Magyar Nemzet, 1970. november (26. évfolyam, 257-280. szám)

1970-11-22 / 274. szám

Vasárnap, 1970. november 22. Őszi utakon Hinterbrühl, Kinderdorf Hüm­ann­A váratlan ven­nanamne dég volt Érke­­zését senki sem jelezte. De hogy megjött, még reggelig sem maradhatott titokban. Ma­ma már nem emlékszik rá pontosan, milyen volt akkor az idő — szép csendes, olyan, mint a mai, vagy szél zúgatta a fenyőerdőket —, de arra igen, s most már így marad emlé­kezetében örökké, mi történt, amikor este először felsírt a kicsi. Az ismeretlen hang egy pillanatra elnémította a gyer­mekzsivajt. De csak egy pilla­natra. Mert a következő perc­ben már valamennyien ha­nyatt-homlok rohantak a Ma­ma szobájába. Az öröm majd szétvetette őket. S aztán csak álltak az ágy körül, és nézték megbűvölten a jöve­vényt. Franz tért magához leg­előbb, végig cigánykerekezite a házat, és közben kiáltozott: „Egy kicsit kaptunk, egy egé­szen kicsit..Mert Marianne 14 napos volt akkor. S hogy aztán mi történt? Ami más családban, ha jöve­vény érkezik. Sokáig ő volt a központ. Mindenki südezni akarta, takargatták, ha éjjel felsírt, s amikor először végig­totyogott a szobán, mindjárt sétálni vitték volna. De hát mindez régen volt. Mert Ma­rianne már 10 esztendős, s az­óta egy kisebb is érkezett a családba, Márta. Nemrég volt a születésnapja. A nyolcadik. Gondolom, talán ideje, hogy az egész családot bemutassam. Tehát először is Marianne Schibich asszony, öt gye­reket nevel — három már „ki­repült” —, és végzi panasz nél­kül a dolgát, bevásárol, főz, ta­karít, odapillant a leckekészí­tőkre, egyszóval szünet nél­kül tesz-vesz, a nap szinte hu­szonnégy óráján át. Az időseb­bek­­— a 16 esztendős Gabi és a 15 éves Edit — még iskolába járnak. De csinos nagylányok, akiknél már szava van a di­vatnak. A szoknya tehát mini, s a kabát — a délutáni sétára készítették elő — maxi. Bar­bara 14 éves, s a két kisebb — Marianne és Márta — reméli, hogy szaporodik még a család. Bizony, ezt sosem lehet tudni. Vasárnap délután melengető szép őszi vasárnap délután. A fák a rozsda min­den színárnyalatában égnek, s Hinterbrühl oly kihívóan süt­­teti magát a nappal, mintha sose várna többé metsző hideg szelet a Wienerwald felől. Ide a dombtetőre már a bécsi autóskirándulók se kaptatnak fel, megelégednek ők a falu­beli Gasthof nyújtotta örömök­kel is. A dombtetőn tehát tel­jes a nyugalom. Csendes be­szélgetésre való a hely, az idő is. És Mami — ugyan van en­nél érdekesebb téma? — a gye­rekeiről beszél. A gyerekeiről, akik nem is az ő vérei. De kö­zelebb állnak öregedő szívéhez, mint nem egy anyához a saját­jai. — Azt kérdezi, hogy kik a szülők? Higgye el, nem tudom. Persze, minden gyerekről van egy akta — hiszen másként nem lehet —, s benne, hogy ki az anya, hogy ki az apa, s hogy ezek az aprószentek mi­ként kerültek valódi vagy még a valódinál is igazabb árvaság­ra. De az akta az csak marad­jon ott, ahol van. Engem nem érdekel más, mint a gyerme­kek élete. Tizennégy éve, áll ez a ház, amelyben élünk, és én itt 13 gyereket neveltem fel. Említettem, ugye, hogy Ma­rianne és Marta nem bánná, ha jönne egy kistestvér. Jöhet­ne persze nagyobb is, de hát ők — kirepült már a szemük láttára egy-egy idősebb testvér — kicsit akarnak. Tudja, hogy van az, a kicsik