Magyar Nemzet, 1970. november (26. évfolyam, 257-280. szám)
1970-11-22 / 274. szám
Vasárnap, 1970. november 22. Őszi utakon Hinterbrühl, Kinderdorf HümannA váratlan vennanamne dég volt Érkezését senki sem jelezte. De hogy megjött, még reggelig sem maradhatott titokban. Mama már nem emlékszik rá pontosan, milyen volt akkor az idő — szép csendes, olyan, mint a mai, vagy szél zúgatta a fenyőerdőket —, de arra igen, s most már így marad emlékezetében örökké, mi történt, amikor este először felsírt a kicsi. Az ismeretlen hang egy pillanatra elnémította a gyermekzsivajt. De csak egy pillanatra. Mert a következő percben már valamennyien hanyatt-homlok rohantak a Mama szobájába. Az öröm majd szétvetette őket. S aztán csak álltak az ágy körül, és nézték megbűvölten a jövevényt. Franz tért magához legelőbb, végig cigánykerekezite a házat, és közben kiáltozott: „Egy kicsit kaptunk, egy egészen kicsit..Mert Marianne 14 napos volt akkor. S hogy aztán mi történt? Ami más családban, ha jövevény érkezik. Sokáig ő volt a központ. Mindenki südezni akarta, takargatták, ha éjjel felsírt, s amikor először végigtotyogott a szobán, mindjárt sétálni vitték volna. De hát mindez régen volt. Mert Marianne már 10 esztendős, s azóta egy kisebb is érkezett a családba, Márta. Nemrég volt a születésnapja. A nyolcadik. Gondolom, talán ideje, hogy az egész családot bemutassam. Tehát először is Marianne Schibich asszony, öt gyereket nevel — három már „kirepült” —, és végzi panasz nélkül a dolgát, bevásárol, főz, takarít, odapillant a leckekészítőkre, egyszóval szünet nélkül tesz-vesz, a nap szinte huszonnégy óráján át. Az idősebbek— a 16 esztendős Gabi és a 15 éves Edit — még iskolába járnak. De csinos nagylányok, akiknél már szava van a divatnak. A szoknya tehát mini, s a kabát — a délutáni sétára készítették elő — maxi. Barbara 14 éves, s a két kisebb — Marianne és Márta — reméli, hogy szaporodik még a család. Bizony, ezt sosem lehet tudni. Vasárnap délután melengető szép őszi vasárnap délután. A fák a rozsda minden színárnyalatában égnek, s Hinterbrühl oly kihívóan sütteti magát a nappal, mintha sose várna többé metsző hideg szelet a Wienerwald felől. Ide a dombtetőre már a bécsi autóskirándulók se kaptatnak fel, megelégednek ők a falubeli Gasthof nyújtotta örömökkel is. A dombtetőn tehát teljes a nyugalom. Csendes beszélgetésre való a hely, az idő is. És Mami — ugyan van ennél érdekesebb téma? — a gyerekeiről beszél. A gyerekeiről, akik nem is az ő vérei. De közelebb állnak öregedő szívéhez, mint nem egy anyához a sajátjai. — Azt kérdezi, hogy kik a szülők? Higgye el, nem tudom. Persze, minden gyerekről van egy akta — hiszen másként nem lehet —, s benne, hogy ki az anya, hogy ki az apa, s hogy ezek az aprószentek miként kerültek valódi vagy még a valódinál is igazabb árvaságra. De az akta az csak maradjon ott, ahol van. Engem nem érdekel más, mint a gyermekek élete. Tizennégy éve, áll ez a ház, amelyben élünk, és én itt 13 gyereket neveltem fel. Említettem, ugye, hogy Marianne és Marta nem bánná, ha jönne egy kistestvér. Jöhetne persze nagyobb is, de hát ők — kirepült már a szemük láttára egy-egy idősebb testvér — kicsit akarnak. Tudja, hogy van az, a kicsik összetartják