Magyar Nemzet, 1970. november (26. évfolyam, 257-280. szám)
1970-11-22 / 274. szám
Tudományos Figyelő Befejeződött a Magyar Tudományos Akadémia idei tudományos ülésszaka. Bízvást elmondhatjuk: a magyar tudomány méltó seregszemléje volt a X. kongresszus előtt. Sajátosságait vizsgálva megállapíthatjuk, hogy mindenekelőtt a tudománypolitikai irányelvek megvalósítása útján történt elindulás első sikereit tükrözte. A magyar nép azt várja a tudománytól, hogy minél nagyobb hatásfokkal szolgálja társadalmi igényeit, s a lehető legteljesebb mértékben teljesítse azokat a feltételeket, amelyek magasabb életszínvonalának eléréséhez szükségesek. Mindezek a kívánságok nem jelentik és nem is jelenthetik azt, hogy bezárult volna a kapu az előtt a kutatás előtt, amely kezdetben főként az ismeretszerzés céljait szolgálja, és csak felfedezéseivel torkollik bele olyan folyamokba, amelyek közvetlen energiát adó szakaszok előtt hömpölyögnek. Természetes, hogy jelentős összegeket áldozunk alapkutatási célokra, emellett azonban fő törekvésünk, hogy a tudományos eredmények termelőerőként való hasznosulása a lehető legrövidebb idő alatt történjék meg. Lassan másfél éve, hogy napvilágot láttak a párt Központi Bizottságának tudománypolitikai irányelvei. Ezek az irányelvek — elmondhatjuk — ma már elevenen hatnak és behálózzák tudományos életünk egészét. A tudománypolitikai irányelvek szellemét tükröző ülésszakot főként az jellemezte, hogy komplex témákat tűzött napirendjére, olyan kérdéseket, amelyeknek megoldása társadalmi igény is, s csak összefogott erővel sikerülhet. Ilyen volt például Az ember és környezete — a bioszféra című téma. Előadásai, a korreferátumok sok olyan vonatkozását ölelték fel a mindennapi életnek, ahol valamelyes javulás is emberek tízezreinek jelent könnyebbséget. Az Akadémia tudományos ülésszakára az is jellemző volt, hogy az akadémikusok mellett az eddiginél sokkal nagyobb mértékben jutottak szóhoz az Akadémián kívüli intézetekben működő kutatók, tudósok. És az érdeklődés is minden eddigit felülmúlt. Nemegyszer bizonyultak szűknek a mégoly tágas előadótermek is. Nagy számban vettek részt az előadásokon fiatal szakemberek. A Magyar Tudományos Akadémia idei ülésszaka abban is különbözött az eddigiektől, hogy megrendezésében sokkal inkább, mint eddig, a kollektivitás elve érvényesült. A már említett bioszféra témáért nem kevesebb, mint kilenc osztály vállalt felelősséget. Ez a rendezésbeli kollektivitás ismét csak aláhúzza a tudománypolitikai irányelveknek azt a már megvalósított igényét, hogy a tudományos testületet mentesíteni kell a szakigazgatás mindennapi gondjaitól. Ez a mentesítés — az ülésszak is bebizonyította — már érezteti jótékony hatását. A Magyar Tudományos Akadémia ülésszakán felvetett témák olyan sokrétűek, hogy még puszta felsorolásukra sincs elég hely. A szocialista tudattól a szilárdtestfizikáig és az immunológiától az élelmiszertudományokig megannyi területet pásztáztak fénysugarak. A felvetett problémák a X. kongresszus fényében új megvilágítást kapnak s az új, negyedik ötéves terv küszöbén látjuk meg igazán, mennyit kell még tennünk megoldásukra, népünk jólétének emelésére. Mostani összeállításunkban az ülésszak néhány előadására térünk vissza. A szocialista társadalom teljes felépítésének lehetséges koncepciói A szocialista elosztás, annak tudati tükröződése és fejlődése témakörben, a „Jövedelemfogyasztás” szekció keretében tartott korreferátumot Somogyi Zoltán, az MTA Filozófiai Intézetének tudományos munkatársa, A szocialista társadalom teljes felépítése, és a szocializmus mint életforma címmel. Az előadás abból indult ki: a X. pártkongresszus tézisei megállapítják, hogy hazánkban a mezőgazdasági nagyüzemi termelés általánossá válásával lényegében befejeződött a szocializmus alapjainak lerakása. Az elkövetkező szakasz fő feladatként a szocializmus teljes felépítését jelöli meg, ami az elkövetkező időben a gyakorlati tevékenység irányjelzőjévé fog válni. Tapasztalataink alapján ugyanis a szocializmus teljes felépítését nem foghatjuk fel valami gyorsan és automatikusan lezajló folyamatnak, vagy kampány feladatnak. A fogalmak tisztázása Milyen feladatok hárulnak ebből következően ideológusainkra? Ki kell dolgozniuk a szocializmus felépítésének exakt fogalmi kritériumait. Ennek sok feltétele ma még hiányzik. A szocializmus alapjának lerakását a mezőgazdasági nagyüzemi termelés általánossá válásához, a falu és a város közti gazdasági kapcsolat maradéktalan kiépüléséhez, a szocialista tervgazdaság egészének átfogó, kiegyensúlyozott működéséhez, az extenzív iparosítási szakasz lezárulásához köthetjük. Ezek ma már többé kevésbé világosan, egyértelműen meghatározott fogalmak. A szocializmus teljes felépítésével kapcsolatosan azonban még nem rendelkezünk az exaktság ilyen fokán álló kritériumokkal. Fellelhetők ugyan bizonyos határjelzők, de az még nem világos, hogy ezek azonosak-e a szocializmus teljes felépítésével, s ha nem, akkor milyen viszonyban vannak azzal. Somogyi Zoltán két határkőre gondol. Az egyik a fejlett tőkés országok elérése és túlhaladása az egy főre jutó termékmennyiség és a munkatermelékenység területén, a másik a szocialista életmód kialakítása, az emberek mindennapi életének átformálása, a szocialista—kommunista humanizmus, a közösségi szellem, az öntevékeny, alkotó munka ideáljai szerint. Konzumtársadalom ? Az első célkitűzés — a fejlett kapitalista országok bizonyos mutatókban való utolérése és túlszárnyalása — egyoldalúan mennyiségi absztrakció. Még nem tudhatjuk, milyen módon és milyen irányban determinálja majd a szocialista termelést, a társadalmi és politikai viszonyokat. Még nem dőlt el, hogy a feltételezett termékbőség elméletileg egy, a mai fejlett kapitalizmuséhoz hasonló fogyasztási struktúrát hoz-e létre s ezáltal egy konzumtársadalmi magatartást határoz-e meg a termékbőséget élvező szocialista ember részéről. Vagy: a szocializmusban, fejlődése során egy, a mai kapitalizmusétól minőségileg eltérő fogyasztási struktúra fog-e kialakulni. Ez utóbbi esetleg a szocialista elosztási rendszernek a termelőapparátustól való viszonylagos függetlenségére támaszkodva a kapitalizmus emberének a fogyasztással szembeni attitűdjétől eltérő magatartásmódot és fogyasztási elvárásrendszert alakítana ki a szocializmus országaiban. Ennek a kérdésnek az eldöntése a termelési-elosztásifogyasztási struktúra, a termelés, az elosztási rend, a fogyasztási struktúra viszonylagos autonómiájának kérdését is felveti. Az összefüggések felderítése nélkül nem lehet állást foglalni az első kérdésben. A másik „határkőként” szolgáló kritériumot illetőleg az előadó szerint éppen fordított a helyzet, mint az első kérdésben. A szocializmus életmódját illetően már eljutottunk bizonyos minőségi