elismerése költészetünk iránt, a könyvhét irodalmunk vizsgája az olvasók előtt, s a kettő között az írószövetség közgyűlése az írók önvizsgálata. Az írók tanácskozását kétféle fenntartás is fogadhatja. Mindenekelőtt az olvasóé, aki azt mondhatja: az írók ne tanácskozzanak, ne ülésezzenek, hanem írjanak. Ami azt illeti, nem lehet panasz íróinkra, hiszen a tanácskozást nem az írás helyett művelik. Darvas József elnöki előadásában talán egy kis jogos büszkeséggel is említette, hogy mutálunk minden kézirat, amelyik erre érdemes, megjelenik, nálunk nincsen „kéziratos irodalom”. Másrészt bizonyos fenntartás előzheti meg, ha az írók tanácskozásra készülnek, nehogy túlértékeljék az irodalom szerepét a világ sorsának intézésében. Nálunk most nem volt ilyen jelenség: a közgyűlésen többen is szóltak az írói hivatásról, az irodalom társadalmi szerepéről, s mind, egybehangzóan azt vallották, hogy az írók nem valamiféle látnokok; munkájuk a tudatformálás, az emberformálás. Ez persze nem kis feladat, hiszen ebben voltaképp minden benne van, s ezen keresztül az irodalom az emberiségért, a történelemért felelős. Realizmus jellemezte tehát az írók tanácskozását, az eddigi munka helyes értékelése és a feladatok helyes felismerése. A közgyűlés a felszabadulás negyedszázados évfordulójának esztendejében ülésezett, ezért érthető, hogy megvizsgálta, elemezte, bírálta, értékelte nemcsak a legutóbbi közgyűlés óta eltelt időszakot, hanem ezt a történelmi negyedszázadot is. Reálisan vizsgálta az írótársadalom ezt a huszonöt évet, szenvedélyesen, de sem méltatlan borúlátásba, sem túlzott lelkendezésbe nem csapott eközben. A nyílt és őszinte beszélgetéshez alapul szolgált hazánk politikai életének, s ezen belül is a kulturális politikának az összhangja az irodalmi és a művészeti élettel, s kifejeződött benne az ország vezetőinek és az íróknak közös meggyőződése közös dolgainkról. Az írók kétségkívül érzékeny emberek, s ez teszi, hogy az irodalom mindig fölborzolódik, valahányszor a politikai életben hibák ütköznek ki, de a jó alkotó légkörben jó irodalmi fejlődés tapasztalható olyankor, amikor a társadalom politikai élete is jó; jó nemcsak az íróknak, hanem elsősorban a népnek. A realizmus mai irodalmi életünknek fő jellemvonása olyan értelemben is, hogy légkör életünket, fejlődésünket, ezen belül problémáinkat higgadtan, őszintén, belső bírálattal, együttműködésre készen szemléli és ábrázolja irodalmunk. Szóba került ugyan a közgyűlésen is az indokolt aggodalom, hogy irodalmunkban elszürkül, háttérbe húzódik a munkásélet ábrázolása. Elismeréssel említették viszont azt a kibontakozóban levő törekvést, mondhatni irodalmi mozgalmat, amely az élet sokrétű, együttérző, őszinte és nagyon alapos föltárására vállalkozik, vagyis a Magyarország megismerése sorozatban megtestesülő új szociografikus irányzatot, amely talán a munkásábrázolásnak új, a szocialista fejlődés mostani szakaszához illő formájának a csírája. Miközben a közgyűlés reálisan és felelősségteljesen foglalkozott a huszonöt év fejlődésével, s különösképpen is e negyedszázad irodalmi életének a történetével, néhányan a kritika szemére vetették, hogy adós még e negyedszázad irodalomtörténetével. A kritika az irodalmi életnek szerves része, s ezért érthető, ha az írók tanácskozásán reálisan fölmérik a kritikai élet eredményeit és problémáit is. Előfordul persze, ha eközben vita is keletkezik, vagy vitatható gondolatok is megszólalnak. Így például aligha indokolt a negyedszázad irodalmi mérlegének hiányolása. Először is a kritika ezt a tanulságkereső tevékenységet folyamatosan űzi; másrészt a negyedszázad tanulságait különféle kritikai munkák vizsgálták mostanában is; végül: valamiféle végleges, lezáró, öszszegező értékelést már azért sem lehet hiányolni, mert ilyent a kritika csak befejezett, véget ért folyamatok után kereshet, a mi