Magyar Nemzet, 1970. július (26. évfolyam, 152-178. szám)
1970-07-19 / 168. szám
Vasárnap, 1970. július 19. - Magyar Nemzet Európa biztonsága a túloldalról A bőség zavara a Rajna partján TÚLHEVÍTETTSÉG. Rüdesheim, a rajnai szőlővidék nevezetes központja a nyári délutánokon legalább olyan hangos, mintha már elkezdődtek volna a szüreti mulatságok. Az öreg, szűk utcácskákat elárasztja a zeneszó, a világ különböző tájairól érkezett turisták kortyolgatják egyre magasabb hangulatban a hegy aranyló termését, egymás után vetnek horgonyt a kirándulóhajók, amelyekről hűvös északnémetek tolonganak a partra, hogy megmártózzanak adéli kedélyességben. Felhevült vagy túlhevült a légkör, de nemcsak a borvidéken, hanem az egész országban. A bonni politikai hőfokot az egymást követő nemzetközi jellegű események forrósítják és nap nap után kisebb-nagyobb szenzációkkal szolgál a belpolitika is. A túlhevítettség elsősorban a gazdasági élet jellegzetes állapota, de ezt a jelzőt lehetne használni a szövetségi köztársaság külpolitikai jellegű sürgés-forgására is. Nyilatkozatok, sajtóértekezletek, rendkívüli parlamenti ülések, pártvezetőségi tanácskozások, koalíciós megbeszélések, durrogó ellenzéki röppentyűk s ideoda utazgatások, izgatott jövés-menések alakítják a bonni légkört. Az NSZK fővárosában mindez azért hat erősebben az idegenre, mert egy igazi világvárosban a bel- és külpolitikai mozgásokat szinte észrevétlenül felszívja a lüktető forgalom s az utca embere alig vesz tudomást egyegy külföldi politikus érkezéséről vagy a pártok belpolitikai csatározásairól. Más a helyzet ebben a Rajna-parti kisvárosban, amely a környező falvak egyesítése után sem nőtt valóságos fővárossá s változatlanul megőrizte a kisvárosokra jellemző pletykálkodás hangulatát. Mivel az emberek nagy része a politika közelében vagy a politikából él, a pletykák is különösképpen politikai természetűek. A parlament és a sajtóház, a kancellári palota és a külügyminisztérium környékén a járókelő óhatatlanul találkozik „jól értesültekkel”, akik szívesen szállítják a legutóbbi híreket a kormányról vagy az ellenzékről. KAPKODÁS. A hírek az utóbbi hónapokban meghatványozódtak, mivel a bonni kormány váratlanul az európai mozgások középpontjában találta magát. A szociáldemokrata—liberális koalíció bizonyára számolt is ezzel, az események összetorlódása mégis felkészületlenül érte, legalábbis abban a tekintetben, hogy meghatározza az egyes kérdések tényleges vagy vélt összefüggését, a sorrendiséget s mindezt beépítse a kelet-nyugati viszony általánosabb kereteibe. Ha az év elejétől fogva számoltak is a nemzetközi tanácskozások sűrűsödésével, aligha gondolták az események ilyen felgyorsulását, ami egyre inkább időzavarba hozta a döntések előkészítőit és végrehajtóit. A kezekben túl sok szál futott össze. S a szálak néha elkeserítően összegubancolódtak. Szinte a bőség zavara állt elő az NSZK külpolitikájában is. Mint ilyen esetekben szokásos, a különböző vélemények egész sora látott napvilágot arról, hogyan is állnak a megbeszélések a Szovjetunióval, Lengyelországgal, távlatokban mi várható a két Németország további eszmecseréjétől, hogyan vélekednek a folyamatról Bonn szövetségesei, milyen új helyzet alakul ki a NATO-ban, mi a tényleges viszony a tárgyalássorozat és az európai biztonsági értekezlet között, s milyen kérdések merülnek fel a Varsói Szerződés országainak legutóbbi javaslataival