Magyar Nemzet, 1970. június (26. évfolyam, 127-151. szám)

1970-06-27 / 149. szám

4 AZ EGYMÁST váltó tárlatok a Műcsarnok középső teremsorában — Barcsay Jenő, szentendrei mozaikjának bemutatója, Schaár Erzsébet friss műveinek sorozata és végül, most, Vilt Tibor új szobrainak felvonulása — örömteli és felelősségteljes ponthoz juttatták képzőművészetünket. Társaikkal, Kondor Béla, Szántó Piroska és Kovács Margit kiállításaival egybehangzóan ugyanis ezek a bemutatók jelzik, hogy képzőművészetünk, legjobb mestereinknek szellemi irányításával, fontos fázisát éli. Az öszszefoglalás és a továbblépés korát. Az eredmények valóban főműveket szülő összegezése és a továbblépés utakat nyitó törekvése egymást támogatva juttatja új, magasabb szintre alkotóinkat. Egyszersmind a közönségtől is megkívánja a szellemi felkészültséget a befogadásra. Mert Vilt Tibor kiállítása — akárcsak Barcsayé, Schaáré vagy Kondoré — nem tárul fel előttünk, ha a régi igényekkel és eszközökkel közelítünk hozzá. Vilt szobrai ugyanis — mint ő maga akarja és vallja — nem „lakberendezési” és nem a szó szokványos értelmében vett múzeumi” tárgyak, hanem új tartalmú közösségi, tömegekhez szóló, az utcára, a mai építészet környezetébe kívánkozó művek. A művész, a szobor és a közönség új típusú, intellektuális kapcsolatára appellálnak: mai társadalmunk és ipari korszakunk viszonyaira építkeznek. Bármiképp is fogjunk hozzá tehát körüljárásukhoz, a velük való kapcsolat megteremtéséhez, mindig világuk egészére kell figyelnünk, ha új és fontos közlendőiket megérteni akarjuk. Csak a formák, csak a stíluskorszakok szempontjából ugyanis semmiképp nem közelíthetőek meg. Hiába veszszük sorra Vilt Tibor immár 45 esztendős szobrász!s pályájának ilyen vagy olyan korszakát, ez a maga ,,fejlődési grafikonjával” csak a dolgok egy részét tárhatja fel. A részletek pedig nem elegendőek. Nem elégedhetünk meg azzal, hogy „kipipáljuk” Wilt első, az egyiptomi szobrászat hatásaira válaszoló, majd második „neoklasszicista” befolyást mutató, végül harmadik, expresszív felületkezeléssel megújuló, a háború, a barbárság elleni tiltakozássá erősödő, drámai korszakát. Nem elég megemlíteni monumentális műveit, köztük a Tiszalökön felállított szimbolikus figurát, remek portréit, s felmérni bátran és sikeresen kísérletező szobrászaténak minden dokumentumát, eredményét és fázisát. Nem elég belőlük eredeztetni mostani műveit, monumentális plasztikáit és üvegszobrait. Ilyen féligazságokkal, részeredményekkel semmire sem mehetünk, hiszen a forma bármilyen fontos szerepet játszik is minden művészetben a gondolatok, a dolgok hordozójaként — önmagában elemezhetetlen. Legalábbis keveset árul el, akárcsak a szóhasználat, vagy a mondatszerkezet elemzése egy írói műben, ha a benne megfogalmazott tartalmat figyelmen kívül hagyjuk. Nem újabb „stílust” ALKOTOTT MAGÁNAK az utóbbi években készült szobraival Vilt Tibor — ezt kétségek nélkül leszögezhetjük. (Egyébként is, hogyan magyarázzuk meg akkor nagyszerű Madich-szobrának megszületését, vagy örömét, amelyet legújabb szobrának mintázása szerez neki — „annak ellenére”, hogy sem egyik, sem másik nem tartozik bele „formailag”, új korszakának áramába?) Szobrászaténak az új kiállításon dokumentált kibomlása, forma- és anyagkísérleteinek az építészettel kapcsolatot tartó dinamikája, nem stílus, nem felületi, nem egyszerűen „nyelvi”, hanem egyszerre tartalmi és formai eredmény: nem a kéz,, hanem az értelem gyümölcse. A tárlat, a mai művek mellett az előzményeket is bőséges sorban felvonultató ívével, ilyenformán Vilt Tibor szobrászaténak, múltjával, jelenével és a művek által megjelölt