Magyar Nemzet, 1970. augusztus (26. évfolyam, 179-203. szám)
1970-08-02 / 180. szám
fltiiiimiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiitiiiiiiiiiiiiiiiiiuuiiiiiiiiiiiiiiiiiinii liiiiiiiiiiiiiiiiiimiiiii iiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiitiiiiiiiiiiinimuitiiiiiiiiiiiiiiiiiimmHiiiMiiiiiiiiiiiiiiiiiiimiiiitiiiiiiiH) £0 VASÁRNAPI KÖNYVESPOLC BIKATÁNC, KECALTOLL, VALÓSAG Latin-amerikai elbeszélők A könyvhét újdonsága volt az Európa Kiadó e novellaantológiáinak, egy már terjedelmes sorozatnak latin-amerikai kötete. Két hónap telt el a könyvhét óta. Kései a recenzió. Csakhogy ehhez a kötethez idő kell. Azért-e, egyszerűen azért-e, mert terjedelmesebb a sorozat többi köteténél? Mert az egyszerű mennyiségi statisztika adatai is megkülönböztetik a többitől, hiszen míg azokban tizenöt-huszonöt novella képviseli általában egy ország, egy nép irodalmát, ebben huszonkilenc író harminchárom írása tizennégy országot hivatott bemutatni ? Egy világrész és ki tudja, hány nép irodalmát? Azért is. Az olvasó először a világrészméretre és a népek számára döbben rá, s idő és figyelem szükséges, hogy ezzel a mérettel és számmal megbarátkozzék. Alig képes rá az olvasó, s alighanem jól teszi, ha bevallja ezt az aligképességét, és ha az antológiát legelőször azért tartja fontosnak és értékesnek, mert ismereteinek felületességére, hézagosságára ébreszti. Az olvasó pironkodik, míg olvas, mert be kell látnia, hogy a világrésznek, amelyen körbevezetik, csak a körvonalairól tudott. Államok neveit ismerte, néhány nagyváros nevét, az utóbbiakra már nem tudna vakon rábökni Dél-Amerika térképén. Figyelme évek óta odaodafordult Latin-Amerika felé, a sajtóból tudja, hogy ott történik valami, s hogy ott világtörténelem történik. Már sokat tud a földrész szigetéről, Kubáról, és látja, hogy ami Kubában megtörtént, annak ténye forró légáramlatot kelt, az áramlat déli irányba terjed; észleli, hogy gazdasági függetlenség, szabadság, forradalom eszméjét terjesztik és viszik dél felé névtelenek meg olyanok, akiknek nevét följegyezte ...-történelem, sőt, eszmenévvé, magatartásnévvé tette, zászlókra íratta föl más kontinenseken is. De kevésnek bizonyul a figyelem. Még egy novellaantológia is bizonyítja, hogy az olvasó alig-alig ismer egy egész világrészt, s itt azért mondom azt, hogy „még” és „is”, mert ennek az antológiának nem első célja, fő célja a történelmi, társadalmi, politikai világföltárás, egy tengerentúli, rendkívül nagy spanyol és portugál nyelvterület irodalmának gondos bemutatása a célja, tematikai és irányzati gazdagságának, stílusváltozatainak közvetítése. Mennyi mindent nem tudott az olvasó, amíg lassan, fáradsággal végig nem olvasta ezt a testes kötetet, világatlaszhoz és lexikonhoz is folyamodva közben. Nem tudta — például — még azt se, hogy a spanyolul vagy portugálul író délamerikai írók legtöbbjének ma már a szó szenvedélyes-határozott értelmében hazája van, s hogy az oly egyformáknak, összetéveszthetőknek vagy elcserélhetőknek tetsző hazák nagyon is különböznek egymástól, hiszen a fölületesen homo-genizáló spanyol és portugál államnyelvek népek tömegeit és társadalmi formációk változatait fedik. Ki beszélhet egyszerűen brazilokról vagy bolívokról, paraguayiakról vagy argentinekről, valamennyit sombrerós-ponchós uniformisba képzelve, amikor az egyik hazát kecsuák lakják, a másikat guaranik, az egyiket spanyol módra hivő babonás katalizált indiánok, a másikat pogányul hitetlen bevándorolt fehérek, a harmadikban népcsoport egymillió lengyel, a negyedikben százezer magyar lakik, s a földrészen lajstromnyi névvel kell meghatározni a különböző félvéreket, a maguk világához ragaszkodó, vagy