irodalmunk pedig most nem lezárt, hanem éppen útkereső, fejlődő szakaszát éli. Ilyenkor nem a megfellebbezhetetlen végső szó kimondására van szükség, hanem a termékeny vitára. Ezt a vitát pedig az Írószövetség közgyűlése nemcsak kívánta, nemcsak szorgalmazta, hanem maga is gyakorolta. Ez a vitajelleg, vagyis az egymásra tett hatások lüktetése jellemzi irodalmi életünket a stílusok, irányzatok, műfajok sokszínűsége tekintetében is; a realizmus társadalmi igénye a mi irodalmi életünkben elsősorban az eszmére, a gondolatokra, a cselekedetekre érvényes. Kulturális politikánk nem valamiféle megalkuvásból veszi tudomásul a különféle irányzatokat, hanem azért, mert a szocialista irodalom csak a másokkal és saját magával vívott versenyben fejlődhet, teremthet egyre jobb műveket, s töltheti be társadalmi szerepét. Ez a társadalmi szerep pedig a gondolkodó, együttérző, együttcselekvő hozzájárulás ahhoz, hogy a szocialista élet valóban olyan legyen, amilyennek az emberiség megálmodtat Véget ért a NATO tanácsülése Rómában ismét megkerülték a biztonsági értekezlet kérdését a külpolitikai helyzet A NATO-TANÁCS kedden befejeződött és sok nézetkülönbségről tanúskodó általános vitája a szerdai kommentárok és tudósítások tárgya, míg a nap folyamán Rómában zárt ajtók mögött folyt a vita a tanácsülés záróközleményének szövegéről. Az olasz polgári lapok a „kiegyensúlyozott és kölcsönös haderőcsökkentésre” tett javaslatokat jelölik meg fő címeikben a keddi tanácskozás legfőbb eredményének. Az Unité abban látja a tanácskozás jellegét, hogy a nyugat-európai országokat a teljes tehetetlenség és politikai önállótlanság jellemzi, az amerikai vezető körök egyre veszélyesebb kezdeményezéseivel szemben. A lap szerint felettébb jellemző, hogy a tavaly ősz óta oly gyakori kelet-nyugati tanácskozások ellenére egyetlen nyugat-európai kormány sem javasol konkrét időpontot az európai biztonsági értekezlet egybehívására, vagyis nem tudott, vagy nem akart szembehelyezkedni a hivatalos amerikai állásponttal. Washingtoni politikai megfigyelők szerint — írja az MTI tudósítója , Rogers Rómában az eddiginél valamivel pozitívabban foglalt ugyan állást a kelet—nyugati kapcsolatok normalizálásának kérdésében, ám változatlanul képviselte azt az amerikai elgondolást, hogy a jelen pillanatban nem valósítható meg az európai biztonsági értekezlet. A módosulás a megfigyelők szerint annyiban határozható meg, hogy az Egyesült Államok most bizonyos mértékig szabadabb kezet ad egyes NATO- országoknak a közvetlen tárgyalásokra, de fenntartja magának a döntés jogát arról: mikor és miben hajlandó támogatni az átfogóbb megbeszéléseket. A csapatok említett visszavonásának javaslatával pedig — éppen, mert a feltételek korántsem adottak — eleve újabb féket szerel a tárgyalási mechanizmusra. A New York Times azt írja, hogy Rogers beszédében túlment ugyan a Nixon-kormány eddigi álláspontján, de nem volt hajlandó reagálni a közvetlen kapcsolatfelvételt előirányzó javaslatokra. A közel-keleti válság is szerepel a NATO-tanács ülésén és a kairói Al Ahram szerint a francia, török, olasz és holland külügyminiszter azonos álláspontra helyezkedett. Indokína és a Közel-Kelet köti le az amerikai kormány figyelmét és ezért sem hajlandó komolyan foglalkozni az európai kérdéssel. Az amerikai szenátusban folyik a huzavona a Kambodzsával kapcsolatos határozat körül. A hivatalos körök az ominózus június 30-i csapatkivonási határozatot emlegetik, ám nem zárják ki, hogy a határidő után is Kambodzsában maradó saigoni, thaiföldi és „egyéb” ázsiai csapatok nem szárazföldi amerikai támogatást kapjanak. Washingtonban örömmel fogadták Phnom Penh és Saigon megegyezését a diplomáciai kapcsolatokról és biztatják a két rezsimet a katonai megállapodásra. Az indokínai népeknek az imperializmussal szemben folytatott harcával foglalkozik a Norodom Szihanukot Hanoibem