Magyar Nemzet, 1970. december (26. évfolyam, 281-305. szám)
1970-12-09 / 288. szám
4 AlTelevízió műsorára UMmusityn Reklám . Reklámkonferencia zajlik a napokban Budapesten. Reklámkiállítást nyitottak meg. A kommentátorok üdvözlik az eseményt. Jó bornak is kell cégér — mondják. Bizonyára igazuk van. Ha van áru, reklámozni is kell. A gazdasági mechanizmus reformjának eredményeként megsokszorozódott az áruk választéka. A versengés a reklámot nem nélkülözheti. A képernyő a reklám egyik fóruma. A televízió és a reklám viszonya nálunk mégis tisztázatlannak látszik. A vélemények egyébként külföldön is megoszlanak. Egyik-másik országban az állami televízió nem közvetít reklámot. Más állomások annál inkább. Közismert például az amerikai tévéadások reklámdömpingje. Szatíra tárgya volt nálunk évekig a nyugati televíziókban sugárzott, bújtatott reklám, amelyet a tőkés manipuláció egyik erkölcstelen eszközének tartottak. Újabban a magyar képernyőn több a reklámműsor. Ezt jó jelnek tekinthetjük. A gazdasági fellendülés jelének. S a több még nem olyan sok, hogy megzavarná a nyugodt tévénézést. A hosszabb műsorok között sugárzott rövid reklámfilmeknek még feloldó hatásuk is van. Más kérdés, hogy e filmecskék milyenek: ötletesek vagy unalmasak, szellemesek vagy ostobák, kedvesek vagy otrombák. Megfelelő tapasztalat és reklámesztétikai felkészültség híján nem vállalkozunk most ennek elbírálására. Arra azonban fel kell figyelnünk, s ez nem csupán reklámesztétikai ügy, hogy újabban a magyar képernyőn fel-felbukkan a bújtatott reklám. Aki a Vízszintes — függőleges legutóbbi adását végignézte, valósággal Amerikában érezhette magát. Legalábbis ami a műsor tendenciáját illeti. A Vízszintes — függőleges sorozatban már régebben is felfedezhettünk rejtett reklámokat, reklámra valló célzásokat. De ilyen gátlástalanul eddig nepi biztosították a televízió nyilvánosságát különböző cégeknek. Ideális körülményeket nyújtottak a reklámozáshoz, hiszen a műsort a nézők széles tömege látja, nagyobb részük intenzíven figyeli, mert rejtvényt is fejt közben. Az, hogy az érintett cégek és az ügyes reklámfőnökök kihasználják a lehetőséget — természetes. De hogy a televízió megadja ezt a lehetőséget, már korántsem az. Olyan jelenség csírájával állunk szemben, amely, ha engedik, morálisan kártékonnyá és esztétikai értelemben színvonalrontóvá válhat. A lapok x-szel jelölik a hirdetést még akkor is, ha az cikk formájában jelenik meg. A televízióban is megvannak a hirdetés jelzései. Ezeket mellőzni, a közönséget vidám műsor címén reklámmal traktálni, nem méltó a Magyar Televízióhoz. Röviden Németh László részvétele adott rangot a Szülőföldem, Mezőszilas című riportfilmnek. Az író nyilatkozata, a televízió buzgólkodása iránt tanúsított megértése örömünkre szolgált, sőt, olykor a film gyengéivel szemben is engedékenységre késztetett. Kár, hogy a riport sok részletén átütő mesterkéltségre is emlékeztetünk kell. Szívesebben szólnánk csak a film érdemeiről, mindenekelőtt Németh László érdekes és értékes közreműködéséről, a riport két arcának — az írói élmények eredetét tükröző beszélgetéseknek és a mai, virágzó falu képének — eggyéválásáról. Tudtuk, hogy Halász Mihály nemcsak a dzsungelben jó operatőr — miként riportfilmjei mutatták —, hanem