perspektívájával ismertet meg. „Múltját” — ezt a nagyon is élő, a friss eredmények talajául szolgáló múltat — a kisplasztikák sorozata jelenti. A Fej, a Ketrec, a Közöny, a Piéta, az Ülő, a Kis álló figura, továbbá a Satu és szobor, valamint az Állvány és szobor variációs köre. Vilt pszichológiai töltésű, érzékeny, mindig pontosan fogalmazó, megrendítő, eleven gondolati töltésű szobrászatának javát állítja elénk. A „jelent”, a monumentális kompozíciók sora képviseli. Az 1963-as velencei biennálén bemutatott szobrok és társaik: a Bírák, a Dorottya, a Galambdúc, a Kategóriák, a Kentaur, a Merengő, az Orfeusz és az Üdvözlet Velencének, illetve az üvegplasztikák, az igazi méretüket váró üvegszobortervek: a Duna, az Emlékműterv, a Három forma, a Ház, a Tanulmány és a Zene. Valamenynyi az idei év szülöttei. CSOPORTJAIK ÖSSZECSENDÜLÉSE világosan jelzi: Vilt szobrászata nem „változott”, hanem a művészet új feladataihoz növekedett. Múltjából, régi önmagából és a jelen követelményeiből összegezte mai irányát, törekvéseit és eredményeit. Megteremtett szimbólumrendszere, drámája és hűvössége, expresszivitása és egzaktsága, tartalmi és formai egysége lehetetlen lenne Vilt régi törekvéseinek alapja és mai világunk dolgaira adott feleleteinek átgondolt precizitása nélkül. Hiszen a Zene vagy az Emlékműterv vertikális vonalainak hallatlan intenzitású lüktetése ugyanolyan szoros rokonságot tart korunk fizikájával, „műszerkultúrájával”, mint amilyent a kategóriák, a Kentaur és társai építészetünk plasztikai fogalmazásmódjával. Vilt Tibor szobrászatának és korunknak minden vonását magába sűríti ez a plasztikai sorozat, amely előttünk felsorakozik. Nyílt és zárt, nyugodt és sokféleképp zaklatott, kérdező és válaszoló világa, hívó és taszító, nyugtató és felkavaró tereinek egysége és ellentéte ugyanolyan bonyolult és áttekinthető egyszerre, mint a kor, amelyben élünk. Azonban nemcsak erről — s főként nemcsak önmagáról — akar beszélni a kiállítás, Vilt Tibor műveinek sora. Hiszen Vilt a lehetőséget felhasználva, tárlatát elsősorban alkalomnak tekinti arra, hogy — mint írja — „a plasztikai tevékenységet természetes működésében, az építészettel kapcsolatban” mutassa be. És ezért kell igazat adni neki második premisszáját és végkövetkeztetését olvasva: „ ... az építészet adta tereknek és a plasztikai művészetnek szinte szétválaszthatatlan együttese sokkal inkább tradíció, mint akár a táblakép, vagy a staffelei szobrok. Ezért kiállításomat igyekeztem a szobrokat felölelő nagyobb együttesek keretébe állítani — kollektív alkotásként felfogni.” Vadász György építészeti tervei Óbuda városközpontjának kialakítására és Vilt Tibor szobrainak ebben a centrumban, mintegy az emberi élet központjában való elhelyezésére — a tárlat harmadik termében —, így hát nem igazolását jelentik ennek a koncepciónak, hanem a felhasználást, a megvalósítást követelik. Horváth György Vilt Tibor új szobrai a Műcsarnokban A magyar vásári bábjátékok figuráiból, a népi bábjátszást Magyarországon meghonosító Hincz és Kemény család örökségéből ad ízelítőt a szentendrei József Attila Művelődési Központban péntek délután megnyílt kiállítás. A század első felében oly népszerű népligeti bábszínház hangulatát idéző kiállítást, a Szentendrei Hetek jelentős eseményét Szilágyi Dezső, az Állami Bábszínház igazgatója nyitotta meg. A különös értékű bábukról Chidy Lehel, az érdekes bemutató rendezője, a bábszínház bábtörténész-színésze beszélt, majd Kemény Henrik, a bábszínház nívódíjas művésze, a magyar népi bábjátszó dinasztiák „utolsó mohikánjá”-nak előadásában a legfiatalabb népi bábjátékhős, a magyar Vitéz László