Magyar Nemzet, 1970. augusztus (26. évfolyam, 179-203. szám)

1970-08-02 / 180. szám

fltiiiimiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiitiiiiiiiiiiiiiiiiiuuiiiiiiiiiiiiiiiiiinii liiiiiiiiiiiiiiiiiimiiiii iiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiitiiiiiiiiiiinimuitiiiiiiiiiiiiiiiiiimmHiiiMiiiiiiiiiiiiiiiiiiimiiiitiiiiiiiH) £0 VASÁRNAPI KÖNYVESPOLC BIKATÁNC, KECALTOLL, VALÓSAG Latin-amerikai elbeszélők A könyvhét újdonsága volt az Európa Kiadó e novella­antológiáinak, egy már terje­delmes sorozatnak latin-ame­rikai kötete. Két hónap telt el a könyvhét óta. Kései a recen­zió. Csakhogy ehhez a kötethez idő kell. Azért-e, egyszerűen azért-e, mert terjedelmesebb a sorozat többi köteténél? Mert az egy­szerű mennyiségi statisztika adatai is megkülönböztetik a többitől, hiszen míg azokban tizenöt-huszonöt novella kép­viseli általában egy ország, egy nép irodalmát, ebben huszon­kilenc író harminchárom írá­sa tizennégy országot hivatott bemutatni ? Egy világrész és ki tudja, hány nép irodalmát? Azért is. Az olvasó először a világrészméretre és a népek számára döbben rá, s idő és figyelem szükséges, hogy ez­zel a mérettel és számmal megbarátkozzék. Alig képes rá az olvasó, s alighanem jól te­szi, ha bevallja ezt az aligké­­pességét, és ha az antológiát legelőször azért tartja fontos­nak és értékesnek, mert isme­reteinek felületességére, héza­gosságára ébreszti. Az olvasó pironkodik, míg olvas, mert be kell látnia, hogy a világrész­nek, amelyen körbevezetik, csak a körvonalairól tudott. Államok neveit ismerte, né­hány nagyváros nevét, az utób­biakra már nem tudna vakon rábökni Dél-Amerika térké­pén. Figyelme évek óta oda­odafordult Latin-Amerika felé, a sajtóból tudja, hogy ott tör­ténik valami, s hogy ott világ­­történelem történik. Már sokat tud a földrész szigetéről, Ku­báról, és látja, hogy ami Ku­bában megtörtént, annak ténye forró légáramlatot kelt, az áramlat déli irányba terjed; észleli, hogy gazdasági függet­lenség, szabadság, forradalom eszméjét terjesztik és viszik dél felé névtelenek meg olya­nok, akiknek nevét följegyezte ...-történelem, sőt, eszmenévvé, magatartásnévvé tette, zászlók­ra íratta föl más kontinense­ken is. De kevésnek bizonyul a figyelem. Még egy novella­antológia is bizonyítja, hogy az olvasó alig-alig ismer egy egész világrészt, s itt azért mondom azt, hogy „még” és „is”, mert ennek az antológiá­nak nem első célja, fő célja a történelmi, társadalmi, politi­kai világföltárás, egy tenge­rentúli, rendkívül nagy spa­nyol és portugál nyelvterület irodalmának gondos bemuta­tása a célja, tematikai és irányzati gazdagságának, stí­lusváltozatainak közvetítése. Mennyi mindent nem tudott az olvasó, amíg lassan, fárad­sággal végig nem olvasta ezt a testes kötetet, világatlaszhoz és lexikonhoz is folyamodva közben. Nem tudta — például — még azt se, hogy a spanyo­lul vagy portugálul író dél­amerikai írók legtöbbjének ma már a szó szenvedélyes-hatá­rozott értelmében hazája van, s hogy az oly egyformáknak, összetéveszthetőknek vagy el­­cserélhetőknek tetsző hazák nagyon is különböznek egymás­tól, hiszen a fölületesen