meghatározásokig, de csak absztraktam Nem tudjuk, és nem is tudhatjuk, hogy a humanizmus, a kollektivizmus és az alkotó munka kritériumaiból kiindulva egy szocialista életforma az anyagi javak mekkora bőségének esetében, a munka termelékenységének milyen fokán, milyen ütemben, a fogyasztás mekkora mértéke és milyen strukturáltsága mellett, milyen elosztási és felhalmozási arányok esetén realizálható. Három „előkoncepció" Eszerint a szocializmus teljes felépítéséről csak lehetséges koncepciók körvonalazhatók. Somogyi Zoltán szerint három ilyen lehetséges „előkoncepciót” lehet az ideológiai élet és a cselekvés gazdag anyagából megfogalmazni. Ezek az előző korszak feladatait kísérő vitákban és tevékenységekben halvány ideológiai tendenciákként jelentkeztek. Az első ilyen tendencia abszolutizálja a szocialista életmód, a szocialista mindennapi tudat jelentőségét. Ez a felfogás lappangó formában nálunk is létezik. A másik lehetséges koncepció a fejlett kapitalista országok termelési mutatók terén való utolérését abszolutizálja. Az előadó részletesen ismertette ezeknek az „elméleteknek” mibenlétét, majd a harmadik tendeciára tért rá. Lényegében a két utóbbi hallgatólagos feltételezéssel szemben született meg az elmúlt évek vitáiban az a nézet, amely a termelési folyamatok optimalizációjának a társadalmi viszonyok humanizálásával való összefüggését emeli ki, rámutatva e kettő egymásra utaltságára, kölcsönös feltételezettségére. E felfogás érvei meggyőzőek lehetnének, mert egy elvont menynyiségi szemléletű termelés és termelékenységnövekedés, illetve az elvont minőséget megragadó humanizálási törekvés egyoldalúságait bírálják. A probléma ott jelentkezik, hogy a szocializmus teljes felépítésének szakaszában nemcsak e kölcsönös feltételezettséget kell látnunk, hanem mibenlétét is. Tehát az ideológusok feladata — Somogyi véleménye szerint — az lesz, hogy a termelőerő-fejlesztés és a termelési viszonyok átformálása közötti öszszefüggés szerkezetét elemezzék. A marxi társadalomtudományoknak ilyen és még sok más, eddig tisztázatlan kérdés kidolgozásával meg kell teremteniük az elméleti bázist, hogy az elkövetkező feladat, a szocializmus teljes felépítése megvalósításához hatékonyabban járuljanak hozzá. A személyi jövedelmek „láthatatlan” újraelosztása E cikk szerzője, a Gazdaságkutató Intézet osztályvezetője, kérésünkre cikk formájában összegezte az ülésszakon elhangzott előadását. KÖZISMERT, hogy a mi viszonyaink között egy-egy család életszínvonalát nemcsak és nem elsősorban az határozza meg, hogy mennyi a családfő „hivatalos” keresete, hanem és főleg az is, hogy mennyi a család összjövedelme és hogy abból hánynak kell megélni. Az is köztudott, hogy a hivatalos fő- és mellékállásokból szerzett fizetésen kívül számos ágazatban és szakmában jelentős lehetőség van „láthatatlan”, azaz statisztikailag-pénzügyileg megfoghatatlan, ellenőrizhetetlen jövedelmekre. Ilyen „láthatatlan” jövedelmek elsősorban a személyi szolgáltatásokért nyújtott külön „jutalmak” (a „hálapénz”, a „csúszópénz”, a „borravaló” stb.), de ide sorolhatók még a nem hivatalos lakossági szolgáltatásokból („fusizásból”) stb. származó pénz és természetbeni jövedelmek is. A következőkben e „láthatatlan” jövedelmek első nagy csoportjáról lesz szó. A téma közgazdasági nagyságrendjének összefoglaló értékelését éppen az teszi lehetetlenné, hogy alig van valamilyen