civilizált környezetben is. Róbert Lászlóval közösen készített és két nap alatt adásra összeállított stockholmi riportfilmje mégis a felfedezés kellemes érzésével töltött el. A kicsit kócos — a hang és a kép szinkronjában nem mindig tökéletes — film mindkettőjüket egyaránt dicséri: újságírói leleményről, esemény-érzékenységről, kitűnő szerkesztőkészségéről tanúskodik. A Hét műsorában közvetített riport a televízió-újságírás jövőjét, igazi lehetőségét tükrözte. A Hét hazai riportjai közül Szepesi György, Radó Gyula és Brády Zoltán kenyérfilmje méltó az elismerésre. Két irodalmi műsor hangzott el a héten. Juhász Ferenc estjén a költő mellé csatlakozott „főszereplőnek” a rendező, Rajnai András is; különleges képi hatásokkal próbálta kifejezni, vizuálisan érzékeltetni a műveket. Műsorát szívesebben sorolják a művészi kísérletek, mint a sikeres megoldások közé. Az éjszaka képeire készült filmjében Rajnai ki tudta fejezni Juhász költeményének tartalmát. Az ilyen jellegű versműsorokban azonban a vizuális trükkök megosztják a figyelmet, ahelyett, hogy koncentrálnak. A másik irodalmi műsorban Szemes Mari szerepelt. Egyéni hangú, érzékeny előadóművész. Tehetsége mégis akkor ragyogott fel, amikor drámát tolmácsolt, Sánta Ferenc Húsz órájának egyik részletében. Ez a valóságízű, élő dráma úgy látszik, közelebb áll hozzá — s a nézőkhöz is —, mint Buzzati groteszk novellája és Soltén őz-regénye, a Bambi. A Pesti Kabaré IV. részében már a romokon újjáéledt kabaré emlékein tűnődhettek a kortársak. A műsor múzeumi jellege — jóllehet, ebben az adásban a sorozat már sok néző személyes élményeit is tükrözte — nem változott. Talán egy szám élte túl megjelenésének korát, Darvas Szilárd slágermagyarázata. Vilcsek Anna NAPLÓ December 9 Kedden Szabó Imrének, a Magyar Tudományos Akadémia alelnökének vezetésével tudósdelegáció érkezett Moszkvába. A szerdán kezdődő tárgyalásokon, amelyeken a szovjet küldöttséget Alekszandr Rumjancev, a Szovjet Tudományos Akadémia alelnöke vezeti, a magyar tudósok" Szovjet kollégáikkal megvitatják a két " tudományos" akadémia közötti, 1971—1972-re szóló tudományos együttműködési tervet. A közös tudományos tevékenységet előmozdító munkaterv aláírására előreláthatóan pénteken kerül sor. Benczúr Gyula halálának ötvenedik évfordulója alkalmából — miután a művész sokat dolgozott Nógrád megyében — a salgótarjáni József Attila művelődési házban emlékkiállítást rendeznek a Nemzeti Galéria segítségével. A tárlaton Benczúr palócföldi képeit mutatják be elsősorban. A megnyitót december 19-én tartják. de Békés megye nagy szülötteiről díszes albumot ad ki a megyei tanács. Az albumban rézkarcportrékat gyűjtenek össze, a többi között Áchim L. András, Erkel Ferenc, Kner Izidor, Külich Gyula, Székely Mihály és Tessedik Sámuel arcképét. Bartók Béla-emléknapot rendez az esztergomi tanítóképző. December 11-én délelőtt Denijs Dilié zenetudós, a Bartók-archívum osztályvezetője tart előadást Bartók és Kodály címmel, délután megnyitják a Bartók-emlékkiállítást és- bemutató gyermekhangversenyt rendeznek, a Negyvenféle képzőművészeti reprodukcióval, eredeti grafikával és fényképfelvételek sorozatával díszített naptárat jelentett meg a jövő esztendőre a Képzőművészeti Alap Kiadóvállalata. Nagyobb részük