homo-­­genizáló spanyol és portugál államnyelvek népek tömegeit és társadalmi formációk válto­zatait fedik. Ki beszélhet egy­szerűen brazilokról vagy bolí­­vokról, paraguayiakról vagy argentinekről, valamennyit sombrerós-ponchós uniformis­ba képzelve, amikor az egyik hazát kecsuák lakják, a mási­kat guaranik, az egyiket spa­nyol módra hivő­ babonás ka­talizált indiánok, a másikat pogányul hitetlen bevándorolt fehérek, a harmadikban nép­csoport egymillió lengyel, a negyedikben százezer magyar lakik, s a földrészen lajstrom­­nyi névvel kell meghatározni a különböző fél­véreket, a ma­guk világához ragaszkodó, vagy a maguk sajátos öntuda­tára most ébredő afrokubaia­kat és más négereket? De azt se tudta az olvasó, hogy mi az értelme, a történelmi tartalma annak, hogy a hazájukhoz tar­tozó emberek, írók életútja olyan gyakran vonul át a kon­tinens több államán is: ma már nem furcsa, hanem meg­döbbentő egy-egy rövid latin­­amerikai életrajz. Valaki Spanyol-Galíciában (hol van?) született, s Kubában, az Egye­sült Államokban, Spanyolor­szágban, Puerto Ricóban élt és működött. Valakinek Peru a hazája, de Bolívián és Spa­nyolországon át Párizsba ván­dorolt, majd Londonban írta hazája irodalmának a köny­veit. Valaki guatemalai, de hat évig élt Argentínában meg Európában, mind a két helyen száműzetésben. Valaki La Paz­­ban született, s a világatlaszból megtudható, hogy Latin-Ame­­rikában nyolc „A béke” nevű város van, nyolcszor La Paz a kontinensen, amely nem békés, hanem békétlen, amelyet nem homogenizál két latin nyelv se, meg az se, hogy népüket szolgáló forradalmárok, állam­férfiak, írók, gondolkodók ide­­oda közlekednek az államha­tárokon át Az olvasó áttekinthetetlen bonyolultságra döbben rá, meg tájékozatlanságára. E fölisme­rései ellen esetleg menekülni igyekszik, épp a szépirodalmi olvasmány kínálta irányba. Nem teszi okosan, ha abba az irányba vonul el, amelyet a szerzők kínálnak: az egzoti­kum, a különösség irányába. Nem a képek színei, a stílus­változatok tarkasága a döntő, a virág, a trópus, a pengetős hangszerekből kicsalt ritmus, a zsúfolt kavargás, a párás te­nyészet, a hegycsúcs-hidegben szinte harapható jeges levegő, a babona, a minduntalan meg­mutatkozó kegyetlen nyomor, a nyomorbrutalitás, nyomor­erotika, a nyers naturalizmus csak kolorit és felszín. Bálvá­nyok és oltárpiramisok árnyé­ka se döntő, nem szabad itt érdeklődő-hüledező fejcsóvá­­lással fogadni a novellákba zsúfolt feszültséget, s azt mon­dani, hogy ez egzotikus. Nem egzotikum ad töltést ennek az irodalomnak, hanem az ellen­tétek végletes polarizációja, az elviselhetetlen társadalmi fe­szültség, az a bonyolultság, amelyet se a spanyol—portu­gál nyelvi takaró nem homo­genizál, ahogy a legtöbb dél­amerikai nép végletes kizsák­­mányoltságának, bányászok, földművesek, dzsungel-napszá­­mosok életének monotóniája se. Az antológia olvastán nem a felületet kell megőrizni, ha­nem alá kell hatolni. Az irodalmilag — esztétikai szempontból is, sokrétűség és változatosság okán is — élve­zetes, egyébként csak lassan, fáradsággal olvasható és meg­emészthető kötetnek ezek a ta­nulságai