támpontunk, amelyhez kapcsolódva számszerű következtetést vonhatnánk le. Ennek hiánya a közvéleményben olyan végletes következtetésekre is vezet, hogy a lakosság összjövedelmének igen tekintélyes részét teszik ki e „láthatatlan” keresetek. A részletesebb vizsgálatok azonban arra utalnak, hogy e „láthatatlan” jövedelmek aránya a lakosság összes jövedelmén belül nem jelentős. AZOKBAN A SZAKMÁKBAN, amelyekben közismert, hogy e külön „jutalmaknak” kisebb-nagyobb szerepük van, a láthatatlan jövedelmek évi összege mintegy 2—3 milliárd forintra tehető, ami a lakosság 150 milliárd forintos összes jövedelmének 1,5—2 százaléka. Igaz, hogy ez az összeg a „láthatatlan” jövedelmek alsó határa, mert csak az általánosan elfogadott „borravalós” szakmákat és a külön jövedelmeknek is inkább csak az alsó határát vettük figyelembe. Ami azonban a lakosság összes kiadásában nem különösen nagy összeg, az a „borravalós” szakmák dolgozóinak „hivatalos” jövedelmét esetenként jelentősen növeli. Milyen hatása van és milyen következményekkel jár a személyi jövedelmek e „láthatatlan” újraelosztása? Azzal, hogy átcsoportosítja a jövedelmek egy részét, megváltoztatja a jövedelmi arányokat, módosítja az egyes ágazatok, szakmák jövedelmi rangsorát. Közismert, hogy „a borravalós” szakmákban a hivatalos fizetés nem valami nagy, vagy legalábbis jóval kisebb, mint az azonos képesítést igénylő, hasonló szakmák átlagkeresete. Ilyenformán a „borravalós” szakmák a hivatalos kereseti ranglétra alsóbb fokán helyezkednek el. Beszámítva azonban a „láthatatlan” jövedelmeket is, több lépcsőfokot is átlépnek, számos hasonló szakmát megelőzve. Ma már szinte elfogadottá vált e szakmák alacsony fizetésének indoklásául, hogy „ott úgyis van borravaló”. „Egyes foglalkozási ágakban dolgozók munkabérének megállapításánál már eleve számításba veszik a borravaló címén elért jövedelmeket s ezzel a borravaló igényléséhez mintegy legális alapot teremtenek.” (Dr. Zoltán Ödön: A borravaló számbavétele egyes jogviszonyokban, Magyar Jog, 1969 október.) Részben ez a magyarázata annak is, hogy a hivatalos kereseti ranglista nem azonos a vagyoni differenciálódással. Más szavakkal: a vagyoni különbségek sok esetben nem magyarázhatók, nem indokolhatók a hivatalos fizetési differenciákkal. A JÖVEDELMEK „láthatatlan” újraelosztása kétszeresen is megváltoztatja az egyes rétegek fogyasztási szerkezetét, és végső fokon a lakosság összfogyasztásának összetételét is. Az aki adja, valójában annyival többet költ szolgáltatásokra, mint amennyit a statisztika kimutat. 1968-ban pl. a lakosság összesen 22 milliárd forintért „vásárolt” szolgáltatást. Figyelembe véve csupán e 2—3 milliárdos „láthatatlan” szolgáltatási „felárat”, ez az összeg 10—15 százalékkal több. És természetesen még nagyobb a szolgáltatások aránya annál a rétegnél, amelyik a borravalót adja. Amelyik viszont kapja, annál elsősorban az áruvásárlás aránya emelkedik, az előbbi rétegek vásárlásainak terhére. A jövedelmek „láthatatlan” újraelosztásának jelentős szociális következményei is vannak. Ezek közül a legfontosabb az, hogy a nyugdíjat és a táppénzt a „borravalós” szakmákban is csak a hivatalos fizetés alapján állapítják meg. Ezért az ilyen dolgozó jövedelme betegség és nyugdíj esetén zuhanásszerűen csökken. (E szakmákban természetesen a jutalmak, prémiumok, a nyereségrészesedés, de a jövedelemadó, tagdíjak stb. összegét is