összefüggésben. Mindezt tovább bonyolította a belpolitikai helyzet, a júniusi tartományi választások eredménye, a Szabad Demokrata Párt viharos kongresszusa, s sötétülő árnyékot vetettek a gazdasági élet égboltozatán sűrűsödő fellegek. A CDU—CSU a tömeghírközlő eszközök mindegyikén keresztül fokozta támadásait, középpontba állítva a keleti politikát s azzal vádolván a kormányt, hogy „elárulja a német érdekeket, mindenben aláveti az országot a Keletnek”. A BAHR-PAPÍROK. A megoldandó kérdések ilyen összetorlódása nehéz feladat elé állította volna még a jóval nagyobb gyakorlattal és tapasztalattal rendelkező kormányokat is. Hát még a vezetést tanulói fokon gyakorló s ingatag parlamenti többségre támaszkodó szociáldemokrata—liberális szövetséget. Az a tény, hogy a Branát-kormány számos kérdésben a realitások talajára helyezkedett és igyekszik elmozdítani a két évtizedes holtpontról a szövetségi köztársaság külpolitikáját, még nem jelent kifinomult politikai gyakorlatot az eszközök alkalmazásában és a végrehajtásban. A dilettantizmust sokan szemére hányták a bonni vezetésnek és nem is alaptalanul. Feltűnést keltő esete volt ennek a többszörös indiszkréció az úgynevezett Bahr-papírokkal. Folyamatban levő nemzetközi tárgyalásokról általában csak a két fél előzetes megállapodása alapján szokás valamit nyilvánosságra hozni. A kormánynak nem is állt szándékában megsérteni a diplomáciai etikettet, az ellenzék azonban hatalmas tüzet kavart a papírok körül, amelyek — úgymond — „felülmúlják a legrosszabb várakozásokat is” (Strauss). Ezt követően máig sem tisztázott körülmények között előbb a Bild Zeitung, majd a Quick részletesen közölte a moszkvai tárgyalásokon létrejött megállapodások legfontosabb elemeit, önmagában ez még nem lett volna olyan nagy baj, hiszen a Bahr-papírokban mindkét fél számára kielégítő módon fogalmazták meg az erőszakról való lemondás elveit. Csakhogy már az említett két lap, majd az utána megindított dühödt kampány nem a valóságnak, hanem az ellenzék szájaízének megfelelően igyekezett beállítani a moszkvai tárgyalások anyagát s ezzel meglehetős zavart keltett a közvélemény körében. MENNYIRE SZILÁRD A KOALÍCIÓ? A folyamatban levő tárgyalások, majd pedig az európai biztonsági konferencia kérdését vizsgálva fontos tényező a kormánykoalíció szilárdsága. Az FDP kongresszusán történt a C- pártok részéről az első komolyabb kísérlet a koalíció meggyöngítésére. Az ellenzék nyílt törésre akarta vinni az ügyet a kongresszuson és ezért mozgósította az S FDP jobbszárnyát , a frontális támadásra. Mende és Zoglmann engedtek is a szirénhangoknak, megnyitották a tüzet Scheel és a szociáldemokratákkal való további együttműködés hívei ellen. Azt hitték, az FDP választási veresége megfelelő lélektani alapot teremtett a támadáshoz. Ez az elgondolás súlyos taktikai hibának bizonyult. A CDU—CSU rosszul választotta meg az akció időpontját, helytelenül mérte fel az erőviszonyokat s így a támadás a jobbszárny súlyos vereségével végződött, Scheel a küzdelemből tekintélyének erős megnövekedésével került ki, a jobbszárnyat kihajózták s a koalíció megszilárdult. A CDU—CSU ilyenformán visszavonulni kényszerült, de korántsem adta fel terveit a koalíció szétrobbantására. Várakozásra készteti a belső civódás is, az a színfalak mögötti küzdelem, amely Kiesinger, Strauss, Bartel és az „ifjú törökök” között folyik a pártelnökség megszerzéséért. Nem nyugodtak