a maguk sajátos öntudatára most ébredő afrokubaiakat és más négereket? De azt se tudta az olvasó, hogy mi az értelme, a történelmi tartalma annak, hogy a hazájukhoz tartozó emberek, írók életútja olyan gyakran vonul át a kontinens több államán is: ma már nem furcsa, hanem megdöbbentő egy-egy rövid latinamerikai életrajz. Valaki Spanyol-Galíciában (hol van?) született, s Kubában, az Egyesült Államokban, Spanyolországban, Puerto Ricóban élt és működött. Valakinek Peru a hazája, de Bolívián és Spanyolországon át Párizsba vándorolt, majd Londonban írta hazája irodalmának a könyveit. Valaki guatemalai, de hat évig élt Argentínában meg Európában, mind a két helyen száműzetésben. Valaki La Pazban született, s a világatlaszból megtudható, hogy Latin-Amerikában nyolc „A béke” nevű város van, nyolcszor La Paz a kontinensen, amely nem békés, hanem békétlen, amelyet nem homogenizál két latin nyelv se, meg az se, hogy népüket szolgáló forradalmárok, államférfiak, írók, gondolkodók ideoda közlekednek az államhatárokon át Az olvasó áttekinthetetlen bonyolultságra döbben rá, meg tájékozatlanságára. E fölismerései ellen esetleg menekülni igyekszik, épp a szépirodalmi olvasmány kínálta irányba. Nem teszi okosan, ha abba az irányba vonul el, amelyet a szerzők kínálnak: az egzotikum, a különösség irányába. Nem a képek színei, a stílusváltozatok tarkasága a döntő, a virág, a trópus, a pengetős hangszerekből kicsalt ritmus, a zsúfolt kavargás, a párás tenyészet, a hegycsúcs-hidegben szinte harapható jeges levegő, a babona, a minduntalan megmutatkozó kegyetlen nyomor, a nyomorbrutalitás, nyomorerotika, a nyers naturalizmus csak kolorit és felszín. Bálványok és oltárpiramisok árnyéka se döntő, nem szabad itt érdeklődő-hüledező fejcsóválással fogadni a novellákba zsúfolt feszültséget, s azt mondani, hogy ez egzotikus. Nem egzotikum ad töltést ennek az irodalomnak, hanem az ellentétek végletes polarizációja, az elviselhetetlen társadalmi feszültség, az a bonyolultság, amelyet se a spanyol—portugál nyelvi takaró nem homogenizál, ahogy a legtöbb délamerikai nép végletes kizsákmányoltságának, bányászok, földművesek, dzsungel-napszámosok életének monotóniája se. Az antológia olvastán nem a felületet kell megőrizni, hanem alá kell hatolni. Az irodalmilag — esztétikai szempontból is, sokrétűség és változatosság okán is — élvezetes, egyébként csak lassan, fáradsággal olvasható és megemészthető kötetnek ezek a tanulságai majdnem fölöslegessé teszik egyes írók és elbeszélések méltatását. Ami egyébként se szokott reálisra sikeredni. Harminchárom jó vagy kitűnő elbeszélés közül hármat vagy négyet kiemelni, ez afféle recenzensi magán játszadozás. Amellett óhatatlanul rávezet a megszokott antológia-töprengésekhez, a teljesség, a „miért ez, miért nem az” firtatásához, itt talán ahhoz a gondolathoz, hogy miért törekedett a nagyon gondos szerkesztő — Benyhe János — Latin-Amerika egész huszadik századi novellisztikájának bemutatására, az egyébként is nyilván majdnem áttekinthetetlenül terjedelmes anyagot az idő méretében is kiterjesztve? Elég azzal beérni, hogy az antológiából a már ismert nevek — Asturias, Ramos, Zalamea, Bosch, Amado neve — mellé egy sor újabb nevet gyűjthet ki az olvasó, és konstatálhatja, hogy a kontinens irodalmában minden olyan hang és törekvés megvan, amely más kontinenseken, jelesül Európában ismert, nyers naturalizmustól álomszerű líraiságig, száraz-szigorú realizmustól szürrealista látásig. Végül össze kell ötvözni a stílus- és képkülönösséget, a felület színességét a fölismert világrészméretű realitásokkal. „A nép kék kecaltoll-zászlók alatt ment felfelé az ő hegycsúcsaira, és táncolta a Torotumbót” — ezzel