hivatalos fizetés alapján számolják ki.) . . JOGGYAKORLATUNK már évekkel ezelőtt szembetalálta magát ezzel a „szociális igazságtalansággal” és bírósági szerveink egy területen határozott álláspontot alakítottak ki. Figyelemre méltó, hogy ez az állásfoglalás nem az állam és az egyén közötti vitákban, hanem az állampolgárok egymás közti peres ügyeiben dönti el a borravaló beszámíthatóságának kérdését. Bírósági gyakorlatunkban ugyanis az az egyértelmű álláspont alakult ki, hogy a tartásdíjak megítélésénél figyelembe kell venni a borravaló összegét is. Végül pedig szociális ellentmondásokat és visszásságokat szül a borravaló be nem számíthatósága minden olyan fizetési kötelezettség esetén, amelynek az alapja a nyilvántartott, hivatalos kereset. Például: a bölcsődei napközi díjak, egyetemi szociális ösztöndíj, vagy az állami, szövetkezeti lakások odaítélése stb. A jövedelmek „láthatatlan” átcsoportosítása jelentős hatással van a közvéleményre is. Mivel — mint említettük — semmiféle áttekintésünk nincs, hajlamosak vagyunk néhány kirívó példa ismeretében a túlzásokra, és egyes szakmák, ágazatok összes dolgozó, annak alapján megítélni és sokszor el is ítélni. Különösen hajlamosak erre azok, akik a szokásosnál is jobban rá vannak szorítva e „szolgáltatások” igénybevételére. A beteg éppen akkor kénytelen „hálapénzt” adni orvosának, amikor táppénzt kap, bevétele csökkent és kiadásai egyébként is meghaladják az átlagos szintet. Ennek folytán bizonyos ellentét, szembenállás alakul ki e külön kereseti lehetőségekkel rendelkező és nem rendelkező rétegek között. A probléma visszásságát még csak fokozza az a tény, hogy olykor kínos és kényelmetlen adni és legalább ugyanilyen kínos és kényelmetlen kapni, és még ami ennél is rosszabb, kérni, vagy kiprovokálni. Kínos és kényelmetlen adni már csak azért is, mert nincsenek sem a formákra, sem a nagyságrendekre kialakult szabályok. Akik adják, gyakran úgy gondolkoznak, hogy szerényebb jövedelmükből kénytelenek áldozni annak, aki úgyis jóval többet keres, mint ő. Sokan pedig, akik kapják, lényegében lealázónak tartják, de alacsony fizetésük mellett rá vannak kényszerítve, hogy elfogadják. Nem véletlen, hogy a hálapénz átnyújtásakor a következő formula alakult ki: „Nem akarom megsérteni, de ...” Ezt a „rétegellentétet” fokozza az is, hogy a köztudat bizonyos szakmákat szinte már „védetté” nyilvánított. A közvélemény szerint ugyanis egyes szakmákban azért korlátozzák a felvételt — és a kapacitás bővítését —, hogy a külön jövedelmek ne csökkenjenek. ELLENTMONDÁST szül a külön jövedelmek lehetősége az egyes szakmákon belül is. Eléggé ismert, hogy az orvosoknak csak egy része juthat hálapénzhez. Ez az „orvostársadalmon” belül is ellentmondásos rétegeződést eredményez. Ugyanakkor a közvélemény nemigen tesz különbséget orvos és orvos között. Az is világos, hogy a többletjövedelem lehetősége és hajszolása olykor sajátos életszemléletet alakít ki azon ágazatok dolgozóiban, amelyekben hiányos, szűk a kapacitás, ezért az igénybevevők sorbanállnak. És az igénybevételt nem elsősorban a szükségletek határozzák meg, hanem a felajánlott anyagi előny. A tágabb értelemben vett és — nyugodtan mondhatjuk — a jövedelmeknek ez az egyre inkább fokozódó és szélesedő „láthatatlan” újraelosztása mindezeken túlmenően még azt a veszélyt is magában hordozza, hogy a sokasodó példák nyomán közvéleményünk