azonban nem kerül kereskedelmi forgalomba, ugyanis nagyüzemek, külkereskedelmi vállalatok megrendelésére készült, reklámcélokra, a kereskedelmi partnereknek szánt ajándékul. A közönség tizenhárom féle naptárból válogathat. Közülük kettő „második kiadás” — a Szépművészeti Múzeum és az esztergomi Keresztény Múzeum régi képeinek legszebb tájrészleteit, illetve az ötvösművészet hazai gyűjteményekben őrzött remekeit bemutató falinaptárakat ugyanis első ízben külkereskedelmi vállalataink készíttették el a Képzőművészeti Alap Kiadóvállalatával, ám akkor egyik sem került kereskedelmi forgalomba, újabb kiadásuk tehát újdonságszámba megy a vásárlók szemében. Az asztali naptárak közül nyilván népszerű lesz a Mészöly Géza tucatnyi festményének reprodukcióit felsorakoztató darab. A kiadó által készített naptárak nagyobb csoportját, közöttük az ízléses előjegyzési naptárt, táj- és városképek, színes és fekete-fehér fényképfelvételek díszítik. A Budapest Táncegyüttes hazaérkezett nagy sikerű latin-amerikai útjáról. Az együttes november 1-től 26-ig több perui és chilei városban lépett fel. 4* Moszkvába utazott kedden dr. Szilágyi Dezső, a bábszínház igazgatója. Szergej Obrazcov új színházának ünnepi megnyitóján és a Nemzetközi Bábszövetség végrehajtó bizottságának tanácskozásán vesz részt. Véget ért a vidéki színházak fiataljainak találkozója A vidéki színházak KISZ- vezetőinek, fiatal művészeinek első országos tanácskozásán Békéscsabán kedden Sándor János, a Békés megyei Jókai Színház főrendezője tartott előadást a vidéki művészek szakmai és szociális helyzetéről. Ezután Zsámbéki Gábor, a kaposvári Csiky Gergely Színház rendezője szólalt fel. A tanácskozáson elemezték a vidékre szerződött fiatalok gondjait, a tévé-, film-, szinkron- és rádiószereplés hiányának, nemcsak anyagiakban mutatkozó, hátrányait. Többen méltatták a vidéki stúdiószínpadok jelentőségét. A kétnapos tanácskozás tapasztalatait dr. Malonyai Dezső, a Művelődésügyi Minisztérium színházi főosztályának vezetője foglalta össze. Megállapította: a találkozó részvevői a fiatal művészek gondjain túl az egész magyar színművészet helyzetét is szívügyüknek tekintették, s ezt teszik a jövőben is. DECEMBER 13-ÁNA Maisat Nemzet Egy könyv játszva tanítja a zenét Most légy okos, Domokos! Amikor a kitűnő olasz karmester, Egisto Tango, vezényletével 1917 márciusában bemutatták az Operaházban A fából faragott királyfit, a szerző, Bartók Béla bizonyára nem gondolt arra, hogy egykor még — igaz, csak ötven év múlva — játszani is lehet ezzel a szokatlan muzsikával. Ahogyan a pályatárs, Kodály Zoltán sem tudhatta a Háry János megkomponálásakor, hogy valaha rejtvény és fejtörő válik a Háry leghíresebb motívumaiból. De talán nem vagyunk teljesen pontosak: éppen Kodály teremtette meg később az elméleti és gyakorlati alapjait annak, hogy a mai gyerek értse a tréfát, érezze az örömöt is a zenében. Ez a sorozat, a Játsszunk zenét!, amelyből az idén télen már a második kötet jelent meg, a maga szellemes fejtörőivel, szolmizálásra, ütemezésre késztető, a szomszéd népek dalaira hivatkozó rejtvényeivel több mint szórakoztató olvasmány, több mint jó mesekönyv. Mert van ugyan benne mese is, a Háry János és A didergő király története például, de erre is ráfelelheti a