a mondattal zárul Asturias Bikatánca. Figyelni kell a népre, a népekre, a kecaltollra, a zászlókra. Most egy szépirodalmi antológia figyelmeztet, huszonkilenc író Sor Ambrus Szántó Piroska illusztrációja Kálnoky László Lángok árnyékában című verseskötetéhez, amely a Szépirodalmi Könyvkiadó gondozásában jelent meg. TEST ÉS LÉLEK Török Sándor bizalmas vallomásai Tulajdonképpen minden vers és novella, regény és színdarab, vallomás, akár bújócskát játszik velünk az író — énjét a mű mélyére rejtve —, akár nyílt sisakkal áll ki a porondra. Új könyvében — Test és lélek — ez utóbbi írói attitűdöt oly bátran vállalja Török Sándor, hogy a kötet borítóján alcímben is hirdeti: Bizalmas vallomások. És a két cím így együtt nem hagy kétséget aziránt, hogy a könyv minden sorában önmagáról, az íróról lesz szó. Aminthogy Török Sándor műveinek, humanista lényének ismeretében afelől sem lehet kétségünk, hogy ebben a könyvben a legkevésbé esik szó Török Sándorról, sokkal inkább valamennyiünkről. A három részre tagolt könyvnek éppen az első része sugallja azt a gondolatot, hogy a mi közös dolgainkról beszél az író. Ezekben a fiatalkori — az író szóhasználatával élve: ifjonti vallomásokban, a karcolatszerű és költőien tiszta, néha aforisztikus tömörségű írásokban azt a kellemes érzést szerzi meg olvasóinak Török Sándor, hogy „de hiszen ez velem is előfordult már”. Ez a közös érzés, amely a könyv szerzőjét kötete olvasójával egybefűzi, olyan írásokban éri el tetőpontját, mint a Halhatatlanság, a Részvét, vagy A hihetetlen és hihető. Tévedés volna azonban arra gondolni, hogy ifjúkori vallomásaiban Török Sándor csupa átlagos érzelmet fogalmaz meg, noha éppen ő veszi bátran védelmébe egyik pompás kis írásában a gyógyító erejű közhelyeket. (És ez az írása egyben a példa — szerencsére nem egyedüli példa — arra is, hogyan képes egyetlen jellegzetes helyzet az író műhelyében megnövekedni, kiterjedni, és a legnagyobb hatású publicisztika Bálint György-i erejével hatni.) Túl ez írások melankolikus derűjén, bölcs lényeglátásán, a műves kidolgozáson, ezeknek a kitárulkozó emlékezéseknek talán legnagyobb értéke a humanista magatartás vállalása. Kulcsot ehhez a következetes tartáshoz és az életműhöz is talán leginkább a Poste restante című írás ad; egy barátja saját magát örvendezteti meg önmagához címzett leveleivel. „Ezekben a levelekben én a jóhíreket kapom a világ minden részéből. Híreket a világnak rendezéséről, híreket az Istenről, híreket az emberek győzhetetlen ember voltáról...” — mondja a barát, és ez az önmagunk — és velünk együtt mások — boldogítása, a boldogságnak, a nyugalomnak, a rendnek ez az akarása ráébreszti valamire az írót. „Kihez hasonlít?” — kérdi, és egy szóban válaszol: „Hozzám.” Az ifjú kor vallomásait a jóval későbbi évek önvizsgáló elmélkedései követik. A legszemélyesebb indítékú ebből érthetően a harmadik rész, itt a lélekről tett vallomások ürügyén érdekes életrajzot is kapunk, teli műhelygondokkal, ironikus önszurkálásokkal, a reális elemzőkészség tudományos szintű művelésével és olyan magvas ars poeticával, hogy „szeretném felkutatni végül is a teljes embert, a szónak, hogy így mondjam, Georghe Fenes-i értelmezésében. Vagyis baltástól, tarisznyástól, tündérestül, törpéstül.” (Georghe Fenes, hogy tévedés ne essék, nem század eleji francia moralista, hanem egy csinkai román ember Török Sándor ifjúkorából, az erdélyi faúsztatások munkavezetője. És talán ez is jelzi, honnan eredezteti ihletének első forrásait az író.) Ezt a szellemes és a csöndes gúny nyilától önmagát sem kímélő irodalmi portrét a test titkainak álmélkodó fölfedezése előzi meg. Okot ehhez az íráshoz egy érdekes ismeretterjesztő