majdnem fölöslegessé teszik egyes írók és elbeszélé­sek méltatását. Ami egyébként se szokott reálisra sikeredni. Harminchárom jó vagy kitűnő elbeszélés közül hármat vagy négyet kiemelni, ez afféle re­­cenzensi magán játszadozás. Amellett óhatatlanul rávezet a megszokott antológia-töpren­gésekhez, a teljesség, a „miért ez, miért nem az” firtatásához, itt talán ahhoz a gondolathoz, hogy miért törekedett a na­gyon gondos szerkesztő — Benyhe János — Latin-Ameri­­ka egész huszadik századi no­vellisztikájának bemutatására, az egyébként is nyilván majd­nem áttekinthetetlenül terje­delmes anyagot az idő méreté­ben is kiterjesztve? Elég azzal beérni, hogy az antológiából a már ismert nevek — Asturias, Ramos, Zalamea, Bosch, Ama­­do neve — mellé egy sor újabb nevet gyűjthet ki az olvasó, és konstatálhatja, hogy a konti­nens irodalmában minden olyan hang és törekvés meg­van, amely más kontinenseken, jelesül Európában ismert, nyers naturalizmustól álom­szerű líraiságig, száraz-szigorú realizmustól szürrealista látá­sig. Végül össze kell ötvözni a stílus- és képkülönösséget, a felület színességét a fölismert világrészméretű realitásokkal. „A nép kék kecaltoll-zászlók alatt ment felfelé az ő hegy­csúcsaira, és táncolta a Toro­­tumbót” — ezzel a mondattal zárul Asturias Bikatánca. Fi­gyelni kell a népre, a népekre, a kecaltollra, a zászlókra. Most egy szépirodalmi antológia fi­gyelmeztet, huszonkilenc író Sor Ambrus Szántó Piroska illusztrációja Kálnoky László Lángok árnyéká­ban című verseskötetéhez, amely a Szépirodalmi Könyvkiadó gondozásában jelent meg. TEST ÉS LÉLEK Török Sándor bizalmas vallomásai Tulajdonképpen minden vers és novella, regény és színda­rab, vallomás, akár bú­jócskát játszik velünk az író — énjét a mű mélyére rejtve —, akár nyílt sisakkal áll ki a porond­ra. Új könyvében — Test és lélek — ez utóbbi írói attitű­döt oly bátran vállalja Török Sándor, hogy a kötet borítóján alcímben is hirdeti: Bizalmas vallomások. És a két cím így együtt nem hagy kétséget az­iránt, hogy a könyv minden sorában önmagáról, az íróról lesz szó. Aminthogy Török Sándor műveinek, humanista lényének ismeretében afelől sem lehet kétségünk, hogy eb­ben a könyvben a legkevésbé esik szó Török Sándorról, sok­kal inkább valamennyiünkről. A három részre tagolt könyvnek éppen az első része sugallja azt a gondolatot, hogy a mi közös dolgainkról beszél az író. Ezekben a fiatalkori — az író szóhasználatával élve: ifjonti­­ vallomásokban, a karcolatszerű és költőien tisz­ta, néha aforisztikus tömörségű írásokban azt a kellemes érzést szerzi meg olvasóinak Török Sándor, hogy „de hiszen ez ve­lem is előfordult már”. Ez a közös érzés, amely a könyv szerzőjét kötete olvasójával egybefűzi, olyan írásokban éri el tetőpontját, mint a Halha­tatlanság, a Részvét, vagy A hihetetlen és hihető. Tévedés volna azonban arra gondolni, hogy ifjúkori vallo­másaiban Török Sándor csupa átlagos érzelmet fogalmaz meg, noha éppen ő veszi bátran vé­delmébe egyik pompás kis írá­sában a gyógyító erejű közhe­lyeket. (És ez az írása egyben a példa — szerencsére nem egyedüli példa — arra is, ho­gyan képes