kedves, csintalan kalandjai elevenedtek meg. ------------Madar Nemzet----------- A Mk-vonósnégyes és Kovács Béla estje a liscelli Tri Múzeumból. MOZART HÁROM REMEKMŰVE szerepelt a Kiscelli Múzeumnak ezen a gyönyörű koncertjén. A megnyitó- és a zárószám egyaránt abból a kvartett sorozatból származott, melyet Mozart 1782 és 1785 között komponált és elég érettnek tartott arra, hogy a vonósnégyesműfaj legnagyobb mesterének, J. Haydnnak ajánlja. A d-moll (K. 421.) és a C-dúr (K. 465.) kvartett keretezte azegyedülálló szépségű, úgynevezett Klarinétötöst (A-dúr, K. 581.), melynek fúvósszólamát Kovács Béla játszotta. A Bartók-vonósnégyest (Komlós Péter, I. hegedű; Devich Sándor, II. hegedű; Németh Géza, mélyhegedű; Botvay Károly, cselló) jelenleg a világ első vonósnégyes-együttesei között tartják nyilván. Ezt az előkelő helyet mindenekelőtt átütő erejű és ugyanakkor tiszta, virtuóz hangzásával, illetve játékával vívta ki. A Juilliard-kvartett mellett az elsők egyike, akik a kamaramuzsika műfaját a modern koncertpraxis szükségletei szerint alakították át, illetve értelmezték újra. A KAMARAMUZSIKA veti fel talán a legélesebben a keletkezés és a mai elhangzás között mutatkozó ellentmondást, az előadóművészet egészén belül. Míg az egyházzene és a zenekari muzsika viszonylag gyorsan és könnyen kerül át a hangversenyterembe, hiszen már eleve kisebbnagyobb nyilvánosság számára született, addig a barokk vagy klasszikus kamarazene, miként a neve is mutatja, valóban házi használatra készült. A modern kamaraegyüttesekre tehát nem kisebb feladat hárul, mint az, hogy e házi zenét félezer, vagy esetleg több ezer hallgató előtt, valóságos koncertzeneként interpretálja. Már ebből is kitűnik, micsoda metamorfózison kell keresztül mennie ennek a zenefajtának. A Bartók-vonósnégyes Mozart-interpretációja itt-ott talán a kelleténél nagyobb engedményeket tesz a tömeghatás követelményeinek, ám ez sehol sem válik zavaróvá. A lázasan lüktető, zaklatott és olaszosan — szinte teátrálisan a szenvedélyes d-moll kvartett szinte felkínálja azt az előadási módot, amely minden effektust maximálisan kiaknáz és a benne rejlő hatáslehetőségeket gátlástalanul megvalósítja. Csupán az első tételben éreztünk egy bizonyos nyugtalanságot és idegességet, amelyet nyilvánvalóan a bizonytalan időjárás és a repülőgépberregés számlájára kell írnunk. Ám a zene szövete ilyenkor is tisztán és világosan szólalt meg, semmi sem maradt a partitúrában. Kiemelkedően szép volt a Menuetto-feliratú harmadik tétel, melyben a főrész tragikus hangját a középrész („Trió”) gáláns és könynyed dúrja oldja fel. Még tovább fokozódott örömünk a C- dúr, úgynevezett Dissonanzen- Quartett hallatán. A lassú tétel már a szó legmagasabb értelmében vett zenei nyugalmat árasztott, tiszta és himnikus szépséggel szólt, az utolsó pedig szinte pezsgett az önfeledt, virtuóz és örömteljes előadásban. A Klarinétötös — Mozart egyik legnagyobb kamarazenekari remeke — valahányszor Kovács Béla játssza, szinte újjászületik. Minden hangszert összevéve alig ismerünk olyan mestert, mint ő, akinek egyetlen elveszett hangja, egyetlen technikai félrecsúszása sincs, aki ilyen anyanyelvi szépséggel és biztonsággal talál rá a leggyönyörűbb megoldások hosszú sorára. Klarinétja a lassú tételben a „Figaro" grófnőjének hangján szólt, a menüett második triójában népies Landler-hangon, az utolsó tétel lassú epizódjában pedig olyan szépséggel, mely a mesteroperák tenorszerepeit jellemzi (Belmonte, Tamino, Don Ottavio). Kitűnő kamarapartnerekre akadt ezúttal Kovács Béla (külön ki kell emelnünk az utolsó tétel brácsaszólós moll-variációját), és ennek eredményeként a