összetartják a családot. S mi egy család va­gyunk. Hallja a zongoraszót a másik szobából? Reinhard Ba­­chot játszik. Nem, jól értette, Reinhard már valóban nem la­kik itt — ő már a tanulóház­ban él, muzsikus lesz —, de az igazi otthona a mi családunk. Vasárnap van, hát hazajött. Mint ahogy hazajár Kriszta is, ő már huszonkét éves, eladónő egy élelmiszerüzletben, és Franz is, aki mérnök lesz, és hazajár Helga is, aki férjhez ment. Bizony eljár az idő, Hel­ga már huszonnégy éves, én meg nagymama lettem. — Hogy az anyagiak, ked­ves? Nem, nem titok. Ugyan mit lehet titkolni egy ekkora osztrák család gondjain. Meg­élünk szerényen, mindenünk megvan. Havonta 4500—5000 schillinget kapok a „papától”, a faluvezetőtől. Ebből kell gaz­dálkodnom. Nem könnyű, de beosztással élek. Van itt a fa­lunkban üzlet is, olcsó, de azért a piacra is kijárok. A nagymosást mosoda végzi, mint másutt, a finom holmit magam mosom. De vannak apró „tit­kaim” is. Az egyik szomszéd család mamája például na­gyon szépen varr, ő tehát varr­ni segít nekünk, én meg neki másban segítek. Ha ugyan nem a gyerekeim. Mert — látta a szobák patyolat tisztaságát — mindig azon vannak, hol jár­janak a kedvemben. — Úgy bizony, csinosak. Van egy ruharaktára is a falu­nak, adományokkal teli —, de onnan is minden darabot pén­zért vásárolunk, aztán sza­­bunk-varrunk. Meg kell be­csülni a holmikat. Vagy talán tud olyan családot, amely, ha valakiről lekopik a ruha, csak úgy bemegy az üzletbe és in­gyen kap másikat? Nem, nem vagyok konzervatív, nem is le­het az, akinek ilyen kedves kislányai vannak. Most maxi a divat, hát, istenem, legyen ne­kik is maxikabátjuk. Egyenru­ha? Hová gondol? A falubeli lányoknak sincs. Mert hogy a hinterbrühli iskolába járnak a mieink, a faluba. Csak óvo­dánk van, sportpályánk, falu­házunk, ahol a vezető irodája, a pszichológus-pedagógus ren­delője van, meg a klubszoba. Nem, orvosunk már nincs, a betegeket is a hinterbrühli or­vos látja el. Nem intézet ez, kérem. Harminchárom családi ház, harminchárom család ott­hona, a hinterbrühli Kinder­dorf. A „papa” a faluvezető. Minden gonddal hozzá mehe­tünk, ha megyünk. Körülbelül annyi ideje van egy-egy gye­rekkel törődni, mint egy igazi apának. A gond az anyák vál­lát nyomja. De az anyák min­denütt vállalják ezt. Mondtam már, ezten­dővel ezelőtt vállaltam. Vala­mikor tanítónő szerettem vol­na lenni, de nem sikerült. Csa­ládom sem volt. De most már van. Aki közénk kerül, anya­­társ lesz — a 25-ik életévtől kezdve bárki megteheti —, mind férj nélküli, gyermekte­len. Másként nem lehet. Ha vállalja, eljön ide ismerkedni az élettel, először „tanutnak”. Aztán — mielőtt anya lenne — egy esztendőre iskolába kerül. Aki férjhez megy vagy meg­gondolja magát, itthagy ben­nünket. Tizennégy év alatt két­szer fordult elő ilyesmi. Nehéz elhagyni a mi gyerekeinket. Pedig a 2500 schilling — ennyi a fizetés, nyugdíjasok leszünk egyszer — nem nagy vonzóerő. A gyerekszeretet láncol ide bennünket. — A gondokat inkább ne kérdezze. Van, mint minden családban. Az újonnan érke­zettek — a felvételt gondos or­vosi vizsgálat előzi meg — va­­dócsága, bús szeme, bánata, az szívbemarkoló. De aztán elmú­lik, mint minden bánat, ha a szeretet elűzi. S a mi csalá­dunk szeretete, összetartozása nagy erő. Van