a családot. S mi egy család vagyunk. Hallja a zongoraszót a másik szobából? Reinhard Bachot játszik. Nem, jól értette, Reinhard már valóban nem lakik itt — ő már a tanulóházban él, muzsikus lesz —, de az igazi otthona a mi családunk. Vasárnap van, hát hazajött. Mint ahogy hazajár Kriszta is, ő már huszonkét éves, eladónő egy élelmiszerüzletben, és Franz is, aki mérnök lesz, és hazajár Helga is, aki férjhez ment. Bizony eljár az idő, Helga már huszonnégy éves, én meg nagymama lettem. — Hogy az anyagiak, kedves? Nem, nem titok. Ugyan mit lehet titkolni egy ekkora osztrák család gondjain. Megélünk szerényen, mindenünk megvan. Havonta 4500—5000 schillinget kapok a „papától”, a faluvezetőtől. Ebből kell gazdálkodnom. Nem könnyű, de beosztással élek. Van itt a falunkban üzlet is, olcsó, de azért a piacra is kijárok. A nagymosást mosoda végzi, mint másutt, a finom holmit magam mosom. De vannak apró „titkaim” is. Az egyik szomszéd család mamája például nagyon szépen varr, ő tehát varrni segít nekünk, én meg neki másban segítek. Ha ugyan nem a gyerekeim. Mert — látta a szobák patyolat tisztaságát — mindig azon vannak, hol járjanak a kedvemben. — Úgy bizony, csinosak. Van egy ruharaktára is a falunak, adományokkal teli —, de onnan is minden darabot pénzért vásárolunk, aztán szabunk-varrunk. Meg kell becsülni a holmikat. Vagy talán tud olyan családot, amely, ha valakiről lekopik a ruha, csak úgy bemegy az üzletbe és ingyen kap másikat? Nem, nem vagyok konzervatív, nem is lehet az, akinek ilyen kedves kislányai vannak. Most maxi a divat, hát, istenem, legyen nekik is maxikabátjuk. Egyenruha? Hová gondol? A falubeli lányoknak sincs. Mert hogy a hinterbrühli iskolába járnak a mieink, a faluba. Csak óvodánk van, sportpályánk, faluházunk, ahol a vezető irodája, a pszichológus-pedagógus rendelője van, meg a klubszoba. Nem, orvosunk már nincs, a betegeket is a hinterbrühli orvos látja el. Nem intézet ez, kérem. Harminchárom családi ház, harminchárom család otthona, a hinterbrühli Kinderdorf. A „papa” a faluvezető. Minden gonddal hozzá mehetünk, ha megyünk. Körülbelül annyi ideje van egy-egy gyerekkel törődni, mint egy igazi apának. A gond az anyák vállát nyomja. De az anyák mindenütt vállalják ezt. Mondtam már, eztendővel ezelőtt vállaltam. Valamikor tanítónő szerettem volna lenni, de nem sikerült. Családom sem volt. De most már van. Aki közénk kerül, anyatárs lesz — a 25-ik életévtől kezdve bárki megteheti —, mind férj nélküli, gyermektelen. Másként nem lehet. Ha vállalja, eljön ide ismerkedni az élettel, először „tanutnak”. Aztán — mielőtt anya lenne — egy esztendőre iskolába kerül. Aki férjhez megy vagy meggondolja magát, itthagy bennünket. Tizennégy év alatt kétszer fordult elő ilyesmi. Nehéz elhagyni a mi gyerekeinket. Pedig a 2500 schilling — ennyi a fizetés, nyugdíjasok leszünk egyszer — nem nagy vonzóerő. A gyerekszeretet láncol ide bennünket. — A gondokat inkább ne kérdezze. Van, mint minden családban. Az újonnan érkezettek — a felvételt gondos orvosi vizsgálat előzi meg — vadócsága, bús szeme, bánata, az szívbemarkoló. De aztán elmúlik, mint minden bánat, ha a szeretet elűzi. S a mi családunk szeretete, összetartozása nagy erő. Van persze