egyetlen jellegzetes helyzet az író műhelyében megnövekedni, kiterjedni, és a legnagyobb hatású publiciszti­ka Bálint György-i erejével hatni.) Túl ez írások melan­kolikus derűjén, bölcs lényeg­látásán, a műves kidolgozáson, ezeknek a kitárulkozó emléke­zéseknek talán legnagyobb ér­téke a humanista magatartás vállalása. Kulcsot ehhez a kö­vetkezetes tartáshoz és az élet­műhöz is talán leginkább a Poste restante című írás ad; egy barátja saját magát örven­dezteti meg önmagához cím­zett leveleivel. „Ezekben a le­velekben én a jóhíreket kapom a világ minden részéből. Híre­ket a világnak rendezéséről, híreket az Istenről, híreket az emberek győzhetetlen ember voltáról...” — mondja a ba­rát, és ez az önmagunk — és velünk együtt mások — bol­­dogítása, a boldogságnak, a nyugalomnak, a rendnek ez az akarása ráébreszti valamire az írót. „Kihez hasonlít?” — kér­di, és egy szóban válaszol: „Hozzám.” Az ifjú kor vallomásait a jó­val későbbi évek önvizsgáló el­mélkedései követik. A legsze­mélyesebb indítékú ebből ért­hetően a harmadik rész, itt a lélekről tett vallomások­ ürü­gyén érdekes életrajzot is ka­punk, teli műhelygondokkal, ironikus önszurkálásokkal, a reális elemzőkészség tudomá­nyos szintű művelésével és olyan magvas ars poeticával, hogy „szeretném felkutatni vé­gül is a teljes embert, a szó­nak, hogy így mondjam, Georghe Fenes-i értelmezésé­ben. Vagyis baltástól, tarisz­­nyástól, tündérestül, törpéstül.” (Georghe Fenes, hogy tévedés ne essék, nem század eleji fran­cia moralista, hanem egy c­sin­­kai román ember Török Sán­dor ifjúkorából, az erdélyi fa­­úsztatások munkavezetője. És talán ez is jelzi, honnan ere­dezteti ihletének első forrásait az író.) Ezt a szellemes és a csöndes gúny nyilától önmagát sem kímélő irodalmi portrét a test titkainak álmélkodó fölfe­dezése előzi meg. Okot ehhez az íráshoz egy érdekes isme­retterjesztő kötet stílszerkesz­­tői munkálatai adtak. Az em­beri test — ez volt a rangos tu­dósok által írott kiadvány cí­me —, és Török Sándor, a lai­kus ember, a biológia csodái­val, a természettudományokkal csak távoli rokonságot tartó író izgalmas reflexiókat fűz a ké­szülő kötethez. Egy művelt, so­kat olvasott ember hol játékos, hol mélyen elgondolkodtató megjegyzései és közlései ezek, a görög gnosztikusok mintájá­ra arra figyelmeztetve vala­mennyiünket, hogy ismerjük meg önmagunkat. És lopva, szerényen, olyan szemérmesen, ahogyan ez írásaiban megmu­tatkozik, arra is int bennünket, hogy becsüljük, óvjuk, szeres­sük magunkat. Ami Török Sándor terminológiájában azt jelenti, hogy önmagunkban szeressük, féltsük az emberisé­get. (Magvető) Gábor István A HÉT KÖNYVEI AKADÉMIAI KIADÓ: Műszaki Lexikon 1. A.F. CORVINA KIADÓ: Pataky Dénes: Farkas István DACIA KIADÓ, KOLOZSVÁR: Rafael Sabatini: Blood kapitány viszontagságai EURÓPA KIADÓ: Jorge Amado: Flór asszony két férje Ferdinand Oyono: Az öreg néger és a kitüntetés KRITERION KIADÓ, BUKAREST. Raymond Radiguet: A test ördöge. — Orges gróf bálja Fegyház a Körúton Szatmári György regénye Mi mindent összeírtak már a börtönről. Írtak róla hát­borzongatóan, vad rémülettel, romantikával, humorosan, és tényközlő egyszerűséggel is. Mindez érthető, hiszen a fog­ság gyötörte ember sorsa min­dig titkokkal volt tele, rész­vétet vagy gyűlöletet keltett. De hát minden börtönregény vagy fogságnapló mélyén vé­gül is azt keressük, hogyan tudja átvészelni az ember a nehéz napokat, átmenteni tes­­tét-lelkét.