persze betegség is. Emlékszünk átvirrasztott éjszakákra, szorongásokra, de leginkább csak a holnap gond­jai foglalkoztatnak. Hogy mi legyen ebédre, hogy kinek kell télre kabát, hogy milyen lesz a bizonyítvány, és hogy, iste­nem, jövőre megint elhagy bennünket valaki. Mert a lá­nyok addig maradnak, amíg saját lábukra állnak, a fiúk 14 esztendős korukig, s akkor azt tanulnak, amihez kedvük, tehetségük van. Franz, Rein­hard is így került a tanulóház­ba, onnan járnak szakiskolába. — Nem, a felvételnél nincs semmi kikötés. Vallás, szárma­zás, környezet nem számít. Egy szempont van: a gyerekek el­­esettsége. Sokszor az állami gondozónő hívja fel a figyel­met egy-egy apróság tragédiá­jára. Aztán idekerül, közénk. A szervezetről én sem tudok sokat. Csak annyit, hogy Her­­mann Gmeiner alapította az első Kinderdorfot, felismerve a családi nevelés eszméjének nagy jelentőségét. Aztán a há­ború utáni nehéz élet sok nyo­morult sorsú gyereke láttán szívhez szóló üzenettel fordult a társadalomhoz, segítsen. Ma, úgy tudom, 800 ezer pártoló tagja van a Kinderdorf-egylet­­nek. Három schillinget fizet­nek havonta. De egy-egy há­zat egyesületek, gyárak is pat­ronálnak, és minden gyereket valaki. Már közeledik a Miku­lás, maholnap itt a karácsony. Jönnek majd, és velünk ünne­pelnek. Mert ők is a családhoz tartoznak. — Szívesen mondanék töb­bet is, de nem tudok, ne ha­ragudjon. Ma még a faluvezető sincs idehaza, hiába, vasárnap van. Csak a mi családunk van talpon. Mert ma — minden vasárnap más és más —, mi vagyunk a sorosak. A vendég­várók, úgy értse. Bárki jöhet, aki jó szívvel jön — nem aján­dékkal, a gyerekekkel gügyög­ni, arra nincs szükségünk —, akit érdekel, mit . .csinálunk. Lám, maga is eljött.’ Nézze meg még, amit nem látott — ment előttünk ~Jttek vidám csapatától kísérve —, munkába nehezült lábbal róva a lépcsőket, és mutogatta a nagylányok csínnal, ízléssel be­rendezett szobáját, meg a ki­csikét, ahol még az ágyhuzat színe is más, az apró fürdő­szobát, az egymás mellett so­rakozó fogkeféket, poharakat, a tanulózugot, ahol a köny­vekre zöld futóka kapaszko­dik, és a gyerekek maguk barkácsolta játékait, és a könyveket, és köszönte a lá­togatást, és integetett, amíg a szerpentinek között bolyong­tunk — ahol megannyi kis villácska áll, egy-egy család háza, mind más ízlésű, más berendezésű — és látott ben­nünket. Egy régebbi osztrák újság­ban olvastam, hogy az első Kinderdorf nemrég ünnepel­te fennállásának huszadik év­fordulóját. írták, hogy ma már kilenc ilyen gyerekfalu van Ausztriában, a világban vagy hetvenöt. Eszmei közös­ség fogja csupán össze őket, minden ország Kinderdorf­­egylete önálló. írták azt is, hogy a háromschillinges tagdíj mellett egy-egy falu házát is segítik felépíteni a jobb mó­dú patronálok. S vannak az­tán olyanok is — a gyerekek egyéni patronálói mellett —, akik a ház fenntartására vál­lalkoznak. S a patronálok kö­zött gyárak, üzletek, egyesü­letek, neves írók, színészek, társadalmi szervezetek, és egyszerű emberek. Mert a gyermekszeretet minden em­ber szívében ott szunnyad. Szóval ennyit tudok — nem volt már időm utánanézni többnek, annak se, miként épül bele a Kinderdorf-moz­galom az országos­ gyermek­­védelembe, amely nálunk tel­jes egészében állami gond —, meg azt, amit