üdvözlő Nhan Dán szerdai vezércikkében. Hangsúlyozza a lap, hogy a látogatás a két nép közötti testvéri kapcsolatok politikai jelentőségű fejleménye és megállapítja, hogy a vietnami nép a háború kezdete óta élvezhette Szihanuk államfő és a kambodzsai nép támogatását. Még mindig elemzik Európa-szerte a kasseli találkozót. A bonni Bundestagban szó szerint lezajlott a külpolitikai vita a kereszténydemokrata ellenzék heves támadásai közepette. A vita tükrözte azt, hogy a CDU—CSU most mindent a nacionalista kártyára tesz fel, így próbálva megnyerni a soron levő tartományi választásokat. Az MTI tudósítója — megfigyelők egybehangzó véleményére hivatkozva — megállapítja, hogy a szerdai vitában az ellenzék vereséget szenvedett, mert semmiféle alternatívát nem tud nyújtani a kormány keleti politikájával szemben és csak a hidegháborús szólamokat ismételgeti. A Pravda bonni tudósítója szerdai kommentárjában megállapította, hogy a kasseli találkozó egyik pozitív jelentősége abban rejlik, hogy Nyugat-Németországban a valósággal számoló irányzatok további fejlődése várható, mivel Kasselban is demonstrálódott a két német állam létezésének megcáfolhatatlan valósága. Kérdés, hogyan tükröződik ez a kormány politikájában? Fr»«fl»oin»ág tortótkoJurt « nifg«yat»M»aUor Régi NATO-javaslatok megismétlése, a kétoldalú tárgyalások helyeslése Magyar Péter, az MTI kiküldött munkatársa jelenti Rómából. Az atlanti tanácsülés második napját teljes egészében a közlemény és a hozzá kapcsolódó nyilatkozat megszövegezése, illetve a szövegezés kapcsán fellángolt viták töltötték ksi. A NATO miniszteri tanácsa kétnapos római ülésszakának második napján mélyen tagozott erődrendszerhez hasonlított az örök város kongresszusi palotája és környéke. A rend fenntartására kivezényelt gépesített csendőrségi és készültségi rendőrségi egységeket az előző naphoz viszonyítva nagymértékben megerősítették. A riadókészültséget fokoztak a keddi utcai összetűzések miatt, amelyek során — a legfrissebb adatok szerint — kilencven személyt tartóztattak le. Az őrizetbe vett fiatalok közül tizenhármat kórházban ápolnak. Az egyiknek az állapota aggasztó, a rendőrség brutalitása folytán egy 24 éves egyetemista bordatörést szenvedett és belső vérzése van. A 15 NATO-szövetséges között több ponton is jelentős nézetkülönbségek mutatkoztak az előző napi felszólalások tanúsága szerint Az ellentétek három pont körül sűrűsödnek: 1. Az Egyesült Államok indokínai beavatkozása, amelyhez Nixon a NATO-országok „megértését és támogatását” kérte. A nyugat-európai szövetségesek ezt — különböző intenzitással — majd valamennyien vonakodtak kinyilvánítani. Franciaország határozott formában elítélte az amerikaiak vietnami háborúját (jól tájékozott források szerint, sokkal határozottabban, mint ez a hivatalos tájékoztatásokból kiderül). 2. A „kölcsönös és arányos haderőcsökkentés” a NATO és a Varsói Szerződés országai között. A NATO-országok Rómában ismét ezt a régi, két éve „futtatott” javaslatot erőltették és próbálták szembeállítani a szocialista országok prágai napirendi javaslatával 3. A Görögországba irányuló fegyverszállítások, amelyek gyakorlatilag hatalmon tartják az ezredesek fasiszta rendszerét. Az északi országok elítélő határozati javaslatát — elsősorban a közelkeleti konfliktus rosszabbodására és e rosszabbodás felidézte „veszélyekre” hivatkozva — egyszerűen figyelmen kívül hagyták a többiek. Záróki/írmény és nyilatkozat Szerdán este befejeződött az ülésszak. A részvevők záróközleményt és nyilatkozatot adtakki. A nyilatkozat szövegét Franciaország tartózkodása mellett fogadták el. A két okmány szövegéből kitűnik, hogy a NATO elvben már nem zárkózik el egy európai biztonsági értekezlet megtartása elől, de a gyakorlatban a NATO és a Varsói Szerződés szervezete közötti — elsősorban „a csapatok kölcsönös visszavonására” vonatkozó — tárgyalásokat részesíti előnyben. A záróközlemény szerint az atlanti tanács „meg akarja sokszorozni a puhatolózó megbeszéléseket a szocialista országokkal, és esetleg a semleges és el nem kötelezett országokkal is”. A puhatolózó megbeszélések eredményessége esetén a NATO-kormányok „készek minden érdekelt kormánnyal multilaterális kapcsolatot teremteni annak meghatározására, hogy mikor válik lehetségessé biztonsági és együttműködési értekezlet, vagy értekezlet-sorozatok, megtartása”. A záróközlemény tanúsága szerint a miniszteri tanács részvevői elhatározták, hogy folyamatosan szemmel tartják a közel-keleti helyzetet és felkérték a NATO állandó bizottságát, részletesen tájékoztassa őket a helyzet alakulásáról. A NATO-miniszterek — elsősorban azokra a tárgyalásokra utalva, amelyek egyfelől az NSZK, másfelől az NDK, Lengyelország, illetve a Szovjetunió között alakultak ki — „megelégedéssel” nyugtázták a NATO-tagállamok által megkezdett, vagy folytatott megbeszéléseket és tárgyalásokat. A miniszterek tudomásul vették, hogy az 1968-as reykjavíki és az 1969-es brüsszeli felhívások — a NATO és a Varsói Szerződés csapatainak kölcsönös visszavonására vonatkozóan — nem találtak pozitív visszhangra. Ennek ellenére, a nyilatkozatban a NATO-tagállamok ismét „a csapatok kölcsönös középeurópai kivonásáról” folytatandó tárgyalások megkezdésére hívják meg „az érdekelt keleti államokat”. A tárgyalások kiinduló pontjául a nyilatkozat négy alapelvet sorol fel és bejelenti, hogy a miniszteri tanácsülés részvevői az olasz kormányt kérték fel: tájékoztassa a Szovjetunió és a Varsói Szerződés szervezete többi országának kormányát a római NATO-értekezlet javaslatairól. NATO-ellenes tüntetés Rómában A római Szent János téren mintegy 50 000 ember részvételével nagyszabású tüntetés zajlott le szerdán a NATO miniszteri tanácsának ülésszaka és az imperialista agressziók ellen. A nagygyűlésen felszólaltak: Mikisz Theodorakisz, Santiago Carrillo, a Spanyol KP főtitkára, valamint a vietnami szabadságharcosoknak, az Al Pataknak és az angolai hazafiaknak a képviselői. Ilmadt válasra Heves ellenzéki támadások a Bundestagban a kormány keleti politikája ellen Polgár Dénes, az MTI tudósítója jelenti Bonnból. A bonni Bundestag szerdán egész napos külpolitikai vitát rendezett. A vita során a CDU- CSU szónokai rendkívül éles támadásokat intéztek a Bradtkormány keleti politikája ellen. Bartel, báró Guttenberg és Strauss nem fukarkodott a gyanúsításokkal, vádaskodásokkal és ferdítésekkel. Meggyanúsították Brandtot, hogy nem közli a közvéleménnyel az igazságot a szocialista országokkal folytatott tárgyalásairól, hogy „felborítja az európai egyensúlyt”, amennyiben erősíti a Szovjetunió pozícióját. Az ellenzéki beszédek látható fő célja az volt, hogy félelmet keltsen az NSZK lakossága körében, amennyiben azt állították, hogy Brandt tevékenysége következtében a „szabadság” és az „önrendelkezési jog” veszélybe kerül. A demagógia határát messze túllépő beszédek során az ellenzék szónokai egyfajta „nemzeti ellenállást” jelentettek be a kormány keleti politikája ellen. A kormánykoalíció részéről Dorn (FDP) és Apel (SPD) képviselő, majd Scheel külügyminiszter visszautasította az ellenzék gyanúsításait és vádaskodásait. Hangoztatták, hogy a CDU—CSU nagyon veszélyes útra tévedt és leleplezték a kiáltó ellentmondásokat az ellenzéki állásfoglalásokban. Az igazi választ azonban Brandt kancellártól kapta meg az ellenzék. Brandt hangoztatta, hogy egyszerűen nem igaz, miszerint a kormány az NSZK érdekeit elhanyagolná a szocialista országokkal folytatott párbeszéd során. A bonni kormány azonban nem kísérelheti meg, hogy utólag megnyerje a második világháborút. A kancellár azt a tanácsot adtaStraususnak, hogy beszédeiben k Ára 1 88 fillérMagyar Nemzet A HAZAFIAS NÉPFRONT LAPJA Csütörtök 1970. május 28 XXVI. árfolyam, 128. szám