betegség is. Emlékszünk átvirrasztott éjszakákra, szorongásokra, de leginkább csak a holnap gondjai foglalkoztatnak. Hogy mi legyen ebédre, hogy kinek kell télre kabát, hogy milyen lesz a bizonyítvány, és hogy, istenem, jövőre megint elhagy bennünket valaki. Mert a lányok addig maradnak, amíg saját lábukra állnak, a fiúk 14 esztendős korukig, s akkor azt tanulnak, amihez kedvük, tehetségük van. Franz, Reinhard is így került a tanulóházba, onnan járnak szakiskolába. — Nem, a felvételnél nincs semmi kikötés. Vallás, származás, környezet nem számít. Egy szempont van: a gyerekek elesettsége. Sokszor az állami gondozónő hívja fel a figyelmet egy-egy apróság tragédiájára. Aztán idekerül, közénk. A szervezetről én sem tudok sokat. Csak annyit, hogy Hermann Gmeiner alapította az első Kinderdorfot, felismerve a családi nevelés eszméjének nagy jelentőségét. Aztán a háború utáni nehéz élet sok nyomorult sorsú gyereke láttán szívhez szóló üzenettel fordult a társadalomhoz, segítsen. Ma, úgy tudom, 800 ezer pártoló tagja van a Kinderdorf-egyletnek. Három schillinget fizetnek havonta. De egy-egy házat egyesületek, gyárak is patronálnak, és minden gyereket valaki. Már közeledik a Mikulás, maholnap itt a karácsony. Jönnek majd, és velünk ünnepelnek. Mert ők is a családhoz tartoznak. — Szívesen mondanék többet is, de nem tudok, ne haragudjon. Ma még a faluvezető sincs idehaza, hiába, vasárnap van. Csak a mi családunk van talpon. Mert ma — minden vasárnap más és más —, mi vagyunk a sorosak. A vendégvárók, úgy értse. Bárki jöhet, aki jó szívvel jön — nem ajándékkal, a gyerekekkel gügyögni, arra nincs szükségünk —, akit érdekel, mit . .csinálunk. Lám, maga is eljött.’ Nézze meg még, amit nem látott — ment előttünk ~Jttek vidám csapatától kísérve —, munkába nehezült lábbal róva a lépcsőket, és mutogatta a nagylányok csínnal, ízléssel berendezett szobáját, meg a kicsikét, ahol még az ágyhuzat színe is más, az apró fürdőszobát, az egymás mellett sorakozó fogkeféket, poharakat, a tanulózugot, ahol a könyvekre zöld futóka kapaszkodik, és a gyerekek maguk barkácsolta játékait, és a könyveket, és köszönte a látogatást, és integetett, amíg a szerpentinek között bolyongtunk — ahol megannyi kis villácska áll, egy-egy család háza, mind más ízlésű, más berendezésű — és látott bennünket. Egy régebbi osztrák újságban olvastam, hogy az első Kinderdorf nemrég ünnepelte fennállásának huszadik évfordulóját. írták, hogy ma már kilenc ilyen gyerekfalu van Ausztriában, a világban vagy hetvenöt. Eszmei közösség fogja csupán össze őket, minden ország Kinderdorfegylete önálló. írták azt is, hogy a háromschillinges tagdíj mellett egy-egy falu házát is segítik felépíteni a jobb módú patronálok. S vannak aztán olyanok is — a gyerekek egyéni patronálói mellett —, akik a ház fenntartására vállalkoznak. S a patronálok között gyárak, üzletek, egyesületek, neves írók, színészek, társadalmi szervezetek, és egyszerű emberek. Mert a gyermekszeretet minden ember szívében ott szunnyad. Szóval ennyit tudok — nem volt már időm utánanézni többnek, annak se, miként épül bele a Kinderdorf-mozgalom az országos gyermekvédelembe, amely nálunk teljes egészében állami gond —, meg azt, amit azon a szép