közönségnek ritka szép kamarazenei élményben lehetett része. Pernye András Bemutatkozott a genovai Teatro Stabilé a Madách Színházban Péntek este bemutatkozott a Madách Színházban a genovai Teatro Stabilé társulata Goldoni egy nálunk nem ismert vígjátékával, az Egy karneválvégi éjszakával. Az olasz együttes negyven napos európai körútjának egyik utolsó állomása Budapest — néhány nappal ezelőtt még Varsóban játszották ugyanezt a Goldonidarabot. Mint a péntek délelőtti sajtófogadáson a színház vezetői a Kultúrkapcsolatok Intézetében elmondták, a genovai színház tizenkilenc éve működik, jelenleg Ivo Chiese és Luigi Squarzina főrendező vezeti. Az intézménynek Genovában három helyisége van: az Eleonore Duge nevét viselő 610 férőhelyes színházterem, a Politeama Genovese nevű, az előbbinél majdnem kétszer nagyobb színház és egy kis, mindössze 76 személyes kísérleti színpad, a Teatrino di Piazza Marsala. A színház évente három-öt bemutatót tart — a mi színházainkhoz képest azért ilyen keveset, mert egyrészt az évad során vendégül szokta látni falai közt más olasz városok társulatait, másrészt mert maga is turnézik hazájában is, külföldön is. Műsorát klasszikus és félklasszikus művekből — Shakespeare, Moliére, Goldoni, Beaumrchais, Shaw, Pirandello, O’Neill drámáiból — alakítja ki, de játssza természetesen a kortárs drámairodalom alkotásait is, elsősorban mai olasz írók drámáit. A genovai Teatro Stabile most van átalakulóban úgynevezett repertoár színházzá, olyan színházzá, amely régebbi műsordarabjait felváltva játssza,új bemutatókkal. E tekintetben az első ilyen jellegű színház Olaszországban. Budapesti vendégjátékának részletesebb ismertetésére lapunk még visszatér. NAPLÓ Hadrovics László mai, 60. születésnapján a nyelvészt, az irodalomtudóst és a történészt illeti a köszöntés. Mert a tanszékvezető egyetemi tanár, akadémikus eddigi pályafutása szinte arányosan oszlik meg a magyar és a délszláv nyelvtudomány, történelem és szellemi irodalmi kapcsolatok vizsgálata és művelése között. A hozzá közelállók tudhatják, hogy az alkotóereje, alkotókedve legfeljében levő tudóstól mi mindent várhat tudományos életünk, legutóbb például egy funkcionális magyar mondattan újszerű koncepciójával lepte meg nemcsak a szőkébb haza, de a külföld tudományos köreit is. Nevét fáradságos, páratlan kitartást és munkabírást igénylő szótárszerkesztői munkájával tette ismertté: az orosz—magyar szótár vaskos köteteit ,,Hadrovics—Gáldi”-ként emlegetik fordítók, tudósok és nyelvkutatók. Mint irodalomtudós elsősorban a középkori magyar irodalom történetét gazdagította felfedezéseivel, haló poraiból támasztva fel a magyar nyelvű lovagregény hagyományát. Rendkívüli irodalomtudományi leleménynyel tárta fel a magyar Trója-regény és Nagy Sándor-regény délszláv fordításokban fennmaradt változatait, amelyek a XVI— XIII. századból erednek. De hasonló ötletességgel tért ki több tanulmányában a magyar—délszláv irodalmi kölcsönhatások és érintkezések sok más mozzanatára is. Tudományos munkássága mellett — igényes műfordítói teljesítményként — a horvát és szerb prózairodalom néhány kivételes darabját is megszólaltatta magyarul, jugoszláv írókat mutatott be olvasóinknak, aminthogy ott láthatják nevét például a nemrég megjelent szerb és horvát irodalom kistükrének szerkesztői között is. (V. D. Sz.) Pénteken nagy részvéttel eltemették a Farkasréti temetőben a hetvenéves korában elhunyt Fekete István írót. A Magyar Írók Szövetsége és a barátok nevében Nemeskürti István, a Móra F. Kiadó képviseletében Petrovácz István búcsúztatta a népszerű írót. A Kis Színpad—Vidám Színpad társulata a hétfői dunaújvárosi