kötet stílszerkesztői munkálatai adtak. Az emberi test — ez volt a rangos tudósok által írott kiadvány címe —, és Török Sándor, a laikus ember, a biológia csodáival, a természettudományokkal csak távoli rokonságot tartó író izgalmas reflexiókat fűz a készülő kötethez. Egy művelt, sokat olvasott ember hol játékos, hol mélyen elgondolkodtató megjegyzései és közlései ezek, a görög gnosztikusok mintájára arra figyelmeztetve valamennyiünket, hogy ismerjük meg önmagunkat. És lopva, szerényen, olyan szemérmesen, ahogyan ez írásaiban megmutatkozik, arra is int bennünket, hogy becsüljük, óvjuk, szeressük magunkat. Ami Török Sándor terminológiájában azt jelenti, hogy önmagunkban szeressük, féltsük az emberiséget. (Magvető) Gábor István A HÉT KÖNYVEI AKADÉMIAI KIADÓ: Műszaki Lexikon 1. A.F. CORVINA KIADÓ: Pataky Dénes: Farkas István DACIA KIADÓ, KOLOZSVÁR: Rafael Sabatini: Blood kapitány viszontagságai EURÓPA KIADÓ: Jorge Amado: Flór asszony két férje Ferdinand Oyono: Az öreg néger és a kitüntetés KRITERION KIADÓ, BUKAREST. Raymond Radiguet: A test ördöge. — Orges gróf bálja Fegyház a Körúton Szatmári György regénye Mi mindent összeírtak már a börtönről. Írtak róla hátborzongatóan, vad rémülettel, romantikával, humorosan, és tényközlő egyszerűséggel is. Mindez érthető, hiszen a fogság gyötörte ember sorsa mindig titkokkal volt tele, részvétet vagy gyűlöletet keltett. De hát minden börtönregény vagy fogságnapló mélyén végül is azt keressük, hogyan tudja átvészelni az ember a nehéz napokat, átmenteni testét-lelkét.Mert a börtön — lehet kegyetlen, gyilkos, pusztító — mégis csak az ember világa, igaz, különleges, rossz világa. Miként él, mozog, találja meg önmagát, hogyan tud megmaradni a fogságtól törten is, ez érdekli az olvasót. Szatmári György regénye, a Fegyház a Körúton (Kossuth Könyvkiadó) is erre keres és talál feleletet. Hősei a hírhedt Margit körúti fegyház lakói egy kemény korszak kegyetlen periódusában, a második világháború végső szakaszában, Horthy letűnése, a fasiszta végkifejlet napjaiban. Idióta börtönparancsnok, nyüzsgő tisztecskék, durva és otromba foglárok, dörzsölt vagányok, katonaszökevények, ártatlan emberek, kommunista harcosok közös sorsát zárja magába a kisregény. Igen, közös, ha ellenfelek is, ha egymás számára sokszor értetlen társak is, életük a négy fal között összekapcsolódik. De amíg Horthy ütődött börtönparancsnoka hozzá méltó eszközökkel, a főfoglár brutalitással, a vagányok ravaszsággal szeretnék a bőrüket menteni, a kommunisták a benti és a kinti társak összefogásában és a jövőben bízva, a reményt sose feladva, építik a menekülés talán nem is biztos útját. Mert az út, az eszköz rideg, kegyetlen: menekülés a frontra a börtön munkásszázadával. Talán a halálba, talán az életbe menetelnek. Amíg a börtönélet egyhangúnak tűnő, de oly sok apró eseményével is sorsokat befolyásoló napjait figyeljük, kibomlik előttünk egy korszak lelkisége. Lehet, hogy az író nem élt minden esetben az emberábrázolás mélyebb eszközeivel, a történet sodra mégis magával ragadja az olvasót. A börtön kis világába zárva szinte a Horthy-rezsim társadalmának mikrovilágát találjuk, a légkör se más, háború van, kiszolgáltatottság, pőrére vetkőzött érzések, és a tét: ki él tovább, ki bukik el, és ki tud ember maradni a pokolban is. (dr) Lángok árnyékában Kálnoky László versei A harmadik Nyugat-nemzedék tagjai közül Kálnoky László az, akinek költészetében leginkább megtalálhatók a nyugatos hang és a nyugatos ars poetica nyomai. Hat műfordításkötete jelent meg, eredeti verskötettel viszont 1957 óta először jelentkezik. Ahhoz a költőtípushoz tartozik tehát, aki nem lép az olvasó elé félig kiérlelt