őszi vasárnapon Hinterbrühlben láttam. De ennyi talán elég is. Egy egyszerű asszony — nem pedagógus, nem is pszichológus, anya csupán — szívére hallgatva, magát nem kímélve, a társadalom segítségével családot alapított és édesanyja lett tizenhárom elárvult gyereknek. Csatár Imre HORIZONT ÁFÉSZ MINDEN IGÉNYT KIELÉGÍTŐ POLIETILÉN TASAK KÉSZÍTÉSÉT (REKLÁM SZATYOR) RÖVID HATÁRIDŐRE VÁLLALJA, fedett és átlátszó színekben, két színnyomással, két oldalt 300x400 milliméter maximum A megrendelést az Ipari Főosztály Áruforgalmi Osztályára, Budapest, X., Gergely utca 66 a. sz. alá küldendő Magyar Nemzet 9 tizenévesek ~7. A fóti lány — Én ilyesmin sohasem gondolkoztam. Én ilyen kérdésekre nem tudok felelni — a tizenkilenc éves Németh Marika gyermekgondozó a fóti gyermekváros egyik leánykollégiumának ablaka előtt rám emeli mennybolt tisztaságú szemét. — De szépek a fák — a Károlyi grófok egykori kastélyparkjának vékony, magasra nyúlt, kissé dőlt növésű ősfáira nézek. — Szépek — ismétli meg a kék szoknyás, kék kardigános, hirtelen szőke. — Valami szépet mondjon el — mondom Marikának, még mindig a fák rajzolatát figyelve. Előrehajolva nézi azt a tíz kérdésemet, amelyet előre legépeltem. Minden Tizenévesnek, tíz, mindig más tíz kérdést teszek föl, ezeknek a kapuin át szeretnék belopózni a világukba. A legnehezebb az első válasz a kopogtatásra. — Juj, írja? — kérdi, mikor az első kérdésre már felelni kezd. Juj, írom. — Úgy félek, hogy valami butaságot mondok. — Azt mondja, Marika, amit érez, gondol, de törődjék senkivel és semmivel. Úgy beszéljen, olyan egyszerűen, ahogyan ebben az ősparkban a Mogyoród-patak csörgedez. Emlék — Beszéljen el olyasvalamit, ami magával történt, s amire mindig szívesen emlékezik — első kérdésem, helyesebben kérésem, ez volt. — Tizennégy esztendős koromban kerültem Fótra, a gyermekvárosban elvégeztem a gyermekfelügyelő szakközépiskolát, s most már fizetésért dolgozom Itt, mint gyermekfelügyelő, akinek a gondjára közel harminc — mind fiú — második osztályos általános tanuló van bízva. Én ébresztem őket, felügyelek a reggeli tornára, a tisztálkodásra, öltözködésre, irányítom a reggeli takarítást, gondozom a zoknijaikat, kivasalom a ruháikat. Most kilencszázhúsz gyermek él itt, s minden év november 15-én, a gyermekváros alapításának az évfordulóján összejönnek az egész országból azok, akik itt nevelkedtek. A napokban volt a tizenharmadik évforduló, s ilyenkor mindig kitüntetik azokat, akik már kint élnek az országban, s a gyermekvárosnak valaha kiváló növendékei voltak. Van köztük ötvös, gyermekfelügyelő, egy kislány a kőbányai gyógyszertár kísérleti állatait gondozza, egy másik kislány gyógyszerésznek tanul, s van, aki már családjával, két gyerekével tér évről évre vissza. Idén november 15-én nem csupán a kintiek, hanem az itteniek is kaptak: kitüntetést. Kettőt. Egy társnőm, meg én. A „Gyermekváros Kiváló Növendéke” lettem. Ez nagyon nagy dolog. A kitüntetést Barna Lajos bácsi, a gyermekváros igazgatója adta át. Azóta ismerem, mióta ide kerültem. Valahogyan nagy ember ő, aki a kis emberek dolgaival törődik. Velem is sokat és sokszor elbeszélgetett, pedig közel ezer gyermek van a kezére bízva. De van ideje mindig, minden