költő, hogy „nem mese ez gyermek”. Mert éppen az a valóban imponáló ebben a két könyvben, hogy a cselekményt nemcsak rajzok — Csergezán Pál és Bényi Margit derűs rajzai — illusztrálják, hanem kottapéldák is. A fából faragott királyfi — ez a Bartóktáncjáték állt az első kötet középpontjában — megbabonázva pillant a szép királylányra a szöveg szerint és a kottafejekből is kihallhatóan, és a Háry történetében hirtelen megszakad a cselekmény fonala, és a hangjegyek folytatják azt, amit a mese félbehagyott. Később azután eltűnik a szöveg is, és marad csak a zene, elmét megmozgató játékos formában. Három ismert zenepedagógus: Friss Gábor, Szabó Helga és Varga Károly írta ezt a Játsszunk zenét! című könyvet, amelynek első kötete tavaly Hol volt, hol nem volt..., a idén Most légy okos, Domokos! alcímmel jelent meg. Címekből nem mindig szabad messzemenő következtetéseket levonni, de ezúttal már az eltérő két cím is kifejezi a gyermekek zenei műveltségét jól ismerő szerzők törekvéseit. Tavaly még a mese folyondárszerű fűzésével fogták meg elsősorban, a gyermeki képzeletet, aztán egy év múlva továbbléptek: az idei könyv még több leleményt, még több zenei fantáziát, gondolkodást, kombinációs készséget kíván meg az ifjú olvasótól. Világhírű művész hangversenyének estélyiruhás közönsége talán megborzadna a gondolatra, hogy ezeket a fenséges hangokat így fel lehet bontani, hogy ezekkel a bonyolult ritmusképletekkel már zsenge korban is játszani lehet. Valljuk meg, mi felnőttek ezt nem tanultuk meg az iskolában. De azok a mai gyerekek, akik Kodály és mások zenepedagógiai módszerei alapján ismerkednek meg ütemekkel és kottafejekkel, tudják már, hogy a zene fogalmához nemcsak a templomi áhítat és az igéző csönd kapcsolódik, hanem a rátalálás öröme is. Mert ebben a könyvben azután bőségesen lehet játszadozni Szőnyi Erzsébetnek A didergő király című mesemuzsikájával, a Háry Jánosnak egymást átkaroló kilenc szép dallamával, romantikát ébresztő zenei titkosítással, szándékosan hibás kottapéldák korrigálásával, a „labdaiskolával”, hol a labdázás jó, vagy rossz ütemei alapján lehet felsőbb osztályba lépni, sőt felvételi vizsga nélkül bejutni a labdas egyetemre is. Akinek mindez kevés lenne, az még különféle társasjátékoknak is részvevője lehet a könyv mellékleteinek segítségével. És az elmesportba, amelyhez a muzsika szállítja az eszközöket meg a szabályokat is, társak, barátok kapcsolódhatnak: így teljesíti ki a három zenepedagógus a könyvet kollektív élménnyé. Ahogyan a modern gépi eszközök jóvoltából a zene is egyre nagyobb tömegek élménye, öröme lett, ugyanígy ez a hol könnyed, hol bátran nehéz játéksorozat is sokakat von be a zenei ismeretekből fakadó társas szórakozásba. Nem ez a kedves hangú, okos és nagyon szép kiállítású könyv törte meg az utat a zenei fejtörők számára, hiszen a rádióban és a televízióban évek óta népszerűek már ezek a műsorok. De ott a kevesek érdekes vetélkedőjét a sokaság lényegében passzívan figyeli: itt, ebben a Zeneműkiadó által gondozott — és nagyon jól gondozott — könyvben mindenki meglelheti azt a játékot, amelyben kedve és zenei tudása szerint részt vehet. Játsszunk zenét! _ ez a könyvsorozat címe, és összecseng, meg összefügg is azzal a jeligével, amely Kodálytól származik: „Legyen a zene mindenkié!” Gábor István MÁR CSAK 3 napig vásárolhat könyvsorsjegyet! FŐNYEREMÉNY: MOSZKVICS 4X2. SZEMÉLYGÉPKOCSI Húzás: Reprodukció-gyűjteményeket minden megyében mlénk visszhangot keltett !