olykor általánosító következtetéseket von le szocialista gazdálkodásunkat illetően is. A szolgáltatások terén kétségtelenül meglevő „hiánygazdálkodást” általánosítják. S nem értik, miért nem tudják megoldani e szakmák dolgozóinak bérezését,miért kényszerítik borravaló formájában valamiféle adózásra a lakosságot. Nem értik, miért tűrik el egyáltalán a jövedelmek „láthatatlan” újraelosztását, amely ellentétben áll a szocialista közerkölccsel. Be kell vallanunk, hogy e véleményeknek sok tekintetben igazuk van, hiszen esetenkén hivatalosan és jogilag elismerjük a „láthatatlan” jövedelmeket. Szeretnénk hangsúlyozni, hogy e néhány gondolattal valójában csak felvázoltuk a témát. A számítások, a fogalmak, a következtetések jellegükből adódóan maguk is elnagyoltak. Már csak azért sem lehet e témát egy cikk keretében pontosan és részletesen kifejteni, mert az a valóságban sokkal bonyolultabban, sokoldalúbban és ellentmondásosabban jelentkezik. De bármennyire is bonyolult és ellentmondásos a jövedelmek e „láthatatlan” újraelosztásának rendszere, egyre halaszthatatlanabb az igazságos rendezés napirendre tűzése. Nyilas András tudományos érdekességek Az Androméda-ködben nyolc új csillagot fedeztek fel szovjet csillagászok, amelyek közül néhány a csillagrendszer szélén van, hetvenöt fényév távolságra a központtól. 4* Kétszáznegyvenmillió telefonelőfizetője van a világnak. Ezek naponta körülbelül egymilliárdszor hívják egymást. Az NSZK-ban gyártott személygépkocsikba átlagosan harminc kilogramm műanyagot „építenek” be. A tendencia az, hogy a jövőben minél több fémet műanyaggal helyettesítsenek. Úgy számítják, hogy 1975-re egy autóban átlag ötven kiló műanyagot használnak majd fel. Óriási léptekkel nőtt a japán autógyártás. Az idén előreláthatólag öt és fél millió autó készül el. A japán autógyárak úgy tervezik, hogy 1975-ig az autótermelés felét Japánon kívül adják el. A legtöbb japán autót az Egyesült Államokban veszik meg. A jugoszláviai Sibenik környékén arra a megállapításra jutottak, hogy a bauxitgyártás alkalmával keletkező vörös iszap növeli a búza terméshozamát. Ezen a vidéken 32 százalékkal több búza termett azokon a vidékeken, ahol a parcellákat vörös iszappal szórták be. 1,8 millió nyugatnémet márkát követel a 33 éves amerikai James Finley az egyesült államokbeli ohiói hatóságoktól. Kártérítési igényét azzal indokolta, hogy ő, mint néger — kórházban kapott gyógyszerek hatására — hirtelen fehér lett. Az orvosok ezt a jelenséget Vitiligo néven ismerik. A bőr ilyen festékanyagzavarának oka még nem egészen ismeretes. 'f' A göttingeni egyetemi klinika röntgenológusai új készítményeket próbáltak ki a gyomor- és bőrvizsgálatoknál. Ilyen vizsgálatokat a közeljövőben az eddiginél gyorsabban lehet majd elvégezni, ugyanis a kontrasztanyag gyorsabban halad át az emésztőcsatornán. A haladást gyorsító anyagok nemcsak megrövidítik a vizsgálat idejét, hanem csökkentik a sugárzásterhelést, ugyanakkor a röntgenfelvételek minőségét nem befolyásolják. Új hormont fedezett fel a houstoni Baylor egyetem kutatócsoportja, amely az agyalapi mirigy működését szabályozza. Az agyalapi mirigy feladata — többek között — a növekedésért, szaporodásért és anyagcseréért felelős hatóanyagok termelésének ellenőrzése. Az újonnan felfedezett szabályozó hormon szerkezete — noha már régóta kutatják — viszonylag egyszerű, s mesterségesel is előállítható.