azon a szép őszi vasárnapon Hinterbrühl­­ben láttam. De ennyi talán elég is. Egy egyszerű asszony — nem pedagógus, nem is pszichológus, anya csupán — szívére hallgatva, magát nem kímélve, a társadalom segít­ségével családot alapított és édesanyja lett tizenhárom el­árvult gyereknek. Csatár Imre HORIZONT ÁFÉSZ MINDEN IGÉNYT KIELÉGÍTŐ POLIETILÉN TASAK KÉSZÍTÉSÉT (REKLÁM SZATYOR) RÖVID HATÁRIDŐRE VÁLLALJA, fedett és átlátszó színekben, két színnyomással, két oldalt 300x400 milliméter maximum A megrendelést az Ipari Főosztály Áruforgalmi Osztályára, Budapest, X., Gergely utca 66 a. sz. alá küldendő Magyar Nemzet 9 t­izenévesek ~7. A fóti lány — Én ilyesmin sohasem gondolkoztam. Én ilyen kér­désekre nem tudok felelni — a tizenkilenc éves Németh Marika gyermekgondozó a fóti gyermekváros egyik leány­­kollégiumának ablaka előtt rám emeli mennybolt tiszta­ságú szemét. — De szépek a fák — a Károlyi grófok egykori kas­télyparkjának vékony, ma­gasra nyúlt, kissé dőlt növésű ősfáira nézek. — Szépek — ismétli meg a kék szoknyás, kék kardigános, hirtelen­ szőke. — Valami szépet mondjon el — mondom Marikának, még mindig a fák rajzolatát figyelve. Előrehajolva nézi azt a tíz kérdésemet, amelyet elő­re legépeltem. Minden Tizen­­­éves­nek, tíz, mindig más tíz kérdést teszek föl, ezeknek a kapuin át szeretnék belopózni a világukba. A legnehezebb az első válasz a kopogtatásra. — Juj, írja? — kérdi, mi­kor az első kérdésre már fe­lelni kezd. Juj, írom. — Úgy félek, hogy valami butaságot mondok. — Azt mondja, Marika, amit érez, gondol, de törődjék sen­kivel és semmivel. Úgy beszél­jen, olyan egyszerűen, aho­gyan ebben az ősparkban a Mogyoród-patak csörgedez. Emlék — Beszéljen el olyas­vala­mit, ami magával történt, s amire mindig szívesen emlé­kezik — első kérdésem, helye­sebben kérésem, ez volt. — Tizennégy esztendős ko­romban kerültem Fótra, a gyermekvárosban elvégeztem a gyermekfelügyelő szakkö­zépiskolát, s most már fize­tésért dolgozom Itt, mint gyer­mekfelügyelő, ak­i­nek a gond­jára közel harminc — mind fiú — második osztályos álta­lános tanuló van bízva. Én éb­resztem őket, felügyelek a reggeli tornára, a tisztálkodás­ra, öltözködésre, irányítom a reggeli takarítást, gondozom a zoknijaikat, kivasalom a ru­háikat. Most kilencszázhúsz gyermek él itt, s minden év november 15-én, a gyermek­­város alapításának az évfor­dulóján összejönnek az egész országból azok, akik itt nevel­kedtek. A napokban volt a tizenharmadik évforduló, s ilyenkor mindig kitüntetik azokat, akik már kint élnek az országban, s a gyermekváros­nak valaha kiváló növendékei voltak. Van köztük ötvös, gyermekfelügyelő, egy kislány a kőbányai gyógyszertár kísér­leti állatait gondozza, egy má­sik kislány gyógyszerésznek tanul, s van, aki már család­jával, két gyerekével tér évről évre vissza. Idén november 15-én nem csupán a kintiek, hanem az itteniek is kaptak: kitüntetést. Kettőt. Egy társ­nőm, meg én. A „Gyermekvá­ros Kiváló Növendéke” lettem. Ez nagyon nagy dolog. A ki­tüntetést Barna Lajos bácsi, a gyermekváros igazgatója adta át. Azóta ismerem, mióta ide kerültem. Valahogyan nagy ember ő, aki a kis emberek dolgaival törődik. Velem is so­kat és sokszor elbeszélgetett, pedig közel ezer gyermek van a kezére bízva. De van ideje mindig, minden