gyerekre. Emberek — Marika, mi szerint osztályozza, vagy ítéli meg az embert, az embereket? — fölteszem, szóban is a második kérdést. Visszafogottan beszél ugyan, de már szívesen. S ha jegyzek, nem mondja azt, hogy juj, írja? A fák felé vetődik mennybolt szemének tekintete. — Azokról a gyerekekről, akik rám lettek bízva, jellemzés kerül hozzám. Én nem e szerint ítélem meg őket. A legfontosabb: milyen környezetből került ide? Egy gyerek lopott. Ítéljem el? Beszélgettem vele. Azt mondta, otthon anyuka biztatta lopásra. Tehát a környezete tette tolvajjá. Ha átitatódik az új környezettel, megváltozhat, meg is változott. — Marika, megbünteti azt, akit szeret, vagy elnézi a csínytevését? S szigorúbb ahhoz, akit nem szeret? — ez nem tartozik a tíz kérdéshez, csupán az emberekkel való bánásmód ügyéhez. — Akit szeretek, ugyanúgy megbüntetem, mint azt, akit... De senkibre sem mondhatom, hogy nem szeretem. Minden gyerekben van szeretnivaló. Van, amelyik olyan aranyos, félénk, szerény, húzódzkodó, nem is jön oda hozzám, ezt ezért a szemérméért szeretem. A másikat a nagy szájáért. A harmadikat, mert úgy szeret visszafeleselni. — Megbántotta valaha, valaki? — Itt? Soha. Senki. Gond — Említsen egy gondot, valamit, ami mindig eszébe jut, s amivel nem képes megbirkózni — a harmadik kérdésem. — Ami bánt? — kérdez vissza. — Ami bántja — felelem. — Miért rosszak az emberek? Ez sokszor foglalkoztat. Miért akarnak sokszor rosszat másnak? Irigyek, miért áskálódnak, ha valaki mással, valami jó történik? Nem értem. Messzi, a két tó. S egyik tó közepén a sziget. Jobbról a volt Károlyi-kastély nemes épülete. S a fák erezete, csupaszon, mindenfelől. — S arra nem gondol, hogy az ember nem véletlenül, magaszületetten rossz? Hogy rosszá vált valamitől, valami által? A tolvajlásnál a kör-' nyezetre hivatkozott. — Lehet, hogy van ilyesminek mélyebb oka. Lehet, hogy én is rossz vagyok, ha más néz, más figyel. Lehet. De nem értem. — Pontosan mit? — Hogy miért rosszak az emberek. Színhely Az emberek rosszak, de Barna Lajos nagyon jó. Az emberek rosszak, de neki Fölről csak fölemelő, magasztos emlékei vannak. Az emberek rosszak, de az ő „gyerekei'' szeretnivalók. A felnőttek rosszak? S a gyerekek mind jók? A fák csak hajlonganak, mintha zuhanni akarnának ránk. — Beszélje el azt, ami Fáiról eszébe jut. A helyről, e helység múltjáról, irodalmi, vagy történelmi emlékeiről, vagy bármi másról — kérdezem negyedszerre. — Fót, a fóti kastély, a park, valamikor Károlyi Mihályé volt. Mindent erdő vett körül. Károlyiék csak vadászni jártak ide. Azután laktanya lett a kastélyból, s később a kastélyból, a parkból gyermekváros. Úgy hallottam, 1957-ben, mikor a gyermekvárost alapították, három kastély közül lehetett választani. A második a keszthelyi Festetich-kastély volt. A harmadikra már nem emlékszem. Régen, nagyon régen, gyakran megfordult itt Vörösmarty Mihály, Fáy Andrásnál, aki jó barátja volt. Ilyen látogatásáról szól a Fóti da. — Meg tudná mondani egy sorát, például az első sorát... — Fölfelé megy borban a gyöngy ... Még eszembe jut Fótról valami. — Tessék, csak mondja. — Egyszer láttam Károlyi Mihálynét is. Azt hiszem, 1960-ban járt itt. Már özvegy volt. Akkor mondott le, azt