vendégjátékkal zárja idei évadát. Az évadzáró társulati ülést — a Dunán tartják meg; az egész társulatot Dunaújvárosba viszi a Tahi nevű gőzös. Szombat, 1970. június 27. Az 57 éves „bújtatott analfabéta" és egyéb gondok a felnőttoktatás vitáján A klubban reggel 9-kor gyülekeznek az előadók, pedagógusok: Bakró László, a IV. kerületi dolgozók iskolájának igazgatója, Magyar Józsefné igazgatóhelyettes, matematikatanár, Haszlánszki József tanácselnök-helyettes, Lenkei László, a kerületi népfront elnöke, dr. Balogh Jánosné, a kerületi népfront titkára, Krajcár Imréné, a népművelési osztály vezetője és még néhányan. Az értekezletre tulajdonképpen az üzemek képviselőit hívták meg, hogy valahogyan kimozduljon a felnőttoktatás a holtpontról. De telnek a percek és még mindig a meghívottaknak alig egytizede érkezett meg. Talán el kellene halasztani a megbeszélést? Már itt ebben a várakozó, kissé ideges légkörben is rengeteg értékes információt kapunk a Hazafias Népfront IV. kerületi klubjában. Az Egyesült Izzóban, mely pedig egyike a legjobban szervezett üzemeknek, ötezer olyan negyvenen aluli dolgozó van, aki még a nyolc általánost sem végezte el. De van olyan 57 éves ember is, aki idáig úgynevezett „bújtatott analfabéta” volt és most iratkozott be az iskolába, hogy nyugdíjas korában legalább az újságokat el tudja olvasni. Találtak 17 éves kislányt is, aki a nevét sem tudta leírni. Márpedig néhány év múlva még az érettségi sem lesz elég az egyes munkafolyamatok áttekintésére. Rövideden hiány lesz középkáderekben. Mégis egyelőre igen sok ütemben az a meggyőződés uralkodik, hogy a targoncavezetéshez nem kell különösebb műveltség és az iskolába járást senki sem támogatja. Természetesen a pedagógusok is tudják, hogy felnőtt embernek nem könnyű tanulni. Tanítani sem könnyű őket. Bakró igazgató megemlít egy esetet, hogy egy asszony fél éven keresztül megszólalni alig volt hajlandó. Csak azután derült ki, hogy voltaképp milyen jó tanuló. A felnőtt számára már az sem könnyű, hogy kiálljon a fekete táblához, és ott — esetleg hibásan — feleljen. Kiveri a veríték, fél a megszégyenüléstől. — De ezekkel az érzelmi dolgokkal mi el tudunk bánni! — mondja Magyar Józsefné matematikatanár. — Van ennél súlyosabb is: az időhiány. Mi mindenben alkalmazkodunk az üzemek beosztásához; műszakos oktatást szervezünk, ahol délután ugyanazokat a tanárokat találja meg a tanuló, mint délelőtt. Saját beosztásához képest váltogathatja az iskolába járás idejét. Hogy a felnőtt ember is milyen kitűnő eredményt tud elérni, arra példa az a 48 főnyi csoport, mely heti négy alkalommal jött iskolába. Nők és férfiak vegyesen. Két osztályt végeztek el összevonva. Ebbe az osztályba csak kalaplevéve szabad belépni — mondja a tanárnő. Egyike azoknak a pedagógusoknak, akik naponta négyszer szállnak autóbuszra, hogy az egyes üzemekben létesített osztályokba eljussanak. De hát semmi áron sem mondanának le a felnőttoktatásról. Ez küldetés. Végig lehet kísérni, hogyan jön rendbe néhány elfuserált élet. Egy házaspáré például. Előbb a férfi végezte a nyolc általánost és most az asszony utána siet; együtt tanulnak, s ettől a házasságuk rendbejön. Végül az előadók úgy határoznak, hogy megtartják az értekezletet. Lenkei László kijelenti, hogy elszomorítja a megjelentek arányszáma, a meghívottakéhoz képest. Holott valóban minden üzemnek alapvető érdeke lenne, hogy dolgozói közül senki se legyen, aki bizonyos minimális műveltséggel nem rendelkezik. Bakró László igazgató, vitaindító bevezetőjében, statisztikai adatokat sorol fel: 1961- ben 933-an iratkoztak be és 611-en végeztek. 