- tizenkét évvel ezelőtt egy 300 darab, jó minőségű, színes reprodukcióból összeállított gyűjtemény budapesti kiállítása. Ritka eset, de akkor kritika és közönség egybehangzóan lelkesedett a kiállításért, melynek válogatását a Művelődésügyi Minisztérium olyan kiváló rajzpedagógusokra bízta, akik hosszú évek tapasztalatainak birtokában vállalták a sokrétű, összetett feladat megvalósítását. Mi is volt a feladat? Egy olyan gyűjtemény összeállítása, mely a barlangfestéstől napjainkig vázolja föl a festőművészet egyetemes történetét, az őskortól a máig s e laikus által beláthatatlan út dialektikus felrajzolásán belül alkalmas a művészi érzék, a művészi fogékonyság fejlesztésére, segítséget ad az esztétikai nevelésnek, a vizuális kultúra elmélyítésének, utal, rámutat a társadalomtörténet és a festészet alakulásának összefüggéseire. A sok szálat egybefűző, többféle szempontot egyeztető cél érvényre juttatásának eszköze mindössze 300 reprodukció. Ezt a gyűjteményt a sikeres budapesti bemutató után vándorútra indították. Tizenkét év alatt bejárta az ország nagyobb városait s beváltotta a hozzá fűzött reményeket. De az idő ebben az esetben is elvégezte munkáját, a vándorutak nyomot hagytak a legköltségesebb reprodukciókon is. A vidék igénye azonban állandóan jelentkezik. Legutóbb például a Csongrád megyei Pusztaszer kérte a kiállítási anyagot. A vándoroltatás központi lebonyolítása problematikussá vált. Ezért hívták meg a gyűjtemény összeállítói a megyék művelődésügyi szakembereit, tanárokat, népművelőket, hogy megbeszéljék, hogyan, milyen módon lehetne minden megyének létrehoznia a saját reprodukciós gyűjteményét az általános műveltség, a vizuális, az esztétikai nevelés terjedésének érdekében. A megyeszékhelyek gondja lenne azután a gyűjtemény mozgatása, eljuttatása a járási székhelyekre és a kisebb falvakba is, hogy minél többen ismerhessék meg az emberiség kulturális örökségét, a tanulók pedig segítséget kapnának, mivel az öszszeállítás tekintetbe vette a tantervi anyagot is. Mint a Művelődésügyi Minisztériumba összehívott megbeszélés élénk, közvetlen és valóban ügybuzgó légköréből kicsendült, nincsenek e terv, e javaslat előtt elháríthatatlan, megoldhatatlan akadályok. Sem anyagilag, sem a jóakarat hiányából. Sőt, a meghívottak közül többen a reprodukciós gyűjtemény kiegészítésére tettek javaslatot építészeti és szobrászi képekkel. Felmerült ugyan az is, hogy a kisebb helységek korlátozott adottságaira való tekintettel az eredeti gyűjteményt mikro-változatra kellene összesűríteni. Azt is hallottuk, hogy a megyék művelődési osztályai elő tudják teremteni saját költségvetésükből a szükséges összeget. A minisztérium egyébként tizenkét év alatt bőséges tapasztalatra tett szert és minden technikai, szervezési kérdésben támogatja a megyéket. A megbeszélésen talán a legfontosabb, szükség- és időszerű kérés az volt, hogy ismertető, magyarázó füzetet: álljanak a kiállítás iránt érdeklődők rendelkezésére. Még hathatósabb eszköznek bizonyulna a magnószalagon felhangzó tárlatvezetés. Nem szokványos, évszámokkal