gyerekre. Emberek — Marika, mi szerint osztá­lyozza, vagy ítéli meg az em­bert, az embereket? — fölte­szem, szóban is a második kérdést. Visszafogottan beszél ugyan, de már­ szívesen. S ha jegy­zek, nem mondja azt, hogy juj, írja? A fák felé vetődik mennybolt szemének tekin­tete. — Azokról a gyerekekről, akik rám lettek bízva, jellem­zés kerül hozzám. Én­ nem e szerint ítélem meg őket. A legfontosabb: milyen környe­zetből került ide? Egy gyerek lopott. Ítéljem el? Beszélget­tem vele. Azt mondta, otthon anyuka biztatta lopásra. Tehát a környezete tette tolvajjá. Ha átitatódik az új környezettel, megváltozhat, meg is válto­zott. — Marika, megbünteti azt, akit szeret, vagy elnézi a csínytevését? S szigorúbb ah­hoz, akit nem szeret? — ez nem tartozik a tíz kérdéshez, csupán az emberekkel való bánásmód ügyéhez. — Akit szeretek, ugyanúgy megbüntetem, mint azt, akit... De senkibre sem mond­hatom, hogy nem szeretem. Minden gyerekben van szeret­nivaló. Van, amelyik olyan aranyos, félénk, szerény, hú­­zódzkodó, nem is jön oda hoz­zám, ezt ezért a szemérméért szeretem. A másikat a nagy szájáért. A harmadikat, mert úgy szeret visszafeleselni. — Megbántotta valaha, va­laki? — Itt? Soha. Senki. Gond — Említsen egy gondot, va­lamit, ami mindig eszébe jut, s amivel nem képes megbir­kózni — a harmadik kérdé­sem. — Ami bánt? — kérdez vissza. — Ami bántja — felelem. — Miért rosszak az embe­rek? Ez sokszor foglalkoztat. Miért akarnak sokszor rosszat másnak? Irigyek, miért áská­lódnak, ha valaki mással, va­lami jó történik? Nem értem. Messzi, a két tó. S egyik tó közepén a sziget. Jobbról a volt Károlyi-kastély nemes épülete. S a fák erezete, csu­paszon, mindenfelől. — S arra nem gondol, hogy az ember nem véletlenül, magaszületetten rossz? Hogy rosszá vált valamitől, valami által? A tolvajlásnál a kör-' nyezetre hivatkozott. — Lehet, hogy van ilyesmi­nek mélyebb oka. Lehet, hogy én is rossz vagyok, ha más néz, más figyel. Lehet. De nem értem. — Pontosan mit? — Hogy miért rosszak az emberek. Színhely Az emberek rosszak, de Barna Lajos nagyon jó. Az emberek rosszak, de neki Föl­ről csak fölemelő, magasztos emlékei vannak. Az emberek rosszak, de az ő „gyerekei'' szeretnivalók. A felnőttek rosszak? S a gyerekek mind jók? A fák csak hajlonganak, mintha zuhanni akarnának ránk. — Beszélje el azt, ami Fái­ról eszébe jut. A helyről, e helység múltjáról, irodalmi, vagy történelmi emlékeiről, vagy bármi másról — kérde­zem negyedszerre. — Fót, a fóti kastély, a park, valamikor Károlyi Mihályé volt. Mindent erdő vett körül. Károlyiék csak vadászni jár­tak ide. Azután laktanya lett a kastélyból, s később a kas­télyból, a parkból gyermekvá­ros. Úgy hallottam, 1957-ben, mikor a gyermekvárost alapí­tották, három kastély közül le­hetett választani. A második a keszthelyi Festetich-kastély volt. A harmadikra már nem emlékszem. Régen, nagyon ré­gen, gyakran megfordult itt Vörösmarty Mihály, Fáy And­rásnál, aki jó barátja volt. Ilyen látogatásáról szól a Fóti da. — Meg tudná mondani egy sorát, például az első sorát... — Fölfelé megy borban a gyöngy ... Még eszembe jut Fótról valami. — Tessék, csak mondja. — Egyszer láttam Károlyi Mihálynét is. Azt hiszem, 1960-ban járt itt. Már özvegy volt. Akkor mondott le, azt