­­Mert a börtön — lehet kegyetlen, gyilkos, pusz­tító — mégis csak az ember világa, igaz, különleges, rossz világa. Miként él, mozog, ta­lálja meg önmagát, hogyan tud megmaradni a fogságtól törten is, ez érdekli az olva­sót. Szatmári György regénye, a Fegyház a Körúton (Kos­suth Könyvkiadó) is erre ke­res és talál feleletet. Hősei a hírhedt Margit körúti fegy­ház lakói egy kemény korszak kegyetlen periódusában, a második világháború végső szakaszában, Horthy letűné­se, a fasiszta végkifejlet nap­jaiban. Idióta börtönparancs­nok, nyüzsgő tisztecskék, dur­va és otromba foglárok, dör­zsölt vagányok, katonaszöke­vények, ártatlan emberek, kommunista harcosok közös sorsát zárja magába a kis­regény. Igen, közös, ha el­lenfelek is, ha egymás szá­mára sokszor értetlen társak is, életük a négy fal között összekapcsolódik. De amíg Horthy ütődött börtönparancs­noka hozzá méltó eszközök­kel, a főfoglár brutalitással, a vagányok ravaszsággal sze­retnék a bőrüket menteni, a kommunisták a benti és a kinti társak összefogásában és a jövőben bízva, a reményt sose feladva, építik a mene­külés talán nem is biztos út­ját. Mert az út, az eszköz rideg, kegyetlen: menekülés a frontra a börtön munkásszá­zadával. Talán a halálba, ta­lán az életbe menetelnek. Amíg a börtönélet egyhan­gúnak tűnő, de oly sok apró eseményével is sorsokat befo­lyásoló napjait figyeljük, ki­bomlik előttünk egy korszak lelkisége. Lehet, hogy az író nem élt minden esetben az emberábrázolás mélyebb esz­közeivel, a történet sodra mégis magával ragadja az ol­vasót. A börtön kis világába zárva szinte a Horthy-rezsim társadalmának mikrovilágát találjuk, a légkör se más, há­ború van, kiszolgáltatottság, pőrére vetkőzött érzések, és a tét: ki él tovább, ki bukik el, és ki tud ember marad­ni a pokolban is. (dr) Lángok árnyékában Kálnoky László versei A harmadik Nyugat-nemze­dék tagjai közül Kálnoky László az, akinek költészeté­ben leginkább megtalálhatók a nyugatos hang és a nyuga­­tos ars poetica nyomai. Hat műfordításkötete jelent meg, eredeti verskötettel viszont 1957 óta először jelentkezik. Ahhoz a költőtípushoz tarto­zik tehát, aki nem lép az ol­vasó elé félig kiérlelt ver­sekkel, nem kísérletezik a nyilvánosság előtt, hanem csak a végeredményt teszi le az asztalra. A Lángok árnyékában című kötet érzelmi és gondolati fo­lyamatok, irányzatok, formák szintéziséből született. „Úgy nézd a jelenségeket, / mint ahogy a be nem kötött szemű fogoly / látja a fákat, bokro­kat, / egy pillanattal a sortűz előtt” — írja „Munkamódsze­rül” című versében. Tévedé­sekhez vezetne azonban, ha a költőnek ezt a vallomását úgy fognánk föl, mint amivel köl­tészetét valóban jellemezni lehet. Az utolsó pillanat átélé­se fontos fontos mozzanata ugyan Kálnoky László versei­nek, de látása nem irányul ilyen végletesen a