bele a vereségbe az FDP jobbszárnyának vezetői sem, a Dortmund melletti Hohensburgban tartott gyűlésükön megalakították az úgynevezett Nemzetiliberális Akciót s ezzel zászlót bontottak a hivatalos pártvezetéssel szemben. A jövő útja tehát göröngyösnek ígérkezik és sok függ a késő őszi bajorországi és hesseni választások eredményétől is. A szavazókat minden bizonynyal elsősorban az ár-bérhelyzet alakulása befolyásolja majd — a következő hónapokban dől el, hatásosak lesznek-e Schiller konjunktúrafékező intézkedései —, de nem kétséges: az előrehaladás az európai enyhülés útján újabb támogatókat szerez a kormánynak. MOSZKVA ELŐTT. Július 27-én kezdődnek a szovjet fővárosban a Gromikov Scheel tárgyalások az erőszakról való lemondás egyezményének végleges formába öntéséről. Az európai kibontakozás tekintetében a moszkvai tárgyalásoknak korszakos jelentősége van. Az egyezmény aláírása lesz az első valóságos bizonyíték arra, hogy a Brandt-kormány az európai realitások elismerése alapján akarja rendezni kapcsolatait a szocialista országokkal. Elismerésre méltó, hogy az ellenzék ágálása nem térítette el a kormányt ettől a szándékától. Ugyanakkor figyelni kell néhány zavaró körülményre is. Hallatszanak olyan hangok, amelyek az egyezmény ratifikálást függővé akarják tenni a Nyugat- Berlinről folyó négyhatalmi tárgyalások eredményétől. Hiba lenne a bilaterális tárgyalásokat összekeverni egy egészen más természetű kérdéssel. A megállapodás a Szovjetunió és az NSZK kormánya között természetesen hatással lesz az egész európai politikai légkörre. Befolyásolja az NSZK más irányú tárgyalásait is és megkönnyíti a két Németország eszmecseréjének folytatását, amire Walter Ulbricht utalt pénteki beszédében. A BUDAPESTI MEMORANDUM UTÁN. Az európai biztonsági értekezlet kérdését az NSZK kormánykörei gondosan vizsgálják. Teljesen kialakult álláspontról a budadapesti memorandumot követően természetesen nem beszélhetünk. Bonnban nem kis meglepetést keltett a memorandum tartalma és a Varsói Szerződés országainak gyors válasza a NATO római kommünikéjére. Beszélgetéseink során azt is többször hangsúlyozták, hogy a fegyveres erők arányos és kölcsönös csökkentésének javaslata sok vonatkozásban tőlük származik. Midőn tehát a budapesti memorandum elfogadta e kérdés napirendre tűzését, gyakorlatilag az NSZK indítványának megfelelő értékelését is mutatja. A nyugatnémet álláspont kifejtése során általában párhuzamosan említették az NSZK folyamatban levő tárgyalásait és az európai biztonsági értekezlet kérdését. Bár hangsúlyozták, hogy nem lehet előfeltételektől függővé tenni az értekezlet létrejöttét és ők nem is támasztanak ilyeneket, mégis bizonyos körülmények szükségesek a légkör megjavításához. Itt nem is annyira a szovjet—nyugatnémet tárgyalásokra gondoltak, mint a két Németország közötti vitás kérdések némelyikének rendezésére, nehogy az értekezlet középpontjába a német szópárbaj kerüljön. Az előkészítési időszakban mindenképpen szükségesnek minősítették a kétoldalú, majd többoldalú megbeszéléseket, valamint a különféle méretű előkészítő értekezleteket. Egészben véve a kormánykörök tisztában vannak az európai rendezés fontosságával. És ha számításba veszszük, hogy ez a koalíció számára nemcsak külpolitikai kérdés, hanem a legszorosabban vett belpolitikai követelmény is — a hatalom megtartásának kérdése, akkor érthetővé válnak a keleti politika sikere érdekében