hiszem, Fótról, a kastélyról, mindenről, hogy a miénk le­gyen. Annyira tetszett neki a gyermekváros. Később létesí­tett itt, Fót szélén, az erdőben egy állatvédő telepet, egy kutyatelepet, oda viszik az el­hagyott, elkóborolt kutyákat. Jaj, a kutyákat mi nagyon szeretjük, meg minden macs­kát. De a gyermekvárosban már nincs sem kutya, sem macska. A mi gyerekeink ál­lami gondozott gyerekek, s úgy akarnak, úgy szeretnek tartozni valamihez, legyen az akár egyetlen macska. Szekré­nyekbe dugdosták, ott tárol­ták a macskákat, kutyákat, ti­tokban etették azokat, meg kellet szüntetni az egészet Az ötödik kérdéssel gyorsan végzünk: — Marika! Érdeklődésétől kissé távoli terület: hogyan működik egy négyütemű mo­tor? — Fogalmam sincs róla — feleld. — Inkább válaszolok a hatodik kérdésre: mi vonzza az emberi törekvésekben? A szerény cél kitűzése, olyané, amely megvalósítható, vagy a merész álom, amely megvaló­síthatatlan? Verssor — A szerény célkitűzés vonz — feleli. — Az, ami megvaló­sítható. Talán azért választom ezt, mert sokan mondják: nincs önbizalmam. Én inkább lemondok valamiről, de nem tűzök ki olyasmit magam elé, amely megvalósíthatatlan. Az­után meg... Elakad. — Mondhatom? — kérdd. — Nem tudom, mit monda­na. Mondhat bármit — fele­lem. — A szerény célt jól meg­csinálni, s akkor mindenki boldogabb lenne. — Hol szerepel, kedves Marika, ez a verssor: „Hazád­nak rendületlenül légy híve, óh magyar!” — Vörösmarty Szózatában. Sokszor szavaltam szavalóver­senyen. Szobon jártam általá­nos iskolába, s az iskola Vörösmarty Mihályról elneve­zett leányotthonában laktam. Az otthon szavalóversenyein kötelező volt a Szózat. Pénz — Most beszéljünk valamit a pénzről, Marika. Ha egy is­meretlen jótevő 5000 forinttal ajándékozná meg, hogyan osz­taná be, vagy hogyan osztaná el? S mi a különbség a beosz­tás, s az elosztás közt? — Az elosztás az, ha mások­nak adnám. Nem osztanám el. Beosztanám. A koszt és a la­kás levonása után (a kastély­ban lakik) 1200 forint fizetést kapok kézhez, s a takarékban már van 1000 forintom. Ven­nék egy heverőt a szolgálati szobámba, mert vaságyon al­szom. A többi pénzt bankba tenném. — Most pedig, kilencedik kérdésként, arra kérem, írjon le erre a papírra öt nevet, bárkiét, olyan emberek nevét, akik szolgálatot tettek az em­beriségnek, embertársaiknak. A papírról e neveket olva­som el: Széchenyi István. Semmelweis Ignác. Nobel Alf­réd. Gagarin. Barna Lajos. — Az igazgató, Barna La­jos? — Az — felel. — Szerintem nagy ember. Négy gyerekük van. És még 920 a gyermekvá­rosban. Másoknak él. Igazán nagy ember. Hazugság ? — Utoljára pedig erre vála­szoljon, kérem, ha tud, s ha akar, életében először, ha vissza tud emlékezni erre, mi­kor találkozott a hazugsággal? — Otthon történt, Szobon. Együtt laktam édesanyámmal, édesapámmal és öcsémmel. Egy este meghalt az anyám. Reggel a szoba helyett a konyhában ébredtem fel az öcsémmel. Észrevétlenül vit­tek át az éjszaka. Kérdeztem édesapámat: hol van anya? Elutazott Pestre, mondta az apám, hogy nekünk cukrot hozzon. Átvitt a szomszédba, ott voltunk egész nap és vár­tuk a cukrot. Iskolába sem kellett menni. Olyan izgalmas volt a cukrot várni. Tessék mondani, ez hazugság volt? Nem felelek. A fákat né­zem. A fák állnak mozdulat­lanul. Ruffy Péter

Next