külvilágra. Ellenkezőleg. Az utolsó pilla­nat intenzitását belülről éli át, verseinek külső valóságele­mei csak utalások erre az ál­lapotra. Kálnoky verseit őszi nap világítja, víz alatt im­bolygó halottak népesítik be és még az árnyék is elhagyja az embert. A klasszikusan tiszta formák, a lágy vers­nyelv kínzó félelmekről, el­­kergethetetlen víziókról vall. „A gyertyák visszaszívják lángjukat” — ezzel a sorral kezdődik „Kétségbeesés” című verse. A visszafojtott lélegze­tű várakozás, a halálvágy és a halálfélelem variációi végig­vonulnak a köteten. A versek énjének befelé forduló tekin­tete nem szélességében, ha­nem mélységében térképezi fel az emberi életet. Jelleg­zetesen múlt idejű költészet ez. A szerelmet is mint vég­képp elmúltat, éli át: „A sze­relem karácsonyfája, / ahol a vágy színes gyertyái égtek, / valami messzi gyermekkorba csúszott.” (De profundis) Kálnoky László Verlaine és a francia parnasszisták ava­tott fordítója. Mégse lenne he­lyes, ha verseinek a mai ma­gyar lírától annyira eltérő őszi pasztellszíneit a század­végi francia költészet hatásá­nak tulajdonítanánk. És bár ő az egyetlen, aki az első Nyu­gat-nemzedék oldott líraiságú szonettjét továbbviszi, alapve­tően megkülönbözteti tőlük az impresszionista látásmód tel­jes hiánya. A múlt mélyvizei­ből felmerülő emléktöredéke­ket, színárnyalatokat, vágya­kat és félelmeket a versek sajátos zenéje teszi emléke­zetessé. Talán furcsán hang­zik, de megkockáztatható, hogy Kálnoky költészete leg­inkább Krúdy Gyula novel­lisztikájával rokon. A könyvet Szántó Piroska stílusos illusztrációi díszítik. (kartal) Szeged Szeged gyengéden és sze­retettel megrajzolt portréját állítja olvasója elé ez a könyv, Fejes László és Lőkös Zoltán közös műve. Szerzői ne­héz feladatra vállalkoztak benne: nem csupán azt akar­ták elmondani, mit láthat a tősgyökeres szegedi ember és a betévedő idegen a Tisza­­parti városban, hanem azt is, miért szereti meg „óhatatla­nul” minden lakója és vendé­ge Szegedet. A két dolog per­sze végső soron azonos, hiszen Szegedet önmagáért, múlt­jáért, jelenéért, sajátos és megejtő légköréért szereti mindenki — mégsem elég csak felsorolni, szenvtelenül elmondani mindezt. Más is kell hozzá: az a rokonszen­ves elfogultság, amellyel Lő­kös Zoltán leírja és amellyel Fejes László fényképezi Sze­ged házait, utcáit, szobrait, embereit, s velük együtt — természetesen — a város ten­gelyében húzódó Tiszát, amely annyi jót — és annyi pusztu­lást — hozott már a szege­dieknek (s amelyet most, ezen a nyáron is hosszú hetek munkájával tudtak csupán medrében tartani az árvíz­­védelem hősiesen dolgozó munkásai). A köny­v bevezetője — Lő­kös Zoltán munkája — Sze­ged történelmének és jelené­nek tablóját sorolja elénk, nem feledkezve meg a város jeleseiről, a tudósokról, írók­ról és költőkről — köztük Szent-Györgyi Albert profesz­­szorról, Móra Ferencről, Ju­hász Gyuláról, Balázs Bélá­ról, és Radnótiról, aki itt, a szegedi fiatalok körében töl­tötte egyetemista éveit. A kö­tet második részében Fejes László százötven szépen kom­ponált felvétele vezet végig bennünket a városon. (Corvi­na.) tv

Next