agyonhalmozott, statikus előadásra gondolunk, hanem életteli, közvetlen, dinamikus, szórakoztatva oktató „csevegésre”, ami felkelti a figyelmet, az érdeklődést, ami egyegy plasztikus, szellemes megjegyzéssel „a cselekvő látás” útját nyitja meg, ami képzeletet mozgat, érzelmi hatásokat kelt, gondolatokat ébreszt, képzettársításokat teremt, ami megszuggerálja a képek között nézelődőket. A megbeszélés részvevői a X. kongresszus határozatainak szellemét magukévá téve vállalják a pedagógusokra, a népművelőkre háruló feladatokat a kultúra szélesebb körű kibontakoztatásában, a korszerű szocialista igények kielégítésének érdekében. A vidék, a falu ma még nagyon rászorul a képzőművészeti nevelésre, módszertanának korszerűsítésén is sokan fáradoznak. A magnószalagon felhangzó élményszerű tudatosítása annak, hogyan alakult, változott az emberiség története a barlanglakótól napjainkig, hogyan tükröződik a rajz, a forma, a szín, a kompozíció eszközeivel, a képzőművészet sajátos, állandóan megújuló nyelvezetén, felmérhetetlen szolgálatot tehet A humanitásra, a szépségre való ráismertetés nemcsak a kiművelt emberfők számát gyarapíthatja, nemcsak felsarjasztja a lappangó érzéket a művészet titkainak, élvezetének megértése iránt, hanem talán társadalmunk egyes betegségeinek is ellenszere lehet Most tehát a megyéinken a sor, hogy egyengessék az UNESCO által is elismerésben részesített repró-gyűjtemény létrehozásának útját, vegyék szeretettel hatáskörükbe a képzőművészet népszerűsítését. A csekély befektetés meghozza Bőséges kamatját é. m. KOIMGO KÁVÉ MAGYON JÓ. BUSZOKNAK EZ VAU! ,Cserda, 1970. december 1. Dongó György festőművész emlékkiállítása, a Nemzeti Galériában• Egy tragikus pusztulás krónikásaként mutatja be Dongó György festőművészt ez a kiállítás, amely kilenc esztendővel halála után nyílt meg a Nemzeti Galéria dísztermében. A tárlat nagyobb része ugyanis azokat a rajzait sorakoztatja, amelyeket Dongó György 1945 —1946-ban a budai várban készített, az egymásba omlott, csontvázzá csupaszított házak, paloták szertefröccsent, szilánkoktól szaggatott, légnyomástól, tüzérségi lövedékektől letarolt tetőiről, törmelékhegyeseké romlott falairól, az omladékok között ösvénnyé keskenyült utcákról. Egyszóval arról a tragédiáról, amelyet a pusztulásra ítélt, s csak rontásra képes fasizmus embertelen kínokat okozó, egy egész várost a mélység szélére taszító kilátástalan ellenállása hozott e történelmünk színhelyéül évszázadokon át szolgált, szép épületekkel ékes, emlékeztető utcákkal, terekkel teli helyre és az itt élő emberek fejére. Dongó György egymás után sorakozó rajzai dokumentumok. Így, s ezért értékelte őket elsősorban a kiállítás rendezője is: az újjáépült vár mai képét mutató fényképfelvételeket állítva a pusztuléstől megrendült, de a pokol minden bugyrát szenvedve jó hűséggel megörökítő művész rajzai és akvarelljei mellé, bemutatva azt az alapos munkát amely a romokból, történelmi hűséggel kihüvelyezve eredeti mivoltukat, a sorakozó házak egykori arcát helyreállítva, a budai vár mai képét megteremtette. A kiállítás további része a régi Tabán és a hazai tájak „portréját” állítja szemlélői elé, kis terekre, apró utcákba, s a Balaton környékének kinyíló panorámáira engedve pillantani a nézőt.