64-ben 650-en iratkoztak be és 574-en vizsgáztak le a kerületben. Az idén 315-re csökkent a beiratkozottak száma és összesen 215-en végeztek. Pedig az iskola igazán alkalmazkodik a kor követelményeihez. Új, kitűnő tankönyvek jelentek meg, külön a felnőttek számára; olyan jók, hogy több főiskolai hallgató kérte már kölcsön, mert jobban tud, belőlük készülni, mint saját jegyzeteiből. Az összevont osztályoknál nincs nyári kiesés. Mégis csökkent az érdeklődés az üzemekben a felnőttek általános iskolai oktatása iránt. Csak a középiskolai oktatásra néznek a munkatársak tisztelettel. Holott, ha például egy 38 éves művezetőről kiderül, hogy csak 6 általánost végzett, nem közérdek-e, hogy ezt pótolja? Akkor fogunk rádöbbenni, milyen hiba volt a felnőttoktatás elhanyagolása, amikor bizonyos munkafolyamatokat azért nem lehet majd bevezetni, mert nem elég a megfelelő ember, aki azokat végrehajtja. Azt sem lehet eléggé hangsúlyozni, milyen emberi hatást tesz az iskolai oktatás a részvevőkre. Nemcsak a tudásuk növekszik, de az emberségük is. A tanárok valami módon az egész emberrel törődnek. — Akik már az ötödiket, hatodikat is nálunk végzik — mondja az igazgató —, azoknál a legfeltűnőbb az előnyösváltozás, még akkor is, ha gyermekkorukban egyszerűen nem voltak hajlandók tanulni. Hazánkban két és fél millió embernek nincs meg a nyolc általános iskolai végzettsége. És még mindig körülbelül 130 ezerre tehető az analfabétáik száma. Az egyes üzemekben csak ott tudunk jól dolgozni, ahol valaki az üzemben mellénk áll és szívügyének tekinti a felnőttoktatást. Az üzemekben ugyanis van bizonyos gazdasági „közhangulat”, mely fél a munkaerőkieséstől, a háromnapos plusz szabadságtól, ami a tanulóknak jár. Pedig az iskola hajlandó lenne az „év végi hajrák” idején szünetet adni a tanulóknak, hogy módjuk legyen túl sok áldozat és túl sok lemaradás nélkül tovább tanulni. Felszólalásában Zimmler Károlyné, az Egyesült Izzó képviselője elmondta, hogy az üzemekben nincs olyan társadalmi igény, amely az embereket művelődésre serkentené. Sőt, azok a vezető beosztású dolgozók, akiknek maguknak sincs megfelelő képzettségük, bizonyos fokig odahatnak, hogy az utánuk jövőknek se legyen könnyű azt megszerezni. Krajcár Imréné művelődésügyi osztályvezető szemléleti problémának tartja a felnőttoktatás kérdését. 1960 közben még nagyobb figyelmet szenteltek ennek a kérdésnek. Most valahogy eltolódott az emberi példakép a művelt emberről a jólétet megszerző emberre. Ez elősegíti azt, hogy újratermelődik egy réteg mai fiatalokból, akik nem végzik el a nyolc általánost sem. Ezt a tünetet pedig észre kellene venni és néhány ütemben meg kell vizsgálni a műveltségi színvonal és a termelékenység arányát. Ő a maga részéről felajánlja, hogy a könyvtárakban minden olyan könyvet, mely a tananyaghoz segítséget nyújthat, sokszoros példányszámban rendel meg és szívesen szervez előadássorozatot, kémiai, fizikai, kísérleti bemutatókkal. Dr. Bagi Ferenc tanár igen megértően magyarázta meg végül, milyen nagy áldozatot és kockázatot vállal minden felnőtt tanuló. Mennyi túlórapénztől esik el. És, ha az üzemek gondolnak arra, mi lesz tíz-húsz év múlva, amikor a segédmunkásra alig lesz már szükség, s a tisztán fizikai munka aránya a minimumra fog csökkenni, viszont fokozottan szükség lesz természettudományosan képzett dolgozókra, talán nem volna túlzás, azt ajánlani, hogy az üzemek valahonnan vegyenek le jövedelmükből egy aránylag csekély összeget, és emeljék fel ezzel a továbbtanulók órabérét. Azt hiszi, hogy ez a kis biztatás hatalmas eredménnyel járna. Mindenesetre több propaganda kellene; ebben állapodnak meg végül is az ankét részvevői. F. A.