tett erőfeszítések. Ha létrejön az erőszakról való lemondás egyezménye, akkor beszélhetünk arról, hogy az NSZK rálépett az európai realitások elismerésének útjára. De arról sem feledkezhetünk meg: ez csak az út kezdete. Pethő Tibor Baróti—Ruffy—Kristóf:lavasii utazások a fekete KVralibuvi 14 túlbuzgó doktor esete Kora délután négy feketébe öltözött öregasszony jelent meg a szerkesztőségben. A feliratokkal, nevekkel semmit sem törődve libasorban haladtak végig a folyosón, mígnem elérték a Pipás hivatalsegéd ajtaját. Ott a legtekintélyesebb csendre intette a többit, kopogott a nyitott ajtón és így szólt: — Főszerkesztő úr, mi azért jöttünk, mert panasszal szeretnénk élni, mivel... — He? — vágott közbe a Pipás. — Nekem csak a feleségem hivatalos személy, házmester a Ringli utca 7. B- ben... — Fogadjunk, hogy ezek Apót keresik — súgta K. Galambnak, észrevévén a hollórajként vonuló fekete sereget. — Apónak rengeteg ilyen ügyfele van. Vonzza őket. A Nagy Főnök épp akkor lépett ki szobájából, s a tekintélyes külsejű öreg hölgy az útját állta. — Maga ide tartozik? — kérdezte némi fölénnyel. — Vagy csak afféle panaszos? — Ide tartoznék — mondta szerényen a Nagy Főnök —, úgy félig-meddig. Egyszóval, jártam már itt. — Apót keressük — mondta az öregasszony. — Azt a drága jó embert. Ismeri? — Na, mit mondtam — vigyorgott K. —, Apóra ismét rájár a rúd. — Drága jó emberekre mindig rájár — mondta indignálódva Galamb, mert ő is igényt tartott ezekre a jelzőkre. — Meg is érdemlik. — És szép ember is — dünnyögtem. — A múltkor amikor a televízióban szerepelt, a nagymamám egészen oda volt érte. Az öreglányt 18 éves kora óta nem láttam olyan virgoncnak. — A mi bajunkon csak Apó segíthet — hallották ismét az öregasszony hangját. — Egyedül K. — Előkeríteni — mondta sietve a Nagy Főnök. — K., nem láttad Apót? — Fogadónapja van — mondta K. — Ilyenkor soha nem tartózkodik idebent. — Azért csak nézz körül. És arra az időre, tedd félre a lopott szellemességeidet. S Apó valóban a szobájában tartózkodott, két filmproducer, három beosztott munkatárs és négy panaszos társaságában. A filmproducerekkel további fellépéseiről tárgyalt, a munkatársakat a szakma titkaiba avatta be, közben kifogatta a panaszosokat, figyelmének maradék részét pedig egy vezércikk megírásának szentelte. És K. legnagyobb ámulatára ezek a vezércikkek mégis elsőrangúak voltak. Lelke mélyén tisztelte Apót, habár e tiszteletet sohasem nyilvánította ki, nehogy érzelgőséggel vádolják. „Négy olvasó keres — jelentette most közönyös hangon. — Odakint várnak a hallban.” „Rohanok — felelte Apó. Kezet rázott a filmesekkel, dolgukra küldte a munkatársakat, a panaszosokat tanáccsal láttael. — Na, gyerünk. Ma eléggé ráérek, gyönge napom van.” Az öregasszonyok boldog, tiszteletteljes mosollyal fogadták. „Azért jöttünk ■— kezdte a legtekintélyesebb —, mert a mi dolgunkban csak a Malibu segíthet. És maga a Malibu parancsnoka” „Nem egészen így áll a helyzet — mondta szerényen Apó. — Önök olvassák a Malibu utasainak kalandjait?” „Dehogyis — felelte az öregasszony. — Van is arra időnk. Csak a napom említette, hogy maguk mindent elintéznek ...” „No, no — krákogott Apó —, akkor már az isiászommal is elbántunk volna. De hagyjuk ezt — tette hozzá. — Miben lehetünk a segítségükre?” „Dicséretet akarunk a körzeti orvosunknak.” „Dicséretet? — kérdezte elképedve Apó. — Miképpen jutott ez az eszükbe?” „Kifundáltuk. Úgy gondoljuk, a mi orvosunknak egy dicséret legalábbis dukálna.” Apó közelebb iitette K.