versekkel, nem kísérletezik a nyilvánosság előtt, hanem csak a végeredményt teszi le az asztalra. A Lángok árnyékában című kötet érzelmi és gondolati folyamatok, irányzatok, formák szintéziséből született. „Úgy nézd a jelenségeket, / mint ahogy a be nem kötött szemű fogoly / látja a fákat, bokrokat, / egy pillanattal a sortűz előtt” — írja „Munkamódszerül” című versében. Tévedésekhez vezetne azonban, ha a költőnek ezt a vallomását úgy fognánk föl, mint amivel költészetét valóban jellemezni lehet. Az utolsó pillanat átélése fontos fontos mozzanata ugyan Kálnoky László verseinek, de látása nem irányul ilyen végletesen a külvilágra. Ellenkezőleg. Az utolsó pillanat intenzitását belülről éli át, verseinek külső valóságelemei csak utalások erre az állapotra. Kálnoky verseit őszi nap világítja, víz alatt imbolygó halottak népesítik be és még az árnyék is elhagyja az embert. A klasszikusan tiszta formák, a lágy versnyelv kínzó félelmekről, elkergethetetlen víziókról vall. „A gyertyák visszaszívják lángjukat” — ezzel a sorral kezdődik „Kétségbeesés” című verse. A visszafojtott lélegzetű várakozás, a halálvágy és a halálfélelem variációi végigvonulnak a köteten. A versek énjének befelé forduló tekintete nem szélességében, hanem mélységében térképezi fel az emberi életet. Jellegzetesen múlt idejű költészet ez. A szerelmet is mint végképp elmúltat, éli át: „A szerelem karácsonyfája, / ahol a vágy színes gyertyái égtek, / valami messzi gyermekkorba csúszott.” (De profundis) Kálnoky László Verlaine és a francia parnasszisták avatott fordítója. Mégse lenne helyes, ha verseinek a mai magyar lírától annyira eltérő őszi pasztellszíneit a századvégi francia költészet hatásának tulajdonítanánk. És bár ő az egyetlen, aki az első Nyugat-nemzedék oldott líraiságú szonettjét továbbviszi, alapvetően megkülönbözteti tőlük az impresszionista látásmód teljes hiánya. A múlt mélyvizeiből felmerülő emléktöredékeket, színárnyalatokat, vágyakat és félelmeket a versek sajátos zenéje teszi emlékezetessé. Talán furcsán hangzik, de megkockáztatható, hogy Kálnoky költészete leginkább Krúdy Gyula novellisztikájával rokon. A könyvet Szántó Piroska stílusos illusztrációi díszítik. (kartal) Szeged Szeged gyengéden és szeretettel megrajzolt portréját állítja olvasója elé ez a könyv, Fejes László és Lőkös Zoltán közös műve. Szerzői nehéz feladatra vállalkoztak benne: nem csupán azt akarták elmondani, mit láthat a tősgyökeres szegedi ember és a betévedő idegen a Tiszaparti városban, hanem azt is, miért szereti meg „óhatatlanul” minden lakója és vendége Szegedet. A két dolog persze végső soron azonos, hiszen Szegedet önmagáért, múltjáért, jelenéért, sajátos és megejtő légköréért szereti mindenki — mégsem elég csak felsorolni, szenvtelenül elmondani mindezt. Más is kell hozzá: az a rokonszenves elfogultság, amellyel Lőkös Zoltán leírja és amellyel Fejes László fényképezi Szeged házait, utcáit, szobrait, embereit, s velük együtt — természetesen — a város tengelyében húzódó Tiszát, amely annyi jót — és annyi pusztulást — hozott már a szegedieknek (s amelyet most, ezen a nyáron is hosszú hetek munkájával tudtak csupán medrében tartani az árvízvédelem hősiesen dolgozó munkásai). A könyv bevezetője — Lőkös Zoltán munkája — Szeged történelmének és jelenének tablóját sorolja elénk, nem feledkezve meg a város jeleseiről, a tudósokról, írókról és költőkről — köztük Szent-Györgyi Albert profeszszorról, Móra Ferencről, Juhász Gyuláról, Balázs Béláról, és Radnótiról, aki itt, a szegedi fiatalok körében töltötte egyetemista éveit. A kötet második részében Fejes László százötven szépen komponált felvétele vezet végig bennünket a városon. (Corvina.) tv