hiszem, Fótról, a kastélyról, mindenről, hogy a miénk legyen. Annyira tetszett neki a gyermekváros. Később létesített itt, Fót szélén, az erdőben egy állatvédő telepet, egy kutyatelepet, oda viszik az elhagyott, elkóborolt kutyákat. Jaj, a kutyákat mi nagyon szeretjük, meg minden macskát. De a gyermekvárosban már nincs sem kutya, sem macska. A mi gyerekeink állami gondozott gyerekek, s úgy akarnak, úgy szeretnek tartozni valamihez, legyen az akár egyetlen macska. Szekrényekbe dugdosták, ott tárolták a macskákat, kutyákat, titokban etették azokat, meg kellet szüntetni az egészet Az ötödik kérdéssel gyorsan végzünk: — Marika! Érdeklődésétől kissé távoli terület: hogyan működik egy négyütemű motor? — Fogalmam sincs róla — feleld. — Inkább válaszolok a hatodik kérdésre: mi vonzza az emberi törekvésekben? A szerény cél kitűzése, olyané, amely megvalósítható, vagy a merész álom, amely megvalósíthatatlan? Verssor — A szerény célkitűzés vonz — feleli. — Az, ami megvalósítható. Talán azért választom ezt, mert sokan mondják: nincs önbizalmam. Én inkább lemondok valamiről, de nem tűzök ki olyasmit magam elé, amely megvalósíthatatlan. Azután meg... Elakad. — Mondhatom? — kérdd. — Nem tudom, mit mondana. Mondhat bármit — felelem. — A szerény célt jól megcsinálni, s akkor mindenki boldogabb lenne. — Hol szerepel, kedves Marika, ez a verssor: „Hazádnak rendületlenül légy híve, óh magyar!” — Vörösmarty Szózatában. Sokszor szavaltam szavalóversenyen. Szobon jártam általános iskolába, s az iskola Vörösmarty Mihályról elnevezett leányotthonában laktam. Az otthon szavalóversenyein kötelező volt a Szózat. Pénz — Most beszéljünk valamit a pénzről, Marika. Ha egy ismeretlen jótevő 5000 forinttal ajándékozná meg, hogyan osztaná be, vagy hogyan osztaná el? S mi a különbség a beosztás, s az elosztás közt? — Az elosztás az, ha másoknak adnám. Nem osztanám el. Beosztanám. A koszt és a lakás levonása után (a kastélyban lakik) 1200 forint fizetést kapok kézhez, s a takarékban már van 1000 forintom. Vennék egy heverőt a szolgálati szobámba, mert vaságyon alszom. A többi pénzt bankba tenném. — Most pedig, kilencedik kérdésként, arra kérem, írjon le erre a papírra öt nevet, bárkiét, olyan emberek nevét, akik szolgálatot tettek az emberiségnek, embertársaiknak. A papírról e neveket olvasom el: Széchenyi István. Semmelweis Ignác. Nobel Alfréd. Gagarin. Barna Lajos. — Az igazgató, Barna Lajos? — Az — felel. — Szerintem nagy ember. Négy gyerekük van. És még 920 a gyermekvárosban. Másoknak él. Igazán nagy ember. Hazugság ? — Utoljára pedig erre válaszoljon, kérem, ha tud, s ha akar, életében először, ha vissza tud emlékezni erre, mikor találkozott a hazugsággal? — Otthon történt, Szobon. Együtt laktam édesanyámmal, édesapámmal és öcsémmel. Egy este meghalt az anyám. Reggel a szoba helyett a konyhában ébredtem fel az öcsémmel. Észrevétlenül vittek át az éjszaka. Kérdeztem édesapámat: hol van anya? Elutazott Pestre, mondta az apám, hogy nekünk cukrot hozzon. Átvitt a szomszédba, ott voltunk egész nap és vártuk a cukrot. Iskolába sem kellett menni. Olyan izgalmas volt a cukrot várni. Tessék mondani, ez hazugság volt? Nem felelek. A fákat nézem. A fák állnak mozdulatlanul. Ruffy Péter