-t és Galambot, s így már hárman hallgatták a különös beszédet. „A körzetből hoztunk 120 aláírást — folytatta az öregasszony. — Ilyen orvos még nem volt, mióta világ a világ. A szívét is kiteszi értünk. Tűrhetetlen, hogy egyetlen dicsérete sincs.” Ilyen panaszt K. még sohasem hallott. Fürkészve nézett az öregasszonyra, hátha tekintetében a ravaszkodás rezdülését fedezi fel. Talán az unokaöccse a körzeti orvos, vagy a barátnőjének a keresztfia. — Ne higgyék, hogy valami közöm van hozzá — szólalt meg ismét az élemedett korú hölgy, aki nyilvánvalóan nem volt híján bizonyos emberismeretnek. — Bárkit megkérdezhetnek, minden dicséret igaz, amit vele kapcsolatban elmondtam itt. — Mégsem értem — mondta Galamb. — Hogyan jutott eszükbe ez az ötlet? És miért hozzánk fordultak? Az öregasszony szomorúan elmosolyodott. — A dicséret , megvédi az embert a kellemetlenségektől — mondta. — Ezt maguk is tudják. Azért akarjuk az orvosunknak is megszerezni, így a közeljövőben nem érheti baj. — Miféle baj érhetné? —■ kérdezte K. — Hiszen ahogy mondta, mindenki szereti. Megbecsülik a munkáját. — Mi igen — bólintott az öregasszony —, hiszen az egészségünket köszönhetjük neki. De a felettesei nem nézik jó szemmel a dolgot. Figyelmeztettek, ha mégegyszer megkerüli a hivatalos rendelkezéseket, fegyelmit kap. Ezért akarjuk a dicsérő oklevelet, utána már nem kaphat fegyelmit. — És mit tehetünk ebben az ügyben? — kérdezte Apó. — Egyetlen felesleges térdszalagrenddel sem rendelkezünk. — Jöjjenek velünk — mondta az öregasszony. — Kérdezzék meg az embereket, aztán a főnökét. Hiszen az egész út olyan rövid, hogy a Malibunak meg se kottyan. Galamb kérdésére a öregasszony a közeli M. várost nevezte meg. Apó feltápászkodott, s a feketébe öltözött küldöttség csodálkozva szemlélte, hogy attól az embertől kér engedélyt az azonnali indulásra, akit ők néhány perce holmi panaszosnak véltek. S íme, a Nagy Főnök — ezzel bizonyos hivatali szabályokat megszegve — arra is engedélyt adott, hogy az ügy meggyorsításának érdekében az öregasszonyokat egy szerkesztőségi kocsi szállítsa haza M. városába. így történt aztán, hogy két óra múlva a Mafibu utasai minden szükséges információval felvértezve már ott álltak a városi kórház portája előtt. „Nincs látogatási idő — mondta azonnal a portás. — Nem engedhetek be senkit.” Apó már azon tűnődött, hogy egy húszast áldoz a cél érdekében, de K. előkapta a zsebéből gyomormérgezése alkalmából szerzett kórházi zárójelentését és így szólt: „Felülvizsgálatra megyünk a főorvoshoz”. A portás elbizonytalankodott. „Nekem szalmonellám van — folytatta K. — Csupaszőrnek asztmája, Apónak hexensúza, Galambnak broncitisze, Macskabajusznak flegmatológiája...” A kapu őre különösen az utolsó betegséget ítélhette súlyosnak, mert tisztelettel továbbengedte őket. A zárójelentéssel eljutottak az igazgató-főorvos titkárnőjéig. Itt K. felmutatta újraoltási bizonyítványát is, de a titkárnő rendületlen maradt. „A főorvos úr csak halaszthatatlan ügyekben fogad — mondta ridegen. — Éppen operál. Kit jelentsek be?” „Főorvosi hírlapírók vagyunk — mondta csüggedten Apó, mert nem szerette, ha idő előtt leleplezik. — Az ügy, ami miatt idejöttünk, halaszthatatlan.” „Az más — mosolygott a titkárnő. — Miért nem mondták előbb?” Néhány szót szólt a telefonba és máris kitárult előttünk az ajtó. „R doktor ügyében jöttünk — mondta Apó bemutatkozás után. — Úgy tudjuk, ön a felettese.” „Részben — felelte az igazgató. — R. körzeti orvos, de bizonyos értelemben, mivel a kórház munkatársa is, felelősséggel tartozunk érte.” „Értem — mondta Apó —, néhány felvilágosítást szeretnénk róla kapni.” „Sajnálom, csak a minisztérium előzetes engedélyével...” „Természetesen — mondta Apó és táskájából előhúzta az engedélyt. — Egyszóval?” „Kényes ügy — dünnyögte a főorvos. — Egyébként jó munkaerő. De rendkívül kínos dolgokba bonyolódott és a szabályzat megköti a kezünket. A fegyelmi bizottságot is össze kell hívni.” „Közelebbről — mondta K. —, mért ül össze a bizottság?” „Egyszóval R. doktor nem sokat törődik a hivatalos ügymenettel. Megtörtént, hogy olyan beteget is ellátott, aki nem az ő körzetéhez tartozik, sőt gyógyszert is írt fel. Figyelmeztettük, de ezeket a figyelmeztetéseket elengedte a füle mellett.” „Hm — mondta Apó — szóval amolyan túlbuzgó ember.” „Pontosan ez a megfelelő kifejezés — helyeselt a főorvos —, ha a beteg nem találja meg az illetékes kollégát, csak telefonál R. doktornak, és ő máris a helyszínen terem. Ezzel kínos helyzetbe hozza a társait, lejáratja őket. Végtére is nem ő itt az egyetlen orvos. Olyasmi is megtörtént, hogy más gyógyszert írt fel, mint azt megelőzően a kollégája ...” „És használta az a gyógyszer?” „Hiába használt — felelte a főorvos. — Az ilyesmi mégiscsak az etikába ütközik. Rengeteg panasz van ellene. Most már elegünk van a figyelmeztetésekből.” „Ezekért az illegális kezelésekért pénzt fogad el?” — kérdezte Galamb. „Egy fillért se fogad el — felelte a főorvos. — Gondolják, hogy egy pillanatig is megtűrnénk valami ehhez hasonlót? Mondom, nincs más panasz ellene, csak ezek a renitenskedései.” „Értem — szólalt meg Apó, aki ezt a szót kizárólag csak akkor használta, ha valamivel nem értett egyet. — Érkezett hozzánk egy beadvány. Százhúsz aláírás van rajta. A betegek azt kérik, hogy R. doktort dicsérjék meg, mert mindent megtesz értük. Itt felsorolnak egy csomó esetet...” „A betegek?! — szomorodott el a főorvos. — Mi történne, ha mindig a beteg döntené el mi helyes és mi nem helyes. — Zavartan forgatta a beadványt. — És önök, egyetértenek ezzel?” „És ön?” — kérdezte K. „Elgondolkoztató. Erősen elgondolkoztató. Már az elején megmondtam, hogy R. doktor munkája ellen nincs kifogás. De hát az ügymenet ..„Értem — dünynyögte Apó —, mégis, nem lehetne valamit tenni?” „Hogyan terjeszthetném fel dicséretre — dünnyögte a főorvos —, mikor már az ügyében összehívtuk a fegyelmi bizottságot?” „Egyszerű — szólalt meg K. — A fegyelmi bizottság döntést hoz a felterjesztésről. Azért látom ilyen világosan a dolgot — tette hozzá szerényen —, mert az ételmérgezésem miatt (amit Apó egészen másképp nevez) egy ideig szoros kapcsolatom volt az egészségüggyel.” — Hm — mondta a főorvos —, a dicséret az nem megy. A közelmúltban hét körzeti orvosunk kapott ehhez hasonlót. Olyanok, akiknek múltja van. Most nem hozakodhatok elő a nyolcadikkal. Muszáj lesz megvárni a legközelebbi nagy ünnepet. De a fegyelmi vizsgálattól eltekintünk. A kórház kapujában Apó erről a nem csekély eredményről tudott beszámolni a négy öregasszonynak. — Remek — mondta a legtekintélyesebb. — Azt hiszi, mi komolyan gondoltuk, hogy dicséretet kap? Dehogy. Csak úgy véltük: